Levél és tanulmány a cseh polgárjogi mozgalom (Charta ’77) számára

(Könyv: Kettős elnyomásban)
4. dokumentum – 1979. november

Bevezetés
A Bizottság 3. dokumentumának megjelenése felgyorsította a politikai rendőrség akcióit. Már az 1978 májusi júniusi tiltakozó akció után az állambiztonsági szervek több magyar értelmiségit kihallgattak. Az 1979. január 5-én kelt 2. dokumentum további okot adott a nyomozásra. A 3. dokumentum megjelenését követően azonban Gustáv Husák a Csehszlovák Köztársaság elnöke adott parancsot a Bizottság felszámolására.

A nyomozás első eredményének tekinthető, hogy 1979. július 23-án a politikai rendőrség Duray Miklóst elvitte a munkahelyéről, lefoglalta nála a Bizottság készülő anyagainak egy részét (a 9. dokumentumhoz gyűjtött adatok és első fogalmazványok egy részét), valamint más anyagokat is, magánleveleket, többek között Janics Kálmán leveleit. Bekísértek és kihallgattak további személyeket is. Kilenc személyről van tudomásunk, név szerint Duray Miklós Duray Endre, Duray Endréné, Duray Éva, Szabó Antal, Janics Kálmán, Dobos László, Zalabai Zsigmond, Szilvásy József. Az ügy kapcsán másokat is kihallgattak. Becslés szerint számuk megközelítette az ötvenet. A körülbelül egy hónapig tartó kihallgatás-sorozatot azzal zárták, hogy öt személyt a Pozsony Fővárosi és Nyugat-Szlovákiai Kerületi Rendőrkapitányság Állambiztonsági Parancsnokának határozata értelmében írásbeli fenyítésben részesítettek azzal, hogy a tevékenység folytatása esetén büntetőjogi eljárást indítanak ellenük. A határozatot külön-külön olvasták fel az érintetteknek, amelyet azok tudomásul véve aláírtak.

A rendőri akció után át kellett szervezni a Bizottságot, mert a korábbi munkatársak közül többen visszautasították a további együttműködést. Miután a Bizottság 3. dokumentumát megkapták a Charta ’77 szóvivői, visszaüzenték, hogy a magyar kisebbség helyzetét ugyan nem ismerik, de a kérdés az általános emberi jogok szempontjából érdekli őket. Ezért kérik a Bizottságot, készítsen számukra egy összefoglalást erről a kérdésről. Ebből született a 4. dokumentum, amelynek eredeti fogalmazványa – a kísérőlevéllel együtt – szlovákul készült. A párizsi Magyar Füzetek 6. számában (131-143. old.) megjelent magyar változat azonban szintén autentikus, melyet a Bizottság adott ki. Itt ennek alapján közöljük újra a szöveget.

1979. őszén, a 4. dokumentum fogalmazása idején megváltozott a Bizottság elnevezése. A 2. és a 3. dokumentumot még a „Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jogvédő Bizottsága” névvel írták alá. A 4. dokumentumra került először a „Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága” aláírás. Rövidítése: CSMKJB.

A 4. dokumentum, (majd az 5. dokumentum is) eljutott a Charta szóvivőihez és 1980 áprilisában létrejött az első találkozó a CSMKJB és a Charta között. A Bizottságot Duray Miklós képviselte, a Chartát Jiøi Nìmec. A találkozón kiderült, hogy a Bizottság 3., 4. és 5. dokumentumával kapcsolatban nem alakult ki nyilvánosságra hozható állásfoglalás a Charta körében, valamint maga Jiøi Nìmec sem olvasta az anyagokat. A Charta képviselője felsorolta a Bizottsággal kapcsolatos fenntartásaikat. Elsősorban azt kifogásolta, hogy a Bizottság kollektívaként lép fel és tagjai nevét nem hozza nyilvánosságra. Ez kizárja azt a lehetőséget, hogy a Charta és a Bizottság kapcsolatra lépjen vagy közös dokumentumot adjon ki. A Charta a magyar kisebbség helyzetével így csupán annyiban foglalkozhat, amennyiben ez az általános emberi jogok körébe tartozik. Tekintettel arra, hogy a Charta nem ismeri a magyar kisebbség helyzetét, nem valószínű, hogy a közeljövőben foglalkozni fog ezzel a kérdéssel. Más lenne a helyzet, ha a magyar kisebbség részéről többen aláírnák a Chartát.

Duray Miklós a Bizottságnak azt a nézetét hozta a Charta képviselőjének tudomására, hogy a Bizottság a magyar kisebbségi kérdést országos kérdésnek tekinti, mert keletkezése kizárólagosan a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának a következménye és nem a jelenlegi politikai rendszer a kiváltója. Ennek következtében nem nevezhető lokális problémának sem, noha geográfiailag behatárolható. Ha a Charta az egész Csehszlovákiára kiterjedőnek tekinti a polgárjogok és az emberi jogok védelmét, akkor a magyar kisebbségi kérdéssel való foglalkozást nem kötheti feltételekhez. A magyar kisebbség helyzete azonban nem csupán emberi jogi kérdés, hanem politikai is, amellyel a Chartának – ha a demokrácia elvét komolyan vallja – szembe kell néznie. Duray azt is közölte Nìmeccel, hogy ha a Charta hajlandó kiadni dokumentumot a magyar kisebbség elnyomásáról, illetve annak okairól, akkor a Bizottság tagjai közül alá fogják írni a Chartát. Amíg azonban a Charta nem foglal állást ebben a kérdésben, addig a magyar kisebbség tagjai és a Bizottság tagjainak a zöme is a Chartát csupán a cseh nacionalizmus speciális megnyilvánulásának tudja tekinteni. Amíg a Charta ennyire rezervált álláspontot tanúsít a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban, sőt képviselője már az első találkozóra is felkészületlenül jött, addig nincs remény, hogy kisebbségi magyar csatlakozzon a Chartához. Még akkor sem, ha szimpatizál is a Chartával és aláíróival.

A találkozón szóba került, hogy kisebbségi magyar részről Janics Kálmán többször tanúsított nyilvános szolidaritást a Chartával, üldözött és bebörtönzött tagjaival. Jiøi Nemìc nem tudott választ adni Duraynak arra a kérdésére, hogy a Václav Havel és négy társa elleni per során – 1979 őszén – kialakult nagyméretű magyarországi szolidaritási akció miért maradt visszhangtalan a Charta-körökben.

Ezt követően 1983 őszéig szünetelt a Bizottság és a Charta közötti kapcsolat. Csupán a Charta 1982. december 29-én kiadott jelentésében foglalkozott először a csehszlovákiai magyar kisebbséget érintő kérdésekkel Duray Miklós első letartóztatása kapcsán.

* * *

A dokumentum:

Prága

Csehszlovákiában nehezen jutnak el az értesülések és gondolatok a keleti részekről a nyugati határig, s ezt nem csupán az ország elnyújtott alakja okozza, hanem az is, hogy nem egységesek a történelmi hagyományok. Közép-Csehországban igen kevesen tudják, hogy mi történik Délnyugat-Szlovákiában, és alig ismeri valaki Dél-Szlovákia 500 km hosszúságban húzódó területének problémáit. E terület kiterjedése csaknem 10 000 négyzetkilométer és az itt élő magyar lakosság – a második világháború hat évét kivéve – 1918 óta a köztársasághoz tartozik. Közigazgatásilag az állam kezdettől fogva nagy szigorral csatolta ezt a vidéket az ország vérkeringésébe. De amikor a Csehszlovák Köztársaság sikeres korszakát élte, ezen a területen mégis alig látszódott nyoma a sikereknek. Amikor pedig főleg kudarcok és gazdasági bajok halmozódtak, ezek itt nyilvánultak meg leginkább. Igaz, hőskorában az osztályharc is ezen a területen tombolt a leghevesebben. Csakhogy a köztársaság lakosságának négy százalékát – Szlovákia lakosságának 12 százalékát kitevő magyar etnikumból felhangzó panaszkiáltásokat az elmúlt harminchárom év alatt elnyelte az elnyomó politikai rendszer labirintusa. Midőn 1963-ban /x1/ a Duna kilépett medréből és elöntötte Dél-Szlovákia síkjának egy részét, az árvízi mentőosztagok főleg Csehországból származó tagjai nagy csodálkozással döbbentek rá, hogy olyan területre kerültek, ahol idegen nyelven beszélnek az emberek.

1968-ban a kibontakozó demokrácia néhány hónapja alatt a magyar kisebbség megfontoltan, de határozottan lépett fel: a nemzetiségi kérdés megoldását követelte. Ennek a fellépésnek volt a következménye az 1968/144 Tt. számú nemzetiségi alkotmánytörvény. Csakhogy az azóta eltelt évtized alatt egyre magasabbra emelkednek a magyar nemzetiségi kérdés megoldását akadályozó, szinte áttörhetetlen falak. A magyar nemzetiség ügye, mely korábban országos hatáskörbe tartozott, átkerült Szlovákia egyre akaratosabb jogi fennhatósága alá. Így a nemzetiség valóságos helyzetét elködösítő látszatintézkedések leple mögött, az utóbbi időben teljesen ellenőrizhetetlenül garázdálkodnak – méghozzá hivatalos támogatással – a nemzetiségi jogok megsemmisítésére törő elemek. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásához csak országos szinten lehet hozzálátni. Nem lehet átruházni a rendezés jogát egy szűkebb terület vezetésére, már csak azért sem, mert ez a probléma együtt született a Csehszlovák Köztársasággal.

1968 után, az ún. konszolidációs időszakban szocializmus-ellenesnek, jobboldalinak és nacionalistának bélyegezték, s félreállították a magyar kisebbségnek a demokrácia és a kisebbségek emberi jogai mellett elkötelezett vezetőit. Azóta csupán Dr. Janics Kálmán, volt jolsvai körorvos – jelenleg nyugdíjas és raktárnok – térképezi folyamatosan a nemzetiség helyzetének alakulását és publikálja észrevételeit. Nagy bátorság kellett ehhez, és nem kisebb ahhoz is, hogy nyilvánosan tiltakozzék a Charta ’77 aláíróit rágalmazó propagandahadjárat ellen. De ő vállalta a kiállás következményeit. Vállalta a csehszlovákiai magyar nemzetiség 1945 és 1948 közötti meghurcolásáról írt dokumentumkönyvének külföldi kiadását: a könyv 1979 végén jelent meg Münchenben, egyelőre csak magyarul. Janics Kálmán jelenleg a legtöbbet üldözött csehszlovákiai magyar. Csakhogy ma már nincs egyedül, mert az évtized közepétől, igaz szervezetlenül, de mind gyakrabban és erőteljesebben megnyilvánult a magyarok körében az elégedetlenség az egyre tarthatatlanabb belpolitikai állapotok miatt. Ez vezetett 1978-ban a magyar kisebbség átgondolt demokratikus programon alapuló ellenzékének kialakulásához és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának megalapításához.

Tisztelt Polgártársak! Barátaink!

A mellékelt beszámolóban összefoglaltuk az ország jelenlegi belpolitikájáról és a nemzetiségi politikáról alkotott véleményünket, valamint a csehszlovákiai magyar kisebbség múltbeli és mai helyzetének néhány jellemző tényét. Szeretnénk, ha megismernék és lehetőség szerint megvitatnák álláspontunkat. A vita eredményei igen tanulságosak lennének számunkra. De nem titkoljuk azt a távolabbi reményünket sem, hogy a helyzetünket megismerve – a közös elvek alapján – magukévá teszik ügyünket.

Kelt 1979 novemberében

Üdvözlettel: a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága

* * *

Közép-Európa nemzeteinek történelme több ízben alakult úgy, hogy a magyar sikerek cseh vereséget jelentettek, vagy a cseh törekvések a magyar érdekek ellenében érvényesültek. Viszont számon tarthatjuk azokat az alkalmakat is, amikor a szolidaritás terén találkoztak csehek és magyarok. Ám ezek a kézfogások sajnos soha nem befolyásolták a két nemzet hivatalos kapcsolatát. Az utolsó száz év folyamán a magyar és a cseh, később csehszlovák érdekek szerencsétlen módon végzetes ellentétbe kerültek. Egyebek között ennek lett a következménye, hogy ma is közel háromnegyed milliós magyar kisebbség él Csehszlovákiában, egységes etnikumban a csehszlovák-magyar határ mentén, 13 járás 550 községében, valamint Pozsonyban és Kassán.

A csehszlovák-magyar kapcsolatok hatvan éve alatt éppen ennek a kisebbségnek a létezése adott okot a sok súrlódásra és összeütközésre. Így van ez ma is, amikor már nem Nagy-Magyarország restaurációjának lázálma korbácsolja fel az indulatokat, hanem a magyar nemzeti kisebbség valóságos politikai, jogi, kulturális és társadalmi helyzete. A csehszlovákiai magyarok helyzete ugyanis az országban 1968 után kialakult állapotok következtében eddig soha nem tapasztalt mélypontra süllyedt. Az egész csehszlovák társadalom deformálódásának megnyilvánulása ez, jól mutatja a jogi és alkotmányos biztonság teljes megrendülését s az európai ideáloktól való vészes távolodást.

Visszatekintve a múltra, helytelen volna még ma is úgy értékelni 1938 őszének eseményeit, hogy az egész itteni magyarság Csehszlovákia ádáz ellensége volt – habár voltak ilyenek is. 1938-ban elsősorban egy nemzet együvétartozásának óhaja nyilvánult meg. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen a polgári demokrácia sem volt képes megteremteni az egyenlőség jogi, politikai és gazdasági feltételeit a kisebbség számára, noha általában demokratikusabb életfeltételeket biztosított, mint az akkori Magyarország.

Így az 1938-as tragédiához Csehszlovákia maga is hozzájárult. A magyarok hibája és tévedése az volt, hogy szinte gondolkodás nélkül, csak a maguk javára használták ki az akkori politikai helyzetet, s teljességgel képtelenek voltak a szélesebb összefüggések felismerésére.

1945-ben a csehszlovák (szlovák) revans volt a válasz 1938-ra. A fasizmus lélektorzító korszakából fakadó indulatok a magyar kisebbség kulturális, sőt fizikai felszámolására törtek. A Moszkvában született Kassai Kormányprogram jogi formában fejezte ki ezeket az indulatokat, s igen kegyetlen következményekkel: ötéves teljes jogfosztottságot és kiszolgáltatottságot mért a magyarokra. Több mint hetvenezret kitelepítettek az országból, több mint negyvenezret katonai erőszakkal a Szudéta-vidékre telepítettek. Közel ezerre becsülhető azoknak a száma, akik elpusztultak az atrocitások következtében: a marhavagonokban meghalt gyermekeké és öregeké, s azoké, akiket helyben kivégeztek, mert ellenállást tanúsítottak. Az üldözések és különböző megfélemlítések következtében több mint 300 000 magyar kényszerült megtagadni nemzetiségét. Az üldözöttek főleg a magyar polgárság és parasztság soraiból, valamint a magyar vagy magyarul beszélő zsidók közül kerültek ki. Csak éppen a valóban büntetést érdemlőkre nem került sor, mert azok idejekorán elmenekültek. A közel öt éves időszakban kiállt borzalmak lélektani hatása lemérhetetlen s mind a mai napig bele van kódolva a magyar kisebbség magatartási programjába.

Sajnos, mielőtt még kezdetét vehette volna valamilyen demokratikus fejlődés, mely tisztázta volna a vitás kérdéseket és begyógyította volna a sebeket, 1948-ban megdermedt a csehszlovák társadalom kibontakozásának folyamata. Igaz, az 1948-as fordulat meghozta a magyarok kitelepítésének a végét is. Ám a magyar kérdésben éppen az a Csehszlovák Kommunista Párt foglalta el a legnegatívabb álláspontot, amely most teljesen magához ragadta a hatalmat. Így a kommunisták hatalomátvétele nem a megoldás lehetőségét hozta magával, hanem a nem-szláv nemzetiségek számára – a társadalom valóságos érdekeinek elferdítésével – konzerválta az 1945 és 1948 között kialakult erőviszonyokat.

A CSKP 1945 utáni nemzetiségi politikája Sztálin támogatását élvezte. És 1949 után, a perek időszakában szintén Sztálin segítségével börtönözték be és végezték ki a „burzsoá nacionalistának” minősített csehszlovák pártvezetőket. Ott voltak közöttük a CSKP korábbi nemzetiségi politikáját kialakító vezetők is, főleg szlovákok. Természetesen nem a magyar nemzetiség ellen elkövetett bűnök miatt kerültek a vádlottak padjára, valószínű azonban, hogy az ’50-es évek nemzetiségi politikája mégis a perek következtében vált ingadozóvá. Mindenesetre az engedmények és megszorítások sorozatosan váltogatták egymást. Csak az ötvenes évek végére erősödtek meg a nacionalizmus új hajtásai a párt szlovákiai ágán. Az új generáció – az ötvenes évek elején félreállított szlovák vezetők emlékét melengetve szívében – eltökélte, hogy minden lehető alkalmat megragad a Kassai Kormányprogram érvényrejuttatására, vagyis a csehszlovák föderáció megteremtésére és Szlovákiának a magyaroktól való megtisztítására. A két cél eléréséhez azonban különböző feltételek kellettek: a föderáció csak demokratikus körülmények között jöhet létre, a magyar etnikum felszámolása pedig csak embertelen diktatúrában, az alapvető emberi jogok semmibevételével valósítható meg.

A hatvanas évek közepén nagyjából egy időben jelentkeztek Csehországban és Szlovákiában a megmerevedett társadalmi szerkezet és politikai rendszer abroncsait feszegető mozgások. Csakhogy míg Csehországban ezek a mozgások a struktúrára irányuló társadalmi bírálatot ébresztették föl, addig Szlovákiában – a struktúra megváltoztatásának mellőzésével – csupán a cseh-szlovák viszony rendezése került napirendre. Ez választófalat jelentett az országban 1968-ban, s meghatározólag hatott az 1968 után kialakult helyzetre is. Szlovákiában már tulajdonképpen 1968 első felében megbukott a demokratikus ellenzéknek az a kis csoportja, amelynek jelszava – „előbb demokráciát, aztán föderációt” – valóban politikai érettségről tanúskodott. Ez a csoport csupán egy-két hónapra jutott ismét szóhoz az augusztust követő megrázkódtatás nyomán.

1969 tavaszán a párt legfelsőbb vezetése Szlovákiából Prágába költözött, hogy átvegye az ország politikai irányítását. Feladata a cseh demokratikus ellenzék teljes felszámolása volt. De nemzeti tétje is volt e küldetésnek: a szlovákok államjogi és gazdasági helyzetének megerősítése. Ebből válik érthetővé, hogy miért nincs szlovák polgárjogi mozgalom. De így értjük meg azt is, hogy miért fokozódott az elmúlt tíz évben a magyar kisebbség elnyomása. És azt is, hogy miért szimpatizáltak 1968-ban a csehszlovákiai magyarok inkább a társadalmi és politikai struktúra megváltoztatását szorgalmazó cseh törekvésekkel.

A magyar kisebbségnek ez az orientációja annyira erős volt, hogy még 1968 augusztusa után is a demokratikus rendezéstől remélték a nemzetiségi kérdés megoldását, és nem a szovjet csapatok jelenlétét igyekeztek kihasználni. Természetesen a magyar kisebbségnek azok a képviselői, akik kifejezésre juttatták ezt az orientációt, az 1968 utáni időszakban mind elbuktak. A csehszlovákiai magyarokat ismét kollektíve a társadalom perifériájára szorították. Az egyedüli magyar tömegszervezetet, a CSEMADOK-ot (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége) kizárták a Nemzeti Frontból, ezen kívül pedig nem lehetséges részt venni a politikai életben.

A Csehszlovák Nemzetgyűlés által 1968. október 27-én megszavazott 143. számú föderációs alkotmánytörvény Csehszlovákiát oly módon osztotta két államjogi egységre, hogy – mint kísérőlevelünkben már említettük – a magyar nemzetiségi kérdés Szlovákia belügye lett. Ennek következtében a nemzetiségi politika az 1945-1948-as időszak hagyományaihoz tért vissza. Célja nem más, mint a magyar nemzetiség végleges felszámolása Csehszlovákia területén.

A belpolitikai viszonyok és a nemzetiségi politika rövid áttekintése után, nézzük meg egy kicsit közelebbről, hogyan alakult a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete 1968-ig és utána.

A Statisztikai Hivatal közleménye szerint 1978-ban 604 000 magyar nemzetiségű állampolgár élt a Köztársaság területén. Ez a szám nagyjából azonos az 1930. évi népszámlálás által kimutatottal (természetesen csak a mai Szlovákia területére vonatkozó adatokat véve figyelembe). A közel négy évtizedes időszak természetes szaporulatát elsősorban az 1945 és 1948 közötti időszak már említett eseményei vitték elő. Jellemző a magyar lakosság nemzetiségéhez való ragaszkodására, hogy az erőszakkal „reszlovakizálásra” kényszerítettek jelentős része később újra magyarnak vallotta magát. Az 1950-ben készített hivatalos előrebecsléshez képest az 1961. évi népszámlálás 120 000-rel több magyart talál.

1948-1949-re a szlovákiai magyarságot megfosztották a nemzetiségi létezés úgyszólván minden intézményi és társadalmi feltételétől. Nem voltak többé szervezetei, nem voltak iskolái. Középosztályát és értelmiségét kitelepítették, szétszórták, megfosztották a hivatásgyakorlás lehetőségétől. A magyar városok ipara visszafejlődött, lakóik elszegényedtek és állandó rettegésben éltek, a munkásság nemzetiségi hovatartozása miatt, a polgárság az élesedő osztályharc miatt is.

A gazdaságilag aktív magyar lakosság 50 százaléka azonban a mezőgazdaságban dolgozott akkoriban. A falvakban is súlyos pusztítás ment végbe a jogfosztottság éveiben. Mégis, a magyar nemzetiség utolsó, biztosnak látszó alapja a falvak homogén magyar etnikuma és többé-kevésbé érintetlen társadalmi struktúrája volt. Ez az alap ingott meg a szövetkezetesítéssel. Hatalmas tömegű munkaerő szorult ki a mezőgazdaságból. A falujukban megélhetést nem találó parasztokból lakóhelyüktől távol dolgozó – többnyire csak hetenként-kéthetenként hazalátogató szakképzetlen munkások lettek. Ez az átalakulás kikezdte a faluközösség makrostruktúráját, s a családfők távollétében a családi kötelékek is megbomlottak. Bomlásnak indult a mikrostruktúra is.

1960-ig nem fejlődött semmit Dél-Szlovákia ipara. Ezután indult némi iparosítás, ám ez mindenekelőtt azt vonta maga után, hogy a szlovák polgárosodás erősödött az őslakos elem rovására, mert a szakképzett munkásokat és a műszaki személyzetet az ország más területéről toborozták. Minden módon akadályozták a magyar nyelvű szakmunkásképzést. A párkányi (Štúrovo) Cellulóz- és Papírgyár szakmunkásképző iskolájában például azzal a szóbeli utasítással szüntette be a magyarnyelvű oktatást a besztercebányai (Banská Bystrica) vezérigazgatóság, hogy az ő feladatuk Dél-Szlovákia szlovákosítása. Egy vajóni (Vojany) szakmunkásképzőben pedig megtiltották a magyar növendékeknek, hogy anyanyelvükön beszélgessenek egymás között az óraközi szünetekben, akárcsak Franco idejében Katalónia iskoláiban.

Az ipartelepítés gyakoribb esete az, hogy a magyar etnikai terület peremén vagy a szélétől egy kicsit távolabb létesítik az új ipari központokat, s így ezek alig vagy egyáltalán nem fejlesztik a terület gazdasági struktúráját. A beruházások nagyságának ismeretében még világosabbá válik a törekvés értelme. A föderációs alkotmánytörvény egyik cikkelye kimondja, hogy be kell hozni Szlovákia gazdasági lemaradását Csehországgal szemben. Ennek következtében Szlovákiában 20 százalékkal magasabb az egy főre eső évi beruházás, mint ugyanakkor Csehországban. Viszont, például a két legnagyobb magyarok lakta járásban (Komárom – Komárno, Dunaszerdahely – Dunajská Streda) az egy főre eső beruházás szintje csupán 25 százalékát teszi ki a szlovákiai átlagnak. A tizenhárom vegyes lakosságú magyar járás is csak az illető kerület beruházási szintjének feléig ér el, s a járások magyarok által lakott területeire még kevesebb jut. Az ipartelepítési és az egyéb területfejlesztési mutatók alapján úgy becsüljük, hogy a magyar etnikai terület egy lakosára 70-75 százalékkal kevesebb beruházás esik, mint a szlovákiai átlag. Meg kell jegyezni, hogy az ukrán etnikum helyzete is hasonló.

Tehát Szlovákiában az állami költségvetés beruházásokra fordított részét nemzetiségi szempontok alapján osztják el: az etnikai határ vonja meg a kedvezményben részesülő és a hátrányosan megkülönböztetett területek közötti választóvonalat. Ennek következtében ma is a nemzetiségi területekről kerülnek ki azok a tömegek, amelyek lakóhelyüktől távol kénytelenek munkát vállalni. Nem ritka az olyan vidék, ahonnan a gazdaságilag aktív magyarok 30-40 százaléka kényszerül más járásban munkát keresni. Gyakori eset, hogy valaki 100-150 kilométert utazik otthona és munkahelye között. Ennek a következménye az is, hogy Dél-Szlovákiában viszonylag magas a rejtett munkanélküliség; a produktív korú nőknek csupán 35 százaléka talál állandó munkahelyet. Az utóbbi időben létesítettek néhány kisebb üzemet a magyarok lakta vidéken, ám ezekben igen alacsonyak a bérek, átlagban 1600 Kès körül mozognak. A somorjai (Šamorín – Pozsonytól 20 kilométerre) varrodában egy férfinadrág elkészítéséért 9 Kès bruttó bért fizetnek. Ezért föl kell varrni a cégjelzést is, amelyen a munkamegosztás jellegére utaló felirat olvasható: Made in German Democratic Republic. /x2/

A magyar etnikai terület a havi munkabérek alapján az ország legrosszabb jövedelmi zónája. Mégsem mondhatjuk, hogy az egész vidékre a szegénység nyomja rá a bélyegét. A fólia-alatti zöldségtermelés elterjedése ugyanis az elmúlt évtizedben sokhelyütt viszonylag magas mellékjövedelmet biztosít a családoknak. Hátránya viszont ennek a tevékenységnek, hogy leköti a teljes szabadidőt. A zöldségtermesztéssel foglalkozó falusiak jómódú rabszolgává válnak: nem tudják értelmesen felhasználni a megtermelt értéket. Viszont a magyar etnikai terület mezőgazdasági szempontból kevésbé előnyös részei magukon viselik az elszegényedés összes jegyeit.

A szakképzetlen magyar munkások nagy része az építőiparban dolgozik. Nekik legalább magasabb a keresetük, mint a többi képesítés nélküli munkásnak, bár az is sokba kerül, hogy otthonuktól távol élnek. A gyári betanított munkások más alacsonyabb fizetési kategóriába tartoznak. Átlagbérük több száz koronával is elmarad az országos szint mögött, s közvetlenül tapasztalják a nemzetiségi elnyomás megnyilvánulásait. Több gyárban megtiltották a magyar nyelv használatát. Például a vágsellyei (Duslo Šala) Nitrogénművekben, a vajáni hőerőműben és a vajáni cipőgyárban; ebben a cipőgyárban pénzbüntetéssel sújtják a tilalom megszegőit. A kereskedelemben, az adminisztrációban vagy a műszakiak között dolgozó magyarok pedig a környezet nyomására nem merik használni anyanyelvüket még a magánbeszélgetésekben sem. A pozsonyi Figaro Csokoládégyár egyik villanyszerelője panaszolta, hogy munkatársai megfenyegették: ha nem íratja át gyerekeit szlovák iskolába, kiverik munkahelyéről. Azóta nem meri bevallani, hogy mindkét gyereke magyar iskolába jár.

A hátrányos megkülönböztetés másik fő területe a gazdaságpolitika mellett a nemzetiségi iskolaügy.

Az ötvenes évek elején újból létrejött magyar iskolahálózat nem fejlődött, sőt a hatvanas évek végétől kezdve inkább visszafejlődött. Sok iskolát bezártak, csökkent az osztályok száma, s ennek megfelelően a diákok száma is. A hatvanas évek végén pedig megindult a magyar iskolák elsorvasztásának az a folyamata, amit már régen óhajtott a hivatalos szlovák politika. A folyamat 1977-ben érkezett első csúcspontjához, ekkor beszüntették a magyar pedagógusképzést. (A nyitrai (Nitra) Pedagógiai Fakultás azelőtt évente kb. ötven diplomás tanítót bocsájtott a magyar alapiskolák rendelkezésére.)

A magyar nemzetiségű iskolaköteleseknek ma már több mint húsz százaléka nem magyar alapiskolába iratkozik. Ennek legfőbb oka az iskolák megszüntetése vagy szinte elérhetetlen távolsága a lakóhelytől. A második helyen, minden egyéb okot hátrább szorítva, a szülőknek a háború utáni évekből magukkal hozott vagy friss élményként szerzett félelme áll. Gyakran találkozni azonban azzal is, hogy a szülők nem képesek felismerni a rendszeres és teljes anyanyelvi alapképzés fontosságát az iskolai előmenetel és a gyermek lelki fejlődése szempontjából.

Az 1979/1980-as tanévben a magyar nemzetiségű tizenöt évesek 22 százalékának van csupán reménye arra, hogy szakközépiskolai vagy gimnáziumi érettségit szerezzen, s e számításnál figyelembe vesszük a szlovák középiskolába kerülőket is (egész Szlovákiában ez 40 százalékra rúg). A 22 százalék felülmúlja a hetvenes évek átlagát. A javulás feltehetőleg a magyar lakosság feszült hangulatának csillapítására szolgál.

Főiskolai vagy egyetemi oklevél megszerzésére évente legfeljebb 500 magyar fiatalnak nyílik esélye. Ez a megfelelő korosztály 7 százaléka (egész Szlovákiában 16 százalék volt az arány 1979-ben). Az egyetemet és főiskolát végzettek 0.8-0.9 százalékát teszik ki a csehszlovákiai magyarok összlétszámának, s a magyar nemzetiség ezzel csaknem négyszeres elmaradásban van a szlovákhoz képest. A leginkább éppen a társadalmi státus szempontjából előnyben részesített szakokon mutatkozik hiány magyar diplomásokban. Nem lévén protekciójuk, a magyarok sokkal nehezebben jutnak be az orvosi karra vagy a művészeti akadémiákra. Sok esetet ismerünk, amikor számos sikertelen próbálkozás után, Prágában első nekifutásra felvételt nyert a már csaknem kedvét vesztett magyar fiatal. Csakhogy a szlovákiai magyarok csehországi egyetemi képzése elé 1969 óta egyre több hivatalos akadályt gördítenek, éppen a föderációval összefüggő rendelkezések miatt.

Az elmúlt három évtized legnagyobb arányú kísérlete a magyar iskolarendszer aláásására 1977-ben indult meg. A Szlovák /x3/ Kommunista Párt Központi Bizottságának kulturális osztálya és a szlovák Oktatási Minisztérium a következő tervet dolgozta ki: az alapiskolák ötödik osztályától kezdve szlovák nyelven tanítanák a természettudományi tárgyakat, az idegen nyelveket, a testnevelést, a polgári nevelést és a választott tárgyakat; a szakiskolákban az összes szaktantárgyat szlovákul adnák elő; az amúgy is elégtelen magyar nyelvű szakmunkásképzés pedig gyakorlatilag megszűnne. Magyarul csupán a magyar nyelvtan és irodalom, a történelem és a földrajz tanítása folyna. Ezt azt jelentené, hogy pl. egy magyar tanítási nyelvűnek nevezett iskolában mindössze a heti óraszám 1525 százalékában folyna magyarul az oktatás.

A tervet egyelőre nem sikerült megvalósítani, mert erős ellenállást váltott ki a magyar kisebbség köreiben. De a most bevezetésre kerülő általános érvényű iskolareformot szintén a magyar iskolák számának csökkentésére használják ki. A legújabb irányelv szerint egy járás területén csak egyetlen magyar gimnázium működhet.

A magyar kisebbség mai megszorult helyzetében a nemzetiségi jogokért folytatott harc már a legelemibb állampolgári jogok megvédelmezésére irányul. Anyanyelvünk szabad használatáért kell harcolnunk, az anyanyelvi művelődés, az anyanyelvi iskolázás s a gazdasági és politikai életben való teljes jogú részvételért. Az 1968/144 Tt. számú nemzetiségi alkotmánytörvény elvileg megadja ugyan ezeket a jogokat, de az elmúlt tizenegy évben nem alkották meg az alkotmány végrehajtására szolgáló törvényeket és rendeleteket; Szlovákia területén a gyakorlat inkább érvénytelenítette az alkotmánytörvényt.

Az alkotmányban lefektetett jogok gyakorlati megvalósulásának érdekében kezdett formálódni a csehszlovákiai magyar kisebbség jogvédelmi mozgalma a hetvenes évek vége felé. 1978-ban megalakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága. A Bizottság 1979. januárjában adta közre első nyilatkozatát, /x4/ amelyben az iskolák védelmében lép föl. Az 1979. májusi emlékirat pedig teljes szélességben tárgyalja a nemzetiség helyzetének alapvető kérdéseit.

E fellépések hatására a köztársaság elnöke személyes rendeletet adott ki. Ám ebben nem a nemzetiségi politika felülvizsgálására szólítja fel a szlovák államhatalmi szerveket, hanem parancsot ad a szlovák belügyminisztériumnak a vélemény-nyilvánító csoportok azonnali felszámolására. Az államvédelmi titkosrendőrség /x5/ több mint száz alkalommal avatkozott közbe. Kihallgatásokat, házkutatásokat végzett; telefonbeszélgetéseket és magánlakásokat hallgatott le; többeket rendszeresen követtek; útleveleket vontak be; írásbeli és szóbeli figyelmeztetéseket osztogattak; egy bizonyítható esetben fizikai bántalmazásra is sor került. Hozzávetőleg 50 magyar értelmiségit hurcoltak meg 1979. szeptemberéig.

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága a csehszlovákiai polgárjogi mozgalom új, önálló hajtása. Sorsa közös a hasonló mozgalmakkal, és vállalja is a közösséget velük. Létrejöttét részben az általános politikai viszonyok, részben pedig a sajátosan szlovákiai kisebbségellenes intézkedések magyarázzák. A Bizottság a magyarok sérelmeinek orvoslását elsősorban a demokrácia elveinek érvényre juttatásától várja, mert meggyőződése, hogy valódi demokrácia és a kisebbségi jogok elválaszthatatlanok egymástól. Ugyancsak a demokráciától várja a csehszlovákiai társadalom többi visszásságának kijavítását is, ezért úgy érzi, hogy a demokráciáért folytatott küzdelem közös ügye a Köztársaság minden polgárának, minden nemzetiségének. A demokrácia elvei azonosak Prágában és Komáromban, s közös az érdek is, hogy megvalósuljanak.

*  * *

Szerkesztői megjegyzések és helyreigazítások

• x1 A csallóközi nagy árvíz nem 1963-ban, hanem 1965-ben volt.
• x2 A Bizottság eredeti szövegében – a kéziratban – ez az orosz mondat olvasható: szgyelánó v GDR (készült a Német Demokratikus Köztársaságban.) A nyomtatásban megjelent angol változata nyilván félreértésből kerülhetett a szövegbe.
• x3 Nem a Szlovák Kommunista Párt, hanem: Szlovákia Kommunista Pártja.
• x4 Az első nyilatkozat említése látszólag félreértés. Az Irodalmi Újság amikor 1979 októberében közölte a Bizottság Emlékiratát (a 3. dokumentumot) a bevezetőben már harmadik dokumentumról ír. A Chartának írt tanulmányban azonban az 1979. január 5-én kelt levelet azért nevezik első nyilatkozatnak, mert valóban ez, volt az első nyilvános fellépése a Bizottságnak. A később 1. dokumentumnak tekintett szöveg – amint említettük – csak munkaanyag volt.
• x5 Az államvédelmi titkosrendőrség pontatlan megjelölés. Hivatalosan: Štátna bezpeènost’ – állambiztonság, szabatosan: állambiztonsági szerv, esetleg állambiztonsági hatóság, vagy egyszerűen: titkosrendőrség, politikai rendőrség.