Jelentés a csehszlovákiai magyar kisebbség állapotáról (monográfia)

(Könyv: Kettős elnyomásban)
9. dokumentum – 1982 április
Bevezetés
A dokumentum megszerkesztése a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága munkaközösségének legnagyobb vállalkozása volt. Előmunkálatai már 1979 februárjában megkezdődtek. Az összegyűjtött anyag egy részét 1979 júliusában Duray Miklós munkahelyén lefoglalta az államvédelmi hatóság. Ezt zömmel rekonstruálni lehetett, így 1980 tavaszára elkészülhetett a monográfia első kézirata, majd 1981-ben a végső kézirat.

Az anyaggyűjtést megnehezítette, hogy közben kétszer módosult a Bizottság összetétele. Először az 1979 júliusi rendőri akció után, majd 1980 tavaszán Janics Kálmán vádaskodásai miatt. Az egyházak helyzetéről, a magyar kisebbség vallási életéről, és az egyházakon belüli nemzetiségi viszonyokról szóló fejezet ezért lett szinte bántóan hiányos. A csehszlovákiai zsidóság – illetve a csehszlovákiai magyar zsidóság helyzetét bemutató fejezet pedig az 1979-es rendőri beavatkozás miatt nem készült el, mert nem lehetett rekonstruálni az összegyűlt, de lefoglalt anyagot. A többi hiányosság is ezeknek a körülményeknek a következménye.

Természetesen ez a dokumentum is több jogos és több alaptalan bírálatot váltott ki. A sajnálatos hibákon és az elkerülhetetlen hiányosságokon kívül sokan főleg az kifogásolták – a Bizottság volt munkatársai közül is többen -, hogy nem bizonyította radikálisabban a magyar kisebbség elnyomását.

A dokumentum szövegét szlovák fordításban 1983-ban megkapták mind a szlovák katolikus ellenzék képviselői, mind a Charta ’77 szóvivői. Cseh részről nem nyilvánítottak semmilyen véleményt az anyaggal kapcsolatban, szlovák részről azonban – a későbbi megnyilvánulások tanulsága szerint – fenntartással fogadták a közölt adatok hitelességét és a belőlük levont következtetéseket. A nem hivatalos szlovák és cseh ellenzék részéről senki nem írt bírálatot az anyagról, nem szállt vele nyíltan vitába. Hübl, cseh történész (a Charta ’77 tagja) 1985-ben írt tanulmányában szintén nem erre a dokumentumra reagált, habár érvelései ez ellen is irányulnak. Figyelemre méltó, hogy a Bizottságban kifejtett munkája miatt Duray Miklós ellen 1982 és 1985 között folytatott büntetőjogi eljárás idején sem vonták kétségbe tényszerűen a Bizottság dokumentumainak a szavahihetőségét. Csupán politikailag és ideológiailag támadták. Sem a politikai rendőrség, sem az államügyészség és a bíróság sem készíttetett olyan szakvéleményt, amely szakmailag és a hitelesség szempontjából elemezte volna a Bizottság dokumentumait. Holott ha ilyen szempontból kikezdhetők lettek volna az adatok, legkönnyebben ezzel lehetett volna alátámasztani a Duray ellen emelt vádat.

A monográfia megírásának ötletét a Londonban székelő Minority Rights Group kiadásában megjelenő, kisebbségeket bemutató kiadványsorozat adta, pontosabban a romániai magyar kisebbségről 1978-ban megjelent füzetük. A monográfia elkészítését Illyés Gyula javasolta 1978 decemberében.

A Bizottság munkaközössége tehát azzal a szándékkal állította össze az anyagot, hogy az megjelenjen angolul az említett londoni kiadványsorozatban. Erre azonban nem került sor.

Mivel a szöveg magyarul készült, kézenfekvő volt a magyar nyelvű megjelentetése. Erre először a párizsi Magyar Füzetek Könyvei „Szlovákiai jelentés” című 4. kötetében 1982 tavaszán került sor. Most ezt adjuk közre Borsoly Istvánnak a párizsi kiadáshoz írt előszavával. 1982-ben a Budapesti AB Független Kiadó ugyancsak megjelentette a dokumentumot.

Borsody István előszava:

A magyarok számát tekintve, kisebbségeink közül a román uralom alatt élők sorsa a legaggasztóbb. Viszont a fennmaradás jövőjét mérlegelve a szlovák uralom alatt élőké tűnhet a legsötétebbnek. Már földrajzi fekvésüknél fogva is a dél-szlovákiai magyarok vannak a legkedvezőtlenebb helyzetben. Többi kisebbségünknek – az erdélyinek, vajdaságinak és kárpátaljainak – van központi magja, amely köré szerveződhet a magyar lét. Szlovákiában viszont – a csallóközi tömböt kivéve – a magyarok többsége szétszórtan, egymástól elszigetelve él, s így az elnemzetlenítő nyomásnak nehezebben állhat ellent. Márpedig ez a nyomás állandó.

Ne feledjük, hogy a magyar kisebbségek fölött uralkodó szomszédaink közül egyedül Csehszlovákia követelte a második világháború után a magyarok teljes eltávolítását a „homogén szláv nemzeti állam” programja szerint. Az erőszakos eltávolítás ötlete Edvard Beneštől származott. Viszont maga a cél, hogy vegyes nemzetiségű államból egynemzetiségű államot csináljanak, csöppet sem új. A nyugati eredetű nemzetállam eszménye kezdettől fogva az egyöntetűséget tűzte ki céljául mind nyelvikulturális, mind általános társadalmi tekintetben. Így aztán a Rajnától keletre élő s a középkor óta állami fejlődésükben elakadt népek a modern nyugati nacionalizmus hatása alatt egymással össze nem egyeztethető nemzeti törekvések tömegével találták szembe magukat. Fejletlen nemzetállami helyzetüket a nyugathoz viszonyítva történelmi balszerencséjüknek vélték. És ezt korrigálandó – Beneš új módszerét megelőzőleg – két eszközhöz folyamodtak: az egyik nemzeti államhatáraik egymás kárára való kitolása, a másik nemzeti államaikon belül élő kisebbségeik beolvasztása volt. Ez volt az eredete és formája a középkelet- és délkelet-európai kisnépek imperializmusának, amely a tragédiák egész sorát zúdította nemcsak ránk, hanem szomszédainkra is – azzal a különbséggel, hogy mi, magyarok, ebben az imperialista versengésben alulmaradtunk.

Ebben az áldatlan helyzetben (amit Bibó István oly találóan a „kelet-európai kisállamok nyomorúságának” nevezett), Beneš a második világháború alatt precedens nélkül álló fegyverhez folyamodott a közép-európai nacionalizmus korában: a nemzeti kisebbségek erőszakos kiűzéséhez. A machiavellista államférfi kitűnő ösztönével megérezte, hogy a történelmi alkalmat megragadhatja a kisebbségi kérdés gyors és gyökeres megoldására. A náci embertelenség által keltett világraszóló németellenes hangulatot Benešnek sikerült kisebbségellenes irányba terelnie. Kapóra jött, hogy a Münchenben Hitler előtt 1938-ban behódoló nyugati hatalmak rossz lelkiismeretük megnyugtatására szívesen fogadták Beneš érvét, miszerint a csehszlovákiai bajok kútforrása a hitleristává vált szudétanémet kisebbség volt. Ettől Benešt már csak egy lépés választotta el, hogy a nemzeti kisebbségek puszta létét kiáltsa ki a háborúk okozójának és kitelepítésüket követelje az európai és világbéke érdekében. Először csak a németek eltávolításáért kilincselt a nagyhatalmaknál, s miután ezt többé-kevésbé sikerült jóváhagyatnia, követelését a magyarokra is kiterjesztette.

A szlovákok kapva kaptak a Beneš által propagált homogén csehszlovák nemzeti állam programján – akárcsak Beneš egyéb nacionalista dogmáin, amelyek felmentették a szlovákokat a Hitlerrel kötött szövetségük összes következményei alól. A szlovákiai magyarok kiűzését viszont nem sikerült elérniük. A németek eltávolításában Kelet és Nyugat beleegyezett. A nyugati demokráciák azonban – a csehszlovákok nagy bánatára – nem látták be, miért is fenyegetné a magyar kisebbség a világ békéjét. A szovjet vezetők a háború idején virágzó „szláv szolidaritás” jegyében helyeselték ugyan Csehszlovákia megtisztítását a magyaroktól, de csak addig, amíg ez megfelelt háború utáni hódító politikájuk céljainak. Amikor 1948 februárjában Csehszlovákia – a kelet-európai szovjet érdekszféra utolsó államaként – kommunista egyeduralom alá került, a Szovjetunió támogatása megszűnt. Az azt megelőző időszakban viszont, főleg az amerikaiak ellenállásának köszönhető, hogy Csehszlovákiából a magyar kisebbség eltávolítása nem sikerült.

A magyarok kitelepítését célzó politika 1948-ban véget ért, de „a hontalanság éveiben” – hogy Janics Kálmán kitűnő könyvének címét idézzem – Szlovákiában szokássá vált magyarellenes uszítás nem szűnt meg. És aminek 1948 óta tanúi vagyunk Szlovákiában, az tulajdonképp a magyarok felszámolására irányuló politika „folytatásának” nevezhető (Clausewitz híres szavaival élve) „más eszközökkel”.

Cseh segítség nélkül a szlovákok aligha kerülhettek volna abba a helyzetbe, hogy az uralmuk alá került magyarok felszámolására gondoljanak. De a szlovákok, dicséretesebb dolgok mellett, Beneš machiavellizmusát is megtanulták a csehektől. Ma már cseh segítség nélkül nyomorgatják a magyar kisebbséget: 1968 októberi alkotmány óta Szlovákia a csehvel teljesen egyenrangú, autonóm szocialista köztársaság. Ami a múltat illeti, a szlovákok nem csak a csehektől, a magyaroktól is tanultak egyet-mást. Asszimilációs politikájuk kínosan emlékeztet arra a magyarosító politikára, amelyet egykor a történelmi Magyarország követett kisebbségeivel szemben.

A szlovák politika célja – saját megfogalmazása szerint -, hogy Szlovákia déli politikai határát szlovák etnikai határrá változtassa. A magyar etnikum felszámolására irányuló törekvés fő fegyvere a nyelvi szlovákosítás, a magyar kultúra elsorvasztása, a magyar iskolák és kultúrintézmények számának csökkentése, színvonalának elszegényesítése. Valamikor a magyarországi szlovákok felé hirdették a magyar „kultúrfölényt”. Most a szlovákiai magyarok felé kezd érvényesülni a szlovák „kultúrfölény”. A „kelet-európai kisállamok nyomorúsága” történetében – magyar-szlovák viszonylatban a kínos nyomorúság köre bezárul.

Persze a magyar kisebbséget sújtó szlovákosító politikát ma olyan körülmények is támogatják, amelyek hatásosabbak a lassúbb ütemű és körülményesebb tizenkilencedik századi magyarosító politika eszközeinél. Manapság a modern iparosítás az etnikai tömbök felbomlasztásának különösen gyors módszere – általában a technológia megannyi csodája a huszadik század vége felé minden történelmi folyamatot meggyorsít – nem szólva arról, hogy a rendőrállam, ami Európa keleti felében a Szovjetunió hódításával vert gyökeret, könnyebben morzsolhatja fel a nemzeti kisebbségeket, mint a múlt század liberális és magángazdálkó rezsimjei. A totalitárius rendőrállam irányítása mellett a nacionalista történetírás ma arra tanítja a szlovákokat, hogy a magyarság ezer évig az ő eltűntetésükön fáradozott. Hacsak a mai nacionalista és totalitárius kurzust nem váltja fel civilizáltabb társadalmi életforma Európa keleti, kommunista felében, a szlovák kísérlet a magyarok eltűntetésére gyorsabban sikerülhet, mint a XIX. századi magyarosítás ugyanazon a területen.

Ám ne gondoljunk csak a legrosszabbra. Különösen akkor ne, amikor a Magyar Füzetek könyvsorozatában színvonalas helyi eredetű tanulmányt tehetünk közzé a magyar kisebbség helyzetéről Csehszlovákiában. A tanulmányt a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának munkaközössége írta. Ahol ilyen dolgozatot tud a magyar értelmiség produkálni, ott még nincs minden veszve.

A háború utáni kitelepítési politika első felvonásaként a magyarság értelmiségi osztályát űzték ki Csehszlovákiából. A kiűzési politika ravasz értelmi szerzői úgy képzelték, hogy akár sikerül az egész magyar kisebbség kitelepítése, akár nem, az értelmiségétől megfosztott néppel könnyen elbánnak majd ilyen vagy olyan módon. Az itt közreadott munka e számítás cáfolata.

A szlovákiai magyar Jogvédő Bizottság munkaközössége higgadt tárgyilagossággal tárja fel a történteket: a teljes jogtiprás éveit, valamint az 1948 óta állampolgári jogaiba visszahelyezett, a brutális üldözés jegyét azonban máig is magán viselő magyar kisebbség küzdelmes életét. Az olvasó szomorúságának ellensúlyozására vigasztaló gondolatot ajánlhatunk: a kiűzött értelmiség helyébe, bármilyen nehezen, de a szenvedő magyar kisebbség új értelmiséget tudott kitermelni magából. Akik a Jogvédő Bizottság munkaközösségének tanulmányát írták, a háború utáni fiatal nemzedékhez tartoznak. Illúziók nélkül, de ügyük demokratikus igazába vetett rendíthetetlen hittel dolgoznak a magyar kisebbségi sors és a szlovák-magyar viszony javításán. Munkájuk sokkal nehezebb, mint a háború előtti kisebbségeké volt – nem utolsó sorban azért, mert a háború alatti kisebbségellenes propaganda következményeként nemzetközi kisebbségvédelem nem létezik többé. Olcsó szónoklás lenne dicsérni vagy biztatni a szlovákiai magyar jogvédőket. És még olcsóbb lenne külföldről tanácsokat osztogatni nekik. ők tudják a legjobban, mit és hogyan csinálhatnak megalázott népük fennmaradása és felemelkedése érdekében. Ami segítséget távolról nyújthatunk nekik, az egyszerűen az, hogy nyilvánosságra hozzuk munkájukat. S ezúttal azon sem elmélkedünk, hogy miért kell ezt nekünk Párizsban csinálni, s miért nem csinálhatják ezt Budapesten, ha már a munka nem jelenhet meg ott, ahol írták: A Szlovák Szocialista Köztársaságban.

1982 tavaszán

* * *

 

A dokumentum

A magyar kisebbség Csehszlovákiában

Az első világháborút lezáró békeszerződések értelmében a történelmi Magyarország elveszítette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét. Az elcsatolt területek egy részén a román, szlovák, szerb, horvát, ruszin vagy német nemzetiség volt többségben, de kevert és tisztán magyar lakosságú területeket is elvágtak az országtól. A magyar anyanyelvűek egyharmada – közel tíz millióból három millió – idegen állam alattvalója lett, s közülük mintegy másfél millióan az új határok mellett, az anyaország területével összefüggő tömbben éltek.

Az 1918-ban kikiáltott önálló Csehszlovákia kormánya kezdettől fogva arra törekedett, hogy az új állam határait minél tágabbra szabják. A vezető cseh politikusok most már nem tartották annyira szentnek a nemzeti önrendelkezésnek azt az elvét, amelyre a háború alatt oly sokszor hivatkoztak. Történelmi, gazdasági és stratégiai érvek alapján jelentős kiterjedésű tisztán magyarok lakta területekre is bejelentették Csehszlovákia igényét. S a cseh hadsereg, a fegyverszüneti megállapodásokat megsértve újabb területeket foglalt. el, hogy kész tények elé állítsa a kérdésben illetékes békekonferenciát.

Csehszlovákia a neki ítélt területeken túl magának követelte Párizsban a mai Kelet-Magyarország északi részén húzódó hegyvidéket Miskolc városával együtt, és egy korridort is igényelt, amely Nyugat-Magyarországon keresztül vezetett volna Jugoszláviába. Noha a konferencia ezt a követelést túlzottnak tartotta, olyan határvonalat hagyott mégis jóvá, amelynek szlovákiai oldalán egy tisztán magyarok által lakott széles területsáv maradt. A korábban Magyaroszághoz tartozó terület egészén tehát a második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt részt is beleértve – az 1910-es népszámlálás szerint több mint egymillió magyar élt, a lakosságnak mintegy 30 %-a. (A közel kétmillió szlovák 58 %-ot tett ki, a fennmaradó népesség ruszinokból, németekből és lengyelekből tevődött össze.)

A világháborút lezáró békeszerződések következményeképpen egész Európában közel 30 millió ember maradt kisebbségi helyzetben, illetve vált kisebbségivé. Védelmüket a Népszövetség által szavatolt kisebbségvédelmi rendszernek kellett volna biztosítania. Ennek érvénye kiterjedt a 13,5 millió lakosú Csehszlovákiára is, ahol 4,5 millió ember élt kisebbségben. A papíron létező jogok azonban csak részben mentek át a gyakorlatba.

Az első köztársaság kora

A Csehszlovákiához került területek magyar lakosságát kezdettől fogva számos diszkriminációs intézkedés sújtotta. Sokezer embertől megtagadták az állampolgárságot, ezek állandó létbizonytalanságban éltek. A huszas években végrehajtott földreform során a magyar napszámosok és szegényparasztok számarányuknál jóval kisebb mértékben jutottak földhöz, a magyar vidékekre is szlovák telepeseket hoztak. /x1/

Az új állam alkotmányában lefektetett nyelvtörvényt, amely szabályozta a hivatalos nyelvhasználatot és a nemzetiségi iskolák ügyét, a kormány és a helyi hatóságok minden módon szabotálták. Úgy rendezték át a közigazgatás területi egységeit, hogy a magyar többségű megyék száma a lehető legkevesebbre csökkenjen, s minél több megyében sikerüljon 20% alá szorítani a magyarok arányát, ekkor ugyanis nem kellett elfogadni a hivatalos nyelvhasználatban a magyart. A szlovák többségű területen minden magyar iskolát felszámoltak. A magyar többségű és a tisztán magyar vidékeken nem szűnt meg, de egyre zsugorodott az anyanyelvi iskolahálózat. A magyar iskolák kevesebb támogatást kaptak, s a szülőket különböző kedvezményekkel igyekeztek rábírni, hogy gyermekeiket az újonnan szervezett szlovák iskolákba adják. Az 1921/22-es iskolai évben a mai Szlovákia területén körülbelül 720 magyar tanítási nyelvű elemi iskola működött 90 000-nél valamivel több tanulóval, pedig e tanévben több mint 120 000 magyar nemzetiségű tanuló járt iskolába. A következő évben tovább hanyatlott a magyar iskolák látogatottsága. Az 1926/27-es tanévben 695 magyar elemiiskolát találunk 66 260 tanulóval. /1/

Az új helyzetben rohamosan csökkent a magyarság lélekszáma. Az 1910-es népszámlálás szerint a mai Szlovákia területén kerek 896 000 ember vallotta magát magyar nemzetiségűnek, az 1921-es népszámlálás azonban már csak 651 000 magyart írt össze. A 245 000 főnyi apadás több tényezővel magyarázható. 1918 őszétől óriási méreteket öltött az állásukat vesztett magyar közalkalmazottak áttelepülése Magyarországra, számuk meghaladta a százezret. /2/ A korábban magukat magyar anyanyelvűnek valló, de valójában kettős kötődésű – magyarul és szlovákul, ruszinul vagy németül egyformán beszélő – emberek tömegének jelentős része is kivált a hátrányos helyzetbe került magyarságból. Az északi megyék és a bányavárosok szórványai és a nyelvterület peremén élő magyarok a természetes folyamatként meginduló asszimiláció vonzáskörébe kerültek. S a természetes asszimiláció mellett, sőt annál jóval erősebb mértékben szerepet játszott az erőszakos beolvasztás.

1930 decemberében került sor Csehszlovákiában a második népszámlálásra. Az 1921 óta eltelt időszakban a magyarok által lakott járások természetes szaporulata jóval nagyobb volt az ország más vidékein tapasztalhatónál, a szlovákiai magyarság lélekszáma a népszámlálás adatai szerint mégis kereken 76 000 fővel apadt. /3/

Bár az – elsősorban a csehek köréből kikerülő – uralkodó réteg a minél gyorsabb asszimilációra törekedett, az első köztársaság demokratikus politikai rendszerében a nemzeti kisebbségektől sem lehetett megtagadni az önálló politikai szervezkedés jogát.1920-ban megalakult az Országos Keresztényszocialista Párt és az Országos Magyar Kisgazdapárt (az utóbbit később Magyar Nemzeti Pártnak nevezték); a két magyar ellenzéki párt még ebben az évben választási blokkba tömörült. A magyar pártokat a hagyományos politikai elit vezette, de a kisebbségi sérelmek által mozgósított tömegek jelentős részét sikerült maguk mögé állítaniuk; mind a kettő hétszáznál több alapszervezettel rendelkezett. A kormánypártok magyar csoportjainak nem sikerült számottevő befolyást szerezniük.

A magyar pártok a parlamentben, sajtójuk révén és nemzetközi fórumokon is szót emeltek a kisebbség gazdasági, politikai és kulturális érdekeinek védelmében; az őslakosok – magyarok, szlovákok, ruszinok és németek – összefogását hirdették a fejlettebb déli országrészt elnyomó cseh érdekekkel szemben, autonómiát követeltek Szlovákiának és Kárpátaljának. A két párt 1936-ban Egyesült Magyar Párt néven fuzionált, ami tovább erősítette befolyását.

Az első köztársaságban legálisan működött a kommunista párt is. Különösen a földosztásnál kisemmizett magyar agrárproletárok és szegényparasztok közül, valamint Dél-Szlovákia magyar többségű városainak munkásságából és értelmiségéből váltak sokan kommunistává vagy szimpatizánssá, annál is inkább, mert a párt a huszas évek közepétől a nemzeti önrendelkezés alapján állt és következetesen hallatta szavát a kisebbségek mellett. Baloldali diákok hozták létre a Sarló mozgalmat, amely a térség népeinek együttműködésétől várta a társadalmi bajok orvoslását és a nemzetiségi kérdés megoldását, s a kisebbségeknek közvetítő szerepet szánt az ilyen együttműködés kialakításában.

A gazdasági válság, az egyre feszültebb nemzetközi helyzet, a hitleri Németország fokozódó agresszivitása s a csehek és szlovákok közti ellentét éleződése folytán mind távolabb került az erőszak nélküli rendezés reménye. A kisebbségek hangja erősödött, egyre radikálisabb követelésekkel léptek föl. A csehszlovák kormány azonban csak 1938 nyarán jutott el addig, hogy komolyabb figyelmet fordítson a magyarok igényeire; az akkor készült kisebbségi statutum széleskörű autonómiát kínált nekik is. Korábban ezt nagy vívmányként üdvözölték volna, ám most már törvényhozó és végrehajtó hatalommal felruházott nemzeti önkormányzatot követeltek. 1938 őszén pedig a csehszlovákiai magyarság vezetői nyíltan megfogalmazták azt a célt, hogy a magyar többségű területeket vissza kell csatolni az anyaországhoz.

Az 1938. szeptember 29-én megkötött müncheni egyezményben a nyugat-európai hatalmak megállapodtak abban, hogy Cseh- és Morvaország németek lakta területeit Németországhoz csatolják. A magyar (és a lengyel) követelésekről csak az egyezmény függelékében esett szó. Eszerint a feleknek kétoldalú tárgyalások útján kell megkísérelniük a területi problémák megoldását. A csehszlovák-magyar tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. Ezután a rendezést – a csehszlovák kormány eredeti szándékának megfelelően – nemzetközi döntőbíróságra bízták. Nagy Britannia és Franciaország a kérdésben érdektelennek nyilvánította magát, s így Németország és Olaszország külügyminisztereinek kezébe került az ügy. Az 1938. november 2-án hozott bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapott mintegy 12 000 négyzetkilométert északi területéből, majdnem egymillió – több mint 80%-ban magyar nemzetiségű – lakossal.

Csehszlovákia 1938 őszén elveszítette nemzetiségi területeinek zömét. A szövetségeseitől és saját vezetőinek egy részétől sorsára hagyott ország jövője azonban továbbra is Hitler kezében maradt. 1939. március 14-én Szlovákia – a Német Birodalommal történt előzetes megállapodás alapján – kivált a köztársaságból. Másnap a német csapatok bevonultak Prágába.

Elterjedt, ám alapjában félrevezető az a beállítás, mely szerint a Csehszlovák Köztársaság bukását elsősorban a nemzeti kisebbségek, köztük a magyarok számlájára kell írni. A bomlásban jóval nagyobb része volt a szlovák szeparatizmusnak, a szlovák lakosság többségének támogatását élvező Hlinka-pártnak, ami azt mutatja, hogy a cseh vezetés politikája elidegenítette a csehvel rokon szlovák népet is.

Az uralkodó „csehszlovák” nemzethez nem tartozó kisebbségek akaratuk ellenére, önhibájukon kívül kerültek az új állam fennhatósága alá, ott – különösen a magyarok – másodrendű állampolgárok voltak, s hazájuknak továbbra is az anyaországot tekintették. Így a náci politika ténylegesen létező, jogos sérelmeket használhatott ürügyül hódító tervei megvalósításához. Nem csoda tehát, hogy a magyar kisebbség 1938 őszén élt a kínálkozó alkalommal – aminek távolabbi kihatásairól nem lehetett fogalma -, s örömmel tért vissza nemzeti államához. A München utáni Csehszlovákiának a megszűnésében pedig még kevésbé mondhatjuk felelősnek a magyar kisebbséget.

Bármilyen tragikus körülmények között bukott el Csehszlovákia, bármennyire visszataszító erők idézték is elő bukását, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a köztársaság létrehozóinak a határok kérdésében tanúsított mohósága teremtette meg azokat a nemzeti kisebbségeket, amelyeknek sérelmei alkalmat adtak Németország beavatkozására. E kisebbség leválása – más körülmények között – természetes, a nemzetek önrendelkezési jogával összhangban álló folyamat lett volna.

München után

A kisebbségi kérdésnek az állam felbomlásában játszott szerepét a csehszlovák emigráns politikusok is világosan látták. Ám végül azt a sajátos megoldást tették programmá, hogy vissza kell állítani a München előtti határokat, a kisebbségeket pedig el kell űzni az országból, s így tiszta szláv államot létrehozni.

A volt köztársasági elnök, Edvard Beneš londoni kormányát 1941-ben a szövetséges nagyhatalmak Csehszlovákia törvényes kormányának ismerték el, s elfogadták az eredeti határok visszaállításának elvét. Nagy Britannia kormánya 1942-ben jóváhagyta azt is, hogy a csehszlovákiai németeket a háború után ki fogják telepíteni. Az emigráns kormány ezután föllépett a magyarok elűzésének követelésével is. A döntő eredményt ebben a kérdésben Beneš 1944 decemberi /x2/ moszkvai útja hozta meg. /4/ A Sztálinnal és Molotovval folytatott tárgyalásokon megállapodtak, hogy a győzelem után a Szovjetunió megkapja Kárpátalját, az új csehszlovák állam pedig megszabadulhat a magyaroktól is. Ezután a moszkvai cseh emigráció új hangot ütött meg. Gottwald, a kommunista párt vezetője kijelentette, hogy „nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló söpredéktől” /5/

1945 március végén a londoni kormány képviselői, a moszkvai kommunista emigráció vezetői, valamint a Szlovák Kommunista Párt és a Szlovák Nemzeti Tanács megbízottai Moszkvában együttesen kidolgozták a hazatérő csehszlovák kormány programját, amelyet Beneš elnök is jóváhagyott. A programot 1945. április 5-én, Kassán hozták nyilvánosságra. A Kassai Kormányprogram értelmében valamennyi Csehszlovákiában élő magyar elvesztette állampolgárságát, kivéve azokat, akik résztvettek az ellenállási mozgalomban, vagy üldözték őket a köztársasághoz való hűségük miatt. A Kassai Kormányprogram a csehszlovákiai magyarság túlnyomó többségét hontalanságra ítélte.

A hontalanság éve

A Magyarországhoz visszacsatolt területek 1945-ben ismét Csehszlovákia részévé lettek (a Szovjetunióhoz került Kárpátalja kivételével). E területeken a Szlovák Nemzeti Tanács és a helyi nemzeti bizottságok vették kezükbe a hatalmat. Rendeletileg elbocsátották a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd a magán-alkalmazottakat is. A magyarok tulajdonában lévő kis- és középüzemeket, beleértve a kisiparosok műhelyeit is, ún. nemzeti gondnokság alá vették. A városokban tömeges méreteket öltött a magyarok lakásának kisajátítása. S megkezdődött a kitoloncolás is: először kb. 20 000 magyart utasítottak ki az országból, főként olyanokat, akik 1938. november 2-a után költöztek ide. /x3/

A csehszlovák kormány azonban távolról sem érte be ennyivel. Hozzájárulást kért a szövetséges hatalmak potsdami konferenciájától, hogy teljes egészében kitelepítés útján rendezhesse a kisebbségi kérdést. A potsdami konferencia ezt nem hagyta jóvá, ezért kétoldalú tárgyalásokra került sor. A tárgyalások 1946. február 27-én egy lakosságcsere-egyezmény aláírásával fejeződtek be. Ennek értelmében a csehszlovák kormány jogot szerzett arra, hogy kitoloncolja azokat a magyar kisebbséghez tartozó személyeket, akik egy 1945-ben hozott rendelet alapján fasisztának minősülnek, továbbá hogy áttelepülésre kényszerítsen ugyanannyi magyart, ahány szlovák nemzetiségű magyar állampolgár önként Csehszlovákiába költözik. Az egyezmény alapján a csehszlovák félnek toborozni is joga volt áttelepülni kívánó szlovákokat Magyarországon, és e jogával alaposan vissza is élt: a kiküldött bizottságok alaptalan ígéreteket tettek, koholt híreket terjesztettek. 55-60 000 jelentkezést sikerült összegyűjteniük ilyen módszerekkel.

Az egyezményt egyoldalú csehszlovák sikernek kell tekintenünk. A magyargyűlölő cseh és szlovák politikusok nem is titkolták örömüket, ugyanakkor rámutattak, hogy a lakosságcsere csupán az első lépés a magyar kisebbség teljes felszámolása felé. A kormány nyilvánosságra hozta, hogy további 200 000 magyart szándékozik kényszerrel kitelepíteni, s ehhez a párizsi békekonferencia hozzájárulását kérte. Az indoklás szerint ezen felül összesen még 200 000 magyar nemzetiségű személy távozna el az országból a lakosságcsere-egyezmény és az egyéb intézkedések következtében, a fennmaradó további 200 000 pedig visszakapná csehszlovák állampolgárságát, ha szlovák eredetűnek tartja magát, s „visszatér” a szlovák nemzetiséghez. Így végeredményben megszűnnék létezni a magyar kisebbség.

A csehszlovák hatóságok az 1946. június 17-én kiadott rendelet értelmében meg is kezdték az ún. reszlovakizálást. A magyarokat választás elé állították: vagy szlovákoknak vallják magukat, s akkor megkapják az állampolgárságot, vagy nem, s akkor vállalniuk kell a további bizonytalanságot és üldöztetést. A létfeltételeiben megingatott és már hosszú hónapok állandó üldözésnek kitett szlovákiai magyarság jelentős része – minthogy segítséget sehonnan sem remélhetett – eleget tett a hatóságok követelésének. A „reszlovakizáltak” száma összesen 327 000 főre ugrott. Több mint 200 000 magyar ilyen körülmények között is nyíltan vállalta nemzetiségét.

A párizsi békekonferencia 1946. szeptemberében kezdte meg a magyar békeszerződés tervezetének érdemi tárgyalását. A Csehszlovákia és Magyarország között fölmerült vitás kérdések közül egyelőre csak azt döntötték el, hogy az 1938 előtti határvonalat egy helyen kiigazítják Csehszlovákia javára. A magyar kisebbség ügyét lényegében nyitva hagyták, újabb kétoldalú tárgyalásokat javasoltak. Ez csalódottságot keltett a cseh és a szlovák soviniszták körében, s a sajtó újabb uszító kampányba kezdett.

A békekonferencia befejezése után Csehszlovákia nem tartotta érdemesnek megint kétoldalú tárgyalásokat kezdeni. A kormány feltehetően abból indult ki, hogy a magyarok széttelepítése az országban több eredménnyel kecsegtet, mint a tárgyalások huzavonája.

A deportálás 1946. november 19-én kezdődött meg. A hatóságok katonai egységekkel körülzárattak egy-egy falut, majd felszólították a családokat, hogy készítsék össze útipoggyászukat a legszükségesebb holmikból. Közölték velük, hogy minden egyéb ingó és ingatlan vagyonukat elkobozzák. Fellebbezésnek vagy jogorvoslatnak helye nem volt. A deportáltakat katonai tehergépkocsik vitték a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú őrizet alatt, marhavagonokban szállították őket tovább Csehországba. Az akció 1946. november 19-től február 25-ig, tehát 99 napig tartott, s nem szünetelt a legnagyobb fagyokban sem. Közel ezerre tehető azoknak a száma, akik áldozatul estek a végrehajtás során alkalmazott erőszaknak vagy a szállítás során kiállt szenvedéseknek.

Mintegy tízezer család, összesen 44 000 személy kényszerült elhagyni a szülőföldjét. A deportálások 393 községet érintettek, főképpen a galántai, párkányi, lévai, érsekújvári és zselízi járásokban. Bár az akciót „toborzásnak” nevezték, (…) voltaképpen – kevés kivétellel – nem toborzásról volt szó, hanem kényszerkitelepítésről. A kitelepítettekkel lényegében úgy bántak, mint háborús bűnösökkel – állapítja meg egy szlovák történész. /6/

1947. április 12-én megkezdődött a lakosságcsere lebonyolítása is. Ezen a napon indultak el Szlovákiából az első csoportok Magyarország felé. A lakosságcserét a szlovák sajtó – pártállásra való tekintet nélkül nemzeti győzelemként ünnepelte. 74 000 ember hagyta el Csehszlovákiát ennek az akciónak a keretében.

1948 januárjára nyilvánvalóvá vált, hogy a kitelepítéssel, belső deportálással és „reszlovakizálással” nem sikerült a cseh és szlovák soviniszták tervei szerint „véglegesen megoldani a magyarkérdést”. A térség államai a Szovjetunió nyomása alatt egyre inkább egységes politikai tömbbe tömörültek, s ez ellentmondott a Csehszlovákiában élő többszázezer főnyi magyar kisebbség elleni népirtó, illetve diszkrimináló politika nyílt továbbvitelének /x4/

Az 1948. február 25-i kommunista hatalomátvétel után már nem késlekedhetett sokáig az olyan rendezés, amilyen a többi kommunista uralom alatt álló országban végbement. De a sajtó magyarellenes uszítása a februári fordulat után még hónapokig nem enyhült. Tovább folyt a lakosságcsere is. /x5/ Már ebben az időszakban került sor a helységnevek spekulatív, történelmietlen szlovákosítására. A május 9-én elfogadott új alkotmányból kimaradtak a kisebbségek; a május 30-án megtartott nemzetgyűlési választásokon pedig a magyarok nem járulhattak urnához, az antifasiszták sem, csak a „reszlovakizáltak”.

A magyarság életében csak 1948 októbere hozta meg a fordulatot. E hónap 12-én fogadták el a magyarok állampolgárságára vonatkozó rendeletet. Ez kisebbségi jogokat nem tartalmazott, csak az állampolgárságot adta vissza. /x6/

A Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségről először az 1956 júliusi alkotmánytörvény emlékezik meg. A 2. cikk szerint biztosítani kell a „magyar és az ukrán nemzetiségű lakosság gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit”. Az 1960-as alkotmány tartalmilag egy kis lépéssel előbbre lép, s már csak a német és a cigány nemzetiség marad ki belőle. A 20. cikk kimondja, hogy „nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül minden állampolgár egyenjogúsága biztosítva van”, a 25. cikk szerint pedig „az állam biztosítja a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgárok anyanyelvi oktatásának és kulturális fejlődésének minden lehetőségét és eszközét”.

A nemzeti kisebbségek mai jogi helyzetét a két 1968-as alkotmánytörvény határozza meg. A 143. számú alkotmánytörvény a köztársaságot államszövetséggé alakítja át. Ennek megfelelően a magyar kisebbség ügyei gyakorlatilag a szlovák társállam belügyévé váltak, ami tekintetbe véve a szlovák uralkodó réteg magyarellenes beállítottságát nem mondható előnyösnek. A nemzetiségek helyzetét sajátképpen a 144. számú alkotmánytörvény szabályozza. Az 1. cikk rögzíti, hogy a „Csehszlovák Szocialista Köztársaság mint a cseh és a szlovák nemzet, valamint a köztársaság területén élő nemzetiségek közös állama a szocialista demokrácia és az internacionalizmus szellemében a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségnek biztosítja a sokoldalú fejlődés lehetőségeit és eszközeit”. Az alapelv megvalósulását a további cikkek taglalják.

A 2. cikk szerint „a nemzetiségek létszámuknak megfelelően nyernek képviseletet a képviseleti testületekben és más választott szervekben”. Ezt annak fényében kell értékelnünk, hogy Csehszlovákiában – miként a hasonló társadalmi-politikai rendszerű országokban általában – a képviseleti testületek összetételét szükségképpen az uralkodó kommunista párt előzetes döntései határozzák meg. A párt a képviselők és tisztségviselők kijelölése során nemcsak a megbízhatóságot tartja szem előtt, nemcsak érdemeket jutalmaz, hanem arra is ügyel, hogy a képviseleti és kormányzati testületek összetétele bizonyos meghatározott szempontok szerint reprezentatív legyen. Az egyik ilyen szempont a lakosság nemzetiségi megoszlása. Egy másik szempont az, hogy mindenütt jelen legyenek a különféle foglalkozási és társadalmi csoportok tagjai: munkások, parasztok és értelmiségiek; férfiak és nők; fiatalok és idősebbek stb. A magyar nemzeti kisebbség vonatkozásában mindebből az következik, hogy az alacsonyabb társadalmi státusú foglalkozási csoportok kívánatos arányát jelentős részben a megfelelően kiválogatott magyar képviselőkkel biztosítják a Szlovák Nemzeti Tanácsban (a nemzetgyűlésben). Természetesen a végrehajtó hatalom tisztségeiben is érvényesülnek bizonyos arányok, így a szlovák kormányban szokás szerint egy miniszter és két miniszterhelyettes származik a magyar nemzetiségből. A valóságos hatalommal bíró tisztségviselők kinevezésénél azonban a megbízhatóság szempontjai az elsődlegesek.

A 3. cikk megadja a nemzetiségeknek ”

• a) a saját nyelvükön való művelődés jogát,
• b) a sokoldalú kulturális fejlődés jogát,
• c) a hivatalos kulturális-társadalmi szervezetekben való társulás jogát,
• d) a saját nyelvű sajtóra és tájékoztatásra való jogot”.

E jogok azonban lényegében papíron maradtak, mint azt a következő fejezetek részletesen bizonyítják.

A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy miközben a hatóságoknak igen sok törvényes és törvényes alap nélküli, de a gyakorlatban rendszeresen felhasználható eszköz áll rendelkezésére, hogy megakadályozzák e jogok érvényesülését, addig a nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárnak általában nincs módja jogorvoslatot keresni. Az alkotmányos elvek megvalósulásához végrehajtási és eljárási jogszabályokra van szükség. Ilyeneket lehetőleg nem alkotnak, vagy ha mégis, nem teszik őket hozzáférhetővé. Sokszor titkosan kezelik a végrehajtási utasításokat, s a titkosság leple alatt olyan rendelkezéseket is érvényben lehet tartani, amelyek egyenesen az alkotmányos elvek korlátozására vagy felfüggesztésére irányulnak. Ha pedig az állampolgár egy többé-kevésbé szabályozott területen és a szabályok ismeretében próbálja érvényesíteni alkotmányos jogait, az államhatalom – a helyi közigazgatáson, a rendőrségen, a tőle függő munkaadón stb. keresztül – általában könnyen elbátortalanítja.

Végül az idézett alkotmánytörvény 4. cikke biztosítja, hogy minden állampolgár szabadon, saját meggyőződése szerint dönthet nemzetiségéről. A törvénycikk tiltja az elnemzetietlenítésre irányuló mindenfajta törekvést. Ám a csehszlovák állam politikája valójában a magyar nemzeti kisebbség felszámolására irányul. A törekvés következetesen érvényesül a gyakorlatban, s olykor nyíltan kifejezésre is jut. A magyar nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgár nem számíthat védelemre akkor sem, ha alárendelt állami hatóságok vagy magánszemélyek sértik meg nemzeti érzelmeiben, sújtják hátrányos megkülönböztetéssel.

Mindamellett tényleges következmények is fakadnak abból, hogy formálisan érvényesek az említett kisebbségi jogok. A hatóságok kénytelenek valamilyen ürügyet találni elnyomó intézkedéseikhez. A hivatalos képmutatás egész rendszere alakult ki: parancsoló gazdasági vagy igazgatási kényszerűségekre hivatkoznak; a fejlődés elkerülhetetlen mellékkövetkezményének állítják be a nemzetiségi intézmények, a sajátos kultúra bomlasztását; rosszhiszeműen alkalmazzák a paritás elvét stb. A képmutatásnak ez a rendszere némely esetben lehetővé teszi a kisebbségi állampolgár számára, hogy szavukon fogja a hatóságokat: engedményeket érjen el, sőt visszavonulásra kényszerítse őket.

A magyar népcsoport zöme egy folyamatos területsávon él Szlovákia déli határa mentén. A csehszlovák állam magyarellenes kisebbségi politikája ezért nemcsak a népcsoport létszámának és az összlakosságon belüli arányának csökkentésére törekszik, hanem arra is, hogy föllazítsa a tömör települési szerkezetet. A kivándorolt és kitelepített magyarok helyére cseh és főként szlovák népesség áramlott. A kormány ezt a folyamatot tervszerűen irányított települési politikával erősítette. Az 1945 után alapított kolóniák száma harmincra tehető. Csak 1945 és 1948 között legalább 150 korábban színmagyar falu vált vegyes lakosságúvá, s ez a politika 1948 után is érvényben maradt. A telepesfalvak és az elszlovákosított községek a több hullámban végbemenő közigazgatási összevonások során különös súlyt kaptak: rendszerint a környék szlovák jellegű települését emelik központi rangra.

Az összehasonlítás legalkalmasabb mércéjéül az 1919-es szlovákiai népességösszeírás adatai kínálkoznak. Eszerint Dél-Szlovákiában a magyar lakosság 787 községben érte el a népesség 10%-át, s ebből 505-ben 90% felett volt a magyarok aránya. E falvak alkották – mindegy 11 400 négyzetkilométeren – a magyarság egységes települési területét. Ugyanakkor 13 városban is többségben volt a magyar lakosság, s ebből hatban aránya meghaladta a 90%-ot. Szlovákia két legnagyobb városában, Pozsonyban és Kassán nagyjából egyensúlyban volt a magyar és a szlovák elem.

Az 1961-es népszámlálás 453 községben találta a magyar lakosság arányát 50% fölött, s a szlovákiai magyarság 85%-a lakott itt. 1970-ben pedig 442 volt az ilyen községek száma, s a magyar lakosság 83%-a lakott bennük. Ekkor 533 olyan községet vettek számba, ahol a magyar nemzetiségűek aránya elérte vagy meghaladta a 10%-ot. A teljesen magyar jellegű községek száma pedig, ahol a magyarok aránya meghaladja a 90%-ot, csupán 183 volt.

Hasonló tendenciát figyelhetünk meg Dél-Szlovákia magyar jellegű városaiban is. Pozsony és Kassa erőteljes fejlesztése folytán a magyar lakosság mind abszolút számban, mind viszonylagos súlyában jelentéktelenre zsugorodott. 1970-ben a közigazgatási átminősítések következtében 24-re emelkedett az olyan városi rangú települések száma, ahol korábban 10% feletti magyar népesség lakott, de összlakosságuknak ma már csak töredéke magyar.

A magyar népcsoport által lakott terület – ahol a községekben a magyar lakosság eléri a 10%-ot – az 1919-es összeírás által rögzített állapothoz képest 1700 négyzetkilométerrel csökkent; ezen az elvesztett területen 1919-ben 100 000 magyar élt. A fennmaradó települési terület egészének a tömörsége is csökkent, nemcsak az egyes helységeké. 1970-ben csak összlakosságának 75%-át tették ki a magyarok.

1960-ban átrendezték a közigazgatás területi egységeit Csehszlovákiában; megszüntették a kis területű járásokat, s ún. nagyjárásokat hoztak létre, ezeket pedig kerületekben fogták össze. Ennek megfelelően a dél-szlovákiai magyarság 95%-a 13 járásban, illetve két területi jogú városban, Pozsonyban és Kassán lakik. De Szlovákia csaknem valamennyi más járásában is találni magyar szórványokat. Csehország területén pedig 1970-ben közel 20 000 magyar élt, állandó jelleggel; számuk évről-évre 300-400 fővel növekszik. A népcsoport szórványaitól is elszakadtan élő magyarok zöme szakképzett munkás és műszaki értelmiségi, aki megfelelő elhelyezkedési lehetőség hiányában költözött el Dél-Szlovákiából.

Az említett 13 járásból 7 a nyugat-szlovákiai, 3 a közép-szlovákiai és 3 a kelet-szlovákiai kerületben fekszik. A járások határait úgy alakították ki, hogy a magyar lakosság lehetőleg kisebbségben maradjon. Az eljárás célzatos és mesterséges voltát mutatja, hogy a 9700 négyzetkilométernyi összefüggő magyar települési terület 17 000 négyzetkilométer összterületű járási egységek között oszlik meg. Végeredményben a magyar lakosság csupán két járásban van abszolút többségben. Ennek a magyar jellegű falvak számára hátrányos területfejlesztési következményei vannak, s ilyen körülmények között súlyosabbá válnak a kisebbségi lét lélektani velejárói is.

1970-ben a magyar lakosság 49%-a a 2000, 75%-a 5000 lakosúnál kisebb településeken lakott. (Egész Szlovákiában a lakosság 63%-a élt 5000 lakosúnál kisebb településeken.) Jóllehet a kis települések erősítik az etnikai tömörséget, minden más tekintetben hátrányt jelentenek, mert országos összehasonlításban a 8000 lakosúnál kisebb községek általában nem fejlődő, sorvadó településnek számítanak.

Ezt mutatja az 533 magyar jellegű település 1961 és 1970 közötti fejlődése. A községek 57%-ának csökkent a lakossága; 45%-ukban ezzel párhuzamosan fogyott a magyarok abszolút száma is, de viszonylagos súlyuk csak a községek 28%-ában lett kisebb . A sorvadás túlnyomóan a 2000-es lélekszám alatti községekre jellemző. A Tízéves fejlődési tendenciákat együttesen vizsgálva: a magyar jellegű községeknek csupán egyharmada fejlődő település.

Az, hogy a magyar jellegű községeknek majd háromnegyedében nem csökken vagy éppen emelkedik a magyarok aránya, nem egyértelműen kedvező összefüggéseket takar. Az átrendeződés oka a rejtett munkanélküliség. A magyar környezethez kevéssé kötődő szlovák elem és általában a fiatalok távoznak el. A jobb munkavállalási lehetőségek felé elvándorló magyar fiatalok pedig az iparosodó szlovák és az iparilag fejlett cseh vidékeken hátrányos helyzetbe kerülnek a munkaerőpiacon s erős asszimilációs hatások érik őket.

De jelen körülmények között rendszerint kedvezőtlenül hat a magyarok lakta terület valamely részének gyors fejlesztése is, mert az iparban és a szolgáltatásban létesülő új munkahelyek betöltésére céltudatosan szlovákokat telepítenek a magyar vidékekre. A rimaszombati járásban például az 1961-es és az 1970-es népszámlálás között a 89 magyar jellegű község magyar lakossága 1.9%-al gyarapodott, viszont a szlovákok száma ugyanezekben a falvakban 5.5%-al nőtt, holott a járás egészének lakossága mindössze 3.896-al lett nagyobb. A járási székhelynek, Rimaszombatnak 1970-ben 15 000 lakosa volt, ebből 43% magyar. A távlati fejlesztési terv szerint az ezredfordulóra 40 000 lakosú településsé kell duzzasztani. Mivel a járási székhely növekedési üteme 1961 és 75 között évi 1. 4396, magáé a járásé pedig 1.011% volt, a tervet csak tömeges betelepítéssel lehet megvalósítani, ami – az eddigi tapasztalatok alapján biztosra vehetően -a magyar lakosság rovására fogja megváltoztatni a terület etnikai képét. Hasonló településfejlesztési tervek készültek a Duna csehszlovák szakaszán épülő bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer környékére vonatkozóan, ahol új települések létrehozásának lehetősége is fölmerült. Az elképzelések megvalósítása megbontaná a Csallóköz, a legegységesebb magyar terület etnikai képét.

A magyar lakosság abszolút számának alakulása az 1948 utáni időszakban látszólag kedvezőbb képet mutat, mint a települési viszonyoké. De a magyar kisebbségre vonatkozó népmozgalmi adatokat nagy óvatossággal kell kezelni, mert az összes gyarapodás magában foglalja a nemzetiségükhöz visszatérő „reszlovakizáltak” számát is. Az 1950-ben, a természetes szaporulat alapján készült előrebecsléshez képest 1961-ben 120 000 fős többletet mutatott ki a népszámlálás, s még 1970-ben is 7 000 fős többlet jelentkezett. Az 1970-es népszámlálás a lakosság anyanyelvét is külön vizsgálta, s a magyar nemzetiségűek mellett 52 000 magyar anyanyelvű, de szlovák nemzetiségű személyt is számbavett. Ezek az adatok jól mutatják, hogy mi volt a „reszlovakizálás” valóságos tartalma, s egyben azt is, hogy a magyar kisebbség mennyire ragaszkodik nemzetiségéhez.

Mindent összevetve, a népszámlálás által kimutatott magyar anyanyelvűek száma egész Csehszlovákiában 1970-ben kereken 614 000-re rúgott, s ebből 565 000 vallotta magát magyar nemzetiségűnek, továbbá kereken 7 000 szlovák anyanyelvű is magyar nemzetiségűnek vallotta magát, tehát a magyar nemzetiség kimutatott összlétszáma 572 000 fő volt, ami lényegében azonos az 1930-ban megállapított lélekszámmal. Az 1980-as népszámlálás eredményéből a sajtóban közölt – nem végleges – adatok szerint a magyar nemzetiség lélekszáma az elmúlt évtizedben sem változott jelentősen. Ezeknek az adatoknak a megbízhatóságát illetően azonban kételyek merültek föl. /8/

A dél-szlovákiai területen élő magyarság élveszületési arányszámai már a század elején alacsonyabbak voltak, mint a szlovákok körében megállapítottak. Ugyanezt mutatják az 1950 és 1964 közötti adatok; 1964 óta nem közlik területi bontásban a születések nemzetiség szerinti megoszlását, de a magyarok lakta vegyes lakosságú járások élveszületési arányszámai általában elmaradnak a többi járásokétól és a kerületi átlag alatt maradnak. Kevés kivétellel az a jellemző, hogy a magyarok arányszámának emelkedésével csökken a járások élveszületési arányszáma is. Nevezetes kivétel a dunaszerdahelyi járás, ahol 90%-ban magyarok élnek, és az élveszületési arányszám 0.196% volt, meghaladva 0.192%-os szlovákiai átlagot. A többi vegyes lakosságú járás mutatója 0.151 és 0.179 között mozog. /x7/

Az alacsonyabb természetes szaporulat nagyrészt, de nem teljesen a magyar és a szlovák lakosság eltérő korösszetételéből fakad. Az újabb adatok azt mutatják, hogy a magyarok között gyorsabban növekszik az egy- vagy kétgyermekes családok aránya, a három- és többgyerekesé pedig csökken. Az 1974-ben magyar anyától született gyermekek 75%-a első vagy másodszülöttként jött a világra. A szlovák nemzetiségű anyák esetében ez az arány 72% volt. Hasonló jelenséget mutat az 1970-es népszámlálás, amely szerint egy magyar családra 1.8 gyermek, egy szlovák családra 1.9 jut.

A magyar lakosság korösszetételét tekintve öregebb, mint a szlovák. A magyarok kormediánja 1970-ben 30.8 év volt, a szlovákoké 26.9. Mind a 14 éven aluliak, mind a 15-49 évesek aránya kisebb a magyaroknál, s ennek megfelelően magasabb az 5O évesnél idősebbek aránya.

A magyarok halálozási arányszámai szintén magasabbak. 1960 és 1970 között kereken 1.196 volt a halálozási arány, a szlovákoknál pedig 0.95%. /x8/ A magasabb halandóságot tükrözi a magyar nemzetiségű halottak aránya az összes elhalálozott között: 1961 és 1973 között ez az arány 14.4 és 13.7 között mozgott, a teljes népességben viszont csak 12.4-12.1% volt a magyarok aránya. A magasabb halandóságot az eltérő korösszetétel mellett az magyarázza, hogy sok „reszlovakizált” csupán halotti bizonyítványában tér vissza magyar nemzetiségéhez.

A magasabb halálozási és az alacsonyabb születési arányszám következtében a magyarok természetes szaporulata kisebb, mint a szlovákoké. Az 1970-es népszámlálás 0.456-ban határozta meg. Ki kell azonban emelni, hogy a 90%-ban magyar lakosságú dunaszerdahelyi járás természetes szaporulata 1961 és 1973 között 0.99% /x9/ volt, ami arra mutat, hogy az etnikailag egységes települési szerkezetben lakó magyarok között mások a demográfiai magatartás jellemzői.

Ha már most a természetes szaporulat ismeretében vesszük szemügyre az adatokat, s igyekszünk kiszűrni a nemzetiségükhöz visszatérő „reszlovakizáltak” torzító hatását, akkor megállapíthatjuk, hogy a magyar lakosság tényleges gyarapodása kisebb a természetes szaporulatnál. Ez az asszimiláció következménye. Az asszimiláció veszteséget – az említett torzítás és egyéb okok következtében – igen nehéz felbecsülni, de nagyjából a természetes szaporulat felére tehető. Az asszimilációnak két fő csatornája van: a belső vándorlás és a vegyesházasságok.

Munkaalkalom hiányában a dél-szlovákiai magyar fiatalság mind az országos, mind a szlovákiai átlagnál nagyobb arányban kényszerül lakóhelyétől távol munkát vállalni. Az ingázók, akik naponta vagy hetente 50-150 kilométert utaznak lakóhelyük és munkahelyük között, a gazdaságilag aktív magyar lakosságnak körülbelül 50%-át tették ki a hetvenes évek elején, az összes szlovákiai aktív kereső között viszont 42%, az összes csehországi között pedig csak 36% volt ez az arány 1970-ben. Az ingázás egyre jobban terjed. Miközben a magyarok lakta Dél-Szlovákiában gyorsan csökken a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, az ipar csak lassan húzódik észak-nyugatról lefelé, s nagy beruházásokra rendszerint az etnikai határ fölött kerül sor. Az ingázás iránya ezért a magyar területekről a szlovák területek felé mutat.

Az iparban dolgozó magyar munkavállalók igen jelentős része az építőiparban talál alkalmazást. A nagy építőipari vállalatok az egész ország területén működnek, s tevékenységük súlypontja természetesen a nagy beruházásokkal esik egybe. Ezért a magyar építőipari munkások létszámuk 1970-ben 32 000 fő volt, s ma már túllépte a 40 000 főt is lényegében vendégmunkás életmódot folytatnak a számukra idegen környezetben.

Az állandó elvándorlás is egyre erősebb. 1972-ben a magyarok 0.92%-a (mintegy 5 300 személy) költözött más járásba, mint ahol korábbi állandó lakhelye volt; 1974-ben már 1.76% (több mint 10 000 személy), ezek 57%-a nő.

A vegyesházasság elsősorban a még nagyjából egységes települési területről elkerülő fiatalok körében terjed. Az elvándorlás csökkenti az azonos nemzetiségű házastárs megtalálásának esélyeit és gyengíti a párválasztási hagyományokat. A Csehországban élő magyarok között általánosnak mondható a vegyesházasság.

A házastárs megválasztásában egyre nagyobb szerepet kap a réteghovatartozás, a foglalkozás, a műveltségi fok. A házasságkötésnél a fiatalok az ilyen jellemzők által meghatározott társadalmi státus megtartására vagy emelésére törekszenek. Jól ismert jelenség, hogy elsősorban a nők igyekeznek magasabb státusú házastársat találni. A csehszlovákiai magyarság társadalmi státusa egészében véve alacsonyabb, mint a szlovák népességé. Ilyen körülmények között a vegyesházasság nemcsak a tömör települési terület föllazulásának és az elvándorlásnak a következménye, hanem a társadalmi státus emelésére irányuló törekvéssel is összefügg.

1970-ben a népszámlálás 137 000 olyan családot vett számba, ahol a feleség magyar nemzetiségű, s a családok 90%-ában a férj is magyar volt. Az 1964 és 1966 között Szlovákiában házasságot kötő magyar férfiak 21.9 százaléka lépett nem magyar nővel házasságra; az 1971-1973-as évekre ez az arány 23.4%-ra emelkedett. A magyar nemzetiségű nők esetében a megfelelő arányok: 24.2%, illetve 24.4%.

A vegyesházasság tehát viszonylag új jelenség, emelkedő irányzatú és magyar részről a nők körében gyakoribb.

Szlovákia ipara az első köztársaság idején – a köztársaság fennállásának utolsó éveitől eltekintve – inkább stagnált, vagy még vissza is fejlődött: elveszítette magyarországi piacait, a prágai vezetés kedvezőtlen adó- és tarifapolitikával sújtotta, s egyébként sem állta a versenyt a fejlettebb országrészekkel. Ennek ellenére, a szlovák nemzetiségű lakosság társadalmi struktúrája nem alakult kedvezőtlenül: csökkent a mezőgazdaságból élők aránya, erősödött a munkásság és a középosztály. A látszólagos ellentmondásnak az a magyarázata, hogy a gazdasági visszafejlődés súlya jelentős részben a magyar kisebbségre nehezedett. Nemcsak az államhatalom megváltozásától közvetlenül érintett magyar középosztály csappant meg, hanem a munkásosztály is.

Miközben az elmaradott agrárállamnak tekintett Magyarországon a mezőgazdaságból élők aránya 1921 és 1930 között 56%-ról 52%-ra csökkent, a csehszlovákiai magyar kisebbség társadalma ebben a tekintetben a régi Magyarország 1890-es szintjére süllyedt vissza. Az 1930 és 1950 közötti időszakról nehéz hiteles képet kapni. A jogfosztottság éveinek végére szinte teljesen eltűnt a magyar értelmiségi és hivatalnoki réteg. Minthogy a lakosságcsere és a belső deportálás a legnagyobb tömegben a magyar földműveseket érintette, 1950-re az ő arányuk is csökken. De az 1950-es népszámlálás szerint a magyar lakosságnak még mindig több mint a fele mezőgazdaságból él. (A szlovákoknál 39%, a cseheknél 18%.)

A mezőgazdaságból élők százalékaránya,1o+

+++++

A mezőgazdasági munkaerő átáramlása az iparba igen kedvezőtlen formában megy végbe a nemzetiségi önazonosság megőrzésének és a magyarok társadalmi felemelkedésének szempontjából. Nagyarányú az elvándorlás, s a felszabaduló mezőgazdasági munkaerő jórészt szakképzetlen építőipari munkásként talál alkalmazást. A lakosság mezőgazdaságban maradó része pedig rejtett munkanélküliséggel küzd. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy 1970-ben a 19 és 55 év között magyar nőknek körülbelül 48%-a volt állásban, a szlovákok közötti viszont körülbelül 62%-ban vállalnak munkát az ilyen korú nők. A távlati fejlesztési tervek a mezőgazdaságból élő lakosság további nagyarányú csökkenését vetítik előre. A magyar kisebbséget azonban bizonyára a továbbiakban is hátrányosan fogja érinteni ez a fejlődés.

Feltehetően nem fog csökkenni az elvándorlás, s kedvezőtlen marad az iparban foglalkoztatottak megoszlása a különböző ágazatok között. Hogy ne így történjék, ahhoz a tervező és a gazdaságot irányító államhatalomnak tudatosan szem előtt kellene tartania a magyar kisebbség sajátos nemzetiségi és általános társadalmi érdekeit. Arra kellene törekednie, hogy a magyarok lakta területek arányosan részesedjenek a gazdasági növekedés előnyeiből, s eközben szervesen fejlődjék települési és foglalkozási szerkezetük. Ám a beruházási és munkaerőgazdálkodási adatokból világosan kiderül, hogy ennek éppen az ellenkezője történik.

Az egy főre jutó évi beruházási összeg alapján arra kell következtetnünk, hogy a túlnyomóan magyarok lakta déli járások elmaradottsága nem fog enyhülni. Ez a terület Szlovákia gazdaságilag legelmaradottabb övezete, de az állami költségvetés beruházásra fordított eszközeiből 1970 és 1975 között mégis 70-75%-al kevesebb jutott itt egy főre, mint Szlovákia más részein.

A kelet-szlovákiai kerület 13 járásából a tőketerebesi és a rozsnyói járás az egy főre eső évi beruházási összeg alapján a két utolsó helyet foglalja el. Hasonló a helyzet a közép-szlovákiai kerületben is, ahol a 13 járás közül a nagykürtösi az „előkelő” 9. helyen áll a beruházási összeg tekintetében, de így is a kerület legelmaradottabb járása; a losonci és a rimaszombati járás a 11. és 12. helyre szorult az elosztásban. A nyugat-szlovákiai kerületben nem ennyire egyhangú a kép, mert a galántai járás a 2. helyet foglalja el, de a két legnagyobb magyarok lakta járás, a dunaszerdahelyi és a komáromi itt is az utolsó helyen van.

A dunaszerdahelyi járásban az 1970 és 1975 közötti időszakban mindössze 476 fővel nőtt az iparban foglalkoztatottak száma (összesen 3.200 személy). 1975-ben a járás ipari termelése a kerületi össztermelésnek csupán 2.6%-át adta. Más helyzet alakult ki a szovjet határ melletti tőketerebesi járásban. 1975-ben a járás összes ipari üzemeinek 47%-a magyar etnikai területen volt, ami kedvezőnek tekinthető. Tudni kell azonban, hogy ez nem abból fakad, hogy a fejlesztési döntéseknél figyelembe vették a magyarok érdekeit, hanem csupán a nemzetközi (szovjetcsehszlovák) együttműködés mellékkövetkezménye. Az itteni ipartelepek elhelyezését ugyanis a szovjet szénbehozatal és a Szovjetunióból jövő olaj- és gázvezeték határozza meg. Hogy a szlovák gazdasági vezetésnek menynyire nem áll szándékában a helyi magyar lakosság érdekeinek figyelembevétele, jól mutatja az a tény, hogy a környék több ipari üzemében – munkabiztonsági okokra hivatkozva – megtiltották a magyar beszédet, s a szakmunkásképző intézetekben sem szabad a magyar nyelvet használni, még az óraközi szünetekben sem, holott a tanulóknak majdnem a fele magyar.

Sokhelyütt diszkriminációt alkalmaznak a munkások felvételénél és kiképzésénél. Kassa nagy iparvállalatainak szakmunkásutánpótlását tervszerűen a szlovák ifjúság köréből toborozzák. Kassa környékén a magyar lakosság részaránya megközelíti a 20%-ot, a szakmunkástanulók aránya viszont csak 4-6%. A párkányi cellulóz- és papírgyár szakmunkásképző iskolájában egyenesen azzal a megokolással szüntette be a magyar nyelvű oktatást a besztercebányai vezérigazgatóság, hogy az üzemnek a környék szlovákosítása is feladatai közé tartozik. A vajáni hőerőmű vállalat szakmunkásképzőjében pedig azt is megtiltották, hogy a magyar diákok egymás között anyanyelvükön beszéljenek.

A dél-szlovákiai iparfejlesztés egy másik típusának jellemző példája a galántai járás. A többi vegyes lakosságú járás helyzete sokban hasonlít hozzá. A közigazgatási központ még a magyar etnikai területen belül helyezkedik el, de a nyelvhatár szélén (ez öt másik vegyes járásban van így). A járás iparát nagyarányú beruházásokkal erősítették, de a fejlesztés éppen a nyelvhatár környékére összpontosult. Ez előnytelen helyzetet teremtett a magyar lakosság számára: a nagyarányú iparosítás ellenére a járásbeli munkavállalók igen nagy része ingázni kényszerül, s ezek túlnyomó többsége magyar.

Némi jóindulattal azt gondolhatnánk, hogy a magyarok lakta területen a mezőgazdaság fejlesztése egyenlíti ki az ipari fejlődés elmaradását. Sajnos azonban a tények ennek a várakozásnak sem felelnek meg. A nyugat-szlovákiai kerületben nagyjából egyenletes a különböző nemzetiségi összetételű járások részesedése a mezőgazdasági termelésből. A közép- és a kelet-szlovákiai kerületben nagyobbak az eltérések. Több járásban megfigyelhető, hogy a magyar falvak szövetkezetei magasabb jövedelmet érnek el, ilyen esetben azonban a gépek elosztását irányító járási mezőgazdasági társulás a gyengébb – szlovák tagságú – szövetkezeteket részesíti előnyben. A hetvenes évek első felében egész Szlovákiában nagyobb egységbe vonták össze a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket. Amikor a szlovák szövetkezetek magyar szövetkezetekkel egyesültek, a vezetés rendszerint szlovák kézbe került, s a fejlettségbeli különbségek a magyarok rovására egyenlítődtek ki. Ez nagyban fokozta a nemzetiségi ellentéteket.

A nem termelő célú beruházási eszközök elosztásában is diszkrimináció érvényesül. A nyugat-szlovákiai kerület 29 városa közül 13 magyar jellegű. Megvizsgáltuk, hogyan oszlanak el az I. és II. kategóriába sorolt lakások az egyes városokban. Kiderült, hogy 1970-ben a szlovák városokban az összes lakás 42%-a I. osztályú, a magyar jellegű városokban viszont csupán 35%; a II. osztályú lakásoknak 27%, illetve 24% az aránya. A magyar jellegű városok átlagszínvonalát javítja Vágsellye, ahol az elmúlt húsz évben a tervszerű betelepítés eredményeképpen jelentősen emelkedett a szlovákok aránya, itt 1970-ben 53% volt az I. osztályú lakások aránya. Ennek ellenpéldája Zseliz, ahol nem növekedett a szlovák elem; itt 12%-ot tesznek csak ki az I. osztályú lakások. Márpedig a városokban a kerületi terv szerint történik a tömeges lakásépítés.

A diszkriminációs gazdaságpolitika eredménye, hogy a magyar kisebbség társadalmi és gazdasági helyzete az 1970. évi népszámlálás adatai alapján egyértelműen hátrányosnak mondható. Az iparban foglalkoztatottak aránya közti különbség csökkent ugyan; de a mezőgazdaságból átáramló magyar munkaerő elsősorban építőipari segédmunkásként és rakodómunkásként nyer alkalmazást. A magyar lakosság domináns foglalkozási csoportja változatlanul a földműveseké (a szövetkezeti parasztokat és az állami gazdaságok mezőgazdasági munkásait a mai körülmények között egy csoportba vonhatjuk össze).

A magyarok lakta dél-szlovákiai terület a havi átlagkeresetek alapján Csehszlovákia legrosszabb jövedelmi zónája. Ez alapvetően a magyar nemzetiségű lakosság kedvezőtlen foglalkozási összetételével magyarázható. Tovább rontja a magyar családok életszínvonalát, hogy a nyugdíjasok, illetve az eltartottak aránya is hátrányosabb, mint a szlovákoknál. A nyugdíjasok igen jelentős része kiöregedett földművesszövetkezeti tag; ezek csak 1965 óta részesülnek nyugdíjellátásban, s lényegesen alacsonyabb juttatást kapnak, mint a munkások és az alkalmazottak. A szövetkezeti tagok – a nyugdíjasok is – a háztáji gazdaság révén igyekeznek mallékjövedelemre szert tenni. Ezért a magyar lakosságot különösen súlyosan érintette a háztáji gazdaság korlátozása a hetvenes évek első felében.

1967-ben Csehszlovákiában nagyszabású szociológiai vizsgálatot végeztek a társadalom rétegződésének feltérképezésére. Összetett mutatót alakítottak ki – a képzettség, a jövedelem, a munka bonyolultsági foka, az életmód stb. alapján – a társadalmi státus mérésére. Eszerint a következő rangsor jön létre a nemzetiségi csoportok között: 1. csehek, 2. lengyelek, 3. szlovákok, 4. ukránok, 5. németek, 6. magyarok és 7. cigányok. Az egyes járások besorolása lakóik társadalmi státusa szerint szintén azt az eredményt adja, hogy a magyar és a vegyes – magyar és szlovák járások alkotják az ország leghátrányosabb társadalmi helyzetű övezetét. S nincs okunk feltételezni, hogy ez a kép lényegesen megváltozott volna az elmúlt évek során.

+++++

V. Nemzetiségi iskolaügy

A nyílt magyarüldözés évei után úgyszólván a semmiből kellett újjáépíteni a nemzetiségi alapiskolák hálózatát: az oktatás folyamatossága teljesen megszakadt, a tanszemélyzet szétszóródott, az épületek tönkrementek vagy más célra használták őket. 1949-ben, amikor megindultak az első magyar osztályok, mindössze 110 magyar pedagógust sikerült munkába állítani, ez 5%-a volt a régi létszámnak. Éveken keresztül szakképesítés nélküli tanítók oktatták a magyar gyerekeket; a szakképzett tanítók aránya még a hetvenes években sem érte el a 80%-ot.

Nincs adatunk róla, hogy az újonnan létrejött alapiskolák az iskolaköteles gyermekek mekkora hányadát vették föl. Mindenesetre a hálózat csaknem teljesen fedte a magyar települések hálózatát. A hatvanas évektől azonban már pontosan nyomon követhető, hogy állandóan csökken az iskolák száma, s állandóan nő a szlovák iskolába járó magyar diákok aránya. Az anyanyelvi iskolázás föladására a következő okok késztetik a szülőket: a helyi magyar iskolák megszűntetése; az iskolák rossz felszerelése; a hatóságok és a szlovák lakosság nyomása; hatósági korlátozások stb. Szerepet játszik a szülők egy részének téves felfogása is. Nem mindenki van tisztában az anyanyelvi alapfokú oktatás fontosságával a gyermek fejlődésében, sokan csak azokat az előnyöket látják, amelyek az uralkodó nemzet nyelvének hibátlan elsajátításából származhatnak.

1950. és 1978. között 233 magyar alapiskola szűnt meg. Ezt elsősorban azzal indokolták, hogy iskolaközpontokat kívánnak létesíteni, ahol gazdaságosabban lehet biztosítani az oktatás tárgyi feltételeit, s elég sok diák van együtt, hogy ne kelljen összevont osztályokat alakítani. A szlovák iskolák azonban nem szűntek meg a bezárt magyar iskolák mellett, vagy ha nem volt iskola, akkor alapítottak. A két-három összevont osztályból álló falusi magyar iskolák sorozatos felszámolásával 20-30 kilométeres felvevőkörzetek keletkeztek. Ilyen távolságból 6-14 éves gyerekek nem képesek bejárni, s ezért a közelebb levő szlovák iskolába kényszerülnek. Néhány esetben előfordult ugyan, hogy egy-egy szlovák iskolát is megszüntettek a magyar etnikai területen, ez azonban mindig maga után vonta a magyar iskola bezárását is. Például egy Komárom és Párkány között fekvő magyar község összesen hét tanulót számláló szlovák iskolájának megszüntetésekor a szlovák szülők panaszt emeltek, hivatkozva az államalkotó nemzet előjogaira: orvoslásul nem a szlovák iskolát állították vissza, hanem felszámolták a magyart is.

+++++

Az iskolaközpontok létesítése a tisztán szlovák vidékeket is érintette, főleg a hegyvidéki tanyákat, de ott a gyerekeket buszon szállítják az iskolába. Magyar iskolabusz viszont nem létezik. Aminek az az oka, hogy a buszokat többnyire az iskolákat patronáló üzemek kölcsönzik. Márpedig Dél-Szlovákia iparosítása a szlovákosítást szolgálja, nem akad tehát üzem, mely magyar iskolát támogatna.

A magyar iskolák az ötvenes évek elején rossz állagú, átmeneti épületekben nyíltak meg, s ezeket az idősebb diákok, tanárok és szülők segítségével tették úgy-amennyire használhatóvá. Új épületeket egészen a hatvanas évek közepéig nem építettek magyar iskolák számára. Ma is sokhelyütt olyan házban kap helyet a magyar iskola, ahol nedvesek a falak, nincs folyóvíz, a mennyezetet gerendákkal kell alátámasztani. 1958-ban Füleken új iskola épült a magyar szülők közreműködésével, de az átadáskor kiderült, hogy szlovák iskola költözik az épületbe. A magyar iskola akkor az imént leírt állapotban volt. Így történhetett meg, hogy pár évvel később beszakadt az iskolaudvar végében ásott latrina deszkapadlózata, és néhány gyerek a pöcegödörbe esett. Hasonló eset történt Pozsony közelében. Egy új épületben mind magyar, mind a szlovák iskola helyet kapott volna; az épületet jórészt a magyar szülők munkájával emelték, de a tanév kezdetén a szlovák igazgató nem engedte be a magyarokat. Csak a szülők sztrájkja kényszerítette ki az ügy rendezését.

A magyar alapiskolák visszafejlődésének további oka a szülők megfélemlítése. Csak egy jellegzetes példa a számtalan esetből. Az egyik tanévben Losonc város magyar alapiskolájának első osztályába 32 tanulót írattak be, ami két osztály nyitására adott volna lehetőséget. A beiratkozás februárban történt, ám szeptember elsejéig több szülő átiratfa gyermekét a szlovák iskolába. Kiderült, hogy egyenként behívatták őket a városi nemzeti bizottság (tanács) oktatási osztályára, s eltanácsolták a magyar iskolától. Az ürügy az volt, hogy két osztály nyitásához több mint 32, vagyis legalább 33 tanuló szükséges, tehát csak egy magyar első osztály lesz az iskolában, aminek pedig a zsúfoltságban tanuló gyermekek látnák kárát… De nemcsak a hatóságok, hanem a nemzeti gyűlölködéstől megfertőzött egyszerű állampolgárok is nyomást gyakorolnak a magyar szülőkre. Például a pozsonyi csokoládégyár egyik villanyszerelője elpanaszolta, hogy munkatársai megfenyegették: vagy kiveszi gyermekét a magyar iskolából, vagy kiverik a munkahelyéről.

A központi oktatásügyi hatóságoktól kiinduló támadások még veszélyesebbek, mint a helyi kezdeményezések és a szlovák lakosság fenyegetései. A szlovák oktatásügyi minisztérium gyakran a paritás látszólag méltányos, a tényleges körülmények között azonban durván diszkrimináló elvét alkalmazza. Ezen elv mögé bújva igyekeznek 5O%-ra csökkenteni a magyar alapiskolába járó tanulók számát az olyan járásokban is, ahol a lakosságnak csak jóval kisebb hányada szlovák. 1976-ban a dunaszerdahelyi járásban került sor ilyen kísérletre. Ám ez többnyire túl durva beavatkozásnak bizonyult idáig, ezért új tervet dolgoztak ki. Eszerint nem szűnnének meg a magyar iskolák, de az ötödik osztálytól kezdve csupán a magyar nyelvtan és irodalom, a történelem és a földrajz oktatása folyna magyarul. Következésképpen a magyar alapiskolások felső tagozata csupán a tanórák 15-25%-ában maradna meg magyar nyelvűnek.

A tervet egyelőre nem lehetett megvalósítani, mivel erős ellenállást, tiltakozó akciókat váltott ki a kisebbség körében. Ám így is állandóan csökken a magyar nyelvű oktatás. A testnevelés és az állampolgári ismeretek oktatási nyelve már évek óta kizárólag szlovák lehet. Egyre több órát vesz igénybe a természettudományi tárgyak szlovák nyelvű összefoglalása. A szlovák nyelv heti óraszámát 13-ra emelték az 1-4. osztályban; ez az összes tanítási óra fele. A felsőbb osztályokban is 30-40%-al nagyobb óraszámban oktatják a szlovák nyelvet, mint a magyart.

Sok magyar szülő is azt gondolja, hogy a gyermek jövője szempontjából az a legjobb, ha minél hamarabb és minél többet foglalkozik a szlovák nyelvvel, vagy egyenesen szlovákul kezdi meg tanulmányait. Nem tudják, hogy igen súlyos, a gyermek egész további iskolai előmenetelét és fejlődését meghatározó lelki sérülést okozhatnak. Az iskola teljesítményi kényszere amúgy is nagy megterhelést okoz, s kevés gyermek képes megfelelni a követelményeknek, ha olyan nyelven folyik a tanítás, amelyet nem sajátított el kellő fokon.

Sajnos a magyar óvodai nevelés visszaszorítása miatt gyakran maguk a kisgyermekek is húzódoznak a magyar iskolától. 1978-ban a 18 000 magyar óvodásnak közel egyharmada szlovák óvodába járt. Itt többnyire magyarellenes nevelés folyik, büntetik a magyar beszédet; azt a képzetet ültetik el a kisgyermekekben, hogy a szlovák magasabb rendű nyelv. Előfordul, hogy az ilyen óvodába járó gyermek nem mer magyarul válaszolni, ha kérdezik. „Mit szólna hozzá az óvónéni – gondolja -, ha magyarul beszélnék?!

A magyar óvodák fölszámolása egyébként hasonló módszerekkel folyik, mint az iskoláké. Egy Losonc melletti községben, Pincen a helyi, magyar tagságú mezőgazdasági termelőszövetkezet tartotta fönn az óvodát. Amikor a hetvenes évek elején összevonták a termelőszövetkezeteket, egy 1926-ban alapított szlovák telepes községbe került az új nagyszövetkezet központja, s a magyar község kisgyerekeit szlovák óvónő kezére adták. De amikor ez 1979-ben szülési szabadságra ment, ideiglenesen magyar óvónő került a helyére, aki természetesen magyarul beszélt a kicsikkel. A szülők ekkor kérvényezték az új óvónő állandósítását, de a losonci járási hatóság 1980 januárjában elutasította kérésüket, s határozatában meg is fenyegette őket. Egy másik környékbeli község, Miksi óvodájában csak egy szlovák gyerek van, azt is Losoncról hordják oda. Az óvoda szlovák vezetője azonban megtiltotta az egyetlen magyar óvónőnek is, hogy magyarul beszéljen, még a magyar szakácsnőhöz is szlovákul kell szólnia.

A szlovák oktatási nyelvű alapiskola választásának azonban olyan oka is van, mely – legalábbis a jelen körülmények között – meglehetősen ésszerűnek tekinthető. Az tudniillik, hogy a magyar nyelvű középiskolákban igen szűkösek a továbbtanulási lehetőségek. A magyar nemzetiségűek 15 éves korosztályának maximum 30-50%-a folytathatja anyanyelvén tanulmányait.

Az alapiskolák hálózatának újbóli kiépítését nem követte hasonló ütemben a magyar nyelvű középiskolák megnyitása. Pozsonyban 1956-ban, Léván csak 1958-ban indult meg a magyar nyelvű gimnáziumi oktatás. Losoncon, ahol 600 magyar szülő kérvényezte a középiskola megnyitását, a mai napig nem engedélyezték, holott ebben a városban a magyar nyelvű gimnáziumi oktatásnak csaknem 400 éves múltja van.

Az 1973/74-es tanévben 22 gimnáziumban folyt magyar nyelvű oktatás. 1978/79-ben már csak 19-ben, s ebből is 9 közös (szlovák-magyar) igazgatású volt. Jellemző eset a lévai magyar osztályok megszüntetése. Léván hosszú ideig 20 körül volt egy-egy osztály diákjainak létszáma. 1972-ben bejelentették a szülőknek, hogy nem telt ki a keret, s ezért nem nyílik magyar nyelvű első osztály. Pár hónap múlva kiderült, hogy Zselizen, a Lévához legközelebb eső magyar tannyelvű gimnázium első évfolyamába 17 lévait vettek föl; viszont ott meg nem engedélyezték egy párhuzamos első osztály indítását.

Igen nagy hátrányt jelent a magyar gimnáziumi oktatásban, hogy nem lehet a diákokat kollégiumban elhelyezni. A hálózat körzetesített iskolákból ált, egy-egy iskola 50-100 kilométeres körzetből vesz föl diákokat ám a 19 magyar és közös igazgatású iskola egyikének sincs internátusa.

Az 1979-ben elfogadott új oktatási törvény értelmében előnyben kell részesíteni a szakközépiskolai (az érettségi mellett szakmai képesítést nyújtó) formát a hagyományos gimnáziummal szemben. A törvény végrehajtását szabályozó miniszteri rendelet szerint pedig járásonként nem működhet egynél több magyar gimnázium. Ezért várható, hogy további magyar gimnáziumokat fognak fölszámolni. Ami még inkább csökkenti a magyarok esélyeit a felsőoktatási intézményekbe való bejutásra is, mivel a szakközépiskolák végzős osztályaiból – szintén központi rendelet szerint – átlagban csupán öt diák tanulhat tovább. Súlyos diszkriminációt jelent továbbá e téren az a miniszteri rendelet is, amely szerint külföldi egyetemre (tehát magyarországi egyetemre is) csak az jelentkezhet, aki a szlovák tannyelvű központi gimnáziumban érettségizett.

Az 1977/78-as tanévben kereken 5 400 magyar nemzetiségű gimnazista tanult Szlovákia területén, ebből 2 800 járt magyar, 1 700 közös igazgatású gimnáziumba, a többi szlovák intézmény növendéke volt. A szakközépiskolák magyar nemzetiségű diákjainak száma valamivel nagyobb, kereken 6 300, közülük mintegy 4 200 tanult magyar nyelven. A szakközépiskolák tanulóinak létszáma az említett törvény végrehajtása során valamelyest emelkedni fog. Ami a szakágazatok szerinti megoszlást illeti, különösen kedvezőtlen, hogy a pedagógiai szakközépiskolákban, ahol óvónőket és internátusi felügyelőket képeznek, évente mindössze 80-90 magyar növendék végez, s ezeknek is negyede tanult magyar nyelven.

A magyar nemzetiségű fiatalok közül sokkal kevesebben járnak középiskolába, mint a hasonló korú szlovákok közül; még nagyobb az elmaradás, ha csak az anyanyelvükön tanuló magyar középiskolásokat tekintjük. Hasonló a helyzet a középfokú végzettséget nyújtó szakmunkástanuló intézetekben is. A magyar fiatalok hátrányos helyzete az alapiskola utáni oktatás terén részben a magyar családok hátrányos gazdasági és társadalmi helyzetéből fakad, részben azonban közvetlenül a diszkrimináló politika eredménye. (S természetesen a fiatalokat útjukra bocsátó családok gazdasági és társadalmi helyzetének hátrányos volta maga is összefügg az előző nemzedékkel szemben folytatott oktatáspolitikai diszkriminációval.) Az alapiskolák fokán a szülőkön is múlik, ha szlovák nyelven taníttatják gyermeküket. Középiskolai fokon viszont központi rendelkezések szabják meg, hogy hány iskola működhet, hány osztállyal és tanulóval. Bármiképpen döntenek a szülők, ennél több magyar fiatal nem tanulhat anyanyelvén. S a magyar és a szlovák nyelven tanuló középiskolások együttes létszáma is jóval alacsonyabb, mint amit a kibocsájtó családok gazdasági és társadalmi helyzete önmagában magyarázna. Még inkább áll ez a szakmunkástanulók létszámára.

A magyar nyelven érettségizők (itt nem különböztetjük meg a gimnáziumot és a szakközépiskolát) a magyar 19 évesek korosztályának 22%-át teszik ki; ha hozzávesszük a szlovák nyelven érettségiző magyar nemzetiségűeket is, akkor is csak a korosztály 30%-a szerez érettségi bizonyítványt. A szlovákok azonos korosztályából ellenben 43% fejezi be középiskolai tanulmányait, s természetesen mind az anyanyelvén. A magyar nyelven képzett szakmunkástanulók a magyar nemzetiségűek megfelelő korosztályának csupán 10-11%-át teszik ki, s 35-40%-ot ér el ez az arány, ha azokat is figyelembe vesszük, akik szlovák nyelven tanulnak szakmát.

A legnagyobb elmaradás a főiskolai és egyetemi képzésben mutatkozik. 1977-ben 533 magyar fiatalt vettek föl Szlovákia felsőoktatási intézményeibe, a 19 éves korosztály 5.9%-át. Szlovákia egész lakosságának e korosztályában 16% ez az arány. S mivel a magyarok és a cigányok jelentősen rontják az arányt, a szlovák nemzetiségűeknél több mint 18%-al számolhatunk. Az arányok időbeli alakulása is kedvezőtlen. Az elmúlt évtizedben az egyetemre és főiskolára fölvett szlovák fiatalok aránya kétharmaddal nőtt, a magyaroké viszont csak egynegyeddel. A magyar diákok között kisebb ugyan a lemorzsolódás, de ez nem változtatja meg az összképet. A magyar kisebbség nem képes pótolni 1948 előtt elmenekült, elüldözött és erőszakkal beolvadásra kényszerített értelmiségét. A magyar kisebbségnek mindössze 0.8-0.9%-a rendelkezik egyetemi vagy főiskolai oklevéllel, míg a szlovákoknál már 4% felé közelít a diplomások aránya.

1977-ben megkezdték a nyitrai pedagógiai főiskola magyar tagozatának teljes felszámolását; a terv szerint az utolsó végzősök 1981-ben hagynák el az intézményt. Korábban évente 40-60 pedagógus végzett itt, akik az alapiskolák magyar osztályaiban tanítottak. De már az 1977 előtti öt évben majdnem a felére csökkent a létszám, s a szakok számát is korlátozták. Egyébként az 1977/78-as tanévben egész Szlovákiában 7.5% volt a magyar diákok aránya a pedagógiai főiskolákon, s ezek túlnyomó többsége is szlovák nyelvű képzést kapott. Még kedvezőtlenebb az arány a többi szakágazatban: a magyarok az összes szlovákiai főiskolás és egyetemista 4.25%-át tette ki ebben a tanévben.

Az 1977/78-as tanévben kereken 50 000 diák látogatta Szlovákia főiskoláit és egyetemeit, s közülük 2 200 volt magyar. Korábban némileg javította a helyzetet az a 400-500 diák, aki a cseh országrészek felsőoktatási intézményeiben tanult. De mióta Szlovákia és a többi országrész viszonyát föderációs alapra helyezték, számuk – a korlátozó rendszabályok következtében – lényegesen megcsappant. A Magyarországon tanuló diákok száma elenyészően kicsiny. Az állami ösztöndíjak keretét 1970 óta jelentősen csökkentették, s megtiltották, hogy a szlovákiai magyar diákok saját költségükön tanuljanak az anyaországban vagy onnan fölajánlott ösztöndíjat fogadjanak el.

+++++

Az ötvenes évek óta érvényben vannak olyan jogszabályok, amelyek elvben lehetővé teszik a magyar nemzetiségű állampolgár számára az anyanyelv használatát az állami hivatalokkal való érintkezésben. E rendelkezéseket azonban vagy egyáltalán nem hozták nyilvánosságra, vagy csak késve és olyan módon, hogy az érintettek ne szerezzenek róluk tudomást. Ezt a célt szolgálja az is, hogy csak szlovákul jelentek meg, mint általában minden jogszabály. Különösen sérelmes – mert a törvény előtti egyenlőség általánosan elfogadott jogelvébe ütközik -, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárnak, amennyiben büntető eljárás folyik ellene, csak a legritkább esetben van módja rá, hogy tolmács révén érintkezzék a vizsgálatot folytató szervekkel és a bíróságokkal. A kérdést szabályozó törvények és rendeletek csak akkor teszik lehetővé az anyanyelv használatát, ha az illető nem beszéli kellő fokon az államnyelvet, ezt pedig az eljárást folytató hatóság állapítja meg.

Az érvényes jogszabályok szerint a magyarok lakta községekben a lakosság anyanyelvén is közzé kellene tenni a hivatalos rendelkezéseket és felhívásokat, valamint kétnyelvű űrlapokat és formanyomtatványokat kellene biztosítani a hivatalokhoz forduló magyar nemzetiségűek számára. Erre azonban általában nem kerül sor. Az állam és helyi szervei csak akkor ébrednek rá a magyar nyelv szükségességére, amikor valamilyen számukra fontos kötelesség teljesítésére hívják fel a nemzetiségi állampolgárt: például adóbevallást kell készítenie vagy katonai sorozáson kell megjelennie. Ma már jószerivel a katonai esküformula az egyetlen olyan hivatalos nyomtatvány Csehszlovákiában, amely magyar változatban is létezik. A kétnyelvűség lassan a nemzeti bizottságok (helyi tanácsok) tábláira és pecsétjeire szorul vissza. Sőt, a túlbuzgóság néhol innen is kiszorítja. A tőketerebesi járás nemzeti bizottsága 1978-ban megtiltotta a kétnyelvű bélyegzők használatát a hozzátartozó magyar községekben: amíg az új, szlovák bélyegző meg nem érkezett, pengével kellett eltávolítani a magyar feliratot a régiről.

A magyarok lakta helységekben csak egy-egy véletlenül ottfelejtett tábla emlékeztet a kétnyelvűségre, s gyakran az is nyelvi torzszülemény: „ulica Podjavorinskej utca”. A pályaudvarokon és autóbusz állomásokon nincsenek magyar nyelvű útbaigazító feliratok, nem létezik magyar menetrend. Súlyos veszélyek forrása, hogy a műszaki berendezések és a vegyi anyagok csomagolásán csak cseh vagy szlovák nyelven olvasható a használati utasítás. A magyar falvakban már több halálos kimenetelű balesetet okozott, hogy szakszerűtlenül kezelték és tárolták a műtrágyát és a növényvédő szereket. A Csallóköz egyes községeiben műtrágyából származó nitrát szennyezte az ivóvizet, ami több csecsemő fulladásos halálát okozta. A dunaszerdahelyi járás Felső-Bár községben 1979-ben elpusztult egy növényvédő szerrel dolgozó munkás: a nyomozás kiderítette, hogy azért nem tartotta be a szükséges óvintézkedéseket, mert nem tudta elolvasni a szlovák nyelvű figyelmeztetést. /x12/

Még sokféle hátrányos következménnyel jár a magyar nyelv használatának célzatos elnyomása vagy elhanyagolása. Gondoljunk csak a magyarul tudó orvosok hiányára, ami elkerülhetetlen következménye a magyar orvosképzés elmaradottságának, vagy arra, hogy szinte alig van magyar nyelvű egészségügyi felvilágosítás és propaganda. /x13/ De az anyanyelv használatának, a gyakorlati élet szükségletein túl, szimbolikus jelentősége is van. A különféle feliratok nemcsak hasznos információkat közölnek, hanem észrevétlenül, de annál hatásosabban megerősítik a sajátos kultúra fennmaradásának tudatát.

A gyakran emlegetett földrajzi nevekkel, a városok, falvak, utcák és terek nap mint nap használt elnevezésével az anyanyelv átszövi a tájat és a lakóhelyi környezetet. Ezért veti be az állam a maga hatalmi eszközeit, ezért mozgósítja a kisebbségi ember minden leleményességét a szavak körüli harcban. Például a cenzúra évekig megakadályozta egy magyar író költeményeinek megjelentetését, mert az nem volt hajlandó szlovákra átírni – mértékes versformában! – a magyar helységneveket. /x14/ A szerkesztők és újságírók kezét újabb és újabb, állandóan változó tilalmakkal kötik meg. Jelenleg első helyen mindig a helységnevek szlovák változatát kell használni, s csak azután lehet említeni a magyar nevet, de ezt is kizárólag a magyar községek esetében. Így Pozsony és Kassa neve tabu, amit esetenként úgy kerülnek meg az újságírók, hogy körülírást alkalmaznak: Szlovákia fővarosa, Kelet-Szlovákia metropolisa.

A magyar helységnevek programszerű megváltoztatásának kezdetei a múlt század első felére, a szlovák irodalmi nyelv megalkotásának korába nyúlnak vissza. Ekkor keletkezett Pozsony mai szlovák neve is: Bratislava (jelentése kb. testvérdicsőség), s ekkor próbálkoznak először a magyar nevek értelemszerű lefordításával is. Mára az eredmény teljesnek mondható, amit háromféle módon értek el. Részben fordítással (például Vendégi – Hostovice /x15/ , Szentpéter – Svätý Peter); részben úgy, hogy az eredeti magyar nevet egyszerűen átírták a szlovák hangképzés és helyesírás szerint (például Olgya – O¾dza, Negyed – Neded); részben pedig egészen új elnevezésekkel, amelyeket puszta fantáziából, a helyi termelőszövetkezetek nevéből, vagy a szlovák nemzeti történelemből merítették (Šafárikovo, Kolárovo, Hurbanovo, Štúrovo). Hasonló sorsra jutnak Dél-Szlovákia földrajzi nevei is. A hetvenes évek elején kiadott 1:50 000 léptékű térképen már alig található eredeti formájában meghagyott magyar megnevezés.

A magyar nyelv elnyomása jellemzi a szlovák hatóságoknak a személynevekkel kapcsolatos politikáját is. A Polgári Törvénykönyv biztosítja ugyan a név védelmét, de a magyar nevek esetében a hatóságok ezt külön rendelkezésekkel korlátozzák vagy egyenesen semmibe veszik. A hivatalok általában arra törekszenek, hogy a különféle iratok kiállításakor – szlovák kiejtés és írásmód szerint – elferdítsék, átalakítsák a magyar családneveket (például Csontos – Èontoš, Nagy – Naï.) Az érintettek pedig gyakran nem tudják megakadályozni az efféle mesterkedéseket, így a szlovák hivatali nyelvet gyengén beszélő magyar szülők gyermekük anyakönyvi bejegyzésekor, vagy a tizenöt éves fiatalok az első személyazonossági igazolvány kiállításakor. Utólag azután már igen körülményes és gyakran nem is keresztülvihető az eredeti állapot visszaállítása. A kérvényezőnek illetéket kell fizetnie, igazodnia kell, hogy nem áll büntető ítélet hatálya alatt és büntetlen előéletű, s be kell bizonyítania, hogy szüleit is magyar néven vezették be az anyakönyvbe, ami az 1945 és 1948 közötti állapotok – a „reszlovakizálási” kampány – következtében nem mindig igaz. Viszont a magyar nevek szlovák írásmód szerinti átalakítását nem kell engedélyeztetni, elég bejelenteni az óhajt. /9/

Magyar utónevet csak a Szlovák Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének engedélyével szabad adni az újszülöttnek; és csak abban az esetben, ha mind a két szülő – hivatalosan is – magyar nemzetiségű. De sok helyütt az anyakönyvi hivatalok még az ilyen akadémiai engedélyt sem akarják elfogadni. A férjes asszonyok neve a szlovákiában az -ová, -a toldalék hozzátételével alakul ki a férj családnevéből, ami sok esetben az alapszó hangalakját is módosítja (például Hudec – Hudcová). Jóllehet az akadémiai szabályzat szerint idegen szavaknál nem megengedett a tő ilyen megváltoztatása, a hivatalok ezt a szabályt nem tartják be. Így a magyar asszonyok neve eltorzul, gyakran a teljes felismerhetetlenségig. Például ha valakinek a férjét Szalmának hívják, abból a legjobb esetben is Szalmaová lesz; de ha megszegik az imént hivatkozott szabályt, akkor Szalmová; és ha végül szlovákosan is írják Salmová.

A nyelvi elnyomásnak ez a formája a személyiség integritását sérti. A kívülálló is megérti a dolog súlyát, ha arra gondol, hogy milyen nagy szerepet játszik a saját személyiségtől való megfosztást vagy a személyiség teljes átalakítását célzó társadalmi technikákban a tulajdonnév körüli manipuláció: a lágerekben csak száma van a rabnak; valaha szokás volt, hogy úri házaknál mindig ugyanazon a néven szólították az inast, a szobalányt; a szerzetesek új nevet vesznek föl stb. Hasonló hatása van annak is, hogy a verbális, sőt olykor még durvább támadás veszélyének teszi ki magát az, aki idegenek előtt magyarul mer megszólalni. Az anya nyelvi kommunikáció korlátozása – mint bármely más életszükséglet tartós nyomot hagy a személyiségen. /10/

Nyilvános helyen – vonaton, buszon, áruházban, de a nyílt utcán is bárki figyelmeztetheti a magyarokat, hogy szlovákul kell beszélniük. A felszólításnak kialakult sémája van. „Aki szlovák kenyeret eszik, az beszéljen is szlovákul!” Ez a minta, és a változatok mind arra épülnek, hogy „a mi ételünket eszik”. Annyira általános jelenség ez, hogy néha még a szigorúan ellenőrzött sajtó is szóvá teszi. Néhány évvel ezelőtt a magyar napilap egy e tárgyban írott olvasói levelet ismertetett. A levélíró elmondta, hogy a téli hónapokban egy ipari üzembe járnak dolgozni falujukból, s egyik társának, aki csak magyarul tud, ő tolmácsolt a bér elszámolásánál. „Minden rendben ment – olvashatjuk a lapban -, amikor egyszercsak megszólalt egy nő és megkérdezte tőlük, honnan valók. Megmondták még a járást is. A nő pedig folytatta: Maguknak nem volt lehetőségük megtanulni szlovákul? Nem szégyellik magukat? Tudják mit? Én enni sem adnék maguknak!” /11/

Az ilyen agresszió általában a védtelenebbek, gyermekek, asszonyok ellen irányul; a fenti esetben egy idős falusi segédmunkás volt az áldozata. De mindenkit fenyeget. Pozsony egyik új lakótelepének építésén figyelték meg, hogy az ott dolgozó fiatal hegesztők egymás közt mindig magyarul beszéltek, de ha idegen tűnt fel, elhallgattak vagy szlovákra fordították a szót. S általában, ha az utcán, magyarul beszélgető járókelők nem halkítják le a hangjukat, amikor közelükbe érünk, nagyon valószínű, hogy Magyarországról jött látogatóval találkoztunk.

Ilyen körülmények között a magyar nyelv használata sokaknál a magánéletre korlátozódik, az otthon falai közé szorul. A kétnyelvűségnek olyan típusa kezd kialakulni, amelyben kizárólagosan a második nyelv válik a szakjellegű és általában a magasabb műveltség befogadásának, a különböző szervezeteken belüli érintkezések, a magasabb státusú emberekkel való beszélgetésnek a nyelvévé. /12/ Ez az anyanyelv elszegényedéséhez és eltorzulásához vezet. E tendencia ellen hat viszont, hogy a magyar lakosság jelentős része ma is tömör települési szerkezetben él, magyar nyelven tanul az alapiskolában, és hogy saját kulturális életet folytat, ha szűkös körülmények között is. Nagy jelentősége van az anyaország közelségének és a Dél-Szlovákiát besugárzó magyar rádiónak és televíziónak.

A nem hivatásszerű kulturális tevékenységet – miként a hasonló társadalmi-politikai berendezkedésű országok mindegyikében – az intézményes népművelés állami szervezete foglalja keretbe. E szervezet feladata, hogy biztosítsa az anyagi feltételeket, a szakszerű irányítást, s egyben politikai ellenőrzést is gyakoroljon az amatőr színjátszó csoportok, ismeretterjesztő előadások, évfordulók alkalmával rendezett megemlékezések, folklór együttesek, énekkarok stb. fölött. A közvetlen ellenőrzésnél is fontosabb, hogy a hivatalos népművelési szervezet puszta létezésénél fogva eleve gyanússá tesz minden kulturális tevékenységet, amely a feladatkörébe tartozna, de keretein kívül folyik. Ez alól csak a nagyüzemek, illetve az oktatási intézmények saját szervezésében folyó népművelés a kivétel.

A hivatalos népművelési szervezet diszkriminációs politikát folytat a magyar kisebbség rovására. A nagyüzemek éppen a magyar lakosság szlovákosítását tekintik missziójuknak, s földrajzi elhelyezkedésük következtében amúgy sem válhatnak a magyar kulturális élet központjaivá. A nemzetiségi iskolák állandó politikai nyomás alatt állnak, tanáraik túlterheltek.

A szlovákiai központi Népművelési Intézetben 1956 óta működik nemzetiségi – magyar és ukrán – osztály. /x16/ De az alacsonyabb szinteken nem alakították ki a nemzetiségi népművelés szervezetét. A helyi népművelési központoknak nincs nemzetiségi részlege, még a magyar többségű járásokban sem. Ezek az intézmények a szlovák népművelés céljait szolgálják. Szlovákiában nem képeznek magyar nyelven népművelőket, s nem foglalkoztatnak Magyarországon kiképzett csehszlovák állampolgárokat sem. A szlovák népművelők jelentős része főhivatású alkalmazott, tisztes fizetésért végzi munkáját, s a szlovákoknál az alkalmi népművelési tevékenységet is díjazzák. A magyar népművelés irányítói és szervezői viszont (kevés kivételtől eltekintve) ingyen dolgoznak, lényegesen kevesebb anyagi támogatást kapnak munkájukhoz.

A magyar kisebbség önművelési igyekezetét ilyen körülmények között sem sikerül elfojtani. Az önálló kezdeményezés azonban rendszerint magára vonja a rendőrség figyelmét, s meghurcolás, a kelet-európai országokra érvényes kiutazási engedély megvonása, sőt, néha bántalmazás lesz a következménye. Különösen rossz szemmel nézi a rendőrség a tanárok által szervezett iskolán kívüli előadásokat és megmozdulásokat. Egy másik dolog, ami megtorlást szokott maga után vonni: kulturális kapcsolat Magyarországgal és más országokban élő kisebbségekkel. Vágsellye magyar alapiskolájának egy tanítóját több ízben megfenyegették magyarországi kapcsolatai miatt, pedig csupán a magyar kultúra néhány köztiszteletben álló képviselőjét hívta meg előadást tartani. A galántai rendőrség 1979. augusztus 8-án minden ok nélkül elfogta és megverte a csehszlovákiai magyar fiatalok az évi honismereti kerékpártúrájának egyik helyi szervezőjét. A járási pártbizottság az utolsó pillanatban be akarta tiltani a kerékpártúrát, de végül is nem merték vállalni a száznál több magyar nemzetiségű diák szétzavarásával járó kockázatot. S ezek egyáltalán nem elszigetelt esetek.

A tudományos és politikai ismeretterjesztés szervezete, a Szocialista Akadémia nem tart magyar nyelven előadásokat, magyar előadói testülete nincs, kiadványainak túlnyomó többsége szlovákul jelenik meg. /x17/ Magyar nyelvű folyóirata, a „Természet és Társadalom” a megfelelő szlovák kiadvány fordítása, eredeti magyar írást nem közöl. /x18/

A magyar könyvtári hálózat és általában a kisebbség rendelkezésére álló könyvállomány máig nem heverte ki a hontalanság éveinek pusztítását. Másfél millióra becsülhető az 1945 után elpusztított – máglyára vetett vagy zúzdába küldött – magyar könyvek száma. Egy 1968-ban készült felmérés szerint a közkönyvtárakban egy magyar lakosra 40%-kal kevesebb könyv jutott, mint ahány szlovák könyv egy szlovákra. A magyar könyvek vásárlására fordított összeg ugyanebben az időben közel 30%-kal elmaradt a szlovákiai átlagtól. Azóta a helyzet tovább romlott, mert a beszerzésre fordítható összeg nem növekedett abban az arányban, ahogyan a könyvek ára, különösen a Magyarországról behozottaké.

A magyar könyvtárakat a járási tanácsok művelődési osztálya irányítja. A könyvtárak csak az általuk kiadott jegyzékben szereplő műveket rendelhetik meg külön engedély nélkül. Módszertani irányításuk a magyarellenességről híres (hírhedt) Matica slovenská (hangsúlyozottan szlovák jellegű kulturális és tudományos egyesület) hatáskörébe tartozik. Pozsonyban működött ugyan egy nagyobb magyar könyvtár is, de a hetvenes évek elején megszüntették. A magyar központi könyvtár alapításának kérelmét pedig elutasították az illetékes kormányszervek. A magyar kulturális élet egyik legfájóbb pontja az anyanyelvi könyvkiadás és sajtó kérdése.

1945 és 1948 között magyarul még megszólalni is veszélyes volt Csehszlovákiában, nem csoda hát, hogy ebben az időben egyáltalán nem jelentek meg magyar nyelvű könyvek. Néhány propaganda kiadvány után, először 1950-ben hagyta el a nyomdát magyar szerző műve: Petőfi költeményei, igaz, némileg megcsonkítva, mert kihagyták azokat a versszakokat, amelyek állítólag sértik a szlovák nemzeti érzékenységet. Az ötvenes és hatvanas években a magyar könyvkiadásnak nem volt önálló szervezete, szlovák könyvkiadónál működtek magyar részlegek. A Madách Könyv- és Lapkiadót 1969-ben alapították.

A Madách munkájának köszönhetően lényegesen emelkedett a magyar könyvkiadás színvonala, noha a szerkesztők tevékenységét a legkülönfélébb korlátozások nehezítik. A kapacitás 60-65%-át cseh és szlovák szerzők műveinek megjelentetésére kötik le. (S tegyük hozzá, hogy az elmúlt tíz évben a cseh és a szlovák irodalom legjobb és legnépszerűbb alkotóit emigrációba kényszerítették vagy elhallgattatták.) Öt év óta ennek a fordítási irodalomnak a terjedelme mintegy 130%-kal nőtt, miközben az eredeti magyar műveké csupán 40%-kal. Diszkrimináció érvényesül a példányszámok megállapításánál is, az eredeti magyar művek példányszáma csupán egyötöde a fordításokénak.

A magyar könyvek kínálata rendszeresen elmarad a kereslettől. A példányszámokat a kiadók fölé rendelt hatósággal, a Kiadói Főigazgatósággal kell jóváhagyatni. Gyakran előfordult, hogy a könyvesboltok által előre lekötött példányszámnak is csak egy töredékét engedélyezik. A magyar kiadványok összpéldányszámának csupán 30-35%-a kerül belföldi forgalomba, a többit Magyarország veszi át a közös könyvkiadási egyezmény keretében. Az ennek fejében Magyarországról behozott könyvek növelik a példányszámot és gazdagítják a választékot. 1978-ban 135 címet vettek át Magyarországról, ez a tíz év előtti választéknak csupán a fele; a behozott példányok száma viszont újabban valamelyest emelkedett.

A Madách nem jogosult bármilyen témájú könyv kiadására. A szépirodalom, a művészet és a politikai ideológia körén kívül eső kiadványokat külön kell kérvényeznie. Nem alkalmazhat szakszerkesztőket, csak irodalmárokat; nem veheti igénybe külső szakemberek szolgálatait sem. A kiadó nem adhat megbízást valamely könyv megírására, csupán a kézirat leadása után köthet szerződést. Mindezek a korlátozások arra irányulnak, hogy ne válhassék a magyar írásbeliség teljes értékű műhelyévé.

A magyar kiadó statútuma szerint lapkiadó is. Ám csupán egyetlen folyóiratot ad ki, az évente tízszer megjelenő „Irodalmi Szemlé”-t. Más időszaki kiadványok megjelentetését a felettes szervek – többszöri kérés ellenére – nem engedélyezték. Az indok mindig a papírhiány volt. Általában erre hivatkoznak, amikor már meglévő lapokat felszámolnak vagy terjedelmüket csökkentik. Még a hatvanas években állították le a „Csehszlovákiai Sport” című hetilapot, majd megnyirbálták a „Pionírok lapjának” terjedelmét és példányszámát, a hetvenes években pedig tízezerrel csökkentették a „Hét” példányszámát, amely ma sem éri el a harmincezret. A szlovák lapok összpéldányszáma viszont csaknem megkétszereződött az elmúlt másfél évtizedben.

Csehszlovákiában mindössze egy magyar napilap jelenik meg, az „Új Szó”, a kommunista párt kiadásában, valamint két képes hetilap, a „Nő”, a nőszövetség kiadványa, és a már említett „Hét”, a CSEMADOK (a magyar kulturális egyesület) lapja. Egy harmadik hetilapot, az „Új Ifjúságot, a kommunista ifjúsági szövetség adja ki. Ezek mind központi újságok, Pozsonyban szerkesztik őket. Korlátozott példányszámban az újságárusoknál is kaphatók Dél-Szlovákiában. A többi magyar nyelvű sajtótermék szlovák lapok fordítása csupán, s olyan kis példányszámban jelenik meg, hogy gyakorlatilag nem jut el az olvasóhoz. A szlovák járási lapok magyar mellékleteit sem olvassák alacsony – nyelvi és tartalmi színvonaluk következtében.

1970-ig egy magyar színház létezett, Komárom székhellyel, azóta Kassán is működik egy másik. Mind a kettő igen nagy arányban tart vándor-előadásokat, de a hosszan elnyúló sávon, sok kis faluban élő lakosság zömét így sem tudja elérni. Sokkal fontosabb szerepe van a sajátos kultúra megőrzésében a rádiónak és a televíziónak.

A pozsonyi rádió szinte kizárólag politikai propagandát és zenét sugároz magyar műsorában, ezért a kisebbségi hallgatók érthető módon az anyaország adásai felé fordulnak. A televíziónak nincs magyar műsora Szlovákiába. Már 1967-ben párthatározat született magyar műsorok elindításáról. Akkor még csak egy csatornán sugárzott a Csehszlovák Televízió. Ezért egy további határozat úgy intézkedett, hogy csak a pozsonyi stúdió második adásában kapnak helyet a magyar műsorok. Most már két csatorna működik, s a legújabb határozat szerint a harmadik beindulásáig kell várni. /x19/ Ám a magyarok lakta területről az anyaország közvetítő állomásait is jól lehet venni. S a Magyar Televízió műsorait a közvélemény magasabb színvonalúnak tartja, olyannyira, hogy számos szlovák néző is a budapesti műsort választja. 1977-ben úgy helyezték el az egyik kelet-szlovákiai jelerősítő berendezést, hogy az lehetetlenné tette a magyar adás vételét. Hónapokig tartott ez az állapot, mígnem olyan magasra csaptak a felháborodás hullámai – a kassai magyar munkások sztrájkkal fenyegetőztek -, hogy a kormány kénytelen volt engedni.

Az elnyomott nemzeti kisebbség rendszerint az egyházakban is támaszt keres. Amennyiben a szertartások a kisebbség nyelvén folynak, az anyanyelv magas műveltségi tartalmak hordozójaként jelenik meg, rangját egy nagy tekintélyű intézmény szentesíti, ha egyébként a köznapi érintkezés otthoni nyelvvé van is lefokozva. A papság a nemzeti hovatartozáshoz ragaszkodó értelmiség menedéke lehet, amikor a hivatalokban, a tudományban, az iskolában nem kap helyet. (A történelem iróniája, hogy a magyar uralommal szembeforduló szlovák és román nemzeti értelmiség kialakulásában is nagy része volt az ilyen összefonódásnak a múlt században.) Különösen akkor tud a kisebbség az egyházra támaszkodni, ha a nemzetiségi és a felekezeti megoszlás legalább részben egybevág, vagyis valamelyik felekezet tagjai túlnyomórészt a nemzeti kisebbségből kerülnek ki.

Az egyházak mint szervezetek sem Csehszlovákiában, sem a többi hasonló társadalmi-politikai berendezkedésű országban nincsenek teljesen beletagolva a kommunista párt és az állam egységes szervezeti hierarchiájába. Nem érvényes rájuk a hivatalos ideológia; belső ügyeik legnagyobb részébe elvileg nincs beleszólása az államnak; részben saját gazdasági erőforrásaikból tartják fenn magukat; nemzetközi kapcsolataik nem követik mindenben az állam kapcsolatrendszerét stb. Mindez olyan lehetőséget teremt, amelyeket a nemzeti kisebbségek védelmében is ki lehet használni. De az államhatalom beavatkozása eltérő mérvű a különböző kelet-európai országok és a különböző egyházak esetében. Egészen más helyzetben van például az orosz ortodox egyház, mint a lengyel katolikus egyház. A csehszlovákiai egyházak sorsa ilyen összehasonlításban rendkívül nehéznek tekinthető.

Nagyon kemények a nyíltan kimondott jogszabályi kötöttségek: az állam egyáltalán nem engedélyez egyházi iskolákat; a katolikus egyháznak nincsenek férfi szerzetesrendjei; /x20/ a papképző akadémiák igen szoros numerus claususnak vannak alávetve; szigorúan ellenőrzik és erősen adóztatják az egyházi bevételeket; kevés egyházi kiadványt engedélyeznek és nagyon éberen cenzúráznak; hitoktatás csak az állami iskolákban, külső megfigyelés alatt folyhat. De ennél is súlyosabbak az egyházat ellenőrző külön állami szervezetnek és a rendőrségnek azok az esetenkénti, de állandóan ismétlődő beavatkozásai, amelyek a rettegés légkörét keltik a papok és a hívek körében. Csak a katolikus egyházban 500 paptól tagadják meg a működési engedélyt Csehszlovákia területén, miközben plébániák állnak üresen. A hívekkel igényesebben foglalkozó papokat, ha teljesen el nem távolítják hivatalukból, az egyik egyházközségből a másikba üldözik a hatóságok. A gyermekeiket hitoktatásra beírató szülőket a munkahelyükön zaklatják. S az is előfordul, hogy koholt vádak alapján perbe fognak egyházi személyeket, akik valamiért nem tetszenek a hatalomnak. 1976 táján nagy port vert föl a Trstensky-ügy: Trstensky plébános karácsony táján meglátogatta idős, beteg híveit, s apró ajándékokkal kedveskedett nekik. A dologból bírósági tárgyalás lett ellenforradalmi összeesküvés címén. -Ilyen helyzetben a kisebbségvédelem terén sem lehet sokat várni az egyházaktól. /x21/

A szlovákiai magyarság felekezeti megoszlását illetően megközelítő becslésekre kell szorítkoznunk. A régi, még felekezeti hovatartozást is kimutató népszámlálások alapján azt mondhatjuk, hogy származása szerint a magyar nemzetiségűek közel egyharmada a református egyházhoz tartozik, közel kétharmada pedig a (latin opusú) római katolikus egyházhoz. A mai egyházi tagságról még nehezebb határozott állításokat tenni. Az egyházak nem hoznak nyilvánosságra adatokat, a helyzetet tapasztalatból ismerő papok pedig eltérő kritériumokat vesznek alapul becsléseikben. Mindenesetre bizonyosra vehető, hogy az általános szekularizálódási folyamat és az egyházra nehezedő nyomás következtében az aktív hívek száma mindkét egyházban lényegesen kisebb, mint a református, illetve katolikus származásúaké. /x22/

A szlovákiai reformátusok létszámát mintegy 160 000 főre tették a hetvenes évek elején, s ebből kb. 130 000 volt magyar nemzetiségű. /x23/ A szlovákiai református egyház tehát egyértelműen magyar jellegű. Szervezete egyházmegyei rendszerű, de jelenleg nincs püspöke. /x24/ Az egyházmegyék súlypontja Dél-Szlovákia közepére esik. A reformátusok egy része nagyobb, módosabb parasztfalvakban él. Közöttük egyelőre nincs számottevő lelkészhiány, s a közösségek képesek eltartani papjaikat; csak a magyar műemléknek számító templomok romladoznak. /x25/ Nehezebb a helyzet azokban a kisvárosokban, ahol a magyarság s ezzel a református egyház fokozatosan háttérbe szorul. Itt kibogozhatatlanul összefonódik a hatalom nemzetiséglenyomó és vallásellenes politikája. Ezt példázza a losonci református temető vandál földúlása: 1975-ben és 1976-ban ismeretlen tettesek több alkalommal megrongálták a síremlékeket. /13/

A reformátusok erős önkormányzata eddig módot adott az egyház nemzeti hagyományainak megőrzésére. /x26/ Az elmúlt évtizedben jó, bár nem hivatalos kapcsolatot tarthattak fönn a magyarországi testvéregyházzal. Teológusok is tanultak az ottani akadémiákon, de nem ismert, hogy milyen számban és mennyire rendszeresen. Egyébként Prágában folyik lelkészképzés és csak cseh nyelven. /x27/ Félő tehát, hogy a lelkészek jelenleg működő, idős nemzedékének kihalásával veszélybe kerül az egyház magyar jellege. /x28/

A szlovákiai katolikus egyház területi beosztását úgy alakították, hogy ne legyen magyar egyházmegye. A magyar egyházközségek négy püspökség között oszlanak meg: a nagyszombati egyházmegye 130-150, a besztercebányai 1-2, a rozsnyói néhány tucat és a kassai néhány tucat plébániával. A legtöbb magyar lelket számláló egyházmegye püspöke nem ért magyarul; a szlovákiai püspökök közül csupán dr. Ján Pásztor nyitrai püspök beszéli a nyelvet, de neki egyáltalán nincs magyar egyházközsége. A kifejezetten magyar jellegű plébániákra egyelőre nem szoktak szlovák papot helyezni, de az állások közel 50%-a betöltetlen, így a legtöbb magyar pap két egyházközséget kénytelen ellátni. /x29/

A templomi istentisztelet nyelve a következőképpen alakult: 1945 és 1948 között a templomban tilos volt a magyar szó. Választani kellett a szlovák és a latin között. Az utóbbit választották, tehát ekkor nemcsak a mise, hanem a szentbeszéd és az ének is latin nyelvű volt. A negyvenes évek végétől a nemzeti nyelv újra teret kapott, a második vatikáni zsinatot követően pedig teljesen felváltotta a latint. A tisztán magyar egyházközségekben ez egyáltalán nem okozott nehézséget. Ahol kétnyelvű a lakosság, ott mindkét nyelven tartanak istentiszteletet, de különösen némely városban arányeltolódások tapasztalhatók. Kassán a magyar nyelvű istentiszteletek aránya megközelíti a magyar hívők arányát, Pozsonyban viszont csupán egyetlen magyar misét tartanak.

Magyar nyelvű katolikus sajtót nem engedélyeznek Szlovákia területén. /x30/ A könyvkiadás néhány liturgikus kézikönyvre korlátozódik, de ezek is csak szlovák megfelelőikkel együtt, néha egybekötve jelenhetnek meg. Egyszer fordult elő kivétel, 1968-ban, amikor – Magyarországot megelőzve – kiadták a magyar misekönyvet és az istentiszteleti olvasmányokat tartalmazó szöveggyűjteményt a galántai Szent Adalbert Társulatnál. /x31/

Katolikus teológusokat csak Pozsonyban képeznek egész Szlovákia területén. Az itteni akadémia hallgatóinak létszámát a hatóságok szabják meg. A hetvenes évek közepén 130-150 hallgató közül kb. 10 tudott magyarul, ami jó arány. Ám az elmúlt évtizedek összesített adatai hozzáférhetetlenek, s minthogy a magyar papság életkora igen magas, föltételezhetjük, hogy a képzésben általában nincsen kellően képviselve a nemzetiség, illetve az elhelyezésnél alkalmaznak diszkriminációt. Az oktatás kizárólag szlovák, s nem engedélyezik, hogy magyar teológusok az anyaországban tanuljanak.

A több mint félmillió szlovákiai evangélikus közül csupán 5000 magyar. Zömük magyar környezetben él, de gyülekezeti nyelvük egyre több helyen kettős. A városokban élő evangélikus szórványok már nem alkotnak önálló közösséget. A lelkészutánpótlás egyáltalán nincs biztosítva. /x32/

A magyar nemzetiségű görög rítusú katolikusokról és a szabadegyházak. magyar tagjainak helyzetéről nem sikerült adatokat szereznünk. Magyar zsidó hitközség már nincs Szlovákia területén.

A kelet-európai országokban az uralkodó kommunista pártnak monopóliuma van a társadalom politikai szervezésére. Ezt a monopóliumát közvetlenül, illetve a „transzmissziós szíjként” működő tömegszervezetekben (egységes szakszervezeti szövetség, nőszövetség, ifjúsági szövetség) keresztül gyakorolja. Ilyen viszonyok között nemigen van helye a nemzeti kisebbségek érdekeit képviselő szervezetnek.

A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK) rendhagyó jelenség. Ha történetének különböző szakaszain különböző mértékben is, s jóllehet állandó konfliktusban a párt szervezeti rendszerével, mindig magára vállalt bizonyos érdekvédelmi és politikai funkciókat. Igaz, születtek hasonló kisebbségi szervezetek másutt is. De ezek vagy rövid életűek voltak, mint a romániai Magyar Népi Szövetség, vagy a klasszikus szovjet mintától eltérő körülmények között jöttek létre, mint Jugoszláviában a Horvátországi Magyarok Szövetsége. A CSEMADOK ellenben 1949 márciusában alakult, s ma is fennáll, amikor pedig az ország politikai viszonyait a megmerevedés jellemzi.

A CSEMADOK azután jött létre, hogy a magyar kisebbség tagjai visszakapták állampolgári jogaikat. A kommunista párt ebben az időben már a magyar tömegeket is mozgósítani akarta, de korábbi, a kisebbség teljes fölszámolására irányuló politikája következtében sem a pártban és az alárendelt tömegszervezetekben, sem az államgépezetben és a helyi közigazgatásban nem voltak kellő számban magyarok, akiket fölhasználhatott volna. Ezért, gyorsan ki akarván törni maga okozta elszigeteltségéből, egy olyan egyesületet alapított, amely a magyarok körében egymagában volt hivatott pótolni a szlovákok között már évek óta működő teljes szervezeti rendszert. A CSEMADOK-nak a mindenes szerepét szánták. Jellemző, hogy megalakulásakor nem kapott határozott programot, sőt szervezeti szabályzatot sem.

A kísérlet veszélyességével a kommunista vezetők kezdettől fogva tisztába voltak. A párt kiküldöttje a következőket mondta az alakuló ülésen: „Nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyar lakosság érdekeinek valamilyen védelmezője lesz. Az ún. nemzetiségi jogoknak, mint azt a múltból tudjuk, nem lehet biztosítéka semmilyen intézmény, sem ünnepi deklaráció. A polgárok egyenjogúságának és az egyes nemzetek közötti testvéri viszonynak egyetlen biztosítéka csupán olyan társadalom és állam lehet, mely megszünteti az osztályuralmat. A magyar nemzetiségnek megvannak ugyanazon politikai tömegszervezetei, mint a cseh és a szlovák dolgozóknak. Ezeknek a funkcióját semmilyen módon nem helyettesítheti a ma megalakuló kultúregyesület.”/14/

Ennek ellenére, a CSEMADOK fennállásának első korszakában, 1949 és 1956 között valóságos „kispárt” szerepét töltötte be. Segítsége nélkül nem lehetett megoldani semmiféle gazdasági vagy politikai feladatot.

Bár nevében kulturális egyesület volt, elsősorban a szövetkezetek szervezésében, a munkaversenyek elindításában, a magyar funkcionáriusok kiképzésében tevékenykedett. Igen jelentős szerepet vállalt a magyar iskolák újbóli megalapításában. A magyar-lakta falvakban a CSEMADOK volt a legbefolyásosabb társadalmi szervezet.

A kommunista párt helyi szervei féltékenyen nézték a kisebbségi szervezet sikereit. Igen fokozta gyanakvásukat az 1956-os magyarországi felkelés: a veszélyes eszmék átterjedésétől tartottak. Ezért korlátozták a CSEMADOK működését, vezetésében a teljesen szervilis elemet segítették többségre. Az önállóan gondolkodó vezetők ellenzékbe szorultak.

Az idejétmúlt Novotný-féle rezsim utolsó éveiben a kisebbségi szervezet belső ellenzéke is mozgásba jött. Ez tette lehetővé, hogy az 1968-as januári fordulat után a CSEMADOK tevőlegesen bekapcsolódott a politikai rendszer pluralizálásáért folytatott küzdelembe. Az ellenzék átvette a vezetést, s az ún. Márciusi Nyilatkozatban a demokrácia oldalára állt. /15/ A megújult CSEMADOK-nak jelentős része volt a nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozásában. A radikális fiatal nemzedék pedig ügyesen kihasználva a megnyíló lehetőségeket, önálló magyar ifjúsági szervezetet alapított.

A magyar kisebbség politikailag aktív része 1968-ban olyan érettségről és mértéktartásról tett tanúbizonyságot, mely a súlyos és hosszantartó elnyomás után rendkívülinek mondható. Nem ütötték föl a fejüket megvalósíthatatlan irredenta törekvések, a magyarok az ország demokratikus átalakulásától remélték a kisebbségi sors enyhülését. A szlovák politikai vezetőréteg lépéseit ellenben a nemzeti türelmetlenség vezette ebben az időszakban is. A kezdet kezdetén vereséget szenvedett az a kis csoport, amely a demokratikus átalakulást tekintette az elsődleges célnak. A többiek az egész átalakulásban mindenekelőtt a szlovák önkormányzat ígéretét látták, s az új föderatív államszervezetet is a magyarok elnyomására akarták kihasználni. G. Husák, Csehszlovákia mai államelnöke és pártvezetője, első nyilvános fellépésekor, egy 1968 márciusában tartott tömeggyűlésen azzal a cinikus szójátékkal válaszolt a magyarok követeléseire, hogy „a magyar nemzetiség helyzetét a többség megelégedésére fogjuk rendezni.” /16/

Az 1968 januárjában megindult folyamatok egy részét a szovjet katonai beavatkozás után is tovább vitte a lendület. Csak 1969 második felében sikerült visszaállítani a kommunista párt egyeduralmát. A magyar ifjúsági szövetséget betiltották. A CSEMADOK vezetését megtisztították azoktól, akik nem tagadták meg a demokratikus eszményeket. Az egész szervezetet kollektív büntetéssel sújtották: kizárták a tömegszervezeteket összefogó Nemzeti Frontból, /x33/

A csehszlovákiai magyarság gyakorlatilag politikai képviselet nélkül maradt. A fokozódó nemzetiségi elnyomás – elsősorban a magyar iskolák elleni újabb és újabb támadások – arra kényszerítik a magyarokat, hogy a hivatalos kereteken kívül keressenek módot érdekeik védelmére. Ennek megnyilvánulása a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának 1978 óta folyó tevékenysége. A bizottság kéziratos formában terjesztett, illetve külföldön megjelentetett dokumentumokban leplezi le a kisebbség elnyomatását.” Követelései a köztársaság alkotmányán alapulnak; ideológiai hovatartozását – a Charta ’77 elnevezésű cseh polgári mozgalomhoz hasonlóan – az emberi jogok egyetemes elvei határozzák meg.

Az egymillió főt számláló csehszlovákiai magyar kisebbséget az első világháború után megvont új államhatár szakította el az anyaországtól (ebből közel háromnegyedmillió élt azon a területen, amely ma is Csehszlovákiához tartozik, s többi az 1945 után a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján). A határt az etnikai s történelmi szempontok figyelmen kívül hagyásával, a lakosság megkérdezése nélkül állapították meg, engedve a győztesek oldalán álló új csehszlovák állam hódító igényeinek.

A két világháború közötti Csehszlovákiában sokféle hátrányos megkülönböztetés sújtotta a magyarokat. Külön nemzetközi egyezménnyel védett jogi helyzetük és az ország demokratikus berendezkedése azonban egészében véve elviselhető helyzetet biztosított a számukra. Mégis természetes, hogy visszavágytak az anyaországhoz s örömmel fogadták a müncheni értekezletből fakadó első bécsi döntést, amely az összefüggő magyar településterület zömét Magyarországnak juttatta.

Mivel a második világháborúban Magyarország ismét a vesztes oldalon állt, vissza kellett állítani az 1938 előtti határokat. Az emigrációból hazatérő csehszlovák politikusok azonban nem elégedtek meg ennyivel. Az első köztársaság bukásáért a nemzeti kisebbségeket – köztük a magyarokat – tették felelőssé, s a kisebbségi kérdés végleges megoldására törekedtek. Minden magyart megfosztottak állampolgári jogaitól; közel százezer főt erőszakkal Magyarországra telepítettek át; majdnem ötvenezer embert az országon belül deportáltak; több mint háromszázezer magyart arra kényszerítettek, hogy nyilvánítsa magát szlováknak. A magyar kisebbség felszámolásának terve azonban meghiúsult. Előbb a nyugati nagyhatalmak hátráltatták, majd a Szovjetunió is ellenezte az uralma alá került népek közötti nyílt ellenségeskedést, s mindvégig nehézségeket okozott a magyarok szívós ragaszkodása nemzetiségükhöz.

A jogfosztottság évei 1948-ban értek véget, akkor ismerték el a magyarok állampolgárságát. A deportáltak zöme visszaköltözött falujába, a botcsinálta szlovákok fokozatosan visszatértek eredeti nemzetiségükhöz s a magyar népcsoport pótolni kezdte az áttelepítés okozta demográfiai veszteséget. De 1948 egyben a kommunista hatalomátvétel éve is. Kezdetét vehette a magyar kisebbség felszámolásának új, fokozatosabb, nem annyira drasztikus és nyílt- politikája.

Az új politika 1968-ig nem bontakozott ki teljes következetességgel, mert a Novotný-féle centrista rezsim a csehek és a szlovákok közötti ellentéttel volt elfoglalva, s rossz szemmel nézett a szlovák nacionalizmusra. Ám az 1968-as szovjet beavatkozás, a reformmozgalom letörése óta megerősödött és az ország politikai életében túlsúlyra jutott a Moszkvabarát szlovák nacionalizmus. A magyar kisebbség hideg módszerrel történő felszámolása most már az átgondolt kormányprogram rangjára emelkedett.

Ennek következtében erősen lelassult a csehszlovákiai magyarság demográfiai, gazdasági és kulturális fejlődése. 1970-ben közel hatszázezer csehszlovák állampolgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ez nagyjából megfelel az 1930-as népszámlálás által – az ország mai határai között – megállapított létszámnak. A magyar lakosság asszimilációs vesztesége napjainkban a természetes szaporulat felére tehető. Az asszimiláció fő csatornái a belső elvándorlás és a vegyesházasságok. Az előbbi a szülőhelyük közelében munkaalkalmat nem találó fiatalok jelentős részét érinti; a vegyesházasság csak az utóbbi időben öltött komolyabb méreteket, s főként a nők körében emelkedő irányzatú. Mindent összevetve mégis megállapíthatjuk, hogy a magyar lakosság ellenáll az asszimilációs nyomásnak, ragaszkodik nemzetiségéhez.

A társadalmi szerkezet fejlődésének összképe lényegesen kedvezőtlenebb. Az államhatalom többszöri megváltozása, az évekig tartó nyílt magyarüldözés és a szovjet típusú rendszer bevezetésével járó gyökeres társadalmi változások mind abban az irányban hatottak, hogy a magyar népcsoport elveszítse értelmiségét és művelt középrétegét. Az ipari munkások és a mezőgazdaságból élők aránya is elmaradottabb társadalmi viszonyokat mutat, mint amilyenek Szlovákia összlakosságára jellemzőek, nem beszélve a sokkal fejlettebb cseh országrészekről. Az iparban dolgozó magyarok zöme szakképzetlen építőipari munkás, otthonától távol talál csak munkát. Szlovákia 1968 után megindult gyors ütemű iparosítása a magyarság társadalmi és gazdasági fejlődését is érinti. De a beruházások súlypontja a szlovák területre esik, s a magyarlakta vidékek közelében épülő üzemek által támasztott keresletet a szakképzett munkaerő iránt nem a magyar lakosság tervszerű kiképzésével, hanem a szlovákok betelepítésével igyekeznek kielégíteni. Így az ipari fejlődés a tömör települési szerkezet föllazulását vonja maga után.

A társadalmi és gazdasági fejlődésben való részvétel igen nagy mértékben a magasabb iskolai végzettség megszerzésén múlik. Ezen a téren pedig nyílt diszkrimináció érvényesül. A kilencosztályos alapiskolába járó magyar gyermekek egyötöde nem az anyanyelvén tanul. A hatóságok fáradhatatlan felőrlő háborút folytatnak a magyar tanítási nyelv ellen, részint a magyar iskolák és magyar tanítási nyelvű osztályok fokozatos felszámolásával, részint a tananyag magyar, illetve szlovák nyelven oktatott része közötti arány módosításával. Az elmaradás azonban a középfokú oktatás szintjén válik döntővé: a magyar tanítási nyelvű középiskolai osztályokban érettségizők korosztályuk 22%-át teszik ki; ha hozzávesszük a szlovák nyelven tanuló magyar nemzetiségű diákokat, akkor is csak a korosztály 30%-a jut el az érettségiig. A szlovák fiataloknál viszont az utóbbi években 40%-ot ér el az érettségizettek aránya, s természetesen mindenki az anyanyelvén tanul. A főiskolákon és az egyetemeken még nagyobb az elmaradás: a 19 éves magyar fiataloknak mintegy 6%-át veszik föl, a szlovákok közül háromszor ennyit; s a fölvetteknek csak elenyésző töredéke folytatja tanulmányait magyarul.

Az anyanyelv használatát nemcsak az iskolákban korlátozzák. Az állami hivatalokkal való érintkezésből kiszorul a magyar nyelv. Eltávolítják a magyar nyelvű feliratokat és tájékoztató táblákat. Korlátozzák a magyar személy- és helynevek használatát. Az iparban megtiltják a munkásoknak, hogy egymás között magyarul beszéljenek. Az anyanyelvükhöz ragaszkodó magyarok állandó inzultusoknak vannak kitéve, ha „nem az ország nyelvén” beszélnek. A hatóságok tűrik, a hivatalos propaganda burkoltan támogatja a nemzeti gyűlölködés spontán megnyilvánulásait.

A mai Csehszlovákia politikai rendszerében a kisebbségnek nincs módja a szervezett fellépésre érdekei védelmében. A szlovák katolikus egyház vezetése maga is magyarellenes beállítottságú, s az egyházakra általában olyan erős nyomás nehezedik, hogy még a kifejezetten magyar jellegű református egyház is csak kis mértékben képes kisebbségvédő feladatokat ellátni. Még leginkább a CSEMADOK-nak, a magyar kulturális egyesületnek sikerült némi politikai befolyásra szert tennie, különösen az 1968-ban megindult demokratizálódási folyamatban. Ennek következtében az ország szovjet megszállása után a CSEMADOK-ot kizárták a Nemzeti Frontból, s a magyar kisebbség gyakorlatilag képviselet nélkül maradt. Ezért a csehszlovákiai magyarok az utóbbi években az érdekvédelem hivatalosan el nem ismert formái felé kénytelen fordulni.

A magyar lakossággal szemben követett diszkriminációs politika nemcsak a közvetlenül érintetteket sújtja. A Nyugat- és Kelet-Európa határán a nemzeti kisebbségek körül fellángoló konfliktusok már számos háború – köztük a két világháború – kirobbanásához szolgáltattak okot vagy ürügyet. Az elnyomott nemzeti kisebbségek kérdése két évszázada mérgezi a hasonló történelmi körülmények között, egymásra utaltan és szétválaszthatatlanul egymás mellett élő népek és államaik viszonyát. Ez mindig jó alkalmat teremtett az agresszív nagyhatalmaknak a beavatkozásra, a kis népeket egymás ellen kijátszó politikára. A kisebbségek elnyomása ugyanakkor ellentmond az alapvető emberi jogoknak és lehetetlenné teszi a valódi demokrácia kialakulását a térség országaiban.

A dokumentum első kiadásához készített jegyzetek

1. Az 1921/22-es tanévre vonatkozóan a hivatalos statisztika csak Kárpátaljával együtt adja meg a magyar iskolák adatait. Ezért becslésünk a magyar nyelvű irodalomra támaszkodik. A felhasznált irodalom jegyzékében szereplő művek mellett Surányi Géza-Várady Aladár: Magyar múlt és magyar jelen. Pozsony, 1928.
2. Hoós István: Népesedéspolitika és népességfejlődés Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1970. 48. old.
3. A csökkenésben része volt a zsidó nemzetiség önkényesen létrehozott kategóriájával történő mesterkedésnek is: sok magyar anyanyelvű és zsidó vallású állampolgárt egyszerűen ide soroltak.
4. V. Mastný: The Beneš-Stalin-Molotov Conversations in December 1943: New Documents. = Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, (U.F.) XX. köt. ( 1972), 367-402. old.
5. K. Gottwald: Desať rokov. Pozsony, 1950. 343. old.
6. J. Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Pozsony, 1965. 63. old. – J. Zvara: Madarská menšina na Slovensku po roku 1945.Pozsony, 1969. 67. old.
7. Borenich Péter Hungaria-expressz című riportkönyvében (Budapest, 1979) egy szlovákiai magyar képviselővel folytatott beszélgetést idézi. A képviselőnő, aki foglalkozása szerint állatgondozó, elmondja, hogy újabban több magyart választanak meg, mert a munkásosztályból is kell tagoknak a Nemzeti Tanácsba kerülni.
8. A pozsonyi Új Szó 1981. február 3-i számában megjelent cikk szerint 1980-ban egész Csehszlovákia területén kereken 579 600-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ha a cikkben közölt adatok megfelelnek a valóságnak, akkor az asszimilációs veszteség az elmúlt évtizedben megközelítette a természetes szaporulatot. Ez olyan döntő változás lenne, amire az ismert körülmények nem adnak magyarázatot. Valószínűbbnek látszik, hogy valamiféle mesterkedéssel van dolgunk. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát több helyről értesítették, hogy a népszámlálásnál a szlovák tanítási nyelvű iskolába járó tanulókat automatikusan szlovák nemzetiségűnek sorolták be.
9. A névháború egyik legképtelenebb megnyilvánulása: a történelmi irodalomban a mai Szlovákia területéről származó magyar történelmi személyiségek nevét is szlovákosítják. – Hanák Péter: Címeres furcsaságok. = Élet és Irodalom (Budapest), 1981. február 21.
10. Vö. J. Knappert: The Function of Language in a Political Situation. _ Linguistic, XXXIX. köt. (1968), 59. old. – H. L. Bretton: Political Science, Language, and Politics. -. W. M. O’Barr-J. F. O’Barr (szerk.) Language and Politics. Hága-Párizs, 1976. 440. és 447. old.
11. Bátky László: Közös hazában = Új Szó (Pozsony), 1978. február 17.
12. J. A. Fishman: The Sociology of Language. Rowley (Mass.) 1972. VII. fej.
13. Vígh Károly: A losonci református temető = Új Tükör (Budapest), 1980. június 1.
14. Varga János (szerk.): A CSEMADOK 25 éve. 1949-1974. Pozsony, 1974. 283, old
15. A CSEMADOK KB állásfoglalása a CSKP KB és a SZLKP KB januári határozatához = Új szó (Pozsony), 1968. március 15. Lásd Függelék.
16. Minden politikusnak kötelessége figyelembe venni népe szavát = Új Szó (Pozsony), 1968. március 20.
17. Lásd például Levél és jelentés Szlovákiából. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának újabb szövegei = Magyar Füzetek (Párizs), 6. sz. (1980), 131-154. old.

Felhasznált irodalom

A magyar-cseh-szlovák viszony történetének máig legjobb feldolgozása Borsody István: Magyar-Szlovák kiegyezés. Budapest, 1945. Magyarországon az utóbbi időkben főként Arató Endre foglalkozott a kérdéssel: A magyar-csehszlovák viszony ötven éve. Budapest, 1969. Uő.: Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975. Budapest, 1977. Pártos szlovák nézőpontból, de még a kitelepítés kommunista részről történt elfogadása előtt íródott V. Clementis: The Czechoslovak-Magyar Relationship. London, 1943. Enyhén önkritikus szlovák feldolgozás J. Purgat: Od Trianonu po Košice. Pozsony, 1970.

A magyar-csehszlovák határ kialakítását tárgyalja D. Perman: The Shaping of the Czechoslovak State. Leiden, 1962. A Csehszlovákiához került egykori magyar területek földrajzi, etnikai, demográfiai és gazdasági viszonyait részletesen ismerteti: A magyar béketárgyalások. Jelentés a Magyar Békeküldöttség működéséről Neuilly S/S-ben 1920 január-március havában. 1-3. kötet. Budapest, 1920. (A francia és az angol kiadást lásd a nyugati nyelveken olvasható irodalom jegyzékében.)

Az első köztársaság korának kiegyensúlyozott ismertetése Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában 1918-1938. Budapest, 1938. Élesebb, propagandisztikus hangnemű: Memorandum. Concerning the Situation of the Hungarian Minority in Czechoslovakia. Budapest, 1934. A baloldali jellegű magyar irányzatokról szól Balogh Edgár: Hét próba. Budapest, 1965. – Sándor László (szerk.): Ez volt a Sarló. Budapest-Pozsony, 1978.

A müncheni szerződésről szóló újabb munka K. Robbins: Munich 1938.London, 1968. A bécsi döntést tárgyalja J. K. Hoensch: Der ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakei. Tübingen, 1967. – E. Ghászár: Decision in Vienna. Astor Park (Fla.). 1978.

Az 1945 és 1948 közötti időszak alapvető feldolgozása Janics Kálmán: A hontalanság évei. Bern, 1979. Szlovák részről némileg önkritikus hangon ír ugyanerről J. Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Pozsony, 1965. A szlovák nyelvű változat már óvatosabban fogalmaz: Madarská menšina na Slovensku po roku 1945. Pozsony, 1969. Magyarországi források felhasználásával vizsgálja a kérdést Balogh Sándor: Az 1946. február 27-i magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény = Történelmi Szemle (Budapest), XXII. köt. (1979), 59-87. old. A magyar és a csehszlovák kormány között 1945-1946-ban folytatott tárgyalásokról és Magyarországnak a békekonferencián követett magatartásáról tájékoztatnak: Magyarország és a párizsi békeértekezlet. 2. és 4. köt. Budapest, 1947. (A francia és az angol kiadást lásd a nyugati nyelveken olvasható irodalom jegyzékében.)

Az új csehszlovák állam szlovákiai részén először 1919 augusztus 20-án írták össze a népességet: Soznam miest na Slovensku dla popisu ludu z roku 1919.Pozsony, 1920. A rendszeres tízévenkénti népszámlálások: Volkszählung in der Chechoslovakischen Republik vom 15. Február 1921. 1-2. rész. Prága, 1924-1927. – Volkszählung in der Cechoslovakischen Republik vom 1. Dezember 1930. I-4. rész. Prága, 1934-1938. – Sèítání lidu, domù a bytù v Èeskoslovenské socialistické republice k 1. breznu 1961. Prága, 1965. – Sèítání lidu, domù, a bytù v Èeskoslovenské socialistické republice k 1. decembru 1970. Prága, 1975. – Az 1980. évi népszámlálás nem végleges adatai: A népszámlálás első eredményei = Új Szó (Pozsony), 1981. február 3.

A népmozgalmi adatokat részletesen közli: Pohyb obyvatelstva v Èeskoslovenské socialistické republice v roce (…). Prága, 1967 skk. Amennyiben hozzáférhetők voltak, felhasználtuk a járási statisztikai évkönyvek sorozatát: Statistická roèenka okresù (…). A magyar nemzetiségű lakosság létszámát, demográfiai jellemzőit és népmozgalmi adatait részletesen elemzi az 1961-es és 1970-es népszámlálás alapján Janics Kálmán: A szlovákiai magyar társadalom ötven éve. Valóság (Budapest), XIV. köt. 6. sz. ( 1971 ), 20-3l. old. – Uő: A csehszlovákiai magyar kisebbség. Új Látóhatár (München), XXXVII. köt. (1976), 523-537. old.

A nemzetiségi kérdés gazdasági vonatkozásaival foglalkozik V. Pavlenda: Ekonomické základy socialistického riešenia národnostnej otázky v ÈSSR. Pozsony, 1968. Az 1970-es népszámlálás alapján készült, nemzetiségi vonatkozásokat is tartalmazó gazdasági és társadalmi adatgyűjtemény: Vývoj Spoleènosti ÈSSR. Prága, 1975. Járási bontásban közöl gazdasági adatokat: Ekonomický vývoj 1975. ÈSSR, ÈSR, SSR, kraje, okresy. Prága, 1976. – Ekonomycký vývoj 1978. ÈSSR, ÈSR, SSR, kraje, okresy. Prága, 1979. A társadalmi rétegződés nagyigényű vizsgálata P. Machonin és mások: Èeskoslovenská spoleènost, Sociologická analýza sociální stratifikace. Prága, 1969.

A szlovák hivatalos oktatásügyi statisztika kötetei: Štatistická roèenká školstva Slovenskej socialistickej republiky. Pozsony, 1970 skk. Friss adatokat tartalmazó újságcikkek Dr. Molnár János: Jó munkával a társadalom hasznára. = Új Szó (Pozsony), 1979. szeptember 2. – Németh István: Új iskolaév, új feladatok. = Új Ifjúság (Pozsony), 1979. szeptember 4. – Fibi Sándor: Biztató eredmények. = Új Szó (Pozsony), 1979. szeptember 23.

Az anyanyelv használatára vonatkozó jogszabályokat elemzi Dr. Gyönyör József: Egyenlő jogok és egyenlő kötelességek. = Új Forrás (Komárom), VII. köt. 3. sz. ( 1976), 59-69. old. A kétnyelvűség hatását tárgyalja Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról. Pozsony, 1978. – Jakab István: Hogyan mondjuk? Pozsony, 1978.

A népművelési tevékenységnek és a műkedvelő mozgalmaknak nincs rendszeres feldolgozása. A helyzetbe bepillantást engednek az olyan újságcikkek, mint pl.: Jelenidőben = Nő (Pozsony), 1980. május 20. A nemzetiségi könyvtárügyről 1968-ban készült utoljára átfogó felmérés a CSEMADOK megbízásából; eredményei kiadatlanul maradtak. A magyar nyelvű könyvkiadásról szól Dusek Imre: A szlovákiai magyar könyvkiadás két évtizede. = Közös hazában. Pozsony, 1972. 155-177. old. Újabb áttekintést ad a könyvkiadásról Kövesdi János: Magyar nyelvű könyvkiadás Csehszlovákiában 1945 után. = Irodalmi Szemle (Pozsony), XXII. köt. 2. sz. ( 1979), 157-172. old.

A magyar nemzetiség mai egyházi életének nincs irodalma. A régebbi felekezeti statisztikák feldolgozása Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975.

A magyar kultúregyesület története és dokumentumai Varga János (szerk): A CSEMADOK 25 éve, 1949-1964. Pozsony. 1974.

Irodalom nyugati nyelveken

• Les négociations de la paix hongroise. 1-3. köt. Budapest, 1920-1921.
• The Hungarian Peace Negotiations. 1-3. köt. Budapest, 1920-1922.
• The Situation of the Hungarian Minority in Czechoslovakia. Bécs, 1927. Memorandum. Concerning the Situation of the Hungarian Minority in Czechoslovakia. Budapest, 1934.
• V. Clementis: The Czechoslovak-Magyar Relationship. London, 1943.
• La question des Hongrois de Tchécoslovaquie. Párizs, 1946.
• Kővágó József (szerk.): The Cities of the Hungarian linguistic Territory in Slovakia. Budapest, 1946.
• La Hongrie et la Conférence de Paris. 2. és 4. köt. Budapest, 1947.
• Hungary and the Conference of Paris. 2. és 4. köt. Budapest, 1947.
• I. Kertész: Minority population Exchanges: Czechoslovakia and Hungary. American Perspective, 1948, 138-144. old.
• F. S. Wagner és mások: Hungarians in Czechoslovakia. New York, 1959.
• K. Glaser: Die Tschecho-Slowakei. Politische Geschichte eines neuzeitlichen Nationalitätenstaates. Frankfurt/M. – Bonn, 1964.
• J. M. Kirschbaum: Slovakia. Nation at the Crossroads of Central Europe. New York, 1966.
• J. K. Hoensch: Der ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakie. Tubingen, 1967.
• V. von Zsolnay: Die Lage der Madjaren in der Slowakei. = Zeitschrift für Ostforschung, XVI. köt. (1967), 326-341. old.
• M. Rechcigl (szerk): Czechoslovakia: Past and Present. 2. köt. Hága, 1968.
• P. Ignotus: Czechs, Magyars, Slovaks. = The Political Quarterly, 1969, 187-204.
• I. Révay: Die Magyaren in der Tschechoslowakei. = M. Straka (szerk.): Handbuch der europäischen Volksgruppen. Bécs – Stuttgart, 1970.
• R. W. Dean: Nationalism and Political Change in Eastern Europe. Denver (Col.), 1973.
• S. J. Kirschbaum: Le nationalisme minoritaige: le cas de la Tchécoslovaquie. = Canadian Journal of Political Science, VII. köt. ( 1974), 248-267. old.
• K. Janics: Czechoslovakia’s Magyar Minority: An Example of Diaspora Nationalism. = Canadian Review of Studies of Nationalism, III. köt. (1975), 34-44. old.
• K. Bosl (szerk.): Gleichgewicht – Revision – Restauration. Die Aussen politik der Ersten. Tschechoslovakischen Republic im Europasystem der Pariser Vorortverträge. München – Bécs, 1976.
• S. J. Kirschbaum: National Self Assertion in Slovakia. – E. Homonnay: The Hungarians in the Communist Successor States. = G. W. Simmonds (szerk.): Nationalism in the USSR and in Eastern Europe in the Era of Brezhnev and Kosygin. Detroit (Mich.), 1977.
• J. A. Mikus: Slovakia and the Slovaks. Washington (D.C.), 1977.
• E. Chászár: Decision in Vienna. The Czechoslovak-Hungarian Border Dispute of 1938. Astor Park (Fla.), 1978.

Szerkesztői megjegyzések és helyreigazítások

(I. fejezet)

x1 A magyar vidékekre nem csupán szlovák, hanem cseh telepeseket is hoztak, és főleg a cseh hivatalnokok tömegét, valamint cseh rendőrséget, pénzügyőröket.

x2 Az említett találkozó nem 1944. decemberében, hanem 1943. decemberében volt.

x3 1945 tavaszán és nyarán tömegével hurcolták internáló táborba és kényszermunka táborba a szlovákiai magyarokat, főleg a városok lakóit. Pozsonyból családostól telepítették ki őket. Szlovákia keleti feléből pedig 1944 őszén és telén ezrével (becslés szerint több mint ötvenezer) vitték a magyar (civil) férfiakat a Szovjetunióba kényszermunkára, ahonnan – ha túlélték a megpróbáltatásokat leghamarább három és fél év múlva térhettek haza. A túlélők vallomásai szerint a deportáltak 50%-a odaveszett.

x4 Elvontabb képet kapunk a csehszlovákiai magyar kisebbség sorsának alakulásáról a II. világháború után, ha a körülményeket a jogfosztó rendeletek és törvények alapján vizsgáljuk, amelyek elvben és sokszor tartalmilag is azonosak voltak a fasizmus korában hozott szlovákiai zsidóellenes törvényekkel.
Ezek a jogszabályok a kisebbség életének az alábbi területeit érintették:

Az állampolgárság – A törvénytárban 1945-ben 33. sz, alatt közzétett elnöki dekrétum 1. cikkelyének 1. bekezdése alapján: „Azok a német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalmak előírásai szerint német vagy magyar állampolgárságot szereztek, annak megszerzése napján elvesztették csehszlovák állampolgárságukat.” Ez azokat a magyarokat érintette, akik az első bécsi döntést követően a Magyarországhoz visszacsatolt területen laktak. A 2. bek. szerint „A többi német vagy magyar nemzetiségű állampolgár azon a napon veszíti el a csehszlovák állampolgárságát, amikor ez a dekrétum hatályba lép.” Tehát 1945. augusztus 2-án az összes csehszlovákiai magyar „hontalanná” vált.

A zsidók állampolgárságát a Szlovákiából való kitelepítésükről 1942-ben hozott 68. sz. alkotmánytörvény szabályozta. Az 1. cikk. kimondta, hogy a zsidókat ki lehet telepíteni a Szlovák Köztársaság területéről. A 3. cikk. 1. pontja pedig arról rendelkezett, hogy a kitelepített, vagy az állam területéről eltávozott zsidók elveszítik a Szlovák Köztársaság állampolgárságát.

A zsidók, illetve a magyarok (és a németek) ellen hozott jogszabályok között az volt a különbség, hogy a zsidókat az elhurcolásuk esetleg elmenekülésük után, a magyarokat (és a németeket) saját otthonukban fosztották meg állampolgárságuktól.

Az állampolgári jogok – Az állampolgárság megvonásával a magyarok (és a németek) automatikusan elvesztették polgári jogaikat is. Tehát nem alapíthattak politikai pártot és nem lehettek semmilyen engedélyezett politikai párt tagjai. Nem vehettek részt a községi és a parlamenti választásokon és nem lehettek megválasztva. Elvesztették nyugdíjjogosultságukat és állami szolgálatban való alkalmazásuk jogát. Nem dolgozhattak a közigazgatásban sem.

A szlovákiai zsidóságtól ezeket a jogokat a II. világháború idején szintén megvonták, anélkül, hogy előzetesen megfosztották volna őket állampolgárságuktól. Ezt 1941-ben a Szlovák Törvénytár 198. sz. rendelete, valamint a korábban kiadott törvények tették lehetővé, amelyek a Szlovák Köztársaság Alkotmányának 4. cikkelyéből indultak ki. Ez hatalmazta fel ugyanis a kormányt olyan rendeletek meghozatalára, amelyek biztosítják a szlovák állam érdekeit.

Vagyonjogi helyzet – A csehszlovákiai magyarok állampolgárságát megvonó elnöki dekrétumot megelőzően jelentek meg a magyarok vagyonjogi egyenjogúságát megszüntető rendeletek. 1945. február 27-én hagyta jóvá a Szlovák Nemzeti Tanács a Törvénytárban a 4. sz. alatt kihirdetett rendeletet „a németek, magyarok és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzása és szétosztása tárgyában”. A teljes vagyonelkobzást az 1945/108-as Tt. sz. elnöki dekrétum mondta ki 1945. október 25-i hatállyal. Az elkobzott ingóságokat és ingatlanokat szlovák nemzetiségű igénylők között osztották szét. Ezt követően az 1946. április 10-én jóváhagyott 83-as Tt. számú törvény értelmében azon év május 3-tól megszűnt mindazok munkaviszonya, akik az 1945/33 Tt. sz. elnöki dekrétum értelmében német vagy magyar nemzetiségűnek vallották magukat, vagy pedig annak lettek minősítve.

A zsidókkal szemben az 1940-ben kiadott 210. Tt. sz. törvény foganatosított hasonló elbánást. Ez a törvény felhatalmazta a szlovák kormányt, hogy „rendeletekkel tegyen meg minden intézkedést, amely szükséges: l . a zsidóknak a szlovák gazdasági és szociális életből való kizárásához; 2. a zsidók vagyonának keresztények tulajdonába való juttatására.”

A művelődés joga – A magyar és a német iskolák korlátozásáról a Szlovák Nemzeti Tanács már 1944. szeptember 7-én hozott rendeletet -.1944/6. Tt. sz. rendelet. Ennek alapján be kellett zárni minden magyar és német iskolát, amelyet az első bécsi döntés alapján Magyarországhoz csatolt területen nyitottak, kivéve az 1938. okt. 6. előtt létesített elemi iskolákat ( 1-4. osztály). A vallásgyakorlás nyelvét is hasonló módon korlátozta a rendelet. Miután a szlovák nemzeti tanácsok 1945. májusában átvették a közigazgatást a szovjet katonai szervektől, megszűnt az összes magyar iskola, elbocsátották az összes magyar pedagógust, és betiltottak minden magyar nyomdai terméket. A nemzeti bizottságok (helyi hatóságok) pedig saját rendeletekkel tiltották a magyar nyelv használatát nyilvános helyeken. 1945. október 10-én 81. Tt. sz. alatt jelent meg az az elnöki dekrétum, amelynek 4, cikkelye alapján betiltották az összes magyar (kulturális és érdekvédelmi) egyletet. Vagyonukat pedig elkobozták. Az állampolgárságuktól megfosztott magyarok az iskolaköteles koron túl nem járhattak iskolába sem, emiatt a gimnazisták és egyetemisták ezrei szöktek át Magyarországra tanulni.

A szlovákiai zsidóságot hasonlóan sújtotta a Szlovák Törvénytár 1941 / 198-as sz. törvénye, az ún. „zsidó kódex”, amelynek 30. és további cikkelyei elrendelték, hogy zsidók csak a zsidó egyház által fenntartott iskolákba járhatnak, betiltották azokat a sajtótermékeket, amelyeknek zsidó volt a szerzője stb. azért, hogy „ne befolyásolják károsan a szlovák szellemi életet”.

Emberi méltóság – A magyarokat sújtó rendeletek egésze emberi méltóságában alázta meg a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Jogfosztottsága következtében nem élvezett semmilyen jogi védelmet, ezért ki volt szolgáltatva bárki kényének-kedvének. Gyakorlatilag büntetlenül lehetett elkövetni ellenük erőszakot és jogi következmények nélkül lehetett megalázni őket, noha egyértelműen megalázó rendeleteket nem hoztak a magyarok ellen (nem úgy, mint a zsidókkal szemben a II. világháború alatt). Ennek ellenére ide sorolhatjuk az 1946. júniusában hozott kormányhatározatot, amelyet június 17-én kiegészített a Szlovákiában székelő Belügyi Megbízotti Hivatal által kiadott reszlovakizálási rendelet. Ez magyar nemzetisége megtagadására szólította fel a magyar kisebbséget; valamint ilyennek tarthatjuk az 1945/88 Tt. számú, október 17-én megjelent, az általános munkavállalásról szóló elnöki dekrétumot, amelynek értelmében Csehországba deportálták kényszermunkára a magyarok tízezreit. Ennek főleg a végrehajtási módja volt megalázó. A deportálást a hadsereg hajtotta végre erőszakos eszközökkel, Csehországban pedig a fizikai erőnlét alapján osztották szét a személyeket, elválasztva egymástól a családtagokat, akárcsak a fasiszta gyűjtőtáborokban a deportáltakat. Az emberi méltóságot sértő rendeletek közé tartozott a népbíróságokról 1945. június 19-én hozott és július 9-én kiadott 1945/16 Tt. sz. elnöki dekrétum is, amelynek értelmében gyakran szlovák fasiszták – volt Hlinka-gárdisták és a volt Hlinka Néppárt tagjai – ítélkeztek magyarok fölött, és nyilvánították a magyar kisebbség ezreit háborús bűnössé (lásd erről a kérdésről Janics Kálmán: A hontalanság évei c. könyvét), valamint az 1945. október 10-i 137 Tt. számú elnöki dekrétum, amely a politikailag megbízhatatlanok őrizetbe vételéről rendelkezett. Ennek értelmében bármelyik magyart hónapokig, sőt évekig börtönben lehetett tartani bizonyítékok és bírósági döntés nélkül.

+++++