Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Könyv: Kettős elnyomásban)
40. dokumentum – 1987. szeptember 30.
A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség mindig nagy figyelemmel kíséri a csehszlovákiai és a magyarországi vezető politikusok közötti hivatalos találkozókat, mert ezek minősége szabja meg kettős – egyfelé gazdasági, másfelé kulturális, nyelvi és érzelmi – kötődésének legális lehetőségeit és feltételeit.
A legutóbbi időben Bohuslav Chòoupek-nek, Csehszlovákia külügyminiszterének 1987. július 14-15-én, valamint Lubomír Štrougal-nak, Csehszlovákia szövetségi kormánya elnökének augusztus 31-én Budapesten tett hivatalos látogatása keltette fel a magyar kisebbség figyelmét.
Az eseményekről beszámoltak mind a magyarországi, mind a csehszlovákiai hírközlő szervek, de eltérően.
Bohuslav Chòoupek tiszteletére vendéglátója, Várkonyi Péter július 14én ünnepi vacsorát adott, amelyen mindkét külügyminiszter pohárköszöntőt mondott. A magyarországi sajtó ezt nem ismertette, a csehszlovák sajtó azonban kivonatosan közölte mindkét beszédet. Viszont a csehszlovákiai napilapok nem is említették, hogy a találkozó hivatalos közlemény kiadásával ért véget. Ezzel szemben a magyarországi központi napilapok teljes terjedelmében közzétették a kommünikét, amelyben – a nemzetiségi kérdésről – ez állt: „A megbeszéléseken áttekintették és jónak értékelték a kapcsolatok helyzetét a kultúra, a tudomány, az oktatás, az egészségügy és a tömegtájékoztatás területén. A lenini nemzetiségi politika érvényesítése, a két ország népei és nemzetiségei haladó hagyományainak ápolása, valamint a nemzetiségi területen való együttműködés hatékonyan hozzájárul a két ország kapcsolatainak gazdagításához és elmélyítéséhez.” (Magyar Nemzet, 1987. július 16.)
A közleménynek ez a része – sablonossága ellenére – figyelmet érdemel. A Magyar Televízió július 16-án a TV-híradó első kiadásában ugyanis erről a témáról sugárzott interjút Chòoupek külügyminiszterrel. A kérdésre: „egyetért-e azzal, hogy a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének (Csemadok) visszavételével a nemzeti frontba bővültek a Csehszlovákiában élő magyarok jogai”, Chòoupek miniszter – többek között – ezt válaszolta: „Jelentős politikai lépésnek tartjuk mi is, hogy a Csemadok közvetlenül részt vesz az ország politikai életében. A jogokkal együtt természetesen a kötelességek is megnőttek . . . A nálunk élő nemzetiségek jogait az 1968-as októberi alkotmány rögzíti . . . Több mint 800 különböző szintű iskolában tanítanak magyarul . . . ” (Az idézetet a magyar tolmács szövege alapján közöljük).
A viszonyokat jól ismerőket meglephette a külügyminiszternek a valósággal ellenkező válasza. Az interjú napján ugyanis éppen egy hónapja múlt, hogy a Csemadok új alapszabályzatát visszautasította a Szlovák Belügyminisztérium. Azért, mert a Csemadok tagjai ennek keretében fejezték ki óhajukat, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség kultúrája ne legyen elszakítva az egyetemes magyar kultúrától. Mivel nincs jóváhagyva a Csemadok fogkőrét biztosító alapdokumentum, ezért nemcsak a jogok bővüléséről, de megnövekedett kötelességekről sem lehet beszélni.
A külügyminiszternek a magyar iskolákkal kapcsolatos kijelentése sem felel meg a valóságnak. 1978-tól – a csehszlovákiai magyar iskolák fokozott felszámolásától – számítva az iskolaügy irányító szerveinek határozata alapján évenként több mint tíz magyar iskolát szüntetnek meg Szlovákiában. Az 1983/84-es iskolaévben már csak 266 magyar alapiskola működött és csak további 10-ben tanítottak magyarul is. A 10 magyar gimnáziumon kívül csupán további 8-ban voltak magyar osztályok. Ekkor már csak 4 magyar szakközépiskola létezett, további 5-ben ugyan folyt még teljes szerkezetű magyar nyelvű oktatás néhány osztályban, de 14-ben csupán néhány általános tantárgyat (történelmet, matematikát) tanítottak magyarul. Azóta 2 szakközépiskolában megszüntették a magyar osztályokat. Csak 3 szakmunkásképzőben volt – valószínűleg – teljes szerkezetű magyar nyelvű oktatás, további 24-ben voltak ugyan magyar osztályok, de ezekben csak egy-két tantárgyat – helyenként csak magyar nyelvet – oktatták magyarul. Valamint 32 szakmunkásképző iskolában volt magyar tanulócsoport. Ezek számára az anyanyelvű oktatást intézményesen senki sem biztosítja, ezért anyanyelvű képzésük az egyes iskolák igazgatóságától, vagy az illetékes szakminisztériumtól, esetleg az iskolát működtető vállalat vezérigazgatóságának jó, de inkább rossz szándékától függ. Ez tehát összesen 376 iskola, de közülük csak 288-óan volt biztosítva, hogy az iskola kezdeményezésére nem fogják korlátozni a tanulók magyar nyelvű képzését. A 288 iskolán kívül még további 16ban folyt teljes szerkezetű magyar nyelvű oktatás néhány osztályban. Ez többszörösen kevesebb iskola mint a Chòoupek miniszter által közölt adat. Viszont 1984 óta további magyar iskolákat, illetve osztályokat szüntettek meg, amelyek pontos számát egyelőre nem ismerjük.
Ez állt tehát rendelkezésére 1984-ben a 6-18 éves csehszlovákiai magyar fiatalok kb. 125 ezres létszámú korosztályának az anyanyelvű iskolai művelődésre. De – a 16 éves életkorig kötelező iskolalátogatás mellett – az említett 288 + 16 iskolába e korosztálynak kevesebb mint a fele járt. Tehát a magyar nemzetiségű iskolásoknak több mint a fele egyáltalán nem tanulhat anyanyelvén, vagy csak részleges, többnyire nagyon alacsony színvonalú anyanyelvű (és anyanyelvi) képzésben részesül.
Valószínűtlen, hogy a külügyminiszter ne készült volna a magyar kisebbséggel kapcsolatos kérdésekre, ezért nehezen hihető, hogy tévedett. Hasznos lenne, ha ez iránti kételyeinket utólag ő maga oszlatná el, és nyilvánosan közölné a helyreigazítást.
¼ubomír Štrougal miniszterelnök látogatásáról Magyarországon és Csehszlovákiában közzétett sajtóanyagban szembetűnőbbek az eltérések mint Chòoupek miniszter budapesti tartózkodása esetében. Ami akkor véletlennek látszott, a miniszterelnök látogatásakor már vitathatatlan tendenciaként mutatkozott.
Ezúttal mindkét ország sajtója nyilvánosságra hozta a látogatás alkalmával kiadott hivatalos közleményt, amelynek egy része – a hivatalos kapcsolatokon túl – érintette a magyar és a csehszlovák állampolgárok magánéletét is. A tárgyaló felek ugyanis: „Állást foglaltak az idegenforgalom fejlődéséhez szükséges feltétetek további javítása mellett. A kormányfők hangsúlyozták az együttműködés további elmélyítésének fontosságát a tudomány, a kultúra, az oktatás, az egészségügy és a sport területén. Hangsúlyozták, hogy a lenini nemzetiségi politika következetes megvalósítása hozzájárul a két szocialista ország gyümölcsöző kapcsolatainak, népeik barátságának további erősítéséhez. Megállapították, hogy mindkét fél nagy gondot fordít a nemzetiségek egyenjogúságának érvényesülésére, kulturális és társadalmi fejlődésére.” (Népszabadság Pravda, 1987.9.1.)
E szavak ellenére célzatos, valamint értelemváltoztató eltérésekkel tették közzé a napilapok a két miniszterelnöknek a budapesti Parlament épületében rendezett díszebéden mondott beszédét.
A magyarországi sajtó – ismeretlen okból – kihagyta a csehszlovák kormány elnökének beszédéből az ezeréve tartó szomszédi kapcsolatokra hivatkozó szavait, valamint a biztonság kérdésével kapcsolatos utalását, amelyben az európai kontinenst második évezrede tartó közös hazánkként említi. Chòoupek külügyminiszter azonban másfél hónappal azelőtt, az említett TV-interjúban ezt az időszakot még csupán több mint félezer évre tette. Ezek az említések ugyan inkább a történészi fülnek tűnnek érdekesnek, de környezetük miatt van politikai tartalmuk is. A két állam közötti problémák elhallgatása miatt az ilyen kijelentéseknek nincs fedezete. Nem az együttműködés őszinte óhajára mutatnak, hanem az elodázó szándékra, amelyet – sajnos a csehszlovák fél, a gazdasági kérdéseken kívül minden más lényeges kapcsolatrendezési ügyben tanúsított.
A csehszlovák sajtó Grósz Károly beszédét azonban nem az üres politikusi ékesszólásban kurtította, hanem átalakította mondanivalóját: „Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy közös jövendőbeli feladataink megoldása és az ehhez szükséges légkör szempontjából növekvő szerepe van a társadalmi és a kulturális szervezetek közötti kapcsolatok elmélyítésének történelmi múltunk kölcsönös tiszteletben tartásának, a közös haladó hagyományainkról való gondoskodásnak. ” – mondta állítólag Grósz Károly. (Új Szó, Pravda ,1987.9.1.)
Ezzel szemben a Népszabadság szeptember elsején megjelent száma a magyar miniszterelnök szavait így közli: „A közös feladatok megoldásában, illetve az ehhez szükséges légkör biztosításában növekvő szerepe van a társadalmi és tömegkapcsolatoknak a kulturális érintkezések elmélyítésének a két országban élő nemzetiségek jó közérzetének történelmi múltunk kölcsönös tiszteletének és a közös haladó hagyományok ápolásának.”
Mivel a magyar miniszterelnök szavai hitelesebb forrásának a Népszabadság tekinthető, eléggé nyilvánvaló, hogy a csehszlovák hírközlő szervek átfogalmazták Grósz Károly beszédét. Grósz ugyanis a két ország közötti egyéni – azaz nem csak az intézményes – kapcsolatok bővítését hangsúlyozta. A „szervezet” kifejezést nem is használta. A csehszlovák átfogalmazás szerint azonban úgy tűnik, mintha a magyar miniszterelnök kizárólag az intézményes – tehát az államilag ellenőrzött és irányított – kapcsolatokról szólt volna. Az is jellemző, hogy a csehszlovák napilapokban kihagyták a mondatnak a nemzeti kisebbségek közérzetére vonatkozó részét.
Ismeretes, hogy csehszlovák részről – a Helsinki Záróokmány szellemével ellentétesen – 1981-tőz fokozatosan korlátozzák a kulturális és tömegkapcsolatokat Magyarországga1.1981-85 között gyakorlatilag fel volt függesztve a két ország közötti kulturális cseréről szóló szerződés és folyamatosan akadályozzák a kapcsolatok egyéni formáit is. Tiltják a magyarországi szellemi élet képviselőinek fellépését a csehszlovákiai magyar kisebbség kulturális rendezvényein, és általában korlátozzák a magyar szellemi élet beáramlását Csehszlovákiába (főleg a könyv és sajtóbehozatalt). 1981. november 27-tőz pedig radikálisan csökkentették a csehszlovák állampolgárok Magyarországra való utazásának lehetőségét. Ez szintén összefügg a nemzetiségi kérdéssel, hiszen elsősorban a magyar kisebbséget sújtja, mert természetes kulturális érdeklődése mellett számtalan családi, rokoni és baráti szállal fűződik Magyarországhoz és a magyarállampolgárokhoz.
Ezek után kétséges, hogy a deklarált őszinte és jószomszédi – hivatalos – kapcsolatokat, valamint a csehszlovák miniszterelnök beszédében hangoztatott „új gondolkodást és új gyakorlatot” valóban komolyan lehet venni. A közvélemény tájékoztatása – a bemutatott példák szerint – hitelét veszti. A szándék, hogy a két ország politikusai „továbbra is hozzájárulnak a helsinki folyamat továbbfejlesztéséhez, az európai biztonsági és együttműködési értekezleten résztvevő országok bécsi találkozójának eredményes, kiegyensúlyozott, tartalmas záródokumentum létrehozásával történő befejezéséhez” melyet kifejtettek a közös közleményben – nem hat meggyőzően. Nem növeli reményünket abban, hogy a Helsinkiben elfogadott vállalásokat ellenőrző, most zajló bécsi utókonferencián közös erővel fognak föllépni e szomszédos országok képviselői a helsinki-folyamat kibontakoztatása érdekében.
A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága
A kiadmány hiteléül: Duray Miklós
Jelentésünket megküldtük:
A Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormányhivatalának
A Csehszlovák Szocialista Köztársaság külügyminisztériumának
A Magyar Népköztársaság prágai nagykövetségének és pozsonyi főkonzulátusának
A Helsinki Záróokmányt aláíró néhány ország prágai képviseletének (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Jugoszlávia, Kanada, NSZK, Olaszország, Spanyolország, Svédország, Szovjetunió, USA)