Óévi elköszöntő, újévi köszöntő

(Losonc, 1990. december 31.)

Az óév végét jelző óraütések előtt vetem papírra azt a néhány mondatot, amelyet feltétlenül szükségesnek érzek leírni az éppen elmúlóban lévő 1990-es évről és a küszöbön álló új évről.

Az elmúlt évben komoly, eddig nem tapasztalt harcot kellett vívnunk. Ezúttal már nem az elnyomó egypárti hatalom ellen, hanem a lelkekbe maródott maradványaival és önmagunkkal. 1989 novemberének végén sokan közülünk eufórikus állapotba jutottak, és azt hitték, hogy végre beköszöntött a felszabadulás. De az akkor ránk köszöntő új év, amely ma már a távozó óesztendő, csaknem mindenkit magához térített. A kommunista rendszer bukása ellenére sem váltunk szabaddá, mert kiderült, hogy a totalitarizmus nem csupán egy politikai rendszer velejárója volt, hanem egy szélesebb időtérben működő politikum következménye mind állami, mind nemzeti vonatkozásban. Fellángolt az idegengyűlölet, amit nem sikerült megszüntetni, csupán csillapítani koncok odavetésével. Az áldozati darabokat belőlünk hasították ki. Ne legyünk kegyesek az elmúlt évhez és valljuk be: a jogbiztonság terén az ország nemzeti kisebbségeinek nem sikerült előrelépniük. Védekező állásba szorítottak bennünket a demokrácia – a többség uralma – nevében. Azt kellett védenünk minduntalan, amitől még a bukott rendszer sem mert bennünket megfosztani, noha néhányszor megkísérelte. Igen, alapvető jogainkat kellett védeni.

Győzelmünk egy volt. A szándékok ellenére sikeresek voltunk a parlamenti és a helyhatósági választásokon. De ez kizárólag a mi érdemünk – minden ellenünk irányuló szándék dacára. Erre büszkék lehetünk, erre építhetünk. De ne elégedjünk meg ennyivel, mert be kell ismernünk, hogy a választási győzelmekhez elég volt a lelkesedés. Az új év feladata lesz, hogy tudunk-e élni a megszerzett, nehezen kivívott, illetve megtartott lehetőségeinkkel.

Milyen lesz az új év? Még nehezebb, és ráadásul szembe kell néznünk a szegénységgel is. Ezek nem lélekemelő kilátások az elkövetkező tizenkét hónapra. Azok, akik eddig szították ellenünk a gyűlöletet, és azok, akik ezt kihasználták, ebben az évben is ott lesznek a politika élvonalában. Tehát számolnunk kell a legrosszabbal: az elszegényedést is az ellenünk irányuló politika táplálására fogják felhasználni.

Ez ellen egyetlen valódi eszköz létezik: meg kell erősödnünk gazdaságilag és öntudatunkban.

A magántulajdont újra kell építeni. Aki teheti, követelje vissza elkobzott – államosított – vagyonát, és állapítassa meg újra ingatlanjaira vonatkozó jogát. Ki kell harcolnunk az 1948 előtti jog- és vagyonfosztás megsemmisítését.

A föld legyen ismét a gazda fellegvára. Ez nem jelenti azt, hogy a „birtokait” ki kell venni a „közösből”. Sőt, talán az ellenkezőjét: újra kell fogalmazni a közösségeket. Az erő ugyanis mindig a közösségben rejlik. A szabad egyének szabad közösségében.

Vállalkozzunk! Kezdetben kicsiben. Nagyban csak a tőkeerős egyének tehetik ezt. Mindenek előtt töltsük be a gazdasági szerkezetben nyíló réseket. Szövetkezzünk, társuljunk és hívjuk segítségül a külföldi vállalkozókat.

Kereskedjünk kicsiben és nagyban. Teremtsük meg saját gazdasági rendszerünket a termeléstől az értékesítésig. Ne féljünk üzleteket nyitni, üzleteket kötni és kereskedni messze a lakóhelyünktől is.

Mindezt azért kell tennünk, mert a tartás, az öntudat és a szabadság, valamint a függetlenség méltósága oda költözik vissza, vagy ott erősödik meg, ahol létezik gazdasági biztonság és függetlenség. (Ez utóbbi a lelkiekre és szellemiekre is vonatkozik.) Tehetőseink majd gondoskodnak szegényeinkről adományok és alapítványok által. Ez persze nem mentesíti az államot a rá háruló felelősségtől, hogy az általa okozott szegénységet ne enyhítse a szociális háló kiterjesztésével.

De mit kezdjünk az öntudattal? Sajnos, erről csak anakronizmusok jutnak az eszembe: bizonyítsuk létünket, jelenvalóságunkat. Csakazértis! Ne vessék ezt a szememre, egész létünk egy idétlen időszerűtlenségben zajlik. A XXI. század hajnalán a XIX. század szelleme leng körül bennünket – de az is torz változatban. A „nemzeti” túlhangsúlyozása. Ebben a légkörben természetesen nincs más választásunk: energiánk egy részét arra kell pocsékolnunk, hogy bizonyítsunk. És bizonyítsuk azt, hogy a nemzeti csak akkor emberbarát, ha türelmes, ha belátó, ha jogtisztelő. E minőségek nélkül csak fasiszta.

Az 1991-es évben – sok egyéb mellett – lesz egy matematikailag mérhető próbája az öntudatnak: a népszámlálás. Ez az esemény – statisztikai és nemzetgazdasági jelentőségén túllépve – nagy fontosságú lesz a kisebbségek számára, mert a többség úgy döntött, hogy ott, ahol kevesen találtatunk, nem lesznek jogaink. Ezzel kapcsolatban nem mondhatunk mást: a népszámlálás alkalmával mindenki vallja magát olyan nemzetiségűnek, amilyennek érzi: magyarnak, lengyelnek, németnek, zsidónak, ruténnek, ukránnak, horvátnak, románnak, cigánynak, bolgárnak stb. Csak ne féljen megvallani.

Ezt kívánom az új évben: ne féljünk, mert csak az vívja ki maga iránt a tiszteletet, aki harcolni tud önmagáért!