Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Tisztelt Olvasó!
Ez a könyv eddig a legteljesebb összefoglalója annak a tevékenységnek, amelyet a felvidéki magyarság egy maroknyi csoportja (gyakran esupán egy-egy személy) a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága (CsMKJB) égisze alatt – tizenegy éven keresztül -1978-tó1 1989 végéig tudatosan folytatott az elnyomás és a kommunista hatalom ellen.
A bizottság tevékenységének 1982-83-tó1 már elég sok szurkolója, 1984-től pedig egyre több névtelen, de megnevezhető közreműködője is volt. Elsősorban azokra a közreműködőkre emlékezem, akik vállalták a személyi kockázatot és biztonságukat veszélyeztetve sokszorosították, terjesztették a dokumentumokat. A közért ma is tevékenykedők közül elsősorban László Bélát, Balkó Ferencet, Bohák Bélát kell említenem. A jogvédő bizottság nagy halottja a pozsonyi Száraz Ferdinánd.
A jogvédelmi tevékenységben a legpéldaadóbb helytállást a Pozsony közelében fekvő Zonctorony község lakosai tanúsították, akik 1984 márciusában szinte mindannyian felsorakoztak a jogvédő bizottság felhívása mögé, és tiltakoztak a magyar iskolák megszüntetésének legitimálására előterjesztett törvényjavaslat ellen. Meghurcolásukat azok a rendőrségi jegyzőkönyvek bizonyítják, amelyeket lehetőségem volt elolvasni 1984 őszén a pozsonyi börtönben.
Ugyanakkor engedtessék meg nekem, hogy – éppen ezért – ne azt a néhány, marxistából forradalmárrá, az ijedtségtől és a félelemtől bölcsesé, valamint bolsevistából liberálissá lett értelmiségi fiatalt tekintsem példaadónak ebben a tevékenységben, akik illendőségből, módiból, családi kötelezettségből vagy más felszínes kényszerből csatlakoztak a jogvédő bizottság munkájához, főleg annak utolsó fázisában, amikor már szinte virtussá vált az „ellenállói” magatartás, és most, mikor ez már jól hangzik, dicsekszenek is vele.
A magukat mindeddig nem felfedő munkatársak az igazi hősei ennek a tevékenységnek.
Arra is kell emlékeztetnem, hogy a szlovákiai magyarságnak egy rétege esküdt ellensége volt a bizottság által folytatott ellenállói munkának: akik foglalkozásszerűen űzték a magyar mivoltuk miatt a hatalom által rájuk testált hivatásukat (a hivatásos magyarok) és a karrierre számot tartó dűlő magyarok (azaz oda dűltek, ahonnan többet kaptak). Közéjük tartozott néhány író, az Új Szó vezető publicistái és szerkesztői, némely szövetkezeti és tanácselnök, igázgató, aligazgató, Csemadok-vezető, a hivatalos szerkezetbe beépült magyar stb., akik a kommunista rendszer kiszolgálói vagy adományainak várományosai voltak. Számukra minden konfliktust teremtő helyzet veszélyesnek bizonyult, mert felkavarta az őket körbevevő posványos vizet, így könnyen összedőlhetett volna a gonddal és kisebb-nagyobb árulásokkal emelt lápépítményük. Ezek a személyek a mai napig nem bocsátották meg nekem ezt a veszélylehetőséget. Akkori félelmüket igazolandó ma is az ellentáborba tartoznak, egy követ fújnak a bukott kommunista rendszer volt besúgóival, valamint azokkal, akik csupán valamilyen külső kényszerből csatlakoztak a bizottsághoz.
Fényes kivételként kell megemlíteni egy személyt, aki a kommunista időszakban a párt nomenklatúrájához tartozott, ennek ellenére rendhagyóan viselkedett. Sziegl Ferencről van szó, aki már 1983-ban is mellettem tanúskodott a bírósági tárgyaláson (ellentétben a köztiszteletben álló magyarvédő Janics Kálmánnal, aki viszont rendőri megbízatást teljesítve a vád tanúja volt, és rám sütötte az összeesküvő bélyegét). A jogvédő bizottság 1988 júniusában tiltakozott Szlovákia Kormánya Nemzetiségi Tanácsának felszámolása ellen (52. dokumentum), melynek az lett a következménye, hogy augusztusban újraalakították a tanácsot (57. dokumentum). Ezt követően a rendőrség által lehallgatott otthoni telefonomon felhívott a nemzetiségi tanács titkára, Sziegl Ferenc, és röviden ennyit mondott: Miklós, győztünk!
Tisztelt Olvasó!
Ez a könyv második, bővített kiadása az 1989-ben New Yorkban megjelent azonos című kötetnek, melyet Püski Sándor vállalata, a Püski-Corvin kiadó jelentetett meg, karöltve a szintén New Yorkban székelő Magyar Emberi Jogok Alapítvánnyal (Hungarian Human Rights Foundation).
A kötet tartalmazza a jogvédő bizottság összes kiadványát. A dokumentumok híven tükrözik a kommunista rendszer utolsó évtizedének ember- és magyarellenességét, valamint bizonyítják, hogy a volt Csehszlovákiában (és a mostani Szlovákiában) az 1989 végétől számított politikai rendszerváltozástól független a magyarellenesség. A dokumentumokból ugyanis pontosan kiolvasható, hogy az 1992-94 között kormányzati programmá vált ún. alternatív oktatás (azaz a szlovák nyelvű oktatás fokozatos bevezetése a magyar nyelvű helyett) nem új ötletük volt a demokratikus módon hatalomra került szlovák nacionalistáknak. A magyar iskolák felszámolásának ezt a módját még az 1970-es évek közepén, a kommunista iskolapolitika keretében fogalmazták meg, a magyar iskolák „nyelvi átépítése” címen.
A könyv bővített kiadására azért került sor, mert a kötet első kiadásának szerkesztése 1988-ban, amerikai tartózkodásom idején lezárult, az 1989-ben napvilágot látott dokumentumok ezért nem kerülhettek be a gyűjteménybe. Bővíteni kellett továbbá a kötet függelékét is a jogvédő bizottság utóélete miatt, mely részben a politikai rendőrségnek és szellemi leszármazottjainak is köszönhető.
A dokumentumkötet amellett, hogy nélkülözhetetlen adatokat és tényeket tartalmaz a korszak megismeréséhez, egyúttal arra is magyarázatot ad, hogy mi miatt kerültem kétszer börtönbe 1982 és 1985 között, valamint tanúsítja, hogy készültünk a politikai rendszer megváltoztatására és a felvidéki magyarság politikai programjának kidolgozására, amelyre 1990-ben és az azóta eltelt években legfőképpen az EGYÜTTÉLÉS politikai mozgalom keretei között került sor.
Pozsony,1994. május l.
DURAY MIKLÓS