Árpád-házi Szent István nehéz öröksége

(1994. augusztus 19., Székelyszentistván)

Az átszellemültség áldott állapotát időnként megélő, vagy a nemzeti hagyományokon művelt, értelmének birtokában lévő magyar ember augusztus huszadika tájékán aligha kerülheti el, hogy gondolatait legalább egy villanásnyi ideig ne ejtse hatalmába István királyunk emléke, államalapító történelmi tette, és ne töprengjen el a nehéz örökségről: a magyar hazáról és a nemzetről.

Nem lehet elégszer elmondani, hogy Árpád-házi I. István királyi cselekedete többszörösen korszakalkotó volt. Olyan politikai értékrend mellett tett hitet, amely Európa nyugati felét felvirágoztatta, és hosszú időre biztosította a magyar állameszme folyamatosságát; egyértelműen és harcosan kiállt a nyugati kereszténység felvételéért és terjesztéséért; államot szervezett, amely a súlyos és csaknem végzetes csapások ellenére több mint ezer éven át fennállt és működött.

Aligha van a világtörténelemben ehhez fogható cselekedet, aligha van az emberiség történelmében ennyire egy ember meggyőződéséhez fűződő, történelmileg igazolt, időtálló döntési sorozat.

Semmit sem vesz el Szent István politikai döntéseinek súlyából az a tény, hogy nem is tehetett másként, ha teljesíteni akarta történelmi küldetését. Ellenkezőleg, ez még inkább felértékeli a személyét, mert tudatában volt elhivatottságának, felismerte küldetését. A kilencedik század végi honfoglalásunk idején, illetve azt követően hatalmi űr volt a Kárpát-medencében, tehát itt államot kellett szervezni. Hatalmilag uralni kellett a térséget, vagy átengedni másnak, ami az itt élőket idegenek hűbériségébe vetette volna, esetleg visszavonulást, azaz pusztulást jelentett volna.

Szent István mérhetetlen terhet rótt utódaira azzal a döntésével, hogy azt a Kárpát-medencét, amelyet mind keletről, mind nyugatról a lehetséges hatalmi terjeszkedés zsákmányának tekintettek – tehát ezt a hatalmi ütközőzónát – egy közép-európai magyar állammá szervezte. Ennek súlya alatt csak azért nem buktunk el, mert néhány hozzá méltó államférfi követte őt a nemzet élén: IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, az erdélyi fejedelmek közül Bethlen Gábor, majd a pusztulás és romlás századai után a magyar felvilágosodás és reformkor, az állami és gazdasági újraépítkezés nagyjai: Kazinczy, Széchenyi, Kossuth, Deák…

Ha sorra vesszük, hogyan kellett újra és különböző keretek között újjáalakítani az államot, az országot és időnként a hazát is, elfoghat a szédülés a történelmi leltár láttán. A tatárdúlás, a török hódoltság és a háromfelé szakítottság után a Habsburg-birodalomba való erőszakos integrálódás megsemmisítő korszaka következett, majd a Bach-korszak lélektiprása és a 20. században elszenvedett többszöri, már-már halálos csapás – Trianon, a Párizsban kimondott újradarabolásunk, a kommunizmus pusztító négy évtizede, a nemzet mostani nyolcfelé szakítottsága.

Mai állapotunk sokban hasonlít arra a helyzetre, amely Buda 1686-ban bekövetkezett visszavétele után köszöntött ránk. Hasonló a látszólagos kilátástalanság, a nemzet züllöttsége és a nemzeterkölcs zilált állapota. Mai elmaradottságunk Európához mérten szintén hasonló, mint akkor volt. Jelenlegi felzárkózási törekvésünk, hogy ismét úgy legyen, mint Mátyás király korában, vagy a 19. század végén, pedig semmihez sem hasonlatos, mert azok, akik elnyomorítottak bennünket, továbbra is rabolnak, és a nemzetet továbbra sem az életével is elkötelezett értelmiség irányítja – az elkötelezettek fölött az uralkodni vágyók kerekedtek fölül.

De talán még ennél is rosszabb a helyzetünk, hiszen a nemzet első alkalommal találtatik olyan állapotban, amelyben a viszonyok megváltoztathatóságába vetett hite gyöngébb, mint a változtathatatlanság révülete. De azért is, mert talán csak a török hódoltság idején vesztek el annyian belőlünk, janicsárságba kényszerítve, vagy az elhurcolások és portyázások áldozataként, mint most az elszakított területeken a szervezett vagy az erőszakos asszimiláció által, a világháborúk teljesen értelmetlen áldozataként, az életet sarcoló ókori rabszolgasággal felérő málenkij robotban, a kommunista gulágokon otthon és idegenben, a szovjet vagy a szerb hadsereg soraiba kényszerítve az állampolgári kötelesség révén, halálra üldözve vagy a szülőföldről elüldözve a román vagy a volt csehszlovák hatalom által, hogy a huszadik századi és a mai kálváriánknak csak a legkirívóbb példáit említsem, és ne keressem öngyilkosaink gyilkosait, vagy nemzeti tudatunk szakszerű rombolóit és kisszerű bérenc lesipuskásait.

Mondjuk, hogy elég, és tegyünk érte, hogy jobbra változzon a helyzetünk.

Terhes és súlyos ez az örökség, mert szülőföldünkön a puszta létünkkel is Szent István művér láttatjuk és a szülőföldünkhöz való ragaszkodással az ő művét védelmezzük.

Mai nyolc részre daraboltságunk állapotában Szent Istvánt és államát, a szervezett nemzetet alkotó művét emlegetni, méltatni vagy erre emlékeztetni akárcsak azáltal, hogy nem mondunk le múltunkról, vagy azzal, hogy itt akarunk élni, teljes jogban és egyenrangúságban, szinte politikai bűntettnek vagy megvetést kiváltó cselekedetnek minősül. Ez némileg érthető, hiszen a nyolc részből hét a szentistváni országból lett kiszakítva és a részek új tulajdonosai-bitorlói botorságukban szentgyalázásnak tekintik önálló létigényünket. A nyolcadikban – a maradékban – pedig a hamis bűntudat, a cinkos feledékenység, a tétovaság és az évtizedeken keresztül programozott korlátoltság démona uralkodik.

De éppen a Szent István-i mű adhat erőt a derűlátásra. Az évezredes tapasztalat által érthetjük meg mind az elszakítottságban, mind a maradékban – mert történelmünk révén első kézből tudjuk-, hogy az államalkotásnak és a hazaépítésnek a nehéz korszakaiból az a legnehezebb, amikor a szellemi és az erkölcsi roncsemberekre hárul a nagy feladat folytatása. Oldalukon, vagy velük szemben a tapasztalatlan és naiv jóhiszeműség csak erőtlen kísérletnek bizonyul, ami a felülkerekedni vágyók, az önhittek és a gazemberek esélyét növeli.

Első koronás királyunk ezer évvel ezelőtt alapított keresztény államának legitimitását és integritását az első világháború után bekövetkezett szétveréséig senki sem vonta kétségbe, még a török hódoltság idején sem. Azon a területen, amelyet Szent Ispán az első és a második évezred fordulóján egységesített, a korabeli viszonyoktól eltérően a humanizmus és a tolerancia vált az uralkodás vezéreszméjévé, módszerré pedig a céltudatos, értékteremtő konfrontáció. Ezt a területet ezer évvel később a korábbi vetélytársak és új segédjeik próbálták hatalmilag átszervezni a maguk javára, de egyértelműen a magyarság kárára. Ennek az átrendezésnek azonban a mai napig kétségbe vonható a legitimitása, noha már háromnegyed évszázada tart. Ma ugyan nincs olyan hatalmi vákuum itt Közép-Európában, mint amilyen ezer évvel ezelőtt volt, de továbbra is folyik a különböző hatalmi érdekek versengése. Viszont legitimitási űrről annál inkább beszélhetünk, ami az itt uralkodó értékrendbeli zűrzavarból is származik.

A több mint ezer éven át történelmileg igazolt folyamatosságot egy új, érdekelvű értékrend (a nemzetek önrendelkezése) jegyében kérdőjelezték meg. Erről azonban – a valósággal összevetve – kiderült, hogy igazságossága csupán látszat, mert egy új hatalmi terjeszkedés fedőneve. A nemzetek önrendelkezési jogán ugyanis kiagyalói nem az egyenlő közösségi jogérvényesítést értették, hanem egy hatalmilag legitimált kizárásos jogosítványt olyan államalkotásra, amely együtt járt a legitimáló hatalom érdekérvényesítésével. Tehát a nemzetek önrendelkezésének elve és joga nem a természetes közösségi önrendelkezési jogból eredt, és nem tartalmazta a közösségek államalkotói jogegyenlőségét sem. A középkorhoz képest tehát visszaléptünk.

A honfoglaló magyarság és a középkori magyar állam még ismerte az államalkotói egyenrangúságot. A honfoglaló sereget különböző nemzetségek (ma azt mondanánk: nemzetek) alkották, amelyek politikai értékükben – egymás viszonylatában – egyenrangúak voltak. A honfoglalók az államszervezés után érkező új jövevényeket (kunokat, jászokat, németeket) szenezettségüknek megfelelő közösségi jogokkal ellátva csatlakoztatták az állam vérkeringésébe. A jászok és a kunok saját területet kaptak, amelynek nyomai ma is fellelhetők, a németek (szászok, vagy saxonok) pedig 1224-ben II. Endre által adományozott autonómiát. A középkori magyar állam az akkori nemzetfogalom szerint a nemzet keretében csak a rendiség szamárlétrájának függvényében ismert különbségeket. A demokráciának ezt a zártrendszerű válfaját ugyan joggal utasította el az újkor polgársága, de helyette egy ellentmondásos és kettős értékrendet hozott létre. Egyet a maga számára Nyugat-Európában: az individualizmus jegyében született polgári jogállamot. Számunkra, vagy éppen meghódításunk érdekében ezzel ellentmondóan mellérendelte az önrendelkezés elvét. A kettőt pedig váltakozva és oly módon érvényesíti, ahogy az érdekeinek leginkább megfelel, de eleve kizárja a különböző nemzetrészek közötti eredendő egyenrangúságot.

A huszadik század végi zavarodottságunk elhárításához tehát nem csupán a hit és az önbizalom megerősödésére, a változtathatóságba vetett bizalom visszatérésére van szükségünk, hanem meg kell szüntetni az általános politikai értékrendbeli zűrzavart is. Ez utóbbi két módon kísérelhető meg: vagy az értékrend felborulását kiváltó helyzetet, illetve a helyzet következményét kell felszámolni, vagy vissza kell térni a korábbi értékrend időtálló értékeihez, leginkább a kollektív egyenrangúsághoz, és ezt kell szenesen rákapcsolni a liberális jogállam értékrendjére – ahogyan az a történelem folyamán kialakult nyugat-európai országokban létezik. Természetesen ez az utóbbi a járhatóbb út, csupán azért is, mert értékközpontú és nem hatalmi elvű. Az értékközpontúság legnagyobb erénye az, hogy semmilyen értéket nem utasít el, csak logikai rendszerbe illeszti. Ily módon a Szent István korabeli államalkotói egyenrangúság és az önrendelkezési elv, valamint az individualista gyökerű liberális jogi modell is egy nevezőre hozható. A többnemzetiségű államokban ez a harmónia a társnemzeti kapcsolatrendszerben testesül meg – ez sem új ötlet, hiszen elődeink ezt éppen az erdélyi fejedelemségben próbálták ki sikerrel. Ma ez számunkra annyit jelent, hogy a hét elszakított területen, vagy legalább azok némelyikén az ott élő magyarság a többi nemzeti közösséggel egyenrangú partnerként alkossa az új államot.

Az így gyarapodott értékskála teremtené meg a Szent István-i államalkotás filozófiai folyamatosságát is, amelynek – az intelmek tanúsága szerint – egyik alapelve volt, hogy magunkért mindent, mások ellen semmit.