Az autonómia korszellem

(Duray Miklós írása, melyet a Sme c. szlovákiai liberális napilap felkérésére készített, de a lap nem tette közzé. 1996. május.)

 

Az autonómiának vannak hívei és ellenfelei. Mivel én a hívek közé tartozom, ezért nyilván elfogult lesz az a véleményem, miszerint az autonómia a demokrácia igenlését, elutasítása pedig demokrácia-ellenes-séget jelent Szerintem ilyen egyszerű módon jellemezhetők a szekértáborok, még akkor is, ha mind az egyik, mind a másik vélemény sokrétűen árnyalható és magyarázható is.

De mi az autonómia lényege? A klasszikus műveltségnek egyre vékonyodó rétege számára minden világos, mert e kifejezés nem jelent mást, mint önkormányzást A társadalomszervezés fejlődése pedig szintén nem jelent mást, mint az autonómia, azaz az önkormányzás fokozatos kibontakozását, beteljesülését Ennek van két iránya: az öntörvényű és az alkotmányo s megvalósulás. Az előbbihez tartozott a középkorban például az oligarchia uralma, az utóbbihoz a szabad királyi városok, a kun, jász, szász és cipszer önkormányzás, azaz a kiváltságok. A kiváltság mai szóhasználat szerint különleges státust jelent, amit 1992 óta egyre szélesebb körben ismerünk a nemzetközi dokumentumokból is.

Mi tehát az autonómia lényege? Az önkormányzat. Jelenleg a magyarság lakóterületén két megvalósult formáját ismerjük: általában a községi (helyi) önkormányzatot, de Magyarországon a kisebbségi önkormányzatot is. Természetesen az önkormányzatot nem szabad ősz-szekeverni az alacsonyabb rendű önigazgatási rendszerekkel.

A helyi vagy megyei (regionális) önkormányzatot, ha az egész ország területére egyenletesen terjed ki, szimmetrikus önkormányzati rendszernek nevezhetjük, azaz kiváltságok nélkülinek. Ezek működőképességét az önkormányzatok jogkörei határozzák meg, ami annak a függvénye, hogy a szubszidiaritás (az alulról fölfelé emelkedés, építkezés) vagy pedig a juttatás elve (a központi hatalom jogkörátruházó kegye) érvényésül-e inkább.

A bevezető mondatokból világossá válhat, hogy a teljes körű önkormányzatiság, azaz a szubszidiaritás elvének vagyok a híve, ami azt is jelenti, hogy a központi hatalomra (a kormányzat, a parlament és egyéb állami hivatalok) csak azt a jogkört szabad ráruházni, amit sem helyi, sem regionális keretek között nem lehet már gyakorolni – ilyen viszonylag kevés van (hadügy, külügy, pénzügy, állambiztonság, gazdasági és energetikai koordináció, környezetvédelem, stratégiai tervezés, illetve a központi törvényhozás).

Az ilyen jellegű önkormányzat elsősorban azon esetben valósulhat meg, amikor az állam erősnek érzi magát, mert minden tekintetben legitim. A legitimitás, illetve a demokrácia elvei érvényesítésének csökkenő mértékével egyenlő arányban korlátozott az önkormányzatok jogköre is. Ez azonban helyi feszültségeket teremthet, mert az állam területén lévő történelmi vagy etnikai eredetű különbségek kezelését nem teszi lehetővé. Ezekben az esetekben a szimmetrikus önkormányzatiságtól eltérve az aszimmetrikus rendszert kell megvalósítani.

Ez főleg kétfajta megoldást igényel.

Az egyik a testületi (helyi regionális), azaz a területi választott önkormányzati szervekhez rendelt, azokkal azonos legitimitású, sajátos jogkörrel felruházott testületek kialakítása Ezt általában perszonális vagy személyi elvű autonómiának (önkormányzatnak) nevezik. De nevezhetjük etnikai, vagy kisebbségi autonómiának is, mert a számbeli kisebbségben élő közösségek ügyeinek a jogszerű intézésére találták ki. A másik a területi autonómia, azaz a klasszikus aszimmetrikus önkormányzati rendszer, amely keretében az ország egy vagy több történelmi vagy etnikai elv szerint meghatározott régiója különleges státust kap, amelyen belül az ország többi területéhez képest eltérő, de alkotmányosan, illetve szerződésileg meghatározott jogszabályozás lép életbe.

A személyi elvű autonómia érvényesíthető mind a szimmetrikus, mind az aszimmetrikus rendszeren belül. De míg a szimmetrikus rendszer (a svájci modell) az ország történelmi és etnikai elvű kantonizálása révén a társnemzeti kapcsolatrendszerhez vezethet, az aszimmetrikus rendszer (a dél-tiroli modell) a különleges státusz megteremtésére alkalmas.

Azt azonban le kell szögezni, hogy egyik megoldás sem ellentétes a polgári társadalom rendezőelveivel, hiszen mindegyik az önkormányzatiságra épül. De míg a szimmetrikus rendszerben a polgári társadalom rendezőelve területileg mindenütt érvényes, az aszimmetrikus rendszerben eltérő módon érvényesül.

Lényegesnek tűnik még az egyéni, illetve a kollektív jogok kérdése, mivel az autonómiát sokan a kollektív jogokkal azonosítják és szembeállítják az egyéni jogokkal. Ez a szembeállítás azonban az autonómia kapcsán helytelen. A kollektív jog ugyanis leginkább szociális kiváltságra vonatkozik (például a nemesség előjogai a liberális jogállam előtti időben, vagy az önrendelkezés érvényesítése a népszavazás mellőzésével), az autonómia pedig az egyén joggyakorlására épül. Az egyéni jogok kérdéskörén belül azonban meg kell különböztetnünk két jogcsoportot Az egyik az, amelyet mindenkitől függetlenül gyakorolhat az egyén – ide tartozik például a bíróság előtti egyenlőség joga, a polgári szabadságjogok, az alapvető emberi jogok jelentős része. A másik csoportba olyan jogok tartoznak, amelyeknek csak közösségben van értelmük. Ilyen az anyanyelvhasználatra, az anyanyelvű iskolákra, a kultúra közösségi ápolására, a lakóterület etnikai jellegének megtartására, a csoport sajátosságain alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni védekezésre, a saját ügyekben való döntés lehetőségének a megteremtésére (effektív képviseletre) stb. való jog.

Mindezek a kérdések a XXI. század küszöbén és a kontinentális méretű integrálódás előtt álló Európában egyértelműen a demokrácia elvei érvényesítésének a körébe tartoznak. Sőt kis rosszmájúsággal azt is mondhatnánk, hogy ma mindazok, akik autonómia-, azaz Önkormányzat-ellenesek, az európai fejlődés gátlói, azaz a társadalom visszaprimitivizálásának a hívei, a támogatói pedig a fejlődés hívei. Sajnálatos, hogy a kettő közötti választóvonal Európának egy újabb ketté-osztottságát jeleníti meg. Akik az autonómia elvét elfogadják, azok érezhetően könnyebben fognak integrálódni a már szövetkezett európai országokkal, akik pedig elutasítják, azok feltételezhetően a várakozók listájára kerülnek. Ezt a korszellem diktálja, és nem valamilyen alattomos hatalmi érdek.