Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Megjelent Vígh Károly A szlovákiai magyarság kálváriája című könyvének – Budapest, Püski, 1998 – utószavaként)
Az 1980-as évek második harmadában Csehszlovákiában még virágkorát élte a konzervatív kommunista rendszer, de a felszín alatt már tapinthatók voltak az ország és az állam keretét feszegető erővonalak. Sejteni lehetett, hogy a politikai rendszer esetleges bukása, vagy a Szovjetunió hatalmi befolyásának megszűnése a közép-európai térségben magával vonhatja Csehszlovákia szétesését is.
A várható esemény megsejtéséhez nem kellett váteszi képesség, elegendő volt az ország, illetve az állam keletkezése és működése körülményeinek a bensőséges ismerete. Az esemény időpontja volt csupán ismeretlen. Hiszen ki tudhatta volna megjósolni, hogy mikor bukik meg a kommunista hatalom, mikor vonulnak ki a Kárpát-medencéből a Szovjetunió csapatai, és mikor bomlik fel maga az unió — ha a nyugati hatalmak gazdasági és technológiai fölénye éreztette is az idő közeledtét.
A csehszlovák államiságot próbára tevő, sőt megkérdőjelező feszültség azonban 1918 óta, az állam megalakulásától létezett. Először 1938–39-ben törte darabokra az államot, majd az országot. Annak 1945-ös újraalakulása után pedig, 1968-ban, szintén ez az erő alakította át az államszerkezetet. Akkor csak azért nem hullott darabjaira az ország, mert — a kommunista hatalmi rendszernek köszönhetően — sikerült elnyomni a feszültség elemi kirobbanását.
* * *
Mi volt Csehszlovákiában az országot és az államot folyamatosan próbára tevő belső összeférhetetlenség oka?
A szlovákság 1918-tól egészen 1968-ig a másodrendű társutas szerepét játszotta mind az ország alapításában, mind az államszervezésben és közigazgatásban. Ez azt is jelentette, hogy a cseheknek megfelelőbb volt a csehszlovák állam, mint a szlovákok számára. Ennek ellenére a csehek és a szlovákok egymás között Csehszlovákiát közös államnak nevezték, amely elődjének a Kr. u. IX. században létezett Nagymorva Birodalmat tartották. Ugyanakkor tudatában voltak annak, hogy a csehek a szlovákokat csak bevonták az államalapításba. A szlovákokkal ezt úgy éreztették, mintha kegyet gyakoroltak volna irányukban, noha a fordítottja volt igaz. A csehek saját súlyuknak a németekkel szemben való növelésére vonták be a szlovákokat az államalapításba: azokat a szlovákokat, akikben az államalapítási vágy 1918-ban a mélyponton volt. A két nemzet tagjai tudták mindezt, s időnként őszinteségi vagy dührohamukban, esetleg alkoholmámoros állapotukban kölcsönösen meg is mondtak egymásnak.
A szlovákság részvétele az állam és a politika irányításában 1968-ban megnőtt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Csehszlovákia átalakult szövetségi állammá, részben pedig összefüggött Csehszlovákia szovjet katonai megszállásával. A szovjet megszállók szája íze szerinti politikai konszolidálást ugyanis az egész országban a szlovák Gustáv Husák vállalta magára. Az az ember, akit szlovák burzsoá nacionalistaként 1949-ben letartóztattak, majd életfogytiglani büntetést kapott és több mint tíz évig raboskodott. Husák, okulva a cseh nacionalistáktól és sztálinistáktól kapott leckén, 1968 őszén magához ragadta a kommunista párt főtitkári tisztségét, és a politika első számú meghatározójává vált csaknem két évtizedre. Pártvezetővé választása után magával vitte Prágába szlovák segédszemélyzetét. Ezt követően a cseheknek egyszerre kevésbé feleltek már meg az ország belviszonyai, mint korábban. Egyszerre kevésbé érezték magukat otthonosan Csehszlovákiában, még ha Husák cseh nyelven szónokolt is. A csehek közérzete megváltozásának azonban több oka volt.
A korábban főleg cseh irányítás alatt álló egységes állam átalakítása Szlovákia és Csehország (a szlovákok és csehek) államszövetségévé azt eredményezte, hogy az állam irányításában működő csehek egy részét szlovákokkal váltották fel — akiket leváltottak, azokat többnyire politikai okból menesztették, azaz derékba törték a karrierjüket.
A szövetségi államforma az államigazgatási jogkörök újraelosztását is jelentette. Ezután némelyik ágazat — pl. az oktatásügy, kultúra, egészségügy — kikerült a központi irányítás alól. A központi költségvetés szétosztásában is más elvek kezdtek működni. A korábbi cseh hegemónia ezután már nem érvényesülhetett zavartalanul, mert a szlovákok — még ha a kommunista irányítás által korlátozva is — egyre többet szóltak bele az állam irányításába.
Lehet, hogy önmagában ez a helyzet még elviselhető lett volna azon csehek számára is, akik a csehszlovák államot elsősorban cseh tulajdonnak tekintették. A szövetségi állam megalakulásával összefüggő negatív élményeikhez azonban továbbiak társultak. Tehát nem csupán az a szokatlan tény borzolta a csehek idegeit, hogy Gustáv Husák személyében szlovák ember töltötte be a legfőbb állami és politikai tisztséget, hanem az is, hogy az 1968-as Prágai Tavasz miatt elrendelt politikai megtorlások elsősorban a cseh értelmiséget sújtották. A kommunista pártból kizárt mintegy 300 ezer személy főleg a csehek közül (és zömmel értelmiségiekből) került ki, akik a kizárással elvesztették állásukat, és lehetetlenné vált a család többi tagjának érvényesülése is.
Ezzel ellentétben Szlovákiában a szlovák értelmiség a föderáció révén új pozíciókhoz jutott. Megerősödött a szlovák hivatalnoki középréteg, és kialakult a politikailag függő helyzetben lévő, de addig csak elvétve létező főhivatalnoki réteg. A központi állami költségvetés a Csehországban megtermelt értékek rovására Szlovákiában 30-40%-kal növelte az egy főre jutó állami dotációt. Az állami beruházásokat Szlovákiában pedig főleg a szlovákok által lakott területeken valósították meg. A csehekkel szemben a szlovákok az 1970-es években, sőt még a 1980-as évek legelején is egy általános konjunktúra részesei voltak. Ezt tükrözte a szlovák nemzet szaporulata is, hiszen az 1970 és 80 közötti tíz évben a szlovák nemzetiségűek létszáma 11%-kal szaporodott.
Mivel Szlovákiában Csehországhoz képest elégedettség uralkodott, a husáki rendszer ellenzéke sokkal nagyobb mértékben toborzódott a csehek körében. A Charta ’77 polgárjogi mozgalom több száz tagja közül összesen hatan laktak Szlovákia területén, közülük ketten voltak szlovákok, ketten csehek, egy magyar és egy ismeretlen nemzetiségű volt. /*/
* * *
Elégedetlenség azonban volt Szlovákiában is. Tévedés lenne azt hinni, hogy azért, mert a párt főtitkára szlovák lett, a szlovákság a sajátjának tekintette a kommunizmust. A politikai tisztogatás azonban sokkal korlátozottabban érintette Szlovákiát, ezért sokkal kevesebb volt a szlovákság körében a karrierjében és egzisztenciájában megtört ember. Elégedetlenség főleg amiatt alakult ki, hogy a szlovákság úgy érezte: az államszövetség nem adja meg neki mindazt, amit ő elvárt tőle. Úgy érezték, hogy a jogkörök és a központi költségvetési összegek elosztása hátrányos számukra, és kiszorulnak a szövetségi kormányhatalomból, főleg a külügyekből. A szlovákságban kialakult az a meggyőződés, hogy az államszövetség a kárukra aszimmetrikus. És Gustáv Husákot is leginkább amiatt nem szerették, mert a csehek körében csehül beszélt.
Ezek az ellentétes érzések és tények egyre inkább szembefordították egymással a cseheket és a szlovákokat.
* * *
Az ellentétek más területen is fokozódtak — főleg a magyar kérdésben. A szlovákok úgy vélték, hogy a csehek ellenük játsszák ki a magyar kártyát. A szlovák igényeket azzal verik vissza, hogy a magyar igényekkel fenyegetik őket, amelyeket szintén teljesíteni kellene. Az elvétve terítékre kerülő magyar igények teljesítéséről a hivatalos hatalom szlovák része (és a szlovák közvélemény) hallani sem akart. Ennek a „cseh ijesztgetésnek” a sémája az volt, hogy ha a szlovákok bővíteni akarják a szlovákiai államhatalmi szervek jogkörét, akkor a magyarokat viszont megilleti az autonómia. A szövetségi jogrend kialakulása óta azonban a csehek (és valójában az államigazgatás is) a magyar kérdést Szlovákia belügyének tekintették. Ebben egyeztetés nélkül egy húron pendült a hivatalos hatalom és ellenzéke. A magyar ügy ugyanis a végrehajtói hatalom részéről leginkább a közoktatásra és a közművelődésre korlátozódott. Ez a két terület pedig már nem a szövetségi kormány hatáskörébe tartozott, hanem csehországi, illetve szlovákiai illetőségű volt. A magyarság ügyével kapcsolatos egyéb kérdéseket pedig kizárólag politikaiaknak tekintették, és ezeket a párt felügyelte. A csehek, azaz a szövetségi hatalom, illetve Prága a magyar kérdésbe csak akkor szólt bele, ha annak kezelése az állam rossz hírét kelthette volna — ez pedig inkább cseh ügy volt, mintsem csehszlovák vagy szlovák.
Tipikus példája volt a cseh és szlovák érdekszféra szétválásának a Charta ’77 viszonyulása a bős–nagymarosi vízlépcső építéséhez. A Charta prágai szóvivői csoportját 1985-ben felkereste a magyarországi Duna-kör kiküldöttje, azzal a szándékkal, hogy közösen lépjenek fel a vízi erőmű ellen. A prágaiak azonban a kérést elutasították, arra hivatkozva, hogy ez szlovák ügy, sőt a szlovák–magyar kapcsolatrendszer része. Ezért nem is alakulhatott ki semmilyen közös csehszlovák–magyar ellenzéki álláspont a vízlépcső ügyében. Ez is egyik apró, de biztos jele volt annak, hogy az országban mélyült a szakadék a cseh és a szlovák érdekterületek között.
A hivatalos hatalom berkeiben is növekedett a feszültség. Ennek tudható be, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja rendszerváltozás előtti utolsó kongresszusán a szlovák kormányfő azt bizonygatta: Szlovákia és Csehország között a föderáció húszéves működése során kiegyenlítődött a gazdasági különbség, és már nem lesz szükség Szlovákiában az egy főre eső mintegy 30%-os többlettámogatásra.
Az érdekek szétválása, illetve szembenállása más téren is érzékelhető volt. Az 1970-es évek harmadik harmadától észrevehetően és bizonyíthatóan fokozódott a magyarellenesség. A hivatalos hatalom felől a politikai és jogi eszközökkel működő elnyomás, a társadalom részéről pedig a primitív magyarellenesség növekedése volt tapasztalható. A helyzetet leginkább az jellemezte, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években nem lehetett kialakítani még a maroknyi szlovákiai ellenzéken belül sem egy közös platformot a szlovák–magyar viszonnyal és a szlovákiai magyarság helyzetével, illetve jövőjével kapcsolatban. Nem sikerült megszervezni a közös szlovák–magyar fellépést a magyar iskolák védelmében, de a hétköznapi magyarellenességgel, gyújtogatásokkal, magyar közületek elleni támadásokkal, a magyar labdarúgó-szurkolók elleni brutális fellépéssel, a rendőri szervek magyarellenes magatartásával szemben sem. A szlovák ellenzék mindezt tétlenül és véleménynyilvánítás nélkül nézte. Csupán és egyedül a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága tiltakozott és egy-két esetben a Charta ’77. Ez utóbbit rossz néven vette a csehektől a szlovák ellenzék, sőt a nyugati szlovák emigráció is.
* * *
Az egyre inkább szétdúlttá váló Csehszlovákia fölött és tőle függetlenül zajlott a nagypolitika, amelynek óráján a mutató egyre inkább közeledett a kommunista rendszer bukásához (visszavonulásához) és a Szovjetunió válságához, illetve felbomlásához. Csehszlovákia ezt a világtörténelmi eseményt zilált belviszonyok közepette élte meg 1989 novemberében és az utána következő három évben.
A kommunista hatalom képviselőitől a reformpolitikusok 1989 decemberében vették át a hatalmat: először a kormányzást, majd a törvényhozást. Mindez az ún. „bársonyos forradalom” módszerével zajlott le, ami nem csupán azt jelentette, hogy vér nélküli volt, de valódi forradalom sem volt. A kommunista rendszer képviselőinek egy része bennmaradt az új hatalmi szervekben, az államigazgatásban, és ott a szemléletük is érvényesült. Szlovákiában a kommunista, illetve a totalitárius szemlélet pedig szervesen belenőtt a rendszerváltozás utáni politikai gondolkodásba.
Az új kormány megalakításánál 1989. december 9-én a kommunista, szlovák nemzetiségű Èalfa részéről egyetlen elutasítást fogadott el Václav Havel és csoportja. Ez arra vonatkozott, hogy a csehszlovák kormánynak nem lehet magyar minisztere — ez így volt Csehszlovákia megalakulásától annak megszűntéig. Ezen a napon kapcsolódtak a rendszerváltoztató erők ahhoz a folyamatossághoz, amelyet a kommunista hatalom is képviselt és amelyet készen vett át a beneši korszaktól.
A látható és a sajtóban olvasható politika felszíne alatt növekvő szlovák–cseh feszültség ellenére az 1989 novemberében és decemberében lezajló rendszerváltozás mégis a cseh–szlovák testvériség és egymásrautaltság jegyében játszódott le. Sőt, mi több, Pozsonyban úgy tűnt, hogy ilyen idilli a helyzet szlovák–magyar viszonylatban is. Akár azt hihette az ember, hogy mindenki szeret mindenkit, minden eddigi ellentét és huzavona okozója a kommunista rendszer volt és maguk a kommunisták. Ezt játszották az egy csapásra demokratává vált rendőrségi besúgók és a párttagsági könyvüket hirtelen széttépő volt kommunisták is. A bársonyos forradalom eufórikus hangulatában, 1989 novemberének utolsó napjaiban csupán egy disszonáns hang jelentkezett: valamilyen szél szárnyán elterjedt a hír, hogy a keleti végeken a magyarok rosszalkodnak: felütötte fejét a területi autonómia követelése. Légy a tejben. De hamar el is sikkadt a hír. Előkészítetlen és a helyzethez mérten szervetlen magyar igény volt ez, hiszen a magyarság akkori hangadói — akik Pozsony főterén is megjelentek — esküdt ellenségei voltak az autonómiának, illetve mindannak, ami az ő hitelüket ronthatta volna a szlovák bársonyosak között.
* * *
A rendszerváltozás első hónapjainak volt két magyar kísérlete — 1990 télutóján, kora tavaszán –, amely akaratlanul is demokráciából vizsgáztatta a rendszerváltoztató politikai erőket.
Az egyik a választójogi törvény vitája volt. Magyar szempontból ennek az volt a legsarkalatosabb pontja, hogy a demokratikus, többpárti viszonyok között, amikor a magyarságnak nincs önállóan működő pártja (1990 februárjában) biztosítható-e a magyarság számarányának megfelelő parlamenti képviselet. Az erről kialakult vita osztotta meg első ízben a rendszerváltozás kezdete óta a csehszlovákiai magyar közéletet. Azok, akik a Független Magyar Kezdeményezés híveinek tartották magukat, elutasították a kérdés napirendre tűzését, mivel azon a véleményen voltak, hogy az etnikai alapon szerveződő politizálás ellentétes a demokráciával. ők maguk sem szerveződtek önállóan, hanem a szlovák rendszerváltoztató ernyőpárt részeként. A szlovák politikusok, de a csehek túlnyomó többsége is, akik szintén nemzeti érdekeket fogalmaztak meg, amiatt utasították el ezt a kérdést, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy a magyarság önálló politikai erőként jelenjen meg a parlamentben, hiszen 1945-től 1989-ig erre nem volt példa.
A másik magyar ügy az önálló magyar egyetem megalapításának a kísérlete volt — ez volt az első magyar törvényjavaslat 1989. november 17-e után. Ezt is elutasították a szlovákok, majd erre hivatkozva a csehek is, de leghevesebben azok a magyarok, akik a Független Magyar Kezdeményezés színeiben léptek fel. A „parlamenti antidemokrácia” segítségével azt is elérték, hogy a törvényjavaslat ne kerüljön a parlament plenáris ülése elé — csak az oktatási és közművelődési bizottságig jutott el. A magyar javaslattal szemben felhozott összes ellenérv esszenciáját a prágai Szövetségi Gyűlés egyik szlovák képviselője, a pozsonyi Komenský Egyetem rektora (Miroslav Kusý) fogalmazta meg azon a bizottsági ülésen, amely végleg elutasította a magyar javaslatot: politikai hibát követne el a parlament, ha elfogadná a magyar egyetem alapításának javaslatát, mert ez az irredentizmus fészke lenne. A Független Magyar Kezdeményezés — a kommunista hagyományoknak megfelelően — az önálló magyar egyetem javaslata ellen aláírásokat gyűjtött a nyitrai magyar főiskolások között.
A felsorolt példák azt tanúsítják, hogy a rendszerváltozás a korábbiakhoz képest megteremtette ugyan a politikai élet demokratikusabb keretét, de nem hozott a felszínre olyan értékeket, amelyek az addigitól eltérő etnikai, közösségi kapcsolatokat teremtettek volna az országban.
* * *
A rendszerváltozás első igazi erőpróbája az 1990 húsvétja körül zajló parlamenti vita volt a prágai Szövetségi Gyűlésben, amely „kötőjel-háború” néven vált ismertté. Az ország alkotmányának módosítása kapcsán az ország új elnevezése körül kialakult vita felszínre hozta a szlovák–cseh viszony összes valós és vélt sebét. A vita egyértelműen jelezte, hogy az indulatok elvezethetnek az állam felbomlásához. Ettől kezdve nem csupán az államjogi reform maradt napirenden, hanem a csehszlovák kohézió maradványait is felszámoló civakodás. De mintha a rendszerváltozás hangadóinak, illetve az új kormányzati erőknek és az ellenzéknek sem állt volna szándékában egy új, a rossz hagyományoktól mentes Csehszlovákia megteremtése. A kormány és a kormánypártok elsősorban a külpolitikának szentelték figyelmüket, és nem találtak megoldást egyetlen lényeges belpolitikai problémára sem. Nem alakult ki politikai akarat az állam valódi föderalizálására (konföderációjára), autonómiák kiépítésére. Nem volt akarat a korábbi torzulások maradványainak az eltávolítására, a németeket és magyarokat sújtó kollektív bűnösség elve alkalmazásából származó következmények felszámolására. Nem volt meg a politikai erők merészsége ahhoz sem, hogy az állam szerkezetének átalakításáról és az ország sorsáról népszavazást írjanak ki.
Még 1990 tavaszán akár öt évre is lehetett becsülni Csehszlovákia agóniáját, 1992 tavaszán azonban már a politikailag kevésbé műveltek is láthatták, hogy Csehszlovákia a végnapjait éli. 1993. január 1-jével pedig eltűnt a napi politika színpadáról a XX. század európai hatalmi politikájának egyik szüleménye, amelyet keletkezésekor még Csehszlovák Köztársaságnak neveztek, megszűntekor pedig Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak. Ez az esemény egyértelművé tette, hogy bomlásnak indult az 1920-ban Trianonban szentesített rendszer.
* * *
Masaryk írta le a Világforradalom című dolgozatában, hogy az állam létrejöttének okaiban benne foglaltatik megszűnésének oka is. Megállapítása — amelyet nem szívesen vonatkoztatott volna Csehszlovákiára — történetfilozófiailag helytálló volt. Ezt igazolta Csehszlovákiának — Masaryk fő politikai művének — a megszűnése is.
Csehszlovákia megalakulásától kezdve az államalkotás fő problémája az ország és az állam birtoklása volt. Kezdettől fogva a csehek érezték magukat birtokon belülinek. Ennek elméleti alapját František Palacký teremtette meg, aki a szlovákokat a csehek magyarországi ágának tekintette. A birtokonbelüliség erősítésére találták ki a csehszlovák nemzet fogalmát is, hogy a 9 millió csehszlovák nemzetiségű ellensúlyt jelentsen az 5 millió nem csehszlovák nemzetiségű országlakóval szemben. Ennek a tézisnek a nyomvonalán kell keresni a II. világháború utáni Csehszlovákia német- és magyarellenes népirtó és etnocid politikájának a magyarázatát. A birtoklás kérdése mérgesítette el a viszonyt a csehek és a szlovákok között is. A szlovákok egy része az 1917-ben megkötött pittsburghi egyezményre támaszkodva szintén az ország birtokosának tekintette magát, birtokba kívánta tehát venni az államot is, illetve annak szlovákiai részét.
A birtoklási kérdés folyományaként sajátosan értelmezték Csehszlovákiában az önrendelkezési jogot is. Az államalapítók és az államot birtokolni akarók felfogása szerint a csehek (és a szlovákok) a nemzetek önrendelkezési joga révén vették birtokukba az Osztrák–Magyar Monarchia Csehszlovákiává kinevezett részeit. Ennek következtében azok a lakosok, akik az ország területén éltek és nem voltak sem csehek, sem szlovákok (mintegy 5 millió ember), nemzeti, azaz kisebbségi jogaikat csak a csehek és szlovákok államalkotói szándékának alárendelve gyakorolhatták.
Tény, hogy a birtoklás gyakorlásában mindig is a csehek jártak elöl, de a szlovákok jó tanítványok voltak. Tanulékonyságuknak két következménye lett, de egyik sem nevezhető okulásnak. Az egyik következmény az lett, hogy a szlovákság birtoklási vágyának mértéke fokozatosan elérte a csehek állambirtoklási erejének egy főre eső mennyiségét. Ez a felhalmozódott energia szüntette meg 1992 szilveszterének éjjelén a csehszlovák államot. A másik következmény pedig az volt, hogy a szlovákság egy része Szlovákia területi és állami birtoklását kizárólagos szlovák ügynek tekintette. Ez a meggyőződés fejlesztette tovább az önrendelkezési joggal kapcsolatos korábbi szemléletet is. Eszerint az országban csak a szlovákoknak van (volt) jogosultságuk önrendelkezni, de pl. a magyaroknak már nem. A magyarok Magyarország keretén belül érvényesíthetik önrendelkezésüket, azon kívül azonban nem jogosultak gyakorolni ezen jogukat.
* * *
Csehszlovákia létének egyes szakaszaiban a birtoklási kérdés többpólusú problémaként jelentkezett. Korábban cseh–szlovák–német–magyar, majd később főleg cseh–szlovák és részben magyar kapcsolatrendszerben. Az önálló Szlovákia megalakulásával a birtoklási kérdés kizárólag szlovák–magyar viszonylatban jelenik meg.
A ország- és állambirtoklási probléma egyik származéka lett az önálló Szlovákiában a lojalitás kérdése. Megjelenése profán volt: a magyarok tegyenek lojalitási nyilatkozatot Szlovákia iránt. További témaként került napirendre Szlovákia és Magyarország viszonya, elsősorban a sokszor ismételt és állandóan a felszín alatt bujkáló határrevízió gyanújának vonatkozásában: Magyarország tegyen nyilatkozatot Szlovákia államhatárainak sérthetetlenségéről (megváltoztathatatlanságáról). További nyomós kérdésként jelent meg a nyelvhasználat, ami szintén csehszlovák örökség volt. Korábban — 1990-ben — megelégedtek azzal, hogy a szlovák nyelvet hivatalos nyelvvé nyilvánították Szlovákia területén. Szlovákia alkotmánya azonban már 1992-ben kimondta az egyetlen államnyelvről szóló szentenciát, amivel egyértelműen a magyar nyelv használatát kívánták korlátozni. Negyedik nagy vonulatként az autonómia jelent meg, a szlovák részről elutasítandó törekvések keretében. Ez az elutasítás főleg a területi autonómiára értendő, de kiterjedt a kulturális, kisebbségi, perszonális autonómiára is. Ez azt jelenti, hogy az önkormányzatiság lényegét is kétségbe vonják Szlovákiában, tehát a demokrácia alapjait fenyegeti veszély. Az önálló Szlovákia létének első öt évében (1993–1997 között) az ország és az állam birtoklására irányuló törekvések etnikailag totalizálódtak.
Úgy tűnik, hogy a szlovák politika fokozottabban törekszik a tisztán etnikai állam megteremtésére, mint korábban Csehszlovákia. Túlszárnyalja a beneši érában megnyilvánuló cseh akaratot is, mert az csak a kedvező nemzetközi feltételek nyomán bontakozott ki. A szlovák politika pedig annak ellenére törekszik erre, hogy nemzetközi téren elutasításba ütközik. A szlovák politika etnikai totalizálódásával csak a magyarság ellenállása szegült szembe — azaz az ország lakossága mintegy 12%-ának az elutasító magatartása.
* * *
Többször látszott úgy az elmúlt évtizedek során, hogy a felvidéki magyarságot sikerül felőrölni, szétzilálni, konformizálni, elmélyíteni benne a heteronómiára való hajlandóságot. A rendszerváltozás azonban azt bizonyította, hogy a magyarság továbbra is szervezett közösség maradt, önfenntartásra és reprodukcióra képes népcsoport, amely önállóan tudja kifejezni akaratát és elképzeléseit — és vannak határozott kötődései.
Ezeket három nagy csoportba sorolhatjuk:
- A szülőföldhöz való kötődés. Ez a leghagyományosabb érték a felvidéki magyarság értékrendjében. Feltehetően azért, mert az elmúlt évszázadok során nem cserélődött jelentősen ezen tájegységek lakossága, a családok lakóhelye több emberöltőre visszatekintve nem változott. A szülőföld értéke és jelentősége azonban 1918 után nőtt meg igazán, mivel a magyarság a trianoni békekötéssel elvesztette történelmi országát, amit a hazával azonosított. Ezáltal az elvesztett haza szerepét a szülőföld kezdte betölteni, amely 1945 után a szülőföldről való elűzetéssel csak fokozódott. Ennek egyik következménye, hogy a felvidéki magyarság jelentős része nem érzi hazájának sem Szlovákiát, sem Magyarországot, csak a szülőföldjét. Kialakult az önálló szülőföld-identitás. Erről a gyökérről sarjadt az a meggyőződése is, hogy leginkább önmagában bízhat.
- A szülőföld felértékelődése az értékrendben azonban nem jelent befelé fordulást. Az viszont tapasztalható, hogy a felvidéki magyar nem bízik a szlovák politika rövid távú megváltozásában — azaz nem vár semmi jót a központi kormánytól és a szlovák politikától. Negatív tapasztalatai a rendszerváltozás óta tovább halmozódtak. A kommunista renddel szemben elutasító volt, mert a korszakot kettős elnyomásként élte meg. A rendszerváltozással szemben határozott elvárásai voltak (jogi helyzetének javulása, gazdasági növekedés, a beneši dekrétumok miatt elszenvedett veszteségeinek kárpótlása stb.). Ezek a remények nem teljesültek. Negatív élményei főleg Vladimír Meèiar harmadik kormányához kapcsolódnak. A kiszolgáltatottság és reményvesztés érzése mélyebb, mint a kommunista időszakban volt. Nyilván ennek hatására nyomult előtérbe az a vágya a felvidéki magyarság mintegy 50%-ának, hogy megoldási lehetőséget reméljen a békés határmódosítástól.
- A megoldási lehetőségeknek több változata szerepel elképzelései között. Legelterjedtebb (több mint 70%-os támogatottságú) az autonómia igénye — a kulturális és a területi autonómia iránt. Ez az igény azonban szintén értékrendbeli kérdésként kezelendő, hiszen az autonómia, ami lényegében önkormányzást jelent, fejlett szervezeti kereteket és magas szintű jogtudatot feltételez. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy az autonómiát igénylő közösség igényli a hatalomban való részvételt, a hatalom és a hatáskörök, jogkörök megosztását. Az autonómiát igénylő ember nem sajátítható ki, csak elnyomható.
Mindez azt is jelzi, hogy hasonló jellegű konfliktus elébe nézhetünk Szlovákiában a szlovákok és a magyarok között, mint amilyen korábban Csehszlovákiában a szlovák–cseh viszonyban volt. A konfliktus csak mélyülni fog, ha a szlovákság, illetve a szlovák politika által képviselt ország- és állambirtoklási akarat etnikai alapon fog megnyilvánulni a jövőben is. A szlovák kormánypolitikát 1994–95 óta érő bírálatok, főleg az Európai Unió és az USA részéről, szintén azt jelzik, hogy tartani lehet egy ilyen konfliktus veszélyétől. A bírálatok — érthetően — a konfliktus elkerülése, illetve kiéleződésének csökkentése érdekében szólnak. A nemzetközi közvélemény magatartásából egyelőre az olvasható ki, hogy nincs felkészülve egy ilyen lehetséges konfliktus kezelésére.
Éppen ezért elsősorban a problémakezelés belső elemeit kell keresni. Ezek egyik eleme az etnikai elvű nemzetállam eszméjének a háttérbe szorítása. Ez Szlovákiában olyan konszolidálódást feltételez, amely együtt járna az ország és az állam birtoklási vágyának, illetve birtoklásának a megszűnésével, azaz az állampolgári egyenlőség és a közösségek közötti egyenrangúság meghonosításával. Első lépésként szükséges, hogy a szlovákiai magyar legitim politikai erő természetes módon váljon kormányalakító tényezővé. További lépésként következhet a közigazgatási reform és a helyi, illetve regionális önkormányzatok jogköreinek jelentős bővítése — azaz a szubszidiaritás elvének gyakorlati alkalmazása. Ezt követően különböző irányokat vehet az államigazgatás és -szerkezet reformja. Elképzelhető a helyi és regionális autonómiák kialakulása és megerősödése, amelyeken belül viszonylag igazságosan kezelhető a szlovák–magyar viszony. De elképzelhető a klasszikus területi autonómia is, vagy a föderalisztikus elemeket tartalmazó társnemzeti viszony megteremtése. Az összes felsorolt lehetséges lépés közös alapja azonban az alkotmány nagymérvű reformja.
A szlovák ellenzék és a Magyar Koalíció közös nyilatkozata 1997 decemberében némi előrelépést jelentett a konfliktuscsökkentés irányába, és némileg oldja azt a nagy feszültséget is, amelyeket az 1992-ben elfogadott szlovák alkotmány teremtett az államalkotás szlovák etnikai elvének deklarálásával. Az alkotmánnyal szemben a közös nyilatkozat leszögezi, hogy Szlovákia minden állampolgár közös állama.
* * *
A rendszerváltozás óta eltelt nyolc év (1990–1997) több korábbi feltételezést igazolt.
A demokrácia formalizmusa — a többpártiság és a szólásszabadság — mind Csehszlovákiában, mind az önálló Szlovákiában fölszabadította azokat az erőket és indulatokat, amelyeket a kommunizmus negyven éve alatt elfojtottak vagy takaréklángon működtettek. Ahogy az sejthető volt: Csehszlovákia megszűnt, illetve szabad tér nyílt a kommunista időszakban is létező magyarellenesség előtt. Azt is előre lehetett látni, hogy az önálló Szlovákiát nem a demokrácia bajnokai fogják kivívni, hanem a nemzeti eszme szélsőségesei — ez azért sem történhetett másként, mert a rendszerváltozás kezdeti szakaszának jakobinista szemlélete lehetetlenné tette a nemzeti polgári értékrend megerősödését.
Szlovákia önállósulásával azonban megjelent a felelősség szelleme. A szlovák politikusoknak ezután önállóan kell szembenézniük minden lépésük következményével és egy olyan európai értékrenddel, amely lényegesen eltér a szlovák államalapítók értékrendjétől. Ez azt is jelenti, hogy a két értékrend közötti ellentét miatt akár elbukik, akár átalakul a szlovák politika, a nyertes a felvidéki magyarság lesz — még ha ez Vladimír Meèiar harmadik kormányának idején nem érzékelhető is. Pontosabban: a felvidéki magyarság lehet a nyertes, ha a helyzetekben rejlő politikai lehetőségeit ki tudja aknázni, és a demokrácia elvei szerint tud élni velük. Például azáltal, hogy felveti az önrendelkezés igényét, összhangban a korszellemmel.
A rendszerváltozás és az államfordulat ezáltal történelmi fordulattá válhat a felvidéki magyarok életében.
* A Charta 77 legismertebb szlovákiai képviselői: Dominik Tatarka, író, Miroslav Kusý, filozófus, Milan Šimeèka, író és Duray Miklós