Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Válaszok a Střední Evropa című prágai folyóirat kérdéseire – 1998. március)
— Közel egy évtized távlatából visszatekintve, milyen hatással volt az 1989-es rendszerváltozás a szlovákiai magyarok helyzetére? Nem ritka vélemény ugyanis Dél-Szlovákiában, hogy a pártállam körültekintőbben kezelte a kisebbségi kérdést, mint a rendszerváltozás utáni kormányok, kivéve a rövid életű Moravcík-kabinetet.
— Való igaz, hogy a kommunista hatalmi rendszerben másként működött a politikai kontroll, mint a rendszerváltozás után a formális demokrácia viszonyai között, de a szándékok mind a kommunizmus uralma idején, mind utána azonosak voltak.
Megemlíthetnénk például az iskolaügy vagy a nyelvhasználat kérdését. Az 1945-ben betiltott magyar iskolákat 1948–49-ben nyitották meg újra, és 1950-ben már ismét 608 magyar alapiskola működött. Később ezeket az iskolákat fokozatosan felszámolták, főleg 1968 után a husáki rendszerben, mígnem a nyolcvanas évek végére már csak 241 magyar alapiskola maradt. A rendszerváltozás óta az iskolák száma nem csökkent, sőt a magániskolák révén némileg növekedett is. Viszont az oktatás nyelvének megváltoztatására az 1978 óta tett kísérletek — hatéves kihagyással — a rendszerváltozás után „alternatív oktatás” címmel szinte azonnal újraéledtek. A kommunista rendszerben a magyarok tiltakozását a hatalom a titkosrendőrséggel és bebörtönzéssel igyekezett meggátolni. A rendszerváltozás után a tiltakozó magyar iskolaigazgatókat elbocsátással (1995. június vége és 1998 március 15-e között 7 magyar iskolaigazgatót váltottak le), és több tucatnyi pedagógust jövedelemcsökkentéssel büntettek. A nem tiltakozó magyar pedagógusokat viszont — éppen fordítva — pénzjutalomban részesítették. A tiltakozó szülőkkel szemben azonban még nem találták meg a megfélemlítés módszerét.
A nyelvhasználat szűkítése terén gátlástalanabb volt a rendszerváltozás utáni hatalom. A magyar nyelv használatát tiltó rendeleteket — melyek az 1945-ös Kassai Kormányprogramból eredtek — az 1950-es évek elején titkos párthatározatokkal oldották fel, amelyek azonban az évek múlásával feledésbe merültek. Törvényesen megengedett nyelvhasználata a kisebbségeknek csak a büntető perrendtartás és a parlament házszabályának keretében volt. Ezen a helyzeten először az 1990. október 25-én elfogadott szlovákiai nyelvtörvény változtatott, majd az 1992. szeptember 1-jén életbe lépett szlovák alkotmány államnyelvvé nyilvánította a szlovák nyelvet. Az 1995 őszén a szlovák államnyelvről szóló törvény (hatályba lépett 1996. január 1-jén) gyakorlatilag visszaszorította a háztartások falai közé a magyar nyelvet — nemcsak a hivatalos nyelvhasználatból zárta ki, de például még az orvos és a beteg közötti kapcsolatban is korlátozza más nyelvek használatát. Tény, hogy ilyen fasiszta jellegű törvényeket a kommunista rendszerben nem lehetett volna életbe léptetni. Az 1920-ban, illetve 1926-ban szerzett nyelvi jogokat ezzel kimondottan megszüntette a szlovák törvényhozás.
De említhetjük a mintegy 8500 négyzetkilométernyi, 70%-ban magyarok által lakott terület településszerkezetének a megbontására tett kísérleteket is. Minden volt csehszlovákiai polgár számára ismert tény, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején az akkor még több mint 11 ezer négyzetkilométernyi kiterjedésű magyar településsávon (beleértve Kárpátalja területét is) körülbelül 70 új települést hoztak létre cseh, morva és szlovák családok odatelepítésével. A magyarok településszerkezete megbontására irányult körülbelül 200 ezer magyarnak a szülőföldjéről való elűzése is 1945 és 1949 között. Ezeket a módszereket a kommunista rendszerben nem lehetett folytatni. Helyette, főleg a hatvanas évektől, államilag szervezett munkaerő-toborzás folyt, ennek következtében új szlovák többségű gócok alakultak ki a korábban csak magyarok lakta vidékeken. A rendszerváltozás után azonban egy más jelenséggel is találkozunk: szlovákok vásárolják fel a magyaroktól — főleg a csallóközi fa’vakban — az ingatlanokat. A szlovák vásárlók fizetőképesebbek, mint a magyarok. Az érintett falvak magyar polgármestereinek az a meggyőződése, hogy a szlovák vásárlók anyagi támogatásban részesülnek, hogy a magyaroktól felvásárolhassák az ingatlanokat, és így újabb szlovák beáramlás indulhasson el Dél-Szlovákiába. Ugyanezt a helyzetet teremthetik meg a bősi vízi erőmű körül, a Hydrostav építkezési vállalat volt felvonulási területein létesülő üdülőtelepek. A volt kommunista állami gazdaságok privatizálása is ezt a célt kívánja szolgálni, tekintettel arra, hogy a magyaroknak nincs esélye a privatizációban való részvételre. A szlovák állami földalap kezelésében lévő mezőgazdasági földterületek bérbeadásakor szintén a szlovák bérlői igényeket részesítik előnyben.
Ehhez a kérdéskörhöz tartozik a közigazgatási területi felosztás is. A Csehszlovák Köztársaság alatt a helyi sajátosságokat és a polgárok ügyintézési lehetőségeit leginkább figyelembe vevő közigazgatási felosztás az 1940-es évek második felében volt — akkor, amikor a magyarokat megfosztották az állampolgári jogoktól. A gyökeres változást az 1960-as közigazgatási területi átrendezés hozta, amelyről egy kommunista történész — Ivan Bajcura — 1982-ben megjelent munkájában megállapította, hogy az új járások határait úgy jelölték ki, hogy azokban mindenhol csökkenjen a kisebbségek számaránya. Ennek következtében az átrendezés rontotta a kisebbségek helyzetét, és közigazgatásilag megbontotta településszerkezetüket.
A rendszerváltozás után mindenki számára előnyös fordulat következett be a közigazgatásban, mivel megszűntek a nagy kerületek, és kis közigazgatási körzeteket hoztak létre a járásokon belül. Szlovákiában 17 magyar többségű körzet alakult ki. A körzeti hivatalok vezetőit pedig csak a körzet polgármestereinek az egyetértésével lehetett kinevezni. A negatív fordulatot az 1997. január 1-jén életbe lépett új törvény hozta, amely megszüntette a körzeteket, és a magyarokat további járások között osztotta fel — némelyekben sokkal hátrányosabb arányok közé került a magyarság, mint korábban. Jelenleg 17 járás, valamint Kassa és Pozsony területén él a magyar közösség, és ebből csak kettőben alkot számbeli többséget. A nyolc új kerület közül ötben élnek magyarok, számarányuk 10–30% között van. Ez a számarány főleg a kerületi önkormányzati választások esetében fogja hátrányos helyzetbe hozni az ott élő magyarságot.
Az önálló Szlovákiában a Moravèík-kormányzat idején 1994-ben némileg kedvezőbbre változott helyzet a kényszerrel magyarázható. Egyrészt a magyar parlamenti képviselők támogatása nélkül a kormány azonnal megbukott volna, másrészt volt nemzetközi nyomás is. Szlovákiának az Európa Tanácsba való felvételekor, 1993 júliusában az ország felvételi tagságát négy feltételhez kötötték, amelyek teljesítését máig figyelemmel követik. Az elvárások közül — éppen a Moravèík-kormány idején — egy és felet teljesített Szlovákia — ezért volt ez a hét hónap fényes kivétel a korábbiakhoz és a későbbiekhez képest.
A rendszerváltozás előtti és utáni időszak összehasonlításakor a magyarok helyzete szempontjából azért látszik pozitívabbnak a kommunista időszak, mert a rendszerváltozással egy időben a demokrácia erejében hívő emberek azt remélték, hogy javulni fog e téren a helyzet. Sajnos, a formális demokrácia Szlovákiában az etnikai elvű nemzetállam — azaz a nemzeti jellegű diktatúra — kibontakozására teremtett lehetőséget. Az ebből származó hátrányok elsősorban a Szlovákiában élő magyarságot érik. De rövidesen a szlovákság is érezni fogja e hátrányokat, hiszen emiatt maradt ki Szlovákia mind a NATO-bővítésből, mind az európai uniós integrációból.
— A jelenlegi kormánykoalíció 1994 óta belföldön és külföldön váltig hangoztatja, hogy Szlovákiában a kisebbségi jogok mértéke és minősége meghaladja az európai normákat. Mennyiben igazolják az államhatalom döntései és intézkedései ezt az állítást?
— Mind a három Meèiar-kabinet idején, tehát 1990-től az volt a rögeszméje a vezető szlovák politikusoknak (és nemcsak a Meèiar kormányához tartozóknak), valamint a nacionalista propagandának, hogy a kisebbségi jogok mértéke Szlovákiában meghaladja az európai normákat. Nyilvánvaló propagandával állunk szemben, hacsak azok, akik ezt állítják, nem gondolják valóban komolyan állításukat. Ha komolyan gondolják, amit állítanak, akkor inkább korlátoltságról tesznek tanúbizonyságot.
Elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy léteznek-e európai normák. Vannak a tízparancsolatból eredő erkölcsi normák. De az államigazgatásra, közigazgatásra vagy a jogrendre vonatkozó, általános érvényű európai normák nincsenek. Az Európai Uniónak azonban vannak olyan határozatai, amelyeknek a tagállamoknak alá kell rendelniük magukat — ezeket nevezhetjük normáknak. Egyébként csak minimumok vannak. Az európai charták a minimumot jelentik, a kisebbségi keretegyezmény is csak a minimum. Ez azt jelenti, hogy minden országnak, amely Európában szalonképes akar lenni, el kell érnie ezt a küszöböt. Alulmúlni nem illik, de kívánatos túlteljesíteni. Szlovákia e téren is küszöbön alul maradt — máskülönben nem merültek volna fel vele szemben kifogások, például a kisebbségi nyelvhasználat ügyében.
Sajnos, ennek a helyzetnek a kialakulásában Michal Kováè, Szlovákia (Tiso utáni) második államfője is ludas, hiszen 1994 őszén az Európa Tanácsban elmondott beszédében az akkor elfogadásra kerülő kisebbségi keretegyezményt a maximális jogokat megszabó dokumentumként jellemezte. 1995-ben pedig ellenvetés nélkül aláírta a szlovák államnyelvről szóló törvényt, és 1998-ban, Amerikában tett utolsó útja alkalmából azt nyilatkozta, hogy a szlovákiai magyarok jogai meghaladják az európai normákat.
— A szlovák–magyar alapszerződést olvasva úgy tűnik, az abban vállalt kötelezettségek teljesítése történelmi áttörést jelenthetett volna a két nemzet kapcsolatában. Ön szerint mi az oka annak, hogy erre nem került sor?
— Noha a szlovák–magyar alapszerződés a köznyelv és az újságírói megfogalmazás szerint a két nemzet közötti kapcsolatokban mérföldkövet jelent, a valóságban ez sajnos nem igaz. A szerződést nem a két nemzet képviselői kötötték, hanem a két ország kormányának politikusai. Pontosabban: a két kormányfő és a körülöttük lévő érdekcsoportok határozták meg a szerződés minőségét. A Magyar Köztársaság kormánya elnökének eltökélt szándéka volt, hogy bármilyen szerződést aláír (akár egy üres papírlapot is). Propagandaokokból azonban neki is szüksége volt egy minél jobb, de minél korábban aláírható szerződésre. A Szlovák Köztársaság kormányának elnöke szintén alá akarta írni, hogy elutazhasson Párizsba az ünnepélyes aláírásra. Szüksége volt erre az útra, hogy oldhassa nemzetközi elszigeteltségét. Ugyanakkor csak olyan alapszerződést volt hajlandó aláírni, aminek a végrehajtását el lehet odázni. Tehát mindkét fél számára kibúvót is jelent az alapszerződés. A szlovák fél arra hivatkozik, hogy Szlovákia már az aláírás előtt teljesítette a benne foglaltakat. A Magyar Köztársaság kormánya részéről pedig minduntalan azt halljuk, hogy csak akkor kérhetik számon a szerződés teljesítését a szlovákoktól, ha aláírják a végrehajtási mechanizmust tartalmazó jegyzőkönyvet, amelynek azonban feltétele a szerződés 15. cikkelyének végrehajtását ellenőrző vegyes bizottság létrehozása. A vegyes bizottság pedig nem jöhet létre, mert a szlovákiai részében nem foglalhat helyet a legitim parlamenti képviselettel rendelkező Magyar Koalíció támogatását élvező személy. Az alapszerződés tehát jó a két kormánynak, csak a két nemzet közeledését nem segíti elő.
— Az 1994–98-as választási időszakban a Magyar Koalíció mint a szlovák törvényhozás harmadik legerősebb tényezője és a Szlovák Demokratikus Koalíció 1997 végén közös nyilatkozatban fejezte ki együttműködési akaratát. Milyen távlatokat nyithat ez a fejlemény a szlovákiai magyarság előtt?
— A Magyar Koalíció és a Szlovák Demokratikus Koalíció közös nyilatkozata, amelyet 1997. december 2-án írtak alá a pártok elnökei, és a szakmai nyilatkozat, amelyet egy nappal később láttak el kézjegyükkel ugyanezen pártok alelnökei, ambivalens dokumentum. A két fél két különböző — egymással ellentétes — szándékkal ült a tárgyalóasztalhoz. A tárgyalásokat a magyar fél kezdeményezte, azért, hogy egyengesse a Meèiar esetleges veresége után megalakítandó közös kormányhoz vezető útját. Célja az volt, hogy feltérképezzék azokat a problémákat, amelyek esetleg buktatói lehetnek az együttműködésnek, a kormánykoalíció megkötésének, a kormányprogram megfogalmazásának és a legfontosabb célkitűzések elérésének. A szlovák fél ugyan még 1997 januárjában elfogadta a tárgyalási ajánlatot, de amikor 1997 júniusának elején a tárgyalások első szakaszát lezártuk, és közzé lehetett volna tenni az eredményt, az akkori Kék Koalíció három pártja (KDH, DU, DS) nem mutatott hajlandóságot az elkészített dokumentum aláírására. Ezt azzal indokolták, hogy a Kék Koalíció átalakulóban van ötpárti koalícióvá (ebből lett később a Szlovák Demokratikus Koalíció), és meg kell várni, amíg ez az átalakulás megtörténik. Az érvelés logikusnak tűnt, hiszen a dokumentumnak csak növekedhetett volna a politikai súlya azáltal, ha egy szélesebb körű szlovák politikai képviselet írja alá. Később azonban kiderült, hogy az elodázás hátterében más szándék is állt, ugyanis a szlovák fél ekkor lépett elő a közös nyilatkozatba beiktatandó új javaslataival, amelyeknek az elfogadását az aláírás feltételévé tette. Az egyik javaslat arról szólt, hogy a magyarok ismerjék el a szlovák nemzet önrendelkezési jogát (ezt a javaslatot később visszavonták), illetve, hogy a magyarok mondjanak le az etnikai elvű területi autonómia igényéről. Ellentételként felajánlották, hogy ők viszont elutasítják a kisebbségi jogok erőszakos korlátozásának politikáját. Egyúttal egyértelművé tették: számukra elfogadhatatlan, hogy a dokumentum kimondja a közös kormányalakítás szándékát.
Ezek a tények mindenképpen csökkentik a közös nyilatkozat értékét, és kétségbe vonják az együttműködési szándék őszinteségét. Főleg a negatív megfogalmazások rontják a nyilatkozat politikai hitelét. Amennyiben a közös nyilatkozathoz csatlakozó nyolc pártot demokratikus pártnak tartjuk, akkor érthetetlen, hogy a demokraták egymástól negatív tartalmú követelményeket akarnak kicsikarni egymástól.
További zavaró körülménynek kell tekinteni, hogy a közös nyilatkozat létrejötte során, 1997 augusztusának végén a Demokratikus Unió hibájából a sajtó közzétette a nem befejezett nyilatkozat szövegét. Ez az előzetesen nem egyeztetett lépés csaknem lehetetlenné tette a munka további folytatását. Csak annak köszönhetően tudtunk tovább tárgyalni, hogy a Magyar Koalíció napirendre tért a szlovák partnerek ezen nem szokványos lépése fölött, s végül is megszületett a közös nyilatkozat.
A bonyodalmak ellenére fordulatnak tarthatjuk a nyilatkozat aláírását a szlovák politikában, hiszen a szlovák aláírók korábban a nyilatkozatban foglalt elvek nagy részét elutasították. Például 1992-ben a nyilatkozatot most aláíró szlovák politikusok (illetve pártjaik parlamenti képviselői) zöme megszavazta az etnokráciát kodifikáló szlovák alkotmányt. 1994-ben a Moravèík-kabinet tagjaiként hajthatatlanok voltak az ismeretlen tulajdonosú ingatlanok kérdésének rendezését illetően /*/, illetve a legfontosabb európai charták aláírását elutasították, és 1995-ben megszavazták a szlovák nyelvet államnyelvvé kodifikáló törvényt. A közös nyilatkozatban viszont — korábbi álláspontjukkal ellentétben — kinyilvánították, hogy Szlovákia minden állampolgár közös állama, elfogadták a szubszidiaritás elvét a közigazgatásban és az önkormányzatok építésében, kinyilvánították, hogy az ismeretlen tulajdonosú ingatlanok átadhatók az önkormányzatoknak. A közös nyilatkozat tehát tartalmaz egy sor olyan témát, amelyben első ízben tudtak közös nevezőre jutni szlovákok és magyarok. Ezért a nyilatkozat, minden negatívuma ellenére, biztató jelnek tekinthető, csak kitartson a közös kormányalakításig.
— Kérem, fejtse ki álláspontját arról, hogy az említett nyilatkozatban az MK pártjai lemondtak az etnikai elven alapuló területi autonómia igényéről, s az SZDK elutasítja az erőszakos, kisebbségi jogokat korlátozó politikát.
— Meg kell ismételnem, nem tekintem jó jelnek, hogy a szlovák kollégák ezen negatív tartalmú mondatok nélkül nem lettek volna hajlandók aláírni a közös nyilatkozatot. Néhányan az aláírók közül a dokumentum nyilvánosságra hozatala után visszaéltek az autonómiára vonatkozó negatív kötelezvénnyel, és a sajtóban úgy állították be, mintha az egésznek ez lett volna a lényege. Ezt főleg Ján Èarnogurský tette így, aki ennek kapcsán a Meèiar-kormány szemére vetette, hogy olyan alapszerződést írt alá Magyarországgal, amelyben szerepel az ET 1201-es ajánlása, aminek 11. cikkelye a területi autonómiát mint lehetséges megoldási formát említi. Ezzel szemben ő, illetve ők (a Szlovák Demokratikus Koalíció) a szlovákiai magyarokkal olyan nyilatkozatot írtak alá, amelyben azok lemondtak a területi autonómiáról. Pontosan az történt, amitől tartottam: a közös nyilatkozatnak ez a mondata a politikai propaganda eszközévé vált.
De vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelent valójában ez a két mondat!
Mi az etnikai elvű területi autonómia? Ha nagyon rövid és őszinte választ akarok adni, akkor be kell vallanom, hogy nem tudom. Területi autonómiák ugyanis eddig etnikai elv szerint nem konstituálódtak. Az etnikai elv a területi autonómia esetében körülbelül annyit jelentene, mint az etnikai tisztogatás, az adott területen számbelileg kisebbségben élő lakosság kitelepítése. Azt azonban el tudom képzelni, hogy egy adott területen (közigazgatási egységben), ahol az országos viszonylatban számbeli kisebbségben élők többséget alkotnak, sajátos módon, törvények útján rendeződnek az etnikai kapcsolatok. Akár úgy, hogy például országosan ugyan a szlovák a hivatalos nyelv (reméljük, hogy a jövőben az államnyelv kategória megszűnik), de az adott területen, ahol a magyarok élnek többségben, a magyar nyelv lesz az első nyelv. Csakhogy ez nem etnikai elvű területi autonómia. A Magyar Koalíció tehát azt utasította el, amit sohasem akart. A Magyar Koalíció a közös nyilatkozat e negatív mondatával nem mondott le a területi autonómiáról mint megoldási formáról — noha a koalíció mindhárom pártja az önkormányzatiság elmélyítését és a szubszidiaritás elvének érvényesítését tekinti megvalósítandó célnak.
A Szlovák Demokratikus Koalíció kötelezvénye, hogy elutasítja a kisebbségi jogok erőszakos korlátozásának politikáját, mintegy ellentételként hat az etnikai elvű területi autonómiáról való lemondással szemben. Ha az SZDK bármelyik pártja elnökének helyében lennék, bizony szégyellném magam egy ilyen kötelezvény miatt. Demokrataként az erőszakos jogkorlátozás politikáját nem feltétellel kell elutasítani, mert ha demokrata vagyok, ezt eredendően elutasítom. Ez tehát olyan természetes, hogy nem is kell róla beszélni. Ez a kötelezvény egyébként úgy is értelmezhető, hogy eddig nem utasították el és a jövőben is csak feltétellel fogják elutasítani a kisebbségi jogok erőszakos korlátozását.
— Hogyan látja, a szlovák közvélemény képes-e elfogadni a szlovák–magyar megbékélés gondolatát, és eljutni a szlovák demokratikus erőknek a nyilatkozatban is kifejezett felismeréséig? Milyen elképzelései vannak a Magyar Koalíció pártjainak a szlovák–szlovákiai magyar megbékélés megteremtése érdekében vállalt saját lépésekről?
— A szlovákiai ellenzéki sajtó 1997 őszén már nagyon várta, hogy megszülessen a magyarok és a szlovákok közös nyilatkozata. Az aláírás — úgy vélem — megkönnyebbülést jelentett számára. Akkor úgy látszott, hogy ez a lépés mindannyiunkat közelebb visz a Meèiar fölötti győzelemhez. Azóta kissé másként alakult a helyzet: a kormány leválthatósága mástól függ.
A szlovák és a magyar civil közvélemény egy része szintén nagyon várta, hogy sor kerüljön a nyilatkozat aláírására. A közvélemény-kutatások azonban az aláírás után nem mutattak semmilyen változást sem a Magyar Koalíció, sem a Szlovák Demokratikus Koalíció népszerűségi indexében. Eszerint valószínűnek tartható, hogy a közös nyilatkozat iránt érdeklődők tábora csak egy szűk körre korlátozott. Nehéz tehát megítélni, hogy lehet-e ennek a lépésnek közvetlen hatása a közvéleményre és a közfelfogásra.
A Magyar Koalíció pártjainak vállalásai a választási kampány idején és a szlovák aláíró partnerekkel közös kormányalakítás és kormányzás alatt válnak időszerűvé, és gyakorolhatnak valamiféle hatást a közvéleményre. A Magyar Koalíció és a magyar választók magatartása kiszámítható. Ha lesz közös kormányzás, és ha a közös nyilatkozat mindkét részében foglalt szempontok érvényesülnek a kormányprogramban és a kormány tevékenységében, akkor stabil kormánya lesz Szlovákiának. Ez hozzájárulhat a szlovák–magyar megbékéléshez is. Ennek a kulcsa a szlovák pártok kezében van. Ha azonban a szlovák politikusok arra fognak figyelni, hogy a magyarok igényeihez és a magyarokkal való együttkormányzáshoz mit szólnak a szlovák nacionalisták, vagy hogy tud-e ebből a Szlovák Nemzeti Párt a maga számára politikai tőkét kovácsolni, akkor nem fogunk előbbre lépni. A jelenlegi szlovák ellenzék így akarva-akaratlanul a Szlovák Nemzeti Párt és Meèiar pártja nacionalista héjáinak elképzeléséhez fog közeledni és nem a demokratikus és az európai t]’edpusú megoldásokhoz.
— Ismertté vált Szlovákiában a választási törvény módosításának tervezete. Ennek következményei hátrányos aelyzetbe hozzák a magyar nemzeti közösség pártjait. Hogyan kívánják az MK pártjai elhárítani a törvénymódosításból rájuk leselkedő veszélyt?
— A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a miniszterelnök már régen nem titkolják, hogy meg fogják változtatni a választójogi törvényt. Azt sem titkolták, hogy ez elsősorban a kis pártok és a választási koalíciók ellen fog irányulni. Meèiar miniszterelnök mindezt felvázolta 1997. július 11-én a parlamenti pártok elnökeivel rendezett találkozón. Azóta gyakorlatilag nem módosult az elképzelésük. Ezt igazolja a törvénymódosítás nemrég megismert javaslata. Teljesen egyértelmű, hogy a legszigorúbb megszorítás a koalíciókat sújtja — sőt nincs is értelme koalíciót kötni. Eszerint a Magyar Koalíciónak nincs esélye bejutni a parlamentbe, sőt nincs is értelme megtartani a koalíciót. A koalíciót tehát át kell alakítani egy párttá, ami annyit jelent, hogy a három magyar pártnak fuzionálnia kell. Ennek a szükségességét már többen régen felismertük. Egy ilyen megoldás 1992 novemberében Csehszlovákia megszűnésével, illetve Szlovákia önállósulásával került először említésre, de 1994 tavasza óta reális megoldást.
Az Együttélés is szorgalmazta ezt. Viszont még ma is vannak ellenzői, elsősorban a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt tisztségviselői között. Abban reménykednek, hogy talán sikerül olyan megoldást találni, ami nem kényszeríti őket pártjuk jogalanyiságának a feladására. A fuzionálás ellen biztatják őket a Szlovák Demokratikus Koalíció részéről is. A Demokrata Párt főleg a Magyar Polgári Pártot, a KDH és a DU pedig az MKDM-et biztatja az ellenállásra a pártegyesüléssel szemben. Ha a törvényt a módosítási javaslat szerint fogja jóváhagyni a parlament, és a Magyar Koalíció három pártja mégsem egyesül, akkor valószínűleg nem lesz magyar képviselő a szlovák parlamentben. Ha a magyar pártok mégis egyesülnek egy szövetségi pártba, akkor azon belül kialakulhat a keresztény-konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata platform mint önálló szervezeti egység.
— A mai szlovákiai demokratikus ellenzéki erők választási győzelme esetén melyek a magyar nemzeti közösséget érintő azon kérdések, amelyek rendezését elsősorban igényli a Magyar Koalíció? Részt kíván-e venni a kormányban a Magyar Koalíció?
— Bármely demokratikus igény teljesíthetőségének alapfeltétele Szlovákiában, hogy megbukjon Meèiar kormánya, azaz a mostani ellenzék váljon kormányalakító tényezővé. Kérdés, hogy sikerül-e. Az egyik problémáról már szóltunk. Ez a Magyar Koalíció átalakítása egy párttá. Ha ez nem történik meg, máris mintegy 20%-os veszteséget könyvelhet el az ellenzék. További kérdés, hogyan alakul át a Szlovák Demokratikus Koalíció, ugyanis ötpárti koalícióként nem tud részt venni a választásokon. Két párt koalíciójaként indul? — akkor mi lesz a három kis párttal? Az öt párt egyesül egy párttá? — ez szinte elképzelhetetlen. Az ellenzék sikeres szereplése a választásokon és a kormány leváltásának a lehetősége tehát elsősorban a jelenlegi SZDK döntésétől függ. Vadonatúj kérdés Rudolf Schuster, Kassa főpolgármesterének a pártja, a Polgári Egyetértés Pártja (Strana Obcianského Porozumenia) magatartása. Mely pártoktól fogja elrabolni a legtöbb szavazatot? Schuster pártjától fél Meèiar, a Demokratikus Baloldal Pártja és az SZDK is. Rudolf Schuster pártja Szlovákia mocsaras politikai vizében csukaként tűnt fel.
A magyar igények teljesíthetősége tehát attól is függ, hogy az ellenzéki oldalon szereplő szlovák pártok milyen erővel lépnek be az új kormánykoalícióba, tehát kihagyhatók-e a magyarok a kormánykoalícióból, vagy sem. Erre a kérdésre csak a választások eredményének a tükrében tudunk majd válaszolni. Ha a magyarokat kihagyják, akkor csak azt fogja teljesíteni az új kormány, amit a nemzetközi elvárások miatt nem kerülhet el. Ha azonban a magyarok is a kormánykoalíció tagjai lesznek, akkor két részre kell osztani az igényeket. Az egyik szakaszban fel kell számolni a Meèiar-kormány okozta torzulásokat és a közvetlen károkat, a másik szakaszban pedig el kell kezdeni a magyarság jogállását biztosító törvény, illetve törvények kialakítását. Ebben a tekintetben a minimum az 1920-ban, illetve 1926-ban szerzett nyelvi jogoknak a visszaállítása. További lépés lesz a kulturális intézmények jogi helyzetének törvényes biztosítása, valamint az oktatásügyi jogbiztonság megteremtése. De lehetséges a kérdés más megközelítése is: egy átfogó törvény (esetleg alkotmánytörvény) elfogadása a magyar közösség jogállásáról. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a kormánykoalíció rendelkezik a parlamenti mandátumok legkevesebb 60%-ával.
Ez volt az optimista elképzelés. A pesszimista változattal most ne foglalkozzunk. Ez következményeiben károsabb lenne a szlovákok, mint a magyarok számára.
* Az 1990. október 2-án érvénybe lépett 403. Tt. számú restitúciós törvény csak az 1948 után államosított ingatlanok tulajdonjogi kérdéseit rendezi, és nem tér ki az 1945 és 1948 között államosított földek stb. helyzetére.