Státustörvény, kettős állampolgárság, külhoni állampolgárság

(Magyar Nemzet, 2000. november 16.)

A nemzethez tartozás egyik legbiztosabb ismertetőjegye a tudat és a lélek mélyrétegeiben megbúvó összetartozás-érzés. Néha érzékelhetővé, sőt láthatóvá is válik lelkünknek ez a rejtett síkja, ha például olimpikonunk a győzteseknek kijáró emelvény legmagasabb fokára lép, majd ezt követően felhangzik nemzeti himnuszunk. Ilyenkor akár több ezer kilométerre egymástól egyszerre szökik könny a szemekbe.

A XX. században nemcsak a sportsikerek hallatán, hanem a lélekben közösen átélt gyászok nyomán is sok-sok millió ilyen egyszerre könnyezés kerítette hatalmába a magyar embereket. Ennyire és ennyi felé szakítva egymástól még sohasem élt nemzetünk. Az újbóli együvé tartozás vágya főleg az elszakítottakban él folyamatosan, olyan jelképként, mint a zsidó egyetemességben a jeruzsálemi siratófal. Akik egy tömbben maradtak Magyarország létező állami keretei között, azokban ez az érzés különböző módon hullámzik, sokukban talán már lecsengett. Hol van Karinthynak a levágott végtagok fájdalmáról írt csodálatos poetikus epikájának érzülete?

A magyar nemzet összetartozási vágyát kiölő kommunista hatalom bukásával a legnagyobb felszabadulás azáltal következett be, hogy megszűnt a nemzeti érzést elnyomó központi államhatalmi gépezet. A hatalmi elnyomás megszűntével pedig keresni kezdtük nemzeti önmagunkat is, tervezni kezdtük azokat a társadalmi, közéleti, kulturális, művelődési, politikai, jogi szerkezeteket, amelyek a körülményekhez képest csökkenthetik a nemzet egymástól elszakított részeinek kölcsönös elidegenedését, enyhíthetnek szétszóródottságunkon.

A rendszerváltozást követő öt-hat év alatt ezen a nyomvonalon jutottunk el a Magyarország határain túl élő magyar nemzetrészek közösségi létét a velük számbeli többségben élő nemzetekhez viszonyító partneri kapcsolatok megfogalmazásáig, melynek alapján kialakulhatna a kárpátmedencei nemzetek és az egész magyar nemzet közötti társnemzeti kapcsolatrendszer. Ebben a tervezési folyamatban fogalmaztuk meg az össznemzeti lét paradigmáit: a családközpontúságot, a tudásközpontúságot és a szülőföld megtartó erejének növelését. Ha ezek az egyetemes célok nem válnak a magyar társadalom vezéreszméjévé, a XXI. században veszélybe kerülhet az egész nemzet. Ezzel összefüggően kerestük azokat a szervezeti kereteket, amelyek a nemzetközi jog megsértése nélkül a belső jog korlázainak némi tágításával lehetőséget nyújtanának az elszakított nemzetrészek képviselői számára helyet foglalni egy közös magyar parlamentben. Ehhez kapcsolódva fogalmaztuk meg az alulról építkező, azaz a szubszidiáris nemzetszerkezetet, ami elvezethetne az államhatárokkal szétszabdalt nemzetünk esetében a politikailag föderális, kulturálisan egységes magyar nemzet kialakulásához. Ennek a gondolkodási folyamatnak az eredményeként jutottunk el a magyar nemzetrészeknek az államhatárok módosítása nélküli újraintegrálása eszméjéhez, amelyet először 1996-ban fogalmaztunk meg.

Eközben vált egyre valóságosabbá Magyarország NATO-tagsága, és közeledő lehetőséggé az európai uniós csatlakozás, amelyhez az a közös óhajunk kapcsolódik, hogy áldásos következményei terjedjenek ki az egész nemzetre, államhatároktól függetlenül. A Magyarország európai uniós csatlakozásához fűzött vágyak képernyőjén azonban hirtelen föltűnt a schengeni egyezmény, egy új lehetséges vasfüggöny rémeként, amelyet már nem a gyűlölt kommunista rendszer eresztene le elénk, hanem a Nyugat, ezúttal a nemzet szétszakított részei közé. Megtörténhetne, hogy – a schengeni egyezmény kiterjesztésével Magyarországra – nem a román Securitate, a szovjet KGB vagy a csehszlovák ŠtB akadályozná meg a magyar határ átlépését, hanem az új szűrővizsgálat vagy a vízumkényszer. És láttuk a rémképeket, hogyan vesztegelnek az elszakított magyarok a magyar határ szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai oldalán. Felvillant előttünk annak a virtuális élménynek a képe, hogy a román vagy ukrán állampolgárságú magyarok együtt akarnak utazni Bécsbe magyarországi rokonaikkal, de az osztrák határon kényszerűen szétválnak útjaik: a magyarországiak mennek tovább Nyugat felé, mint kés a vajban, idegenföldi rokonaik pedig várakoznak gyökéreresztésig vagy akár visszafordíttatnak. A trianoni döntéssel szétszakított nemzet egyes részeinek eltérővé váló helyzetéből származó reális félelmek képei voltak ezek.

Az elmúlt évszázadok során a magyarság akármennyi hányattatáson ment is keresztül, még nem ért meg olyan helyzetet, hogy a kárpát-medenceieket eltérő rendszerek között húzódó határok választották volna el egymástól. Ennek veszélye először éppen Trianon következményeként a kommunizmus alóli felszabadulás után, az európai integráció lehetőségével rémlett fel.

Ezzel a lehetséges veszéllyel szemben találtuk ki védekezésül a kettős állampolgárság intézményét, amelynek a jogi tartalma abból áll, hogy alanyi jogon minden magyar számára hozzáférhetővé vált volna a Magyar Köztársaság, azaz a mindenkori magyar állam állampolgársága. Kezdetben én is a kettős állampolgárság híve voltam, mivel ez a legegyszerűbb jogi megoldás olyan esetek rendezésére, mint a magyar nemzet szétszakítottsága, mert egyenjogúsítja a különböző országokba szakadt, tehát egymás viszonylatában jogilag idegen, de egy nemzethez tartozó személyeket. A kettős állampolgárság jogi körülményei tisztázottak, és létezik rá számos precedens a világban, még ha az egyes államok nem is kedvelik. Egyedül a fegyveres erők kötelékeiben végzett szolgálat körül merülnek fel fenntartások, illetve a választójog megfogalmazása jelenthet fennakadást. De rá kellett jönnöm, hogy azok számára nem jelenthet megoldást a kettős állampolgárság, akik a leginkább rászorulnának az ebből származó előnyökre.

A kettős állampolgárság kérdése a kárpát-medencei magyarok esetében kimondottan a huszadik századhoz, szintén Trianonhoz kötődő probléma. A történelmi Magyarország szétdarabolásával a különböző utódállamokba került magyaroknak választaniuk (optálniuk) kellett, hogy maradnak-e magyar állampolgárok, vagy vállalják az új államköteléket, annak jogi következményeivel együtt. A kettőt egyszerre nem lehetett választani: vagy a maradék haza mellett kellett dönteni, vagy a szülőföld mellett. A magyar állampolgárságot választó magyart akár ki is lehetett toloncolni az utódállam területén lévő lakóhelyéről, oda, ahol született. Így kellett elhagynia Csehszlovákiát Balogh Edgárnak is, mert a szülei nem optáltak.

Az optálás emléke köszöntött vissza 1963-ban, amikor Magyarország és Csehszlovákia között megszületett a kettős állampolgárság lehetőségét egymás viszonylatában eltörlő kétoldalú egyezmény. A kommunista hatalomhoz kapcsolódó, de Trianon szellemében megfogalmazott kétoldalú szerződés azonban a mai napig érvényben van, annak ellenére, hogy Magyarországon már nem alkalmazzák. Szlovákiában akár megfoszthatnák állampolgári jogaitól a Magyarország viszonylatában kettős állampolgárságú felvidéki magyart. Csehországban pedig – a meghatározott kivételektől eltekintve – törvény akadályozza a kettős állampolgárság létrejöttét. Ukrajnában minden állam irányába törvény zárja ki a kettős állampolgárságot, akárcsak annak idején a Szovjetunióban. Romániában a kettős állampolgárokat a törvény eltiltja a közhivatalok betöltésétől, valamint a közélettől (A 2003-ban végrehajtott romániai alkotmány-módosítás megszüntette ezt a korlátozást.). Ha elképzeljük e korlátozás következményeit pl. a moldvai csángókra, Erdély, a Partium és a Bánát magyarságára nézve, kiderül, hogy a kettős állampolgárságú magyarok Romániában teljességgel kiszorulnának a közéletből és mindennemű közhivatalból.

Ha másért nem is, de ezen körülmények és következményeik miatt el kellett állni a kettős állampolgárság szorgalmazásától. De éppen e nyilvánvalóvá vált lehetséges következmények miatt érthetetlen, hogy a Magyarok Világszövetsége – néhány romániai magyar tisztségviselőjének követelőzése miatt – síkra szállt a kettős állampolgárság bevezetése mellett. A Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának 1996-2000 között én voltam az elnöke, de a fenti tények miatt elutasítottam ennek az igénynek a képviseletét.

A magyar reintegráció eszmeiségének fejlődésében történelmi határkövet jelentett az 1996 júliusának elején megrendezett első magyar-magyar csúcsértekezlet. Nemcsak azért, mert a rendszerváltozás óta ez volt az első ilyen teljes képviseletű magyar gyűlés, hanem az ott megfogalmazott állásfoglalás miatt is. Ebben egyformán helyet kapott az elszakított magyarság autonómiaigénye, a szülőföldön maradás feltételeinek megteremtése, Magyarország európai uniós integrációjának és a Magyarországgal szomszédos országok európai uniós csatlakozási terveinek a támogatása, valamint a csúcsértekezlet intézményesítésének az igénye, azaz a kárpát-medencei magyar integrálódás intézményének a megteremtése. Ez a rendezvény – reprezentativitása és az ott megfogalmazott célok miatt – történelmi fordulópont volt a Trianon utáni magyarság életében. Erre lehetett rákapcsolni a folytatást jó két évvel később, amikor megszületett a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) intézménye, majd néhány hónap múlva a magyar integrálódás további eleme, a Magyarország határain túl élő magyarok magyarországi jogállásáról meghozandó törvény iránti igény kinyilvánítása.

Már 1996-ban láthatóvá vált, hogy az akkori magyarországi szocialista-liberális kormánykoalíció nem igazán örül a Fejleményeknek. Amennyiben a Határontúli Magyarok Hivatalának akkori elnöke és a hivatal felügyeletével megbízott államtitkár nem tart ki a csúcsértekezlet sikerre vitele mellett, talán csonka eredménnyel végződött volna a találkozó. De később, az 1998-as kormányváltás után megrendezett csúcstalálkozón, amelyen megalakítottuk a MÁÉRT-et, majd az azt követő MAÉRT-csúcstalálkozón megfogalmaztuk a státustörvénnyel kapcsolatos elvárásunkat, nyilvánvalóvá vált, hogy mind a szocialisták, mind a szabad demokraták – noha nem azonos mértékben, de – ellenzik a nyilatkozatnak főleg a státustörvényre vonatkozó kitételeit.

Bonyolult lenne annak az elemzése, hogy ezek a magyarországi pártok miért gördítenek akadályokat a magyar újraintegrálódás törvényekkel is szabályozott útjába. A figyelmet ezért inkább arra kell fordítani, hogy a státustörvény felvetésével párhuzamosan, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Tanácsában a státustörvény ellenpontozásának a szándékával egy más elképzelésen kezdtek dolgozni. Ennek eredménye 2000 nyarára érlelődött meg a „külhoni magyar állampolgárság jogintézménye létrehozására” készített javaslat nyilvánosságra hozatalával.

A javaslat elkészülésének körülményeiben az a figyelemre méltó, hogy akkor született meg, amikor a MÁÉRT-en belül – melynek az RMDSZ is tagja – kialakult az egyetértés a státustörvény alapvonalairól és a MÁÉRT bizottságaiban befejeződött a munka a törvényjavaslat alapelveiről. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a Magyarok Világszövetségében ebben az időben zajlott (2000 májusának végén) az MVSZ Erdélyi Tanácsának vezényletével a botrányos küldöttgyűlés. Ugyanekkor kezdték előkészíteni az RMDSZ-ben a romániai parlamenti választások kampányát is. Az RMDSZ reformtömörülése, amely csaknem azonos a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Tanácsával, kampányt indított Romániában a külhoni magyar állampolgárság támogatására, túllicitálva a státustörvény keretében megtervezett jogosultságokat. Ezzel a kampánnyal viszont rákényszerítették az RMDSZ-t is, hogy változtasson a MAÉRT-ben képviselt korábbi álláspontján. Ha ugyanis elmarad a licitálásban a reformtömörülés mellett, akkor rászolgál arra a vádra, hogy a magyar kormány felé nem képviseli megfelelően az erdélyi magyarság érdekeit, mert nyilvánvalóan az az áruló, aki a magyar útlevél helyett csak státusigazolványt akar.

De tekintsük át, mi az alapvető különbség a státustörvény javaslata és a külhoni magyar állampolgárságról készített javaslat között!

1. A parlamenti eljárásban a státustörvény elfogadása egyszerű többséghez van kötve. A külhoni magyar állampolgárságról meghozandó törvény elfogadásához viszont a megválasztott parlamenti képviselők kétharmadának a támogatása szükséges, mégpedig kétszer is. Először az alkotmány módosításakor, mivel alkotmányba kellene foglalni a külhoni állampolgár kategóriát. Másodszor pedig a törvényjavaslat elfogadásakor, mivel a javaslat megkülönböztetve érvényesíti az állampolgári jogokat a külhoni állampolgárok esetében. Az 1990-es alkotmány-módosítás óta nagyon kevés kétharmados törvényt fogadott el a Magyar Országgyűlés, alkotmánymódosítást pedig egyszer sem.

2. A státustörvény a napi élet szükségleteivel foglalkozik, a munkavállalással, gazdasági kérdésekkel, egészségügyi ellátással, szociális szolgáltatásokkal, oktatási és közművelődési jogok kiterjesztésével a határon túli magyarok számára, diákoknak és időseknek nyújtandó kedvezményekkel stb. A külhoni magyar állampolgárságról szóló javaslatnak viszont egyetlen kitűzött célja van: a Magyar Köztársaság útlevelének megszerezhetősége. Az útlevél birtoklásával kapcsolatosan csupán annyit kell megjegyezni, hogy az útlevél mint igazolvány, azonos értékű a személyi igazolvánnyal, amelyre csak az állampolgár jogosult. Nyilvánvaló, hogy a javaslat megfogalmazói annak az érthető szándékuknak adtak hangot, hogy a magyar útlevél megszerzésével könnyen átléphessék az európai uniós határokat. Minden utódállambeli magyar szívesen elfogadna egy ilyen útlevelet. Elképzelhetetlen viszont, hogy az ilyen jogosultságot adó igazolványt a mintegy tízmilliónyi magyar állampolgár mellett további körülbelül 3 milliónyi nem magyar állampolgár birtokolja. Ez nem csupán az államigazgatást feszítené szét, de egy csapásra veszélybe sodorná Magyarország európai uniós esélyeit is. Vagy talán az útlevél is „külhoni” lenne? Ha bármiben is eltérne a nemzetközileg elfogadott magyar útlevéltől, nem tölthetné be azt a célját, amire a javaslat fogalmazói gondoltak. Akkor pedig elég a magyarigazolvány is, és nem szükséges ilyen nagy gerjedelmeket kelteni a külhonisággal. A státusigazolvány ugyanis a magyarországi beutazás megkönnyítéséhez elegendő eszköz lehet, csupán egy miniszteri rendelet vagy utasítás kell hozzá.

3. A státustörvény kapcsán többen és többször emeltek kifogást az elnevezése miatt. Igazuk van, de a határon túli magyaroknak Magyarországon nyújtandó jogokról és kedvezményekről szóló törvényt egyszerűbben elnevezni aligha lehet. Viszont mit jelent a romantikusan hangzó külhoni magyar állampolgárság? Elsősorban szemantikai zűrzavart tár elénk, mert a három szóból csupán kettőnek van egymáshoz fűződő jelentéstani kapcsolata: a magyar állampolgárságnak. Márpedig a javaslattevők ezt a külhoniság vetületében gondolták végig, tehát ez benne az újdonság. De mit jelent a külhon kifejezés? Ez egy, a XIX. században elterjedt köznyelvi képzavar, amely a helytelen szóösszetételből származik. A pontatlan fogalmazásban sokszor szinonimaként használják a haza, a hon, a szülőföld fogalmat. De ha nem tudunk eligazodni magyar nyelvünkben, és nem ismerjük a szavak pontos értelmét, akkor folyamodjunk segítségért Petőfi Sándorhoz. Petőfi bizton és pontosan meg tudta különböztetni egymástól a szülőföld és a haza fogalmát (lásd: A nép, A nép nevében című verseit). Petőfi hazafogalma azonos a honnal, de nem azonos a szülőfölddel. Petőfi minden kétséget kizáróan fogalmaz: „Haza csak ott van, hol jog is van”. Ez a megfogalmazás egyértelmű, nem a szülőfölddel kapcsolatos, hanem azzal az országgal és államalakulattal, ahol a nemzet honos. A haza, illetve a hon kifejezés ezért egyszerre nem illeszthető két országra vagy államra és nem pontosítható semmiféle helyhatározóval, tehát nem bővíthető sem külhaza, sem külhon kifejezéssé. Mert ha lenne külhon, akkor lennie kell belhonnak is. A törvénytervezet patetikus, egyben nyelvileg zavaró címe tehát így lenne magyarra fordítható: idegen állampolgárságú magyarok korlátozott állampolgári jogai Magyarországon.

A javaslat tehát az állampolgári jogok vetületében vizsgálandó, ezért először hatástanulmányt kellene végezni arról, hogy a külhoni állampolgárság mennyire keresztezi Magyarországnak a szomszédos országokkal a kettős állampolgársággal kapcsolatosan kötött szerződéseit. Ilyen hatástanulmány nem készült. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy az ún. külhoni magyar, ha csak útlevelet kapna, és nem nyerne letelepedési jogot, akkor ugyanolyan helyzetben lenne, mint a kettős állampolgárságú külföldön élő magyar, aki kiválthatja a magyar útlevelét, de lakóhelye továbbra is Magyarországon kívül van. A külhoni magyar állampolgárság tehát a kettős állampolgársággal azonos kérdést és problémát vet fel, amelyről már szóltunk.

A külhoni magyar állampolgárságról szóló javaslattal nem is kellene többet foglalkozni, ha ez az ügy nem vált volna a közéleti piacpolitika témájává. A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Tanácsának és az RMDSZ reformszárnyának egyes megjelenítői azonban petíciót szerveztek Romániában, szerveznek Szlovákiában, és hasonló szándékaik vannak a Vajdaságban is a külhoni magyar állampolgárság javaslatának támogatására. A petícióval a magyar kormányt célozták meg, noha a petíciós jog kizárólag állampolgári jog, és az ország belső törvényeinek viszonylatában alkalmazható. A petíció politikailag csak úgy értelmezhető, hogy a megvalósítható státustörvény ellenében szorgalmazzák a megvalósíthatatlan és Magyarország európai uniós csatlakozására nézve veszélyes külhoni magyar állampolgárságot. Ezzel viszont a státustörvény ellenzőit támogatják, azaz: veszélyeztetik a magyarság újraintegrálódását, mint ahogy általuk szűnt meg a Magyarok Világszövetségének a nemzetet integráló funkciója is. Arról nem is beszélve, hogy erkölcstelen is a külhoni magyar állampolgárság ügyében elindított petíció, mert a jóhiszemű magyar kormányt akarják rákényszeríteni olyan lépésekre, amelyek Magyarországon akár belpolitikai válságot is eredményezhetnek, és veszélyeztethetik Magyarország európai integrációs törekvéseit. Ilyen célokat ellenséges titkos ügynökségek szoktak megfogalmazni, nem a nemzet felemelését hangoztató szervezetek. A petíciót inkább a román kormánynak, az ukrán kormánynak vagy a szlovák kormánynak kellett volna címezni, annak érdekében, hogy szüntessék meg a kettős állampolgárságot lehetetlenné tevő jogi korlátot.

A külhoni magyar állampolgárság szorgalmazói veszélybe sodorhatják a státustörvény megalkotását. Elsősorban azért, mert arról győzik meg az összetartozásra vágyakozó magyarokat, hogy a MÁÉRT és a magyar kormány által kigondolt jogi megoldás a határon túli magyarság idegen mivoltának a csökkentésére nem jó. A státustörvény ellenzőit pedig arról győzik meg, hogy az elképzelés nem nyerte el a határon túli magyarok támogatását. Ez egyforma eredménnyel fog lecsapódni azokban a magyarországi politikai körökben, amelyek még a státustörvényt is soknak tartják, és azokban is, amelyek azt túl akarják licitálni – azaz: hogy nincs szükség a státustörvényre.

Pedig ha elfogadnák a státustörvényt, ez lenne Trianon óta az első olyan magyarországi törvény, amely megszüntetné azt a máig létező megalázó állapotot, amelyben egy magyargyűlölő idegent és egy magyarságáért akár meghurcolt határon túli magyart egyformán idegenként kezelnek.

Több mint hárommillió magyar vált idegenné egyik napról a másikra a trianoni békeszerződés következtében a maradék Magyarország viszonylatában, s köztük számos egy családba tartozó személy is volt. Az elmúlt nyolcvan év alatt az így elszakított magyarok súlyos árat fizettek a közös magyar múltban elkövetett politikai hibákért. A státustörvényt ezért parányi jóvátételként is lehet értelmezni az irányukban. Az elszakítottságot és a magyarok iránt ellenségesen viselkedő új államokon belüli kiszolgáltatottságot, az ebből származó szenvedéseket, az üldöztetést, a társadalmilag és gazdaságilag folyamatosan hátrányos helyzetet úgy sem lehet semmivel kárpótolni.

A státustörvénynek azonban van egy jövőformáló tartalma is. A nemzet összetartozásvágyát átvezetheti a reménység szigetéről a megvalósulás útjára. Hiszen a jeruzsálemi templom maradványaként ágaskodó siratófal sem lenne elegendő a zsidó összetartozás életben tartására, ha annak nem létezne támasza a valóságban. De a státustörvényben lehetőség is rejlik az olyan gazdasági és társadalmi szervezési szerkezetek határok fölötti összekapcsolására, amelyek erősíthetik a határ mindkét oldalán élő magyarokat, sőt bekapcsolhatják a magyarokkal együtt élő szomszéd nemzetek egyes részeit is az így létrejött keringési körökbe. Ezáltal olyan fejlődési távlatokat is megnyithatnak, amelyek következtében akár végérvényesen megszűnhet a huszadik század legnagyobb átka, hogy a szomszéd népek egymás ellen keresnek szövetségeseket. Akik ugyanis az összekapcsolódó szerkezetekben találják meg a boldogulásukat, azok többé már nem egymásban keresik az ellenséget.