Félelem nélkül

(Magyar Demokrata, 2008. november 27., Usztics Anna beszélgetett Duray Miklóssal) A magyaroknak a félelmeiket kell legyőzni, a szlovákoknak pedig saját soraikban a magyarelleneseket – mondta a Demokratának Duray Miklós a Magyar Koalíció Pártjának stratégiai alelnöke, akivel a szlovák-magyar viszonyról és a felvidéki magyar kibontakozás lehetőségeiről beszélgettünk.

Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, hogy még szinte meg sem született, de már érezte, hogy milyen érzés háborús bűnösként élni Felvidéken. Hogyan értette ezt?

1945-ben, születésem idején, a magyarokat az akkori Csehszlovákiában a nemzet egységéhez való ragaszkodásuk miatt árulónak és bűnösnek tekintették. Megszületésem előtti napokban édesapám internáló táborban volt azért, mert magyar volt. Édesanyámnak nem volt állása azért, mert magyar volt. A lakásunkat feldúlták, mert ki akartak toloncolni bennünket a szülőföldünkről azért, mert magyarok voltunk. Ez mind abban a hónapban játszódott le, amikor születtem.

Geológusnak tanult, de nagyon korán a kutatói pályáját kettétörte a nagypolitika. Hogy sikerült mégis Amerikába ösztöndíjat kapni?

Geológus azért lettem, mert ez politikailag és etnikailag semleges tudomány. Azon kívül szerettem is a szakmámat. Doktori habilitációmat geokémiából végeztem. De nem teljes húsz évet dolgozhattam a szakmámban. Kutató geológus akartam lenni, de nem lehettem, mert a politika megakadályozta.

1968-nak köszönhetően…

Ez volt az egyik oka, ugyanis 1971-ben összeállították az 1968-ban a szocialista rendszer megbuktatási kisérletében jeleskedő „főbb bűnösök” jegyzékét. Én ezen a listán a negyedik legfiatalabbként szerepeltem, és emiatt az 1970-es évek közepén nem engedélyezték a tudományos pályafutásom folytatását. Így majdnem egy évtizedig a mérnöki geológiából éltem, egy híd- és útépítő nagyvállalatnak voltam a geológusa. De az egyetem befejezése után az első kutatói állasomat is politikai okok miatt kellett elhagynom. Egyetemi évfolyamtársaim „zsidó orientáltságom és magyar elkötelezettségem” miatt nem tanácsolták állandósításomat.    Kétszeri bebörtönzésem után, az 1980-as évek végén egy éves ösztöndíjat kaptam egy amerikai egyetemre, a Pennsylvánia-i Indiana városába, Chászár Ede professzor közbenjárásával. Az egy évből végül 15 hónap lett, mert a tervezett hazautazásunk előtt egy héttel ellopták az útlevelemet, és a csehszlovák nagykövetség nem akarta kiadni a hazautazáshoz szükséges ideiglenes úti okmányt, amit végül egy amerikai emberjogi szervezet nyomására sikerült megszereznem.  

Nem fordult meg a fejében, hogy kint marad az Egyesült Államokban?

Nem, haza akartam jönni, vissza a szülőföldemre.

Miért?

Mert nem tudtam elképzelni, hogy máshol éljek.

Annak ellenére sem, hogy itthon addigra ellehetetlenítették?

Akkor hamarabb kellett volna eldöntenem, hogy máshol élem le az életem.

Amikor hazatért, Kelet Közép-Európában éppen a rendszerváltozásnak nevezett folyamat zajlott. Az első rendszert változtató csehszlovák kormányban is majdnem miniszter lett.

Amikor megkaptam a hazautazásra jogosító ideiglenes úti okmányt, még nem sok minden árulkodott arról, hogy rövidesen bekövetkezik a kommunista rendszer összeomlása – habár a fertőrákosi határnyitás akkor már megtörtént. Igaz viszont, hogy mindvégig tudtam, bekövetkezik a kommunizmus bukása, csak az utána következő helyzetről nem volt semmilyen elképzelésem – nem gondoltam, hogy az nehezebb korszaka lesz az életemnek, mint a kommunizmus volt. A csehszlovákiai rendszerváltozás kezdeti napjainak sajnos nem lehettem a részese, az útlevelem eltulajdonítása miatt. November 28-án érkeztünk meg Európába, illetve Magyarországra, a ferihegyi repülőtérre és december 8-án Prágában már jelen voltam az első rendszerváltoztató csehszlovák kormány alakításánál. Úgy volt, hogy minisztere leszek ennek a kormánynak, de a csehszlovák kommunista párt által kijelölt tárgyalócsoport nem egyezett bele, hogy tagja legyek az új szövetségi kormánynak.

A múltja miatt?

Ez is közrejátszhatott, engem ugyanis nem a „csehszlovák demokrácia” védelme miatt csuktak börtönbe, mint Havelt, hanem a demokrácia és a magyarok jogainak a védelme okán, és ez semmilyen csehszlovák vagy szlovák – sem a demokrata sem a kommunista csehszlovák vagy szlovák szemléletbe nem illett bele. Hiszen a kommunista rendszer csehszlovákiai ellenzéke is minduntalan, amikor a védelmemre kelt hangsúlyozta, hogy ezt nem azért teszi, mert egyetért velem, ugyanis nem értet egyet velem. Az első rendszerváltoztató csehszlovák kormányba szó szerint amiatt nem kerültem be, mert magyar vagyok. Ez ellen a Václav Havel által vezetett delegáció sem tiltakozott. Végül megkönnyebbültem, hogy nem lettem miniszter. Így nem kellett letennem a miniszteri esküt Gustáv Husák kezébe. Képtelen lettem volna egy olyan ember előtt alkotmányos esküt tenni, aki 1945-ben elrendelte Esterházy János letartóztatását. A rendszerváltoztató csehszlovák kormány egyetlen tagjának sem volt ilyen aggálya. Ez volt a rendszerváltozás egyik születési hibája.

Azért alakított saját pártot Együttélés néven, mert nem lett miniszter?

Nem saját pártot alapítottam, hanem olyat, ami meggyőződésem szerint a Szlovákiában élő magyarok érdekeinek megfelelt. Miniszterként erre nem lett volna időm. Ezért is szerencse, hogy nem lettem a kormány tagja, mert viszonylagosan szabad ember maradhattam, akárcsak a kommunizmus idején.

Ezt komolyan mondja?

Igen. A kommunista rendszerben magam döntöttem el, hogy szembeszegülök a hatalommal és vállalom a börtönt. És azt is magam határoztam el, hogy ezt a magyar nemzetért teszem. Az őseim is szabad akaratukból váltak magyarrá – nem alattvalóvá, hanem a magyar nemzet tagjává, a Szent Korona részévé. Ezt az örökölt szabadságot a látszatdemokráciában sem adom fel. Én ma is a magyar nemzet szabad tagja vagyok. Számomra az állampolgári kötelék egyszerű jogviszony, amit ugyan nem lehet következmények nélkül felrúgni, de ez nem írhatja felül nemzeti hovatartozásomat.

Pártot alapított 1990 februárjában.

A döntésem 1989. december 9-én született a rendszerváltoztató csehszlovák kormány születésének napján. Az akkori döntésem azonban nem arról szólt, hogy pártalapító legyek, hanem arra vonatkozott, hogy a csehszlovákiai magyaroknak jogaik és érdekeik érvényesítésére a kialakuló többpárti viszonyok között önálló politikai pártra van szüksége. Önálló, másoktól független politikai erőre, amelyben megfogalmazhatják érdekérvényesítő programjukat és megkereshetik a megvalósításához a szövetségeseket mind belföldön, mind külföldön. Ezt a felismerést követte néhány nap múltán a rokonérdekekre való ráébredés, a magyarokkal hasonló helyzetben élő lengyelek, ruszinok, ukránok, cigányok, németek, horvátok érdekeivel való azonosság. Ebből eredt az elnevezés is: Együttélés (Wspólnota, Zusammenleben, Spivzittja, Souzití, Coexistentia… ). Ebből a gondolatból jött létre a felvidéki magyarság legerősebb politikai mozgalma. A prágai parlamentbe bejuttattunk lengyel képviselőt is, a pozsonyiba pedig egy ukránt, mindkettőt magyar szavazók támogatásával. Németet és cigányt nem sikerült.

A pártalapítással hozzájárult a felvidéki magyarság politikai megosztottságához.

Valóban, de mégsem. Amikor megfogalmaztam az önálló pártalapítást még nem volt egyetlen pártja sem a felvidéki magyaroknak, de volt egy bolsevik típusú szerveződése, a Független Magyar Kezdeményezés (FMK). Hozzájuk hasonlatosan jött létre a magyar kereszténydemokraták szerveződése, amelynek önállósulását a szlovák katolikusok magyarellenessége siettette. Emiatt alakult ki 1990 tavaszára a felvidéki magyarság hármas politikai tagozódása. Három párt, három elképzelés – Együttélés: önállóság, függetlenség, önrendelkezés; FMK: együttműködés a mindenkori hatalommal; magyar kereszténydemokraták: legyen egy kis hatalom, legyen egy kis önállóság.

Nem volt ez zsákutca?

A megosztottság zsákutca volt. Ezért a pártok egyesítésére kellett törekedni. Emiatt kötött választási koalíciót – még ha megalázkodót is – az Együttélés a magyar kereszténydemokratákkal már 1990-ben, és szorgalmaztuk 1992 őszétől a magyar pártok egyesítését. A pártegyesítési kísérletek azonban mind kudarcba fulladtak, mert a társpártok ellenezték, vagy éppen azért akadályozták ezt, mert az Együttélés volt a kezdeményező. Az utolsó pillanatban, 1998 tavaszán a választójogi törvény módosítása kényszerítette arra a többieket, hogy elfogadják javaslatomat, azzal a fogadalmammal, hogy nem akarok lenni az egyesült párt elnöke. A szlovák kormánypártok javaslatára ugyanis a parlament megemelte a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazati arányt. Ha nem egyesülünk, koalícióként esélytelenek lettünk volna a parlamentbe való bekerülésre.

Szlovák részről volt szándékosság a parlamenti küszöb megemelésében?

Igen, meg voltak róla győződve, hogy nem fog egyesülni a három magyar párt, mert én, mint kezdeményező nem adom fel pártelnöki ambícióimat, ezért a magyarok nem jutnak be a parlamentbe. Ezt akarták elérni különböző módon a magyar pártokba beépített ügynökök is, akik az egyesülés után, sőt most 2008-ban is kifejtik áldatlan tevékenységüket. Néven is nevezhetném őket, de jobb, ha nem teszem, így legalább azt hiszik, nem lepleződtek le.

Az egyesülés után ismét bejutottak a parlamentbe, és nyolc éven át kormányalkotó erő is voltak. Közrejátszott a jelenlétük abban, hogy ezek az évek viszonylag csendes időszaka volt a magyar-szlovák viszonynak?

A magyar-szlovák viszony nem közvetlenül az „aktuálpolitikával” függ össze, de napi vonatkozásai befolyásolják azt. Nem mindegy, hogy fölülről lefelé milyen üzenetek hangzanak el. Ha a kormány körökből bíztatást hallanak a magyarellenességre, mint az történt 1998-ig, akkor  megjelenik az utcai és a hivatalnoki fasizmus. 2006 óta ugyanez történik. Ha a gyűlöletet felülről gerjesztik, bátorítást kap. A Magyar Koalíció Pártjának kormányzati jelenléte idején 1998 és 2006 között megszűnt az utcai magyarellenesség. Ebből le lehetne vonni a tanulságot, és tudatosítani lehetne azt, hogyan kellene elősegíteni a szlovák magyar megbékélést, illetve elősegíteni a jó viszonyt. Akár egy íratlan alapelvnek lehetne tekinteni, hogy Szlovákiában minden kormányban ott kellene lennie a magyaroknak. Igen ám, csakhogy 2006-ban még a koalíciós partnereink is azt nézték, hogyan lehetne a magyarokat kigolyózni a kormányból. Így jutottunk addig a pontig, hogy mára a magyarellenesség Szlovákiában új, államhatalmi méretet öltött. Ezt egyértelműen a dunaszerdahelyi magyar labdarúgó szurkolók elleni indokolatlan rendőri beavatkozással lehet bizonyítani. Ma államhatalmi eszközökkel lehet szítani az indulatokat. Nem csupán azzal, hogy egy-egy szlovák politikus elnyilatkozza magát, és mondd valami butaságot, ahogy Ján Slota teszi. A dunaszerdahelyi eset kormányzati tudatosságra vall. Arra utal, hogy a magyarokat meg kell félemlíteni. Ezt nem egy rendőrparancsnok döntötte el.

A szlovákok azt állítják – videofelvételek nélkül –, hogy a brutális megveretés kiváltó indoka az volt, hogy a rendőrökre támadtak a futball huligánok.

A lelátónak abban a részében nemcsak ferencvárosi szurkolók, hanem váciak, újpestiek, komáromi szurkolók, illetve dunaszerdahelyiek, somorjaiak és egyéb csallóköziek is voltak. A csaknem halálra vert fiatalember például életében először volt futballmeccsen. Egy vegyes szektor volt, öregekkel, gyerekekkel, nőkkel. Tehát az összetétele miatt is alkalmatlan volt arra, hogy onnan bármilyen erőszakos cselekedet megnyilvánulhasson. A szurkolók leggyengébb tábora ellen vetették be a rendőri erőszakot, nyilván tudatosan, nehogy védekezésből ellentámadásba lendüljenek a szurkolók. Megdöbbentő volt. A lelátónak abban a részében ülőknek semmi köze nem volt a szurkolói kemény maghoz vagy az ún. futballhuligánokhoz..

A történelmi ellenérzéseken túl, milyen aktuálpolitikai okokra vezethetők vissza a mostani események?

Több állomása van ennek az elmérgesedett helyzetnek, de az oka a szlovák kormányban gyökerezik, főleg a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő Szlovák Nemzeti Pártban. A Fico által létrehozott szlovák kormánykoalíció további tagja is elhíresült a magyarellenességéről, hiszen 1998-ig elsőszámú kormányalakító erő volt, de maga Fico sem arról nevezetes, hogy magyarbarát lenne, ő is zsigerileg gyűlöl bennünket, de pragmatikus, akárcsak Mečiar. De mivel Robert Fico a kormányfő ezért a kialakult helyzetért elsősorban ő a felelős.  Vegyük számba a 2006 óta fokozódó szlovákiai magyarellenesség egyes megállóit. Az egyik az a parlamenti határozat, amely 2007 szeptemberében született a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában, amellyel megerősítették és érinthetetlenné nyilvánították a magyarok jogfosztását elrendelő benesi rendeleteket. A második az, hogy a magyarok a magyar nemzet tagjai. A szlovák parlament ugyanis elfogadott egy határozatot, amelyben elítélte a Szlovák Köztársaság parlamentjének magyar képviselőit, mert részt vettek a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán. A konfliktus harmadik része Malina Hedvig megveretése, illetve a magyarverések és az, hogy eddig egyetlen magyarverőt sem találtak meg. A magyarellenesség további részét a kormánypárti politikusok, elsősorban Ján Slota durva magyarellenessége teszi ki. De a dunaszerdahelyi tömeges magyarverés egy teljesen új fejezetét nyitotta meg a magyarellenesség eddigi történetének, ez visszatérés az 1945-ben uralkodott állapotokhoz.

És akkor Magyarországnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikáját még nem is említette…

Arról most ne is beszéljünk. Azt viszont tudatosítani kell, hogy a 2002 óta létező magyarországi kormánypolitika mennyire ludas a szlovákiai magyarellenesség újraéledésében. Magyarország egy gyengülő ország, nem csak a társadalom már-már életveszélyes megosztottsága és nemzetsemlegessége miatt, hanem azért is, mert eljutott az országcsőd és az államcsőd szélére. Magyarországon már az anarchia jelei mutatkoznak, felütötte fejét az önbíráskodás. A cigányok félnek a nemcigányoktól és fordítva. A különböző egyenruhákat viselő csoportok megalakulása pedig nem a polgári szabadság jele, hanem a rosszul kormányzott ország égető problémáira adott rossz válasz. Magyarország weimarizálódik. Egy ilyen országgal szemben és az ilyen nemzettel szemben sokkal többet engedhet meg magának bárki is, mint egy felfelé ívelő nemzettel szemben. Ideje lenne észhez térni.

Mi lehetne szlovák részről a megoldás?

Egyszerűen be kell látni néhány dolgot. Meg kell találni Malina Hedvig megverőit, meg kell büntetni azt, aki a rendőröket a magyar szurkolók ellen vezényelte, meg kell semmisítenie a szlovák parlamentnek a benesi dekrétumokkal és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumával kapcsolatos határozatát. Aztán lehet rendezni a dolgokat. Ha a mostani pozíciójából nem lép vissza a szlovák kormány, akkor sosem fogja tudni rendezni a szlovák-magyar viszonyt.

Magyar részről el tud képzelni közeledést?

A magyar fél kényszerhelyzetben van, de nincs eszköz a kezében. Egyfajta elképzelésem azonban van. Kezdeményezhetünk egy új párbeszédet a kölcsönös bizalomerősítésre. Az elemei számomra ismertek, csak azt nem tudom, hogyan kezdhetnénk el, ha olyan kormánykoalíció van jelenleg Szlovákiában, amely magyarellenes? Bonyolult kérdés.

Lát olyan potenciális erőt a szlovák közéletben, amely máshogy közelítené meg a szlovák-magyar viszonyt?

Persze. Viszonylag sokan vannak. A sajtó legbefolyásosabb része is Malina Hedvig megveretése óta tulajdonképpen a mi oldalunkon áll, csakhogy pont emiatt konfliktusban van a kormánnyal. Én nem vagyok borúlátó a szlovák-magyar kérdés rendezését illetően, mert van hozzá szellemi fogadótér. A jelenlegi politikai vezetés viszont nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel az általuk tönkretett kapcsolatrendszert helyre tudnák hozni.  

Az 1990-es évek eleje óta visszatérő kérdés a Kárpát-medencei magyarok autonómiája Mennyire valós elképzelés ez a mai felvidéki viszonyok között?

A mai Szlovákiában semmilyen sajátos autonómia nem valósítható meg, mert Szlovákiában nemzethatalmi totalitarizmus létezik. A települési és területi önkormányzatok jogait is emiatt korlátozzák. Egyébként a magyar autonómia jelenleg azért sem valósítható meg semmilyen alakjában, mert a szlovák politikai elit, amellyel ezt végig kellene tárgyalni, abból a közegből származik, amely kiváltotta a szlovák-magyar viszony romlását. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a szlovák-magyar viszony romlását Robert Fico kormánya váltotta ki, munkálkodott ezen már az a kormányfő is, amely kormányának a magyarok is tagjai voltak. Felvidéki magyar autonómia csak akkor lesz, ha azt a felvidéki magyarok külső segítséggel és ezt követően belső egyetértéssel kikényszerítik – de a magyaroknak kell akarniuk.

Van-e magyar autonómia óhaj?

Az 1990-es években volt. A csúcsra 1994. január 8-án érkeztünk a komáromi nagygyűléskor, de a belső destrukció és a külső fenyegetettség letörte ezt.  A jelenlegi gond leginkább abban van, hogy több mint egy évtizednyi agymosás után, amiben részt vettek a magyar politikusok is, a felvidéki magyarság egyre kevésbé vágyja az autonómiát, mert fél tőle. Nem az autonómiától, hanem az autonómiára adott szlovák választól, tehát a konfliktustól. Olyan körülmények között, amelyben a félelem válik tényezővé, nagyon nehéz jövőbe mutató elképzeléseket megfogalmazni. Ez vonatkozik mind az élvonalbeli politikusokra, mind a választói joggal rendelkező népre. A magyaroknak a félelmeiket kell legyőzni, a szlovákoknak pedig saját soraikban azokat, akik magyarellenesek.