Trianon a mi felelősségünk is

Gondoljuk végig: Aki Európában, nem tudja, mi történt az első világháborút követően a magyarokkal, annak ismeretei azért hiányosak, mert a magyarok a világ figyelmét nem merényletekkel és egyéb gyilkosságokkal hívják fel, vagy hívták fel saját sorsukra?

Gondoljuk végig: Aki Európában, nem tudja, mi történt az első világháborút követően a magyarokkal, annak ismeretei azért hiányosak, mert a magyarok a világ figyelmét nem merényletekkel és egyéb gyilkosságokkal hívták fel saját sorsukra? Vagy talán azért szenvednek emlékezetkiesésben a tőlünk nyugatra élők, mert ha beszélünk sorsunkról, a szétszakítottságban és szórványban élő nemzettársaink megpróbáltatásairól, saját bűneik jutnak eszükbe? De lehet, hogy azért viselkednek így, mert önmagukkal kapcsolatban is van felejteni valójuk, és a bűntudatra az emlékezetkiesés a legjobb gyógyír? Csakhogy a felejtés határán túl a bűnismétlés leselkedik mindannyiunkra. Lehet, hogy mindent tudnak, és csak tettetik a felejtést, mert még kilencven év múltán is ugyanazok az érdekek rendezik a politika porondján a színjátékot, amelyek akkor kényszerítették ki a világ felosztását? Ezért akarnak rávenni bennünket is a felejtésre?

Az Európai Unió érdektelen minden sérelem iránt, ami a Római Szerződés előtt történt – a holokauszt kivételével. A lengyelek katyni tragédiája a bizonyság, hogy a volt Hitler-ellenes szövetség tagjai még hatvanöt évvel a sztálinisták vérengzése után sem akartak beszélni róla, és Andrzej Wajda erről szóló filmjét nem kívánták bemutatni. Igen, a volt szövetségesek leplezik saját bűneiket, és finoman áthárítják az áldozatokra, áldozataikra, mint a bűnbakra. Igen, Európában létezik egy több mint kilencven éves láthatatlan politikai szövetség, ami nem engedi a szembenézést a tényekkel, és ez Európa vesztét okozhatja.

Mindezek ellenére mégse gondoljuk, vagy higgyük, hogy kilencven évvel ezelőtt egy magyarellenes összeesküvés áldozatai lettünk – noha mindenért, főleg a bukásért, sikertelenségért mást okolni a legnagyobb lelki megnyugvást jelenti. Hajlamosak vagyunk elfelejteni: akik kárunkra gyarapodtak, szintén érdeket érvényesítettek, nagyobb sikerrel, mint ahogy mi védtük a magunkét. Szerencséjük volt. A nemzetközi hatalmi érdek az övékét beillesztette a saját rendszerébe, a miénket elvetette, mert elvethette, mert el akarta vetni. Bibó István ugyan joggal és okkal mondja, hogy minden érdekérvényesítésnek, főleg a győztesekének – a jövő érdekében –  önkorlátozónak kell lennie, hogy a mohóság miatt a jövendőben ne serkenjen csírája a viszályoknak. Csakhogy ezt a gondolatot azután vetette papírra, mikor már nyilvánvaló volt: a második világháború az elsőt lezáró békekötésben sarjadt. Abban az erőszakos nemzetközi jogi döntésben, ami derékba törte nemzetünk fejlődésének hullámzó ívét. Általa rándult a múltunk merevgörcsbe, mert mindaz, ami annak előtte volt, már nem lehetett jelenünk természetes előzménye. A jövőnk ezáltal nehezen vagy alig összerakható, szétszórt mozaikkockákba töredezett és azóta homályos, fagyos képként jelenik meg előttünk. A múltat és az alakuló jelent összekötő élő kapcsolat megszakadt. Trianon nem olyan volt, mint a vasvári, a Zsitva-toroki, vagy a nikolsburgi béke, hanem, mint a hóhér pallosa – lesújtása után már semmi sem hasonlít ahhoz, ami előtte volt. A nemzet számlálatlan évei és a magyar állam több mint ezer éves tartama során először mondatott ki: a múltnak nincs folytatása.

Ennek ellenére mégse higgyünk azoknak, akik azt állítják, hogy áldozati bárányként vetettek bennünket a nemzetközi politika véres lakomájának asztalára. Megértem azokat, akik elutaznak Párizsba és kimennek a Kis Trianon palotához (noha a Nagy Trianon palotához kellene menniük), hogy ott egy jókorát köpjenek, mint ahogy megértem a dühös embert is, amikor a kalapját tapossa. Ettől azonban mi változik meg? Tudjuk: ettől az égvilágon semmi.

Az évforduló napjaiban, az eseményeken a fejem főleg afölött töröm és azon vizsgálódom, miért bennünket sújtottak ennyire, mi okon törülhették belénk a lábukat a XX. század győztesei? Miért lehetett és kellett velünk ezt megtenni? Hol vétettünk és okultunk-e mindebből mi? De nem úgy merül fel bennem a kérdés, hogy a megaláztatást bűntudatként beépítettük-e lelkünkbe annak a hírhedtté vált kiszólásnak mintájára, hogy „merjünk kicsik lenni”, hanem ellenkezőleg: feldolgoztuk-e oly módon ezt a tragédiát, hogy új üzenetet tudjunk megfogalmazni magunk számára és a kárunkra nyerészkedő szomszéd nemzetek felé, hogy bennük is feloldódhasson a Trianon-görcs? Mert bennük is dolgozik ez a dicstelen örökség, csak éppen a magyarokéval ellenkező félelmeket gerjesztve.

Trianonhoz vezető utunk számomra olyasmit idéz, mint a „bűnre vezető alkalom”. A tárva hagyott ajtó felkínált lehetőség a lopakodó rablónak, a zsebemből kiálló pénztárca pedig a zsebtolvajt biztatja lopásra. Nem kívánok visszaevezni történelmünk vizein Mátyás királyig, sem az oszmán-török megszállásig, de annyit megállapíthatunk, hogy a modern nemzetté válás európai korszakának beköszöntével a középkori szuverén királyságokból Magyarország volt a leggyengébb és a magyar nemzet volt a modernné válásra a legfelkészületlenebb. Ezért lehet szinte csodaként értelmezni a magyar reformkort és 1848 tavaszát. Amit a nemzet akkor megvalósított, leginkább a Szent-Szövetség hatalmait döbbentette meg, hiszen addigra leírtak bennünket. Tudatosítanunk kell: az akkori bukásunk, betetőzve a világosi fegyverletétellel nem a gyengeségünknek volt a következménye – noha nem voltunk erősek –, hanem az előbb említett döbbenetnek. Hogyan merészelünk feltámadni halottainkból?! Velünk szemben akkor a sírásó és a pondró logikája szerint jelent meg az európai hatalmi politika. A nemzetközi érdekbe ágyazott valamilyen hatalmi érdek erejével szemben nemzeti érdekünk gyöngének bizonyult. Ez a hatalmi érdek mozgatta ugyanis az események szálait és nem a magyarellenesség, mint ahogy a féltékenységből gyilkolót sem az ádáz kegyetlenség mozgatja, hanem az elvakult szerelem.

A magyar nemzet XX. századi sorsa azonban mégsem a világosi fegyverletételkor kapta a halálos döfést és nem itt ütöttek pecsétet jövőnkre. Szinte a történelem kegyeként kell felfogni, hogy nyílt egy javítási vagy feltápászkodási lehetőségünk. Ez az osztrák–magyar kiegyezés volt. A kiegyezést levezénylő magyar politikusok történelmi feladata így szólt: folytassátok azt, ami 1848/49-ben megszakadt. A realista politikusi feladat ettől némileg eltért: hogyan lehet – feledtetve a császárral a debreceni Függetlenségi Nyilatkozatot – minél egyenrangúbb kapcsolatot kialakítani, az osztrák tartományok és a Magyar Királyság között. A reálpolitikusi feladat, ami nagy ívben átlépett Deák Ferenc feje fölött is, abba az irányba terelte a napi politikát, hogy megteremtse az indusztriális kapitalizmus fejlődésének minden lehetőségét, és szabadra tárja Magyarország kapuit a pénzpiac számára.

Senki sem vitatja, hogy a kiegyezés nagy politikai tett volt és a kor szempontjából megítélve a dualista államjogi berendezkedés hatalmas előrelépésként volt értelmezhető. A reformkor megismétlése 1867-ben Magyarország számára azonban nem sikerült, mert a szabadságot a piac szabadságára váltották, a nemzetépítést a gazdagodásra cserélték, a modernizálódást pedig az egy nemzet uralma alatti állam keretei között valósították meg. Az a felismerés, amire a forradalom és szabadságharc idején elég volt egy év, miszerint változtatni kell a viszonyokon az ország magyar és nem magyar népei között, a kiegyezés után torzóvá silányult.

Néhány nappal a kiegyezési okmány elfogadása előtt Kossuth Lajos megírta Deákhoz intézett Cassandra-levelét. Kossuth szerint Magyarország a kiegyezéssel feladta az önálló „háborújogot” – ami az önálló külpolitika feladását jelentette. Emlékezzünk. A szarajevói merénylet után egy hónappal hadüzenet következett. Tisza István nem akarta alávetni magát ennek, de éppen a kiegyezési törvény miatt kellet alárendelni Magyarországot a nemzetünk szempontjából végzetes háborúnak.

Az önálló magyar külpolitikának hiányát a bécsi udvar azzal kárpótolta, hogy a kiegyezés után magyar külügyminisztere lett a Monarchiának – dicsősége és tehetsége azonban vesztünkre fordult. Megakadályozta a dualista rendszer további, trialistává alakulását (ez ugyanis lefokozta volna a magyar kiegyezés sikerét), valamint megkötötte a Bécs-Berlin tengelyszerződést. Ezzel nem csak a monarchia további, legfeltörőbb részének, a valamikori Cseh Királyság és Morva Őrgrófság területének egyenrangúsági törekvését hiúsította meg, hanem, megerősítette a csehekben a birodalmi németekkel szemben kialakult történelmi ellenszenvet és félelmet. A németek keleti irányú birodalmi terjeszkedésével szemben a csehek addig Ausztriában látták a védőhatalmat. Az osztrák-német szerződéssel azonban megszűntnek érezték ezt a biztonságot. A cseh politikában ezután következett be a paradigmaváltás: az Ausztria (Osztrák/Habsburg Birodalom) iránti hűség és elkötelezettség helyére annak megszüntetésére irányuló meggyőződés lépett és a Német Birodalmon túli szövetségesek keresése.

És most nézzük, mit írt még Kossuth, elhíresült levelében. Az európai összefüggések szempontjából megítélve a levélnek talán ez a legfontosabb része, mert túlmutat a magyar közjogi gondolkodáson, a kiegyezés-kori és a mindenkori magyar politika csapdáján:

„…látom azt, hogy a magyar nemzet éppen azon perczet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósíthatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.

Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambítióknak czéltáblául tüzi ki.”

Feltehetően a magyar–horvát kiegyezést ezért is siettek megkötni, hogy rácáfoljanak Kossuthra és ez szerencsés dac volt Deákék részéről. Viszont két vonatkozásban máig érvényesek Kossuth intelmei, azaz cassandrai jóslatai.

A kiegyezés magyar politikusai nem törekedtek az ország nemzetközi jogalanyiságának megszerzésére vagy visszaállítására. Hogy a jogalanyiság az előbbit vagy az utóbbit jelentette volna-e, annak megítélése a jogi szukcesszió kérdése, amiben vissza lehet menni II. Józsefig. Az igazi gond az, hogy ez a kérdés nem úgy vetődött fel eldöntendő kérdésként, hogy alulról vagy felülről kell-e megközelíteni a jogalanyiságot, a megszerzendő vagy visszaállítandó állami függetlenség kérdéseként, hogy esetleg így kanyarodhassanak vissza egy osztrák–magyar államszövetségbe. A kiegyezés magyar politikusai nemcsak, hogy feladták egy modern magyar hatalmi politika kialakításának az esélyét, hanem kiszolgáltatták a magyar politikát egy végét járó dinasztikus politikának. Ez sodorta az országot abba a helyzetbe az első világháborút lezáró békekötéskor, hogy a nemzetközi politikában mi lettünk a vakarékok.

Kossuth másik előremutató intelme, a „nemzetiségi belkérdéshez” kapcsolódik. A levél – nyilvánvalóan – műfajilag alkalmatlan volt ennek a részletes kifejtésére és csak a horvát kérdést érinti, ami a legégetőbb volt, hiszen 1848-ban emiatt lett a forradalomból szabadságharc. De Kossuth emlékezett arra, hogy milyen egyéb gondokkal kellett küszködnie. Pár héttel március 15-e után hogyan törtek elő a szlovák, szerb, román autonómisták, akik saját katonai egységeket is szerveztek, akik ellen a honvédségnek kellett fellépni. Nyilván emlékezett Teleki László javaslatára is, aki 1849 májusában a Magyarországon belüli kisebb nemzeti törekvések kielégítésére, azaz a belső béke megteremtése érdekében az ország föderalizálását javasolta. Arról a Telekiről van szó, aki amiatt lett öngyilkos 1861-ben, mert elveszettnek látta a negyvennyolcas eszméket. Kossuth folyamatos kapcsolatban állt Telekivel és tudta, hogy ami egyszer megtörtént, az még egyszer bekövetkezhet. A kiegyezés után elfogadott nemzetiségi törvény azonban nem volt alkalmas arra, hogy a „nyelvi nemzetek” szövetségessé váljanak.

A kiegyezéssel Magyarország nem a modern nemzetállammá való átalakulás útján indult el, hanem az államnemzet megteremtésének az útján, ami annak növelte az esélyét, hogy a nem magyar ajkúak a sérelmi politika talaján állva az állam ellen szerveződjenek, és ehhez keressék a szövetségeseket a lakótérségükön kívüli hatalmi érdekkörökben. Amelyeket később már keresniük sem kellett, mert önmaguk kínálkoztak szövetségesnek. Ez tetőzött Trianonban, 1920. június 4-én.

Lehet, hogy a vájt fülűek és a mást hallani akarók számára eddigi eszmefuttatásom nem volt eléggé meggyőző. Megnyugtatásként mondom: szűkebb világunknak olyan méretű felosztására és a magyar kérdést ilyen, bosszúszerűen kezelő békeszerződésnek a megalkotására nem szolgáltattunk elegendő okot, sőt, szinte semmineműt, ha nem kapcsolódtak volna sajátos érdekek a világháborúhoz, annak lezárásához és a Kárpát-medencei térséghez, ami azonos a történelmi Magyar Királyság területével. De ne feledjük: a Versailles-i békerendszer állította helyre Lengyelország függetlenségét és helyt adott számos, jogos nemzeti törekvésnek. Ezeket azonban úgyis kielégíthette volna, hogy nem szakítja öt  – mára már nyolc – részre a magyar nemzetet.

Lássuk be, a trianoni tragédia a nemzet szétszakításában rejlik és nem abban, hogy megszűnt a Magyar Királyság. Szent István országát nem 1920-ban veszítettük el, hanem négyszáz évvel korábban, 1526-ban. De az ítéletet nem a Csele pataknál, és nem a sátorhelyi vérmezőn mondták ki, csak Trianonban. Addig azt hittük, hogy minden rendben van, azaz rendben volt. Semmi sem volt rendben, noha sok mindent rendbe tehettünk volna.

Annak megtapasztalására, hogy hová jutottunk, tegyünk egy apró történelmi sétát az 1918. év késő őszén. Átveszik a hatalmat az őszirózsások. A félresikerült Károlyi Mihályt megteszik köztársasági elnöknek. Tisza Istvánt, a korszak legtehetségesebb magyar politikusát, az új hatalom pribékjei kivégzik Hermina úti lakásában. Ezt követően feloszlatják a magyar hadsereget, éppen akkor, amikor román és cseh intervenció indul Magyarország ellen. Szurmayt, aki kiverte a Kárpát-medencéből az oroszokat letartóztatják. Az a vád ellene, hogy ezzel a tettével késleltette a háború befejezését. Majd öt hónappal később, alkalmatlanságának kimondatlan beismeréseként vagy talán íratlan megrendelésre Károlyi önként átadja a hatalmat a proletár internacionalizmust hirdető kommunisták terroristáinak.
Nem érdemes folytatni a magyar történelem kiábrándító eseményeinek felsorolását. Inkább nézzük, hogyan bástyáztak körül bennünket és miért éppen így.

Sokunknak még ma is érthetetlennek tűnik, hogy a trianoni államhatárt miért így húzták meg, hiszen ez semmilyen etnikai elvet nem követ, pedig a kor meghirdetett uralkodó eszméje a nemzetek önrendelkezése volt. Az államhatár megállapítására kinyilvánított elveket ugyan ismerjük, de az is látható, hogy a folyóvizekre és a vasútvonalakra való hivatkozás csak részben hihető. Az Ausztria és Magyarország közötti trianoni határvonal ugyanis egyik szempontból sem indokolható. Éppen ez a határvonal árulja el az államhatárok meghúzása mögött rejlő igazi politikai szándékot, miszerint Magyarországot csak olyan államok vegyék körül, amelyeknek területe a történelmi Magyarországból kihasított területtel gyarapodott. Mindegyik szomszéd országnak legyen félteni valója, hogy ne jöhessen létre szövetségi viszonya Magyarországgal. Persze, ha csak üres területekről lett volna szó, az mérsékelte volna a döntés súlyát. Hogy ez ne következhessen be, azaz a magyarok számára minél fájdalmasabb legyen az új helyzet, ezért a területekkel jelentős számú magyar nemzetiségű lakosságot is el kellett csatolni. Így lett megalapozva sok-sok évtizedre, az ellenséges viszony a megcsonkított Magyarország és a kialakított új szomszéd országok között.  Ez az állapot biztosította, hogy mind az új államok, mind Magyarország a saját természetes térségén kívül keressen maga számára szövetségest. Illetve Magyarországnak bármilyen tevékenysége az elcsatolt magyarok érdekében, védekező lépéseket váltson ki a szomszédaiból. Az elmúlt kilencven év bebizonyította, hogy valóban így működik a szerkezet. Nem jelentett változást ebben sem a kommunizmus, sem a bukása után megkötött alapszerződések rendszere. Az 1938 és 1940 között megvalósult visszacsatolások pedig csak hangsúlyosabbá tették a szerkezetbe épített eredeti célt.

Nehéz elképzelni, hogy a Trianon utáni Magyarországon ne a békeszerződés felülvizsgálására irányuló törekvés uralta volna el a politikát. A két világháború közötti magyar politika a visszacsatolásban látta az egyetlen megoldást. Azonban az elcsatolt magyarok sem fogalmaztak meg maguk számára olyan jövőképet, amely az új helyzetükben jelentett volna tartós megoldást. A transzilvanizmus eszméjének felmelegítése, a felvidékiség vagy a baloldal által meghirdetett híd-eszme csak kulturális ideológiák voltak, nem jelentettek megoldást. Az új államok állampolitikája pedig az odacsatolt magyarok fokozatos felszámolásán kívül szintén nem ajánlott más megoldást.

A második világháború vége és az utána bekövetkezett újrarendezése a nemzetközi viszonyoknak az addigi összes magyar elképzelést romba döntötte, ami egyúttal azt is jelezte, hogy az addigitól teljesen eltérő megoldásokon kell gondolkoznunk. A győztes oldal ugyanakkor megmaradhatott, sőt meg lett erősítve minden korábbi törekvésében.

A trianoni békeszerződés által kialakított viszonyoknak a második világháború végével való helyreállítása után csaknem ötven évnek kellett eltelnie, meg kellett bukni a kommunista hatalomnak, meg kellett szűnnie a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának, Jugoszláviának és csak ezután jutottunk el, az 1990-es évek közepén oda, hogy két új, a magyar jövőképre vonatkozó elképzelést fogalmazzunk meg. Az egyik az autonómia a másik az államhatáron átívelő nemzetegyesítés. Az autonómia azonban az adott ország állampolitikájától függ, önmagunk nem tudjuk megvalósítani. A határon átívelő nemzetegyesítés tartalma pedig főleg tőlünk, de leginkább Magyarországtól, azaz a magyarországi kormánypolitikától és a nemzetpolitikával kapcsolatos elképzeléseitől függ.

A nemzetpolitika a magyarság esetében államhatáron átnyúló politika, de nem külpolitika, noha sok ilyen elemet tartalmaz. Külpolitikai vonatkozásai leginkább a szomszédság politikával kapcsolatosak. Ami azt jelenti, hogy nem függetleníthető Magyarország és a szomszédos országok térségétől, tehát attól a területtől, amire vonatkozóan Trianonban megtervezték a korábban említett ördögi szerkezetet, amelyben sikerült a reformkor óta lappangó feszültségeket államok közötti ellentétekké fokozni. Csakhogy időközben kiderült, hogy semmilyen szerkezet nem tökéletes. Ugyanis osztrák–magyar és magyar–horvát viszonylatban más a helyzet. Minden bizonnyal amiatt, hogy e két nemzet irányába külső erőszak és külső erők bevonása nélkül 1867-ben valamint 1868-ban megszületett a kiegyezés, ami társi/társországi viszonyt teremtett közöttünk. Valaki ugyan ellenvetheti, hogy Magyarország és szomszédai között az 1990-es években megköttettek az alapszerződések. Ez igaz, de az alapszerződéseket nemzetközi megrendelésre kellett megkötni, az 1947-es párizsi békeszerződés betartásáért kezességet vállaló államok egy részének megszűnése vagy átalakulása miatt és nem egy beérett helyzet vagy a megbékéltség állapotának megpecsételéseként. Ezért a két kiegyezési szerződés üzenetéből érdemes levonni a jövőbe mutató tanulságot.

A magyar nemzetpolitikának Trianon óta van egy olyan feladata, amelynek megoldásával nagyon sokáig nem foglalkoztunk, és ma sem szentelünk neki elégséges figyelmet. Pedig a tervezetten ellenségessé tett szomszédsági kapcsolatok miatt mind az államhatáron átívelő nemzetegyesítés, mind az autonómia ügye nehezen mozdítható előre anélkül, hogy olyan új üzenetet fogalmazzunk meg a szomszéd nemzetek irányába, ami túlmutat az eddigi kötelezvényeken vagy kényszerű gesztusokon. Az államhatárok megváltoztathatatlanságára tett egyoldalú magyar ígéretek inkább nevetségesek és üresek, az alapszerződések pedig inkább formálisak, hiszen éppen az elcsatolt magyarokra vonatkozó tételei nem valósulnak meg.

Az üzenetnek abból a megváltoztathatatlan tényből kellene kiindulni, hogy a magyarok és a szomszéd nemzetek az összefonódó ujjak módjára együttélésre vannak ítélve, az egymás elleni fondorlatok pedig csak kölcsönösen nehezítik az életüket. Ez a helyzet tehát végső soron sem békeszerződéssel, sem a nemzetközi jog eszközeivel, sem hagyományos értelemben vett kétoldalú szerződésekkel nem kezelhető, hanem olyan kiegyezéses állapot megteremtésével, ami társi/társnemzeti kapcsolatot teremthetne a magyarok és a szomszéd nemzet között. Ennek a kapcsolatnak a letéteményesei és biztosítékai éppen a Trianonban elcsatolt magyarok, a Magyarországot körül vevő mind a hét ország területén milliós nagyságrendtől néhány ezres lélekszámig élő őshonos magyar népesség.
Nyilvánvaló, hogy a kommunista hatalmi rend bukása után kialakuló magyar nemzetpolitika legnagyobb és legnehezebb feladata a szétszakított nemzet összetartása, összetartozási vágyának a kielégítése, szülőföldön való megmaradásának és boldogulásának a megteremtése és a szomszéd nemzetek irányában egy olyan határozott magatartásnak a tanúsítása a nemzetek közötti partnerség kialakításával, ami segít feloldani a Trianon-görcsöket.

Kilencven évvel a Párizs melletti Nagy-Trianon palotában meghozott döntés után ideje lenne kimozdulni abból az állapotból, amit ott ránk szabtak, hogy ne legyünk az idők végezetéig az ellenségeskedés és az önmagunkat féltés rabjai. Kossuthot szabadon idézve: nem hagyhatjuk azon a ponton a nemzetet, melyről többé a jövőjének nem lehet mestere.