Életeink a vég és a kezdet határán

Megemlékezés Galán /Vavreczky/ Gézáról – 2013. május 3., Komárom

Galán Géza, akit ötven évvel ezelőtt Vavreczky Gézaként ismertem meg, tavaly, karácsony előtt egy héttel, a szokásos telefonhívása helyett szóbeli üzenetet küldött egy fehérruhás futárral, ami röviden így szólt: mostantól ne hívjatok sehová, baráti összejövetelre sem, csak emlékezzetek rám. A futár, mikor sarkon fordult, öltözéke feketébe váltott.

Mily igaz, a távollévők emlékét idézni szokás akkor is, ha tenyerük lenyomatai körülvesznek bennünket, és hangjuk, szavaik a fülünkben csengenek. Az elmúlt húsz évben azonban oly keveset találkoztunk, mi ketten, hogy a közös ismerőseinkkel, ha véletlenül, összefutottam és ha felmerült egy-egy korábbi, homályos közös emlékkép, akkor egymást emlékeztettük, hogy annak idején Géza is ott volt. „Majd felhívjuk őt és megkérdezzük, jól emlékszünk-e az akkori voltra”. Bíztunk az emlékezőképességében, hiszen annyi verset tartott észben, és ő mindnyájunknál fiatalabb volt. Lélekben soha nem öregedő, látszatra mindig fiatalos, a fiatalabbaktól is fiatalabb. Irigyeltük őt emiatt, meg azért is, hogy mindig csodálatosan szép nőkkel volt körülvéve, orchidea virágokkal, kiknek szirmai most is itt virágoznak, ebben a teremben, Géza színészi pályafutásának egyik helyszínén. Volt egy közös ismerősünk, még az 1960-as évek elején, aki csodálta Géza tehetségét, „bármi dologhoz nyúl, azt jól csinálja” mondta (a dolog és a csinál volt a szavajárása), de emiatt irigyelte őt, és ez szinte végtelenné fajult benne. Emiatt elmaradt a társaságunkból, de Géza megmaradt. Ez a csöppet sem világrengető arról szól, hogy nem a tehetség a irigykedő, hanem a tehetségtelenség – néha a tehetetlenség.

A színészről színpadi teljesítményeinek méltatásával illő megemlékezni életfutása lezárultával. Szemem előtt látom a ma már alig emlegetett diákkori „irodalmi színpadi” rendezvényeit, amiket a József Attila Ifjúsági Klubban és az Ifjú Szívekben alkotott meg. Az elsőnek a „Cím nélkül” sokatmondó címet adta, mert szinte megnevezhetetlen volt az, amit korosztályunk el akar mondani. És megrendezte Mrożek Sriptízét, Tadeusz Różewicz Adattárát, ami az akkori bezárkózott, de éppen nyiladozó gondolkodásunkba új fényt hozott. Tőzsér Árpáddal együtt feszegették mifelénk a szemléletet körbezáró burkok eresztékeit. A Różewicz darabban fontos szereplőként működött közre az elmaradhatatlan jóbarát a közülünk sokkal korábban eltávozott „gróf”, polgári nevén Kovács Lajos, az Ipoly-völgyi Kalondáról származó operaénekes, a „Jólfésült Úr”. Géza színészi és rendezői élete azonban nem csak a színházhoz köthető. Sőt igazában nem ahhoz, hiszen a színházat ő a valós élet szerves részeként fogta fel, a való világban pedig úgy élt, mintha a nézők szigorúan figyelő szeme előtt kellene vizsgáznia. Mégsem azt vallotta, hogy „színház az egész világ”, mert ez volt az élete, aminek falai közül nem lehet kilépni. A beléköltözött Petőfi az igazi bizonyítéka az ily’módon egybefolyó színházi és utcai életének. Géza szellemileg a reneszánszban élt, lélekben a reformkor szülötte volt, a körülötte lévő valóság pedig maga, az embert fogyasztó képtelenséget testesítette meg. Ezért költözött össze lélekben Petőfivel, mert általa élhette önmaga életét és perelhetett az aljas jelennel.

Ez volt az ő igazi énje. Szerencséjére egy rövid ideig forradalmár is lehetett, 1968-ban, amikor együtt alapítottuk a felvidéki magyar fiatalok első, igazán szabad szervezetét a Magyar Ifjúsági Szövetséget, becenevén a MISZ-t a felvidéki magyar miszterek és misziszek, számára, hogy szabadon idézzem az ezzel kapcsolatos első szójátékát, amit számtalan követet. Ebben a szellemben szerkesztette az akkori magyar ifjúsági hetilap, az Új Ifjúság mellékleteként szervezetünk újságját is. Számunkra kissé idegenként hatott az ő, már akkor is petőfies hangvétele, mert mi túlságosan komolykodva tettük a dolgunkat, ő pedig komolyan vette, hogy mozgósítani kell. Neki lett igaza – amit ugyan nem szívesen ismertünk be. Négy hónap alatt több mint húszezer felvidéki magyar fiatal gyűlt össze az első, hatalomtól független szervezetünk zászlaja alatt. Később meglett a böjtje, hiszen neki is be kellett járni kihallgatásokra, az államrendőrségre és meg kellett ígérnie, hogy nem találkozik a „cinkosaival”. A Prágai Tavasz teljes bukása után a hatvanas évek csapata fizikailag széthullott, ami azt jelentette, hogy nem találkoztunk, hacsak nem véletlenül valahol, de ilyenkor szinte azon a ponton folytattuk a beszélgetésünket, ahol annakidején abbamaradt. Az alatt a néhány év alatt olyan szellemi közösség alakult ki a felvidéki magyar fiatalok körében, amire azóta sem volt példa. Meggyőződhetnénk erről, ha most egy nagy kerekasztalnál helyet foglalnánk, noha már elég sok törzsvendég széke maradna üresen.

Gézával, és sokunkkal kapcsolatban már néhány éve az az érzésem, hogy mi vagyunk a becsapott nemzedék – és ez nem is korcsoporti, hanem korhatáron átívelő sors. A huszadik század első évtizedeinek magyar nemzedéke derékba tört a megemészthetetlen változás miatt – a legtehetségesebbje világhírű lett, a többit elnyelte a történelem sodrása. A második világháború előtt útnak indultak lettek a háború, a front a táborok és a háború utáni viszonyok által ledaráltak. A világháború után kezdők lettek a kísérleti nemzedék, hiszen rajtuk kísérletezte ki a kommunista rendszer a tűrőképességet és az emberi képlékenységet. Ezeknek az első hulláma az őket megelőzők maradványaival lázadt fel ’56-ban. Őket követte az agymosottak korosztálya, akikkel mintegy fél évszázada romboltatják értékeinket, akikkel vívják küzdelmeiket a megmaradt értékmentők. A jelenhez mért utolsó korosztályt a becsapottak alkotják, életkortól függetlenül. A rendszerváltozás ugyanis alig váltotta be a hozzáfűzött reményeket, hiszen végrehajtóinak jelentős része az agymosottakból származott, a változást megvalósítani akarók pedig a peremre szorultak. Néha úgy tűnik, mintha ezt a nagy történelmi eseményt a közélet piacán kufárkodó kofák rendezték volna múlandó hókompótot és jégcsapsalátát kínálva a tűző napon.

Gézával 1989 nyarán együtt töltöttem néhány napot az Amerikai Egyesült Államokban a Reménység Tavánál – mily szép maga a név is. Ott akkor már lehetett érezni, hogy a kommunista hatalom végnapjaihoz közeleg. Lélekben arra készültünk, és híven a helyszínhez, reménykedtünk, hogy otthon az általunk minden izében elutasított politikai és hatalmi rendszert fogjuk temetni. Így lett, és majdnem ott folytattuk az életünket mindketten, ahol húsz évvel korábban abbahagytuk. Ő, természetéhez híven megalakította a Szabad Fórumot, ahol vitákat, beszélgetéseket folytathattunk az agyunkra időközben ráülepedett hordalék eltávolítására. Engem arról győzködött – sikeresen –, hogy pártot alapítsak, majd közösen szerveztük meg az első magyar szabadtéri nagygyűlést az ő Szabadtéri Színházának keretei között Zselízen, 1990 februárjának egy koratavaszt idéző napján. De már ekkor látható volt, hogy ami van, az nem az, amit vártunk. A sorra kipattanó gyűlölethólyagok mérget permeteztek a levegőbe – szlovák és magyar gyártmányú, meg behozatali mérget. A Gézához családilag közelebb álló kereszténydemokraták az orrára csapták az ajtót, így nem lett belőle parlamenti képviselő. Általános érzéssé vált, hogy a közös jóra való törekvés az elmúlt évtizedek során valamerre elbitangolt. Akárcsak a haza eszménye, ami a lelkünk mélyén érzésként még létezett, csak társadalmilag már nehezen volt összefűzhető tartós fonattá.

Géza sosem tartozott azok közé, akik feladják a küzdelmet. Vállalkozni kezdett, ami számára annak ellenére csak mosolyt helyettesítő vicsorgás volt, hogy benne lakozott a vállalkozói szellem. Szülőföldjén, a szlovákiai Felvidéken már nem tartottak rá igényt, Magyarországon pedig jöttment volt. Pedig ő volt a huszadik század egyik legnagyobb magyar előadóművésze, versmondója – egyike lett a kényszerpályára szorított tehetségeinknek. Úgy sejtem, hogy Géza életének utolsó húsz éve ebben a titkolt csalódottságban telt el, amiben nem volt társtalan, hiszen ennek az érzésnek az elhatalmasodása már-már egy összefogásra alkalmas társadalmi közérzetté vált.  

Amikor Géza betegsége visszafordíthatatlan lett – noha ő nem hitte – akkor sem adta föl, mégha földhöz kötődő életünk leáldozása talán a feladás képzetét idézheti. A halandóság azonban nem megszűnés, csupán átalakulás – ami igaz materiálisan is és spirituálisan is. Az általunk addig létrehozott értékek lassú közösségi beépülésének, a lelki létnek a korszaka kezdődik itt. Ezt segíti az emlékezés és az emlékeztetés is. Az ember azonban mégsem addig él csupán, amíg emlékeznek rá. A volt életének az értelme annyi, amennyi abból az eltávozása után az élők szellemi világának szerves részévé válik, akár megnevezhetetlenül is.
Géza életének most ez a korszaka nyílt meg.