Szófondorlat és azonosságtudat

Szófondorlat és azonosságtudat címmel tartott előadást Duray Miklós politikus, író, egyetemi tanár az MTVA Kós Károly Kollégiuma által rendezett konferencián Békéscsabán. A „kisebbség” elnevezéssel – magyarázta a felvidéki politikus, közíró – Trianon után elvették a határon túlra szakított magyarok minden jogát.

Duray Miklós előadása után a Kossuth Rádiónak nyilatkozva elmondta, hogy „a kisebbség szót, mint kifejezést az első világháborúig a pártéletben használták. Ha egy párt kívül maradt a kormányzáson, kisebbségi párt volt, mely a hatalomból ki volt zárva. Ma ellenzéki pártnak nevezik őket. 1919-ben következett be változás, melynek egyetlen oka van, mégpedig, hogy a hatalomból való kizártságot átruházzák egy másik helyzetre, mégpedig a történelmi Magyarországtól elszakított területeken maradt magyarok megjelölésére, mert velük kapcsolatban eleve az volt az elképzelés, hogy őket meg kell semmisíteni, elsősorban kizárni a hatalom gyakorlásából, ami gyakorlatilag azt is jelenti, hogy kizárhatók a jogérvényesítésből is.
Tény és való, hogy a megváltozott értelmű kisebbség-kifejezést csak a Dél-Tirolban élő németekre alkalmazták és az elszakított magyarokra. Egy flamand hollandnak, nem csak akkor, hanem ma sem jut eszébe, hogy a frízt kisebbségnek nevezze, sőt kikéri magának, ha ez megtörténik.”

Duray emlékeztetett arra, hogy az orvosi kifejezések között a nanizmus törpeséget jelent. Ennek lélektani vonatkozása is van. Nem csak kis termetű lehet valaki, hanem lélektani vonatkozásban egy lelki kudarcot is jelölhet, amely akár lélektani depresszióhoz vezethet, és öngyilkosságot válthat ki.
„A kisebbség kifejezés tele van a jogfosztottság szándékával és a jogfosztással. Az európai parlamenti képviselőink mindent megtesznek annak érdekében, hogy valamennyire csökkentsék a kisebbség kifejezés e hozadékát. Arra törekszenek, hogy az Európai Unió elfogadja az ún. őshonos kisebbség kifejezést. Ha ez sikerülne, akkor a kifejezésnek inkább statisztikai és aritmetikai tartalma kerülne előtérbe, illetve erősödne meg, ami egy tény. Tény, hisz a kevés az kisebb mint a több. Ez egy matematikai törvényszerűség, tehát nem azzal volna probléma, hogy akik szám szerint kevesebbek, azokat kisebbségnek nevezzék, hanem azzal, ha nem ezért nevezik kisebbségnek. Ha nem tudják megteremteni saját területi önrendelkezésüket, amit autonómiának is neveznek, akkor egy olyan alapvető jogtól vannak megfosztva, mely egyértelműen megadatott mindenki számára Európában. Ezt a jogot egyezményes alapon kell érvényesíteni” – mondta Duray.

Az interjú a Kossuth Rádió honlapján itt hallgatható meg.

Duray Miklós előadása:

Szófondorlat és azonosságtudat

(Előadás a „Kisebbségi lét és identitástudat a Kárpát-medencében” c., az MTVA /Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap/ által rendezett konferencián – 2013. október 14.-15. Békéscsaba)

Puszta kíváncsiságból és nem a tudálékosság szándékával teszem fel a konferencia címe kapcsán az általánosító kérdést: tudjuk-e, ismerjük-e a ma használt kisebbség-fogalom eredetét, valódi értelmét, és mai értelmű használatának okát?

Nem azoknak címzem a kérdést, akik a napjainkban meglévő tudati vagy szellemi vívódásainkra utaló „kisebbségi lét és identitástudat”-ról szóló párbeszédet e konferencia keretében megszervezték, mert ők is csak a létező értelmezési térből és fogalmi rendszerből indultak/indulhattak ki, amikor a szellemi pengeváltásokra is lehetőséget vagy okot adó eszmecsere címét papírra vetették. Lehet, hogy ezt annak a halvány reményével tették, hogy áttekinthessük ezeknek a vitatható és vitatott szavaknak valamint a velük kapcsolatos egyéb kifejezéseknek tartalmi, politikai és társadalmi összefüggéseit – akár azt is, hogy az identitástudat öntudatot, azonosság-tudatot vagy önazonosságot jelent-e ha a kisebbségi léttel együtt említjük – mert tudni kell, a három fogalomnak különböző a jelentése.

Az öntudat az önmagammal való határozott azonosság vállalást jelenti, például az eredetvállalást, meggyőződés vállalást, értékrendi elkötelezettséget. Ebbe a körbe tartozik a politikai meggyőződés vállalása, akár bármi áron, ennek minden következményével.

Az azonosság tudat egy meghatározott valósággal való azonosulást – pl. a Szentkoronához való tartozást, a haza-tudatot jelenti. Ide tartozik a lokális tudat – tájegységhez, szülőföldhöz, nyelvjáráshoz való tartozás – vállalása és megvallása.

Az önazonosság pedig a kívülről beérkező minőséghez való viszonyulást jelenti, ami lehet változó, főleg az önrész vállalása vonatkozásában – tárgyalt esetünkben a kisebbségi léthez, helyzethez való illeszkedést, beletörődést, azzal való azonosulást, alárendelődést.

A kérdésem mindenekelőtt azok felé irányul, akik a kisebbség kifejezést fontolgatás vagy mélyebb belegondolás nélkül, mintegy szómalomként ismétlik – mondván – mindenki használja. Beleértve az Európai Parlament képviselőit és az Európai Bizottság biztosait valamint az intézmény Jogi Szolgálatának tagjait, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében helyet foglaló kiküldötteket, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet szakembereit, az Európai Emberjogi Bíróság vagy a Hágai Nemzetközi Bíróság bíráit, szaktanácsadóit – sorolhatnám tovább végeláthatatlan sorban az ebben érintetteket. Mindazokat, akik ezekben a kissé mesterkélt, nemzetközinek nevezett, azonban a nemzetekhez kevésbé, annál inkább az államokhoz (hatalmakhoz) köthető, nem célszerűtlenül működő szervezetekben kénytelenek vátesz módján viselkedni és szolgamódon használni az értelmetlen, értelmezhetetlen, vagy éppen eredeti értelmüket veszített, ezért megtévesztő, figyelemelterelő szavakat – mint a nemzetállam, a nemzeti kormány, nemzeti hatáskör vagy éppen a kisebbség.

***

A kisebbség kifejezést a 19. és a 20. század európai nyelvhasználatában két összefüggésben ismerjük. Korábban a politikai élettel kapcsolatos fogalomként fordult elő, a kisebbségi politikai pártokat jelölve ezzel. Később, főleg etnikai vonatkozásban lett közismert. Ez a jelentése szinte kizárólagos értelemben máig érvényes.

A tizenkilencedik század végének és a 20. század elejének kisebbség fogalma egyértelműen és értelmezési kétséget kizáróan pártpolitikai összefüggésekre utalt, a pártpolitikai élet szakszavaként jelent meg. Azokra a politikai csoportosulásokra vonatkoztatták, amik arányaik, számszerűségük, csekély támogatottságuk miatt kiszorultak a hatalomból, tehát nem volt/nem lehetett beleszólásuk a nagy-politikába, az állampolitikába, a kormánypolitikába. Helyzetüknél fogva nem szerezhettek döntő befolyást az ügyek menetére. A kisebbség jelentése tehát eredendően azokra vonatkozott, akik ki vannak zárva a hatalomgyakorlásból. A lényege: a kisebbség hatalmon kívüli. A magyar nyelv sajátosságára utaló szójátékkal élve: peremen sepreget.

***

A huszadik század második évtizedében, az első világháború idejének második felében és végén zajló térnyerő és hatalomszerző tárgyalások, huzavonák, keresletek és kínálatok, politikai kofáskodások, gazemberségek, kufárkodások és koncepciózus érvelések közepette megszületett a kisebbség fogalomnak az átértelmezése vagy újraértelmezése. Új értelmet elsősorban a (történelmi) Magyarországtól elcsatolt területeken élő mintegy 3 millió magyar vonatkozásában nyert, akik kisebbséggé lettek nyilvánítva.

A kisebbség megnevezés nemzeti vagy etnikai vonatkozásban hivatalosan 1919 óta, az első világháború győztes hatalmai által megalkotott Versailles-i békerendszer életbelépése és az ezen belül az ekkor létrejött „kisebbségvédelmi” szerződések óta használatos.

Ezt a szerződést Ausztriával, Csehszlovákiával és a Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) Királyság-gal Saint-Germain-en-Laye-ben, 1919. szeptember 10-én kötötték meg a Szövetséges és Társult Hatalmak, Romániával Párizsban, 1919. december 9-én.

Ennek ellenére az 1920. június 4-én ugyanennek a békerendszernek a keretében a (maradék) Magyarországgal aláírt Trianoni Békeszerződés az említett országok vonatkozásában még nem a kisebbség, sem a korábbi nemzetiség kifejezést tartalmazza – ez utóbbinak szószerinti angol (nationality) és francia (nationalité) fordítása ugyanis állampolgárságot jelent, még ha az állampolgárságot ezeken a nyelveken másként is meg lehet nevezni (citizenship, citoyenneté). Nyilván a szerződés szövegezői még nem kattantak rá az új fogalomra, ezért a (maradék) Magyarországgal aláírandó békeszerződés szövegében „a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók” leíró meghatározást használták.

Ma (2013-ban) a világhálón a kisebbségnek a nemzeti vagy nemzetiségi kisebbségtől eltérő, más értelmezése alig lelhető fel. Esetenként a vakokat, sántákat, süketeket vagy a homoszexuálisokat nevezik kisebbségnek. Václav Havel, akit 1989. december 29-én Csehszlovákia köztársasági elnökévé választottak első Újévi beszédében (1990. január 1-én) az ország többségétől eltérő nyelvű és fajú egyének összességét valamint a testi sérülteket egyaránt kisebbségnek nevezte – ki gondolta volna korábban, hogy ő is lehet ennyire korlátolt. Még ha van logikája ennek a megközelítésnek, hiszen a többség szempontjából mindenki fogyatékos, aki nem vele azonos vagy hozzá hasonló.

***

A kérdés azonban arra irányul: miért nevezték el 1919-ben az elszakított magyar nemzetrészeket kisebbségnek?

A kisebbség a korábbi felfogás szerint a politikai hatalomból, a politikai döntéshozatalból kizártat jelentett. Az új felfogás szerint is ezt jelenti, hiszen nem tartalmilag változott a fogalom, hanem alanyilag. Mindkét felfogás szerint hátrányos helyzetűt jelent. Korábban ebben a vonatkozásban hátrányos helyzetűvé lett/tett személyeket és azok csoportját jelentette. A későbbi és a mai felfogás azonban társadalmi vonatkozásban nem tekinti őket csoportnak, közösségnek. A korábbi nemzetiségként való megjelölése a mai kisebbségeknek nem vonta kétségbe az ide tartozók közösségi létét.

Érdekességként kell megemlíteni, hogy az 1919-ben alanyilag átalakult kisebbségfogalmat az akkori Szovjet-Oroszország nem vette át, mint ahogy több mint egy évtizedig (az 1930-as évek elejéig) az akkori Szovjetunió negatívan viszonyult a Versailles-i békerendszerhez, amit ideológiai alapon tartott imperialista békének. Ebben az időben – legalábbis papíron – a lenini nemzetiségi politikát tartotta érvényesnek, ami többé-kevésbé az osztrák szociáldemokrata Otto Bauer elveit fogadta el, ami a kollektív jogok elismerését és az autonómiát tartotta megoldásnak azok esetében, akik az adott állam népességének többségétől eltérő nemzetiségű, nyelvű közösségek.

Mit lehet azonban kezdeni a Versailles-i minősítési rendszerben átírt kisebbség fogalommal?

Kezdjük a minősítő jellegével és menjünk vissza néhány szó erejéig a gyökerekhez.

A kisebbség azt jelentette, hogy az ebbe a csoportba tartozók ki vannak zárva a politikai hatalom gyakorlásából. Kiszolgáltatottak, mert a többséghez tartozók a fejük fölött átnyúlva hoznak döntéseket a parlamentben vagy a megyén. Ezek a (töpörtyűk) tiltakozhatnak ellene, esetleg beléphetnek olyan szövetségbe, koalícióba, ami által a politikai többség részévé válhatnak. A kisebbség kifejezést 1919 előtt kizárólag politikai pártokra, csoportokra vonatkoztatták. Ezt követően azonban a korábbi (politikai) kisebbséget ellenzéknek kezdték nevezni.

Viszont 1919-et követően, azt a számbelileg általában kevesebb létszámú, az állam felségterületén lakó népcsoportot jelölték kisebbségként, amelyet ki akarnak, vagy ki kell rekeszteni, vagy kirekesztettnek tekintik a közügyek gyakorlásából. Akik zavarják a „nemzetállam”, a legújabb abszolutizmus, a korai fasizmus, a kibontakozóban lévő nemzeti szocializmus eszméjének bűvkörét. Akiknek feje fölött átnyúlva hoznak döntéseket nem csak a jogalkotásban, hanem az állami és a közigazgatási hivatalok minden szintjén.

A megoldást is kitalálták arra, hogyan lehet kitörni ebből a helyzetből.

A korábbi felfogás szerinti politikai kisebbségi helyzetből csak kollektív kitörési lehetőség adódott azáltal, hogy a kisebbségi párt belépett egy olyan szövetségbe, amelyben az összesített politikai súlyuk meghaladta a többi párt súlyát – azaz beléphetett egy többségi koalícióba.

Az új felfogás szerint, a kisebbségi helyzetből egyénenként is ki lehet válni. Erre találták ki a nemzetiség szabad megválasztásának jogát. Ez azt jelenti, hogy pl. nem azért magyar valaki, mert úgymond magyarnak születik, azaz magyar családba, vagy azért mert magyar az anyanyelve. Felnőtté válásával maga dönti el, mi a nemzetisége. Felnőttként, gazdasági, azaz anyagelvű esetleg politikai érdekei szerint másként is dönthet, mint a származási meghatározottsága. Esetleg más is dönthet helyette, aminek hatalmi, esetleg politikai okok miatt nem mer ellentmondani.

Ez a körülmény az egyik oka a kollektív jogok elutasításának.

Ha az egyénnek vagy ezek csoportjának „handicap” helyzete nem a vaksága, süketsége, bénasága miatt keletkezett, akkor kiléphet belőle – többségivé válhat.

A kisebbség fogalom etnikai vonatkozású használata tehát egyértelműen arra utal: megszüntethető a kisebbségi helyzet. Erre egyetlen kínálatot ajánlanak: igazodhatsz a többséghez. Ami végső soron asszimilálódást, beolvadást jelent. Ezt a lehetőséget nevezik humanisztikus szómisztikával integrálódásnak, azaz beilleszkedésnek. Ha önként nem lépsz ki a kisebbségi állapotból, kizárt maradsz. Ezt a helyzetet ma előszeretettel nevezik önkéntes szegregálódásnak vagy gettósodásnak. Mind a két megnevezés azonban bolsevisztikus. Ezt a mai liberálisok, akik előszeretettel használják ezeket a fogalmakat, nem tudatosítják. Talán azt sem igen tudják, hogy ők nem a 19. századi liberálisok utódai, hanem a kommunista kiáltvány eszméinek késői – reméljük sikertelen – képviselői.

***

A konferencia címében megfogalmazott gondolat első felében (kisebbségi lét), lehet, hogy nem szándékosan, de lényegében egy kódolt üzenet rejlik. A hatalmi ágazatok döntéshozatali intézményeiből való kizártsága a kisebbségnek, amely eleve másodrendűséget jelent (mint a zsidók kizárása a közéletből vagy egyes szakmákból az emancipáció előtt) azt sugallja, hogy a kisebbség fogalmának egy etnikai csoportra vonatkoztatása célzatos szándék, aminek lecsengési ideje a kisebbségként nevezett csoport felszámolásának időtartamával azonos.

Ezért nem árt, még egyszer feltenni a kérdést: tudatosítjuk-e, mit jelent a kisebbség fogalom?

Summázva, de nem véglegesítve kijelenthető: a rendszerváltozást követő húsz egynéhány évben, de az előtte való húszban, sőt negyvenben sem találkoztam senkivel, akiben ez a fogalom egyértelmű kérdésfeltevést gerjesztett volna. Lehet, hogy azért sem, mert a fogalmak zűrzavarában éltünk akkor is, akárcsak most.

Bevallom, én is csak 1979-ben próbálkoztam először a kisebbség fogalmának a vitatásával az akkor nagy vállalkozásnak számító Bibó emlékkönyvben az „Adalékok a kisebbségi politikához” c. tanulmányomban. Ekkor a kisebbségnek a statisztikai, aritmetikai értelmezhetőségére helyeztem a hangsúlyt, ami – szerintem – ma is vállalható. Ezt megelőzően én sem gondolkoztam el a kisebbség kifejezés valódi jelentésén. Sőt, egy időben, csakazértisből (főleg az 1968-as Prágai Tavasz hatására) használtam a kisebbség fogalmat, elutasítva a kommunista időszakban a szocialista csehszlovák nemzet meghatározást, amit a cseh és szlovák nemzet valamint a nemzetiségek összessége alkotott. Aki érdeklődik a csehszlovák nemzetfogalom iránt, annak ajánlom Juraj Zvara munkáit, aki 1968-ig a nemzetiség kifejezést használta, de 1969-ben éppen a Prágai Tavasz okozta szemléletváltozás hatására rövid időre áttért a két világháború között használt kisebbség fogalom „szakterminológia” alkalmazására.

A kommunisták által előnyben részesített „nemzetiség” kifejezéstől azonban van rosszabb szóhasználat is. Ez a rendszerváltozás után egyes posztkommunista államokban meghonosodott nemzetiségi kisebbség fogalom, ami fokozottan értelmezhetetlen, ezért értelem nélküli, annak ellenére, hogy megjelenik törvények szövegében is. Például Szlovákia 1992-ben elfogadott és 2010-ben módosított alkotmányának preambuluma is két osztályba sorolja az államlakókat. Az egyikbe tartozik a szlovák nemzet, a másikba a nemzetiségi kisebbségek.

Önmagában az a tény, hogy 2013-ban Magyarországon a kisebbség (kisebbségi önkormányzat) helyett az új alaptörvény szellemében ismét a nemzetiség (nemzetiségi önkormányzat) kifejezést használják, nem enyhíti ezt a megítélést – inkább súlyosbítja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar államjogszemlélet sem tud kitörni egy bűvös körből. A nemzetiség fogalom újbóli használata szerencsétlen visszatérést jelent nem csak a szocialista nemzetre hajazó korábbi államnemzet felfogáshoz, hanem a 19. századi elhibázott nemzetszemlélethez, mely szerint a nemzetiség a valós jelentésével, azaz a nemzethez való tartozással ellentétben másodlagosságot jelentett – mert a nemzet akkor magyart jelentett. A nemzetiség nyelvi másságot/másodlagosságot, a nemzetileg magyarrá válás átmeneti állapotát jelentette. Ma a 20. és a 21. század fordulóján az európai szóhasználatban a nemzeti és állami közötti egyenlőség, illetve a nemzetállam fogalma jelenti ugyanezt a zavaros nemzet fogalmat és az abszolutizmus korában kialakult állameszmét. Ne felejtsük: magyar abszolutizmus nem volt.

A 19. században éppen a nemzet és a nemzetiség államjogi megkülönböztetésének, de nyelvileg (és nyelvtanilag is) értelmezhetetlen megkülönböztetésnek a következtében fokozatosan zagyossá vált az államszemléletünk és a nemzetfelfogásunk is. Ez annyiban a mi hibánk, hogy egyrészt igyekeztünk lemásolni a száz évvel korábban, tőlünk nyugatabbra megvalósuló állampolitikákat és az ezek függvényében zajló társadalmi események eszmeiségét, másrészt nem értettük meg a körülöttünk átalakuló világot – hiszen akkor már mindegyik etnikai vagy nemzeti közösség az egyenjogúságot óhajtotta. A nemzeti törekvések ekkor már kölcsönösen egymásnak feszültek, míg száz évvel korábban egyértelműen a gyengébb, azaz a hatalmon kívüli maradt alul. A 19. század végén minden emancipációs törekvés mögött valamilyen (külföldi) hatalmi érdek is felsorakozott.

Nem önmagunk megnyugtatására, inkább azoknak címezve mondom, akik a magyar állameszme folytonosságát ily módon képzelik el: akkor sem jó üzenet visszatérni a „nemzetiség” szóhasználathoz, ha tudjuk és tudatosítjuk, hogy a magyar állameszme a Szentkorona által egyének és etnikumok fölött terjedt ki az ország lakóira, már akkor is, amikor a nemzetnek még nem volt értelme a modern hatalmi politika szempontjából.

Lehet, hogy ma sem értjük a környezetünket?

***

Csak azért visszatérni a magyar történelmi nemzetszemlélethez, főleg annak a nemzetpolitika szempontjából sikertelen 19. századvégi, akár még liberálisnak, de inkább megengedőnek vagy puhának nevezhető felfogásához, mert a körülöttünk élő nemzetek a mi 19. századvégi hibás felfogásunkat a 18. századi körülményekhez mérten másolják? Mert a nemzetállamot II. József szellemében képzelik el? Azaz a megszerzett területhez és az ott lakó „másfajúakhoz” gyarmatosító módján viszonyulnak?

Bocsássanak meg nekem a felvilágosodás korának szakavatottjai és csodálói. II. Józsefet, az akkori államjog és közjog felforgatóját, aki minden bizonnyal felvilágosult uralkodó volt és rendeleteit is ennek jegyében hozta meg, mégis inkább egy huszadik századi minősítéssel fasisztának kellene nevezni. Aki azért nem tette le az esküt a Magyar Szent Koronára, hogy a Német-római Császárság Habsburg hatalmi érdekei szerint bekebelezhesse Magyarországot, és ezért ne lehessen őt esküszegőnek nevezni. Ez az ember, 1541-től számítva egyetlenként és tényszerűen került Magyarország viszonylatában gyarmatosítói pozícióba. Magyarország teljes közigazgatási átszervezésével, a megyék autonómiájának megszüntetésével, valamint az akkori viszonyok között az egyetlen önvédelmi eszközt biztosító nemesi kiváltságok megnyirbálásával, a német nyelvnek hivatalossá tételével megszégyenítette késői utódait, akár Josif Visszarion Dzugasvilit is. De hű maradt szellemi elődjéhez, Kollonich Lipóthoz, aki szerint Magyarországot koldussá, katolikussá és németté kell tenni és annak kortársához Antonio Caraffa tábornokhoz az eperjesi vésztörvényszék felállítójához. A 20. század első felének államszervezési tapasztalatai alapján ezt a társaságot a totalitarizmus és a fasizmus előfutárainak lehet nevezni. Ezek az emberek és az általuk kialakított módszerek és az ezekhez kötődő gyakorlat aligha különbözött Mussolini fasizmusától, a nácizmus kezdeti korszakától vagy BenešEduardnak 1943 óta megfogalmazott szándékaitól.

Ezt a szellemet tükrözi az 1919-től érvényben lévő kisebbség fogalom is.

Tény, hogy ma nem illendő ebben az irányban vizsgálódni, mert kiderülne, hogy a huszadik századi téveszmék és rettenetes módszerek a ma is felmagasztalt európai nyugat hagyományain alapulnak. Azokon a hagyományokon, amelyeken kialakult a 20. századi Európa és az mai Európai Unió. Kiderülne, hogy a mai európai nemzetállamok száz-kétszáz évvel ezelőtti elődeinél ringott a fasizmus bölcsője – a Német-Római Birodalomban és a Francia Királyságban, illetve a Nagy Francia Forradalomban. Aminek tetszik, nem tetszik szellemi előfutára volt a értékrendileg kétséges, azonban racionálisan egyértelmű felvilágosodás. Ugyanakkor, ha tudatosítjuk, hogy Newton törvényei ezt majdnem száz évvel megelőzték, akkor a francia felvilágosodás csak ócska utánzatnak tűnik. Erről ennyit.

Ha értelmileg belátjuk, hogy Európa szellemtörténetének és állameszme szemléletének a megvilágítása az abszolutizmus vetületéből nem áll messze a valóságtól, akkor azon sem csodálkozhatunk, hogy Trianon után minden fogalom megváltozott, nem csak a kisebbség fogalma. Az elszakított magyarokból megszüntetésre ítélt kisebbség lett, illetve az 1947-es Párizsi Békeszerződés után röviddel a nemzet csehszlovákot a nemzetiség magyarul beszélő csehszlovákot jelentett; a nemzet románt a nemzetiség magyarul beszélő románt jelentett, a nemzet jugoszlávot a nemzetiség magyar magyarul beszélő jugoszlávot jelentett és így tovább.

***

Sem a politológusok, sem a történészek nem kellőképpen tudatosítják, hogy Európa, mától visszaszámolva az elmúlt négyszáz évben szinte értelmezhetetlenül megváltozott, aminek sok következménye lett. A reneszánsszal kezdődött, majd a reformációval folytatódott a változás. E két eszmei áramlat ugyan nem térítette ki Európát eredeti medersodrásából, csak a korábbi folyását módosította. Elsősorban gazdagította és demokratizálta. Erre a két, máig meghatározó eszmei áramlatra adott hatalmi és ideológiai válasz az abszolutizmus volt, aminek az erőszakossága máig ható, ami a mai viszonyokat is befolyásoló alapvető értékrendi változást eredményezett. Ennek lett a következménye a dinasztikus politikának a modern hatalmi politikává való átalakulása a 19. század utolsó harmadára összpontosítva. Ezt akár az anyagelvűség diadalaként is lehetne összegezni.

A politológusok és történészek azt állítják, hogy a modern abszolutizmus által modernizált társadalom és a felvilágosodás teremtette meg annak az ugrásszerű változásnak a lehetőségét, ami a modern nemzetek kialakulását eredményezte. Nem gondolják végig, hogy ez nem a modern nemzet kialakulásához vezetett, hanem az abszolutizmus bedarálási módszereinek következtében kialakult államnemzetet megjelenéséhez. Még kevésbé tudatosítjuk, hogy a 20. század második felének szabadelvű politológusai által kispekulált nemzetfejlődési lépcsőfok, a nemzetállam meghaladása, sem jelent mást, mint az átmeneti eszközként kialakított államnemzetek fellazítását a globalizáció érdekei szerint.

***

Az abszolutizmus és a modern hatalmi politika találkozásának sodrásában indult el az a Nagy Fogalmi Forradalom, amit akár a szellem torzulásának is nevezhetnénk. Ebben a lendületes „felvilágosult” átalakulásban csaknem mindennek másfajta, az eredetitől eltérő értelmet vagy tartalmat adtak, sok esetben megőrizve a korábbi szavak eredeti formáit.

A dinasztiáknak a korábbi, nemzetek fölöttiségén okulva vagy abból kiindulva, a velük szemben álló ténylegesen kizsákmányoltak társadalmi osztályára hivatkozóan a 19. század közepén írták át ezt az eszmét a Kommunista Kiáltvánnyal internacionalizmusra. Így lett a dinasztikus politika nemzetek fölöttiségének elvéből internacionalizmus, ami valójában nemzetellenességet jelent. A Szentszövetség megalakulása jelentette a dinasztikus politika csúcsát, és a világosi csatatér a leáldozását. Ettől kezdve az összes európai háború (a Habsburgok háborúinak kivételével) már a modern hatalmi politikáról szólt, ami nem a dinasztiák, hanem a gazdasági érdekeltségek hadviselései voltak.

Figyelemre méltó azonban, hogy míg a dinasztiák nemzetek fölöttiségét a 19. században a kommunisták értelmezték át internacionalizmussá, a 20. században, amikorra sokfelé szalonképtelenné vált az osztályharc, a kapitalisták minősítették át az internacionalizmust piacgazdasággá majd globalizmussá. A tőkeelvűség szemszögből a dinasztiák nemzetek fölöttisége értelmezhetetlenné vált. A dinasztiák helyét a „multinacionális” cégek és a kapcsolati hálóként működő pénzközpontok foglalták el, a hagyományos nemzetek helyét a népfenségként csúfolt, a tőke érdekének alárendelt, a nemzetállami állapotot meghaladó piaci vevők hada és a reklám-idióták foglalták el. Ennek a folyamatnak egyik szüleménye a kisebbség fogalom etnikai vonatkozása.

Az ezernegyven évvel ezelőtt (973-ban), az első európai csúcsértekezleten I. Ottó által, Quedlinburgban, a Német-római Birodalom kezdetén kialakított, a még közösen értelmezhető alapoktól annyira eltávolodott Európa, hogy ma már a multinacionális cégek érdekén kívül a politikai közéletben nincs semmilyen közös értelmezési alapunk. Mint ahogy az alapeszme, az Európa-eszme sem értelmezhető már a különböző politikai, gazdasági és hatalmi érdekek dzsungelében, hiszen Európában az első világháború idején sikerült megszüntetni az egyetlen közös értelmezési alapot, a keresztény értékrendet – ezzel ért véget a 19. század.

Nem is tudom, mért csodálkozunk azon, hogy ugyan sok vita után, kikerült a keresztény eszmeiség az Európai Unió alapokmányából a Lisszaboni Szerződésből. Európa mai állapotában már nem keresztény. Azt azonban még nem tudjuk, hogy mi. Remélem, addig nem derül ki, amíg nem tér vissza a gyökereihez.

A jelenlegi méta, a mitikus hivatkozási alap ebben a bonyolult átalakulásban a demokrácia, mint a korombéli felnőttek fél évszázaddal korábbi szeretett játékában, a bújócskában az „opaszolom magam, nem ér a nevem, káposzta a fejem” varázsszava. A demokráciára hivatkozunk általános értelemben, ami azonban önmagában nem érték, csupán elvek rendszere. Az érték benne az, amit az elvek érvényesítése fokán önmagunkból oltunk bele. Ezt nem értette a rendszerváltozás előtti és nem érti az utána következő nemzedék sem, mindmáig. A rendszerváltozás előtti legfiatalabb érett generáció azt gondolta, hogy a demokráciában azt tesszük majd, amit jónak látunk (amit akarunk), most pedig nagyon sokan csak a spekuláció és a lenyúlásos saját érdekérvényesítés lehetőségét látják benne. Ha a demokráciában nem fedezzük fel az íratlan erkölcsi szabályozók rendszerét, akkor ne csodálkozzunk azon, ha egyesek vissza fogják sírni a tekintélyelvűséget.

***

Az Európa eszme torzulásának útvesztőjén végigbotorkálva láthatjuk ennek egyik végtermékét: a nemzeteszme eltorzulását, ami a nemzetnek hatalmi kérdésként való megjelenését, a nemzeti ellenségkép tudatos megrajzolását jelenti. Ezt a képet a többségi társadalom saját frusztrációjának ellensúlyozására alakítja ki a nemzetiség, a kisebbség vagy a szomszéd nemzet felé. Ez a kényszerkép teljesebbé teszi a kisebbség-fogalomnak az érthetőségét. Egyúttal azt is, hogy a nemzeti kérdés egyes vonatkozásai miért váltak kisebbségi kérdéssé.

Aligha gördül végig tudatunkon, hogy a kisebbség kifejezésnek van orvosi, matematikai, hatalompolitikai és politológiai vetülete. Ez utóbbi vonatkozása már-már társadalmi-lélektani kérdéssé is vált. Maradjunk erősek: alig valaki tudja a fogalom használói közül, hogy valójában mit jelent a kisebbség, ugyanakkor van értelme minden, előbb említett vonatkozásban.

Orvosilag ezt nano szókapcsolatban használják, ami kicsit, törpét jelent. Ebből ered a törpeség, nanizmus kifejezés, ami genetikailag törpe testi állapotot, lélektanilag törpe lelkiállapotot jelent. Ez, utóbbi vonatkozásban nanizmusként törpeséget, törpe-létet, törpe-tudatot, ha úgy tetszik kisebbségi tudatot, azaz társadalmilag megnyilvánuló lelki gubancot is jelent. Ez létező tömeglélektani állapot, amit a zsidók esetében az egyház tudott kezelni, de 1920 óta a magyarok vonatkozásában nem találtak erre ellenszert.

Matematikailag leginkább egyértelmű a jelentése: a kicsi kisebb, mint a nagy, tehát a kevés kevesebb, mint a több.

A fizikában néhány évtizeddel ezelőtt megjelent a nano- kategória (ma nanotechnológia néven slágerfogalom), túlszárnyalva (vagy alulmúlva) a korábban legismertebb kicsi fogalmát a pico-t.

A kisebb azonban arányosságot is jelent. A kifejezés aritmetikailag értelmezhető és megalapozott – egy kevesebb, mint kettő, de ez nem osztályozást jelent, hanem mennyiséget. Csak mennyiséget és semmi mást.

A fogalom értelmezése kapcsán Csepeli Györgyöt kell idéznem, aki a „Kisebbség és képzelet” c. 1996-ban publikált eszmefuttatásában (www.csepeli.hu) eddigi ismereteim szerint legzseniálisabban foglalta össze a kisebbségi helyzetet, érzést és tudatot valamint ennek következményeit. Csepeli esszéjének első mondata is nagyon fontos „a kisebbség fogalma látszólag statisztikai fogalom” – írja. A hangsúlyt ő is a látszólagosságra teszi és azonnal a lényegre tér. Szerinte a magyar nyelvben a kisebbség fogalma a csökkent értékűségre utaló képzettársítást von maga után. Való igaz, de ez elsősorban az első világháború utáni időktől érvényes. Csepeli kulcsmondata „Valójában arról van szó, hogy a három fő társadalmi tőketípus, a politika, a gazdasági és a kultúra tőketípusa tekintetében a kisebbségnek kevesebbje van. Elég egyértelmű, hogy a kisebbség hatalom nélküli, nincsenek gazdasági erőforrásai.” Majd néhány mondattal lejjebb így folytatja „a kisebbségektől elveszik a kommunikáció lehetőségét. Elveszik a nyelvét.”

Érthető: a kisebbséget megfosztják minden eszközétől, ami szükséges identitásához, önépítéséhez, önrendelkezéséhez.

***

Konferenciánk alapgondolatához, a kisebbségi léthez és az identitáshoz kapcsolódva két olyan „legújabb-kori” kifejezésre utalnék, amely valamikor 2001 tájékán a Velencei Bizottság hatására jelent meg az Európa Tanács berkeiben, a Magyarországon elfogadott ún. státustörvény kapcsán. Egyik a kin-state, másik a home-state fogalom.

Magyarra nem fordítható le pontosan egyik fogalom sem, talán semmilyen nyelvre sem, mert egy ortopéd nyelvi szülemény, amelynek szavai nem azonosíthatók egyértelműen, egyetlen nemzeti nyelven sem. Csak magyarázhatók.

Szabadon értelmezve magyarul a kin-state anyaországot jelent, pontosabban azt az országot, amelynek többségben élő nemzetével azonos a szomszéd országban élő „kisebbség”. A home-state befogadó (otthont adó) országot jelenti, pontosabban azt az országot jelenti, ahol az előbbi ország többségi nemzetével azonos nemzetiségűek élnek „kisebbségben”.

Első olvasatra a szabadon értelmezett szavak érthetőek azonban csapda jellegűek, mert ha európai viszonylatban értelmezzük, kiderül, hogy többértelműek. Egyik fogalom sem utal arra, hogy milyen körülmények között jött létre a fogalom által megnevezett állapot. A magyar nemzet viszonylatában a kin-state csak akkor fordítható anyaországként, ha nem a mai Magyarországgal szomszédos országról beszélünk. Magyarország ugyanis csak azon magyarok számára anyaország, akik elhagyták a Kárpát-medencét, a történelmi ország területét. A home-state is csak ebben a viszonylatban lehet befogadó vagy otthont adó ország.

Ez a két új fogalom, tehát további félreértelmezésekre is okot adhat. Például arra, hogy a „kisebbség” a szomszéd országba való kivándorlással jött-e létre vagy sem. Amire további képzettársítás kapcsolódhat: a kisebbségiek megtűrt idegenek? Vagy: települjenek oda (vissza), ahol a fajtestvéreik élnek? Ahonnan jöttek? Mindezek a kapcsolódó vélemények vagy érzések a kisebbségként számon tartottak másodrendűség- vagy kisebbrendűség-, megtűrtség-érzetét erősíthetik, vagy éppen megtűrhetetlenségüket. A többségiekben a fenyegetettség érzetét válthatják ki, vagy ezekre a lappangó érzésekre alapozhatóan akár egy gyűlölet-kampány alapjául is szolgálhatnak. Mint ahogy ez gyakran megjelenik a választási kampányokban a Magyarországgal szomszédos országok egyikében-másikában.

A kisebbség fogalmának negatív tartalmát, illetve a kin-state és a home-state fogalom többértelműségét vagy félreértelmezhetőségét némileg enyhíthetné, ha a nemzetközi szóhasználatban meghonosodott volna az őshonos kisebbség fogalma, ami egyértelművé tenné, hogy nem bevándoroltakról van szó. Egyúttal az őshonosság előtérbe helyezné a területhez való kapcsolódást a szülőföld vonzatában, valamint erősítené a kisebbség fogalom statisztikai, aritmetikai értelmezhetőségét.

Az őshonosságot azonban éppen azok az államok utasítják el, ahol az elszakított magyarok élnek, mert ez kétségbe vonja az ő nemzetállami létüket. Ha ott mások is élnek őshonosként, mint ők, akkor az nem nemzetállam. Ez az álláspont az egész Európai nemzetállami-államnemzeti vagy államoknak-nemzeteknek a Francia és a Szent Német-Római Birodalom alapján létrejött uniója elméletét veszélyezteti, noha az alapeszme I. Ottó által, Quedlinburgban, a Német-római Birodalom kezdetén kialakított, a még közösen értelmezhető alapokból indult ki. Konrád Adenauer 1946-ban elmondott beszéde a német nemzet újraalkotásáról áttételesen erre utal. Ha tehát van Európának feladata saját újraértelmezésére, akkor ebből kell kiindulni.

De mégis az lenne a legjobb, ha Európa levetkőzné a száz évvel ezelőtti kényszer-zubbonyát és ismét néven nevezné a valóságot. Elfelejtené a ráerőszakoltat. Hiszen a Trianon utáni Magyarország államhatárán túl a Kárpát-medencében élő minden magyar elszakított magyar.

***

Konferenciánk címének vonatkozásában az a kérdésem: a kisebbségi létről, azaz a kevesebbek létéről, a bármiféle döntésből kizártak önazonosságáról akarunk-e a továbbiakban eszmét cserélni, vagy azokról, akik elutasítják a kisebbség megbélyegzést?

Remélem, azokról kívánunk a továbbiakban beszélni, akik ugyan lélekszámuk szerint kevesebben élnek az adott állam területén, mint a legnagyobb létszámban élők, de csoportot alkotnak, szembeszegülnek a megkülönböztetéssel, közösségként kívánják élni életüket, saját ügyeikben önmaguk akarnak döntési joggal bírni, bátran vallják nemzeti eredetüket és összetartozásukat a nemzetük többi részével és őshonosak az általuk lakott területen.

Sejtem és remélem, hogy mindannyian a témánknak erről az utóbbi vonatkozásáról akarunk beszélgetni.

Ha mindebben egyetértünk is, néhány adalékot kívánok elmondani, hogy erősítsem magunkban a kisebbség-fogalomnak a 20. század elején kiötlött megbélyegző jellegét.

A huszadik század torzult eszmevilágának egyik szörnyszülöttje a nemzeti vagy nemzetiségi kisebbségi kérdés, aminek előzménye ugyan a 19. században kialakult államnemzet felfogásban gyökerezik, de mégsem ez az oka, hanem az új államalakítások hatalmi-ideológiai háttere.

A huszadik század egyik legnagyobb ilyen kísérletét az 1920-ban létrehozott Csehszlovákiában hajtották végre. A jogot és a törvényeket az alapvető jogok, az emberjogok, szabadságjogok, a jogegyenlőség szempontjából szemlézők felé csupán azt az értesítést kellene elküldeni, hogy van egy állam 1920 és 1938 között, amelynek területén nincs egységes jogrend. Azaz törvények szerinti anarchia uralkodik – ez volt a 20. századi versailles-i konstrukcióban létrehozott demokrácia példaképe, Csehszlovákia.

Ennek a jogi anarchiának a bizonyítéka, hogy a két világháború közötti Csehszlovákiában más jogrend működött az ország nyugati felében, ami korábban osztrák fennhatóság alá tartozott és más jogrend működött a korábban a történelmi Magyarországhoz tartozó részén. Ennek a kettős jogi mércének a leginkább főben járó bizonyítéka az 1922-ben meghozott földtörvény. Eszerint az országnak a korábban a történelmi Magyarországhoz tartozó részén lévő birtokokat állami kezelés alá vonták, azaz államosították. Ez nem vonatkozott az ország nyugati felére. Ott azonban a német tulajdonú ipari üzemek tulajdonosai mellé rendeltek államilag kiutalt új cseh tulajdonosokat. Az új állam keleti felében 1928-ig azonban megszűnt minden magyar tulajdonú nagyvállalat vagy átkerült cseh tulajdonba. A terület magyarok által lakott részén egy kivételtől eltekintve megszűnt minden ipari létesítmény. Magyar mezőgazdától az állam nem vásárolt fel élelmiszeripari nyersanyagot Ezen akkor a békét megalkotó államok politikusai közül senki sem háborodott fel, pedig ellentétben állt minden, akkor és ma is érvényben lévő európai jogelvvel, pl. a tulajdonjoggal vagy a piaci esélyegyenlőséggel.

Van ennek a kettős mércének a mához közelebb álló példája is.

Az Európai Bizottság Jogi Szolgálata 2002-ben a második világháború utáni Csehszlovákiában megalkotott kollektív bűnösséget érvényesítő jogi normákról azt a véleményt alkotta, hogy ezek nem érintik a mai Európai Uniót, mert az 1957-es Római Szerződés előtt születtek – ezt a Frohwein-féle jelentés mondta ki.

Minden álláspontot el lehet fogadni, főleg ha nincs alóla kivétel. De ha a Frohwein-jelentés álláspontját elfogadom, akkor az Európai Unió területén nem lehet büntethető a holacust-tagadás, hiszen a holocaust is 1957 előtt történt. Sőt minden, 1957 előtt elkövetett háborús bűntettet is elévültnek kell tekinteni. Tekintet nélkül arra, kinek mi erről a véleménye, milyen érzelmi szálak kötik az 1957 előtti eseményekhez. Ha mégsem, akkor az 1956-os és az ehhez kapcsolódó magyarországi kommunista bűntettek és általában a kommunizmus bűntettei valamint a Benes-dekrétumokis uniós ügyként minősíthetők és el nem évült bűnügynek, jogsérelemnek kell tekinteni.

***

Néha olyan érzésem támad, mintha a kisebbség fogalmát a magyarok miatt értelmezték volna át 1919-ben, és a magyarok miatt alkalmaznák a kettős mércét is, hiszen másként nem hozhatnák hátrányos helyzetbe a magyarokat.

De maradjunk az eredeti témánál.

Mi a kisebbség?

Hátrányosan megkülönböztetett egyének tömege vagy számbelileg kisebb lélekszámú közösség?

Ha a ma érvényes európai jogfelfogás nyomvonalán haladunk, és feltételezzük, hogy az emberi jogok egyetemes nyilatkozata új korszakot nyitott jogfelfogásunkban is, akkor a kisebb lélekszámú közösségeknek ma már a számbelileg nagyobb lélekszámú közösséggel egyenrangú, partneri viszonyban kellene léteznie. Ezt a jogigényt semmilyen szinten sem lehetne kétségbe vonni. Ezért a kisebbség fogalmát is el kellene felejteni. Ennek az elvnek illetve jogszemléletnek a megsértését az Európai Unió megfelelő fórumának kellene kötelező érvénnyel orvosolni.

Ez egyébként az Európai Unió értékpróbája lesz előbb utóbb. Ha kiállja ezt a próbát, megmarad az EU.

***

A korábbiak során lehetett volna néhány kritikus megjegyzést tenni az önrendelkezésre vonatkozóan is. Elsősorban amiatt, hogy, például a Versailles-i rendszerben az önrendelkezést doktriner módon úgy értelmezték: csak annak van erre joga, akinek ezt a jogot megadják. Ez tehát nem általánosan érvényesíthető, csupán kiutalt jognak tekinthető. Az 1990-es években lefolytatott parlamenti és politikai vitákban az autonómiáról, azaz a belső önrendelkezésről, a szlovák politikusok, sőt esetenként szakemberek is gyakran érveltek úgy, hogy a magyarok 1920-ban éltek az önrendelkezés jogával és létrehozták a független Magyarországot. A többi magyar, aki nem Magyarország területén él, nem jogosult az önrendelkezés egyetlen formájára sem, mert a magyar nemzet erre való joga már beteljesült.

Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzet megkapta önrendelkezési jogát azzal, hogy létrejött az akkori „nemzetközi” jogrend szerinti Magyar Állam? De azok a nemzetrészek, amelyek el lettek szakítva a nemzet tömbjétől, akkor nem élhettek ezzel az önrendelkezési joggal. A nemzet többi részének tehát semmi joga nem adatik az önrendelkezésre? Ennek a jognak az érvényesíthetősége érdekében legkevesebb népszavazást kellett volna kiírni mindenütt. Vagy nem kellett volna aláíratni két sajnálatra méltó senkiházival a trianoni békeszerződést. Ezen a ponton kezdődhet az 1918 utáni és a mai magyar nemzetpolitika bírálata.

Eszerint a felfogás szerint a nemzet leszakított részei már nem a nemzet részei – csupán kisebbségek? Vagy ma is a nemzet részei? Ha igen, akkor ez állampolitikai kérdés.

A kérdés az, egyetértünk-e ezzel, vagy sem?

Nos, ha végigtekintjük a 20. század globalista szemléletű „nemzetközi” jogalkotását, arra a megállapításra juthatunk, hogy sok vonatkozásban hibás következtetésre jutottunk önmagunk, a magyar nemzet kapcsán is az elmúlt csaknem száz évben.

A trianoni trauma is egy hibás értékelés következménye volt. Egyrészt azért, mert az ebből eredő szemlélet akadályozott bennünket az önhibánk részarányának felmérésében, másrészt azért, mert nemzeti sorstragédiaként értelmeztük. A revízió politikája ebből a szempontból sokkal ésszerűbb volt, de nem biztos, hogy józanabb is volt.

Egyben biztosak lehetünk. Egyetlen magyar nemzettest, ami 1920 óta államilag elszakítottan él az egyetemes magyarságtól, nem tekinthető kisebbségnek, még ha az ott élő számbeli többséghez arányítva kisebb lélekszámú csoportot is alkot. Mert ha elfogadnánk az 1919-ben szentesített kisebbség fogalmat, akkor elfogadnánk a másodrendűséget.

***

Csupán példaként kívánom felidézni a valamikori Csehszlovákiához szakított magyarok egyik, 1990-ben a Kárpát-medencei összetartozás eszméje szerint létrehozott politikai csoportosulásának, az Együttélés Politikai Mozgalomnak két dokumentumát.

Az egyik szerint, 1991-ben (november 13-án) Csehszlovákia államválságának idején a prágai parlamentben a csehszlovák eszme megreformálását jelentő javaslatot nyújtottunk be. A parlamenti vita, amelynek keretében a javaslat be lett nyújtva arról szólt: legyen-e kiírva népszavazás az állam jövőjéről. Javaslatunk népszavazási kérdésként lett megfogalmazva. Az akkori cseh-szlovák alkotmányhoz ragaszkodó megfogalmazás szerint szöveghűen idézem:

„Kívánja-e a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak, mint nemzetközi jogalanynak a jogfolytonosságát, amelyben teljes mértékben tiszteletben tartják a nemzetek, a nemzeti és etnikai kisebbségek önrendelkezési jogát, amely a köztársasági és tartományi önigazgatásban, területi és kulturális autonómiában nyilvánulna meg?”

A javaslatról szóló szavazással kapcsolatban nem az a meglepő, hogy ellene szavaztak a szlovákok és a csehek, hanem az akkori kormánypárti magyarok is.

A másik gondolkodási bizonylat két évvel később (1993. február 27-én) született meg. Íme:

„A magyar nemzet Szlovákiában élő része a magyar nemzet szlovákiai nemzeti közössége. Ezen alapul a szlovák nemzettel egyenrangú, partneri viszonya, amely azonos jogok és kötelességek eredője a politikai, társadalmi és gazdasági élet minden területén.

A szlovákiai magyar nemzeti közösség alapvető joga, hogy önrendelkezését érvényesíthesse mind helyi, mind területi önkormányzat formájában és a személyi elvű autonómia keretei között.”

***

Ezután nem is lehet feltenni más kérdést, mint hogy miért nem sorakozott fel a felvidéki magyarok többsége, vagy a kárpát-medencei magyarság, 1994. január 8-án a felvidéki magyarok legnagyobb eseményének, a komáromi önkormányzati nagygyűlésnek a támogatására, ahol az előbb idézett két meghatározás mentén fogalmaztuk meg a kívánt jövőt?

Ebben a két idézett meghatározásban a konferencia címében jelzett két fontos kérdésre – a kisebbségi létre és az ehhez kötődő esetleges identitástudat kialakulására – vonatkozó válasz is elhangzott. Immár húsz éve annak. A válasz lényege: nemet mondunk a kisebbségi létre és elutasítjuk a kisebbségi lét függvényeként kialakuló vagy kierőszakolt azonosság tudatot, ami ebben a vonatkozásban kisebbségi önazonosságot jelentene. A kisebbségi önazonosság egyenlő az önfeladással.

A rendszerváltozás kezdete óta eltelt csaknem negyed évszázad úgy látszik rövidnek bizonyult arra, hogy összeszedett, közös választ tudjunk megfogalmazni a „mit akarunk?” című kérdésfelvetésre. A „mit kell tennünk?” kérdés pedig még el sem hangzott.

Van azonban két jó hírünk: a Vajdasági Nemzeti Tanács jó irányba halad az autonómia felé. A romániai magyarok Székelyföld ügyében szintén összefogtak – maradjanak így. A Felvidék várat magára – meddig? Belehalunk vagy életben maradunk?

Kossuth Rádió, Felvidék.ma, on