A Felvidéken Karácsonykor mi lóg a fákon?

Márai Sándor, a lélekben mindig kassai polgár, 1956 karácsonyán, átmenetileg newyorkiként szegezte fel az emberiség közélete épületének homlokzatára az emlékeztető feliratot: nem csillogós díszek, cukorkák lógnak a karácsonyfán, hanem más, „Népek Krisztusa, Magyarország”.

Ráérzett: az emberiség megváltása mintegy 1923 évvel korábban megtörtént – a továbbiak csak tőlünk függenek. Éltünk-e ezzel a szakrális lehetőséggel, jól sáfárkodtunk-e ezzel a kegyelemmel? Lehet, hogy a kegyelmet sikerült egyénenként érvényesíteni, de sikerült-e a népeket, a nemzeteket, a közösségeket megváltani, a megbékélés és a megbocsájtás útjára terelni?  
A fogyasztói társadalom 1956 karácsonyán talán még nem hódolt annyira a kezében fenyőfát tartó, rénszarvasokkal szánkázó Mikulásnak, hogy elfeledtesse Krisztus születését és csecsemőkori, majd felnőttkori megpróbáltatásait. Talán akkor a globalisták Mikulása még nem bíztatta annyira a fizetőképes és falánk, egyenes testtartású „majmokat” a vásárlásra, mint később. Ha megnézzük a korabeli filmeket, nem lehetnek kétségeink: Márait senki sem értette a nagyvilágban, csak mi. Noha nem is volt tudomásunk a verséről.

Ez a sokszoros tragédia.

Akkor, 1956-ban hajlamosak voltunk arra Európa keleti felében, hogy elhiggyük, csak a kommunisták akarják belőlünk kitörülni a Szenteste és Karácsony varázsát. Ma, több mint fél évszázaddal később már nem vagyunk ennyire balgák – hiszen az egész „nyugati” világ erről szól. Márai negyed évszázaddal ezelőtti öngyilkossága sem szólt másról. Ott voltam tőle nem messze. Nem sokkal azelőtt, hogy találkoznunk kellett volna, vette el életét önkezűleg. Washingtonban mondták a fülembe, néhány órával a megtörténte után a szörnyű hírt 1989 februárjában. Márai többet tudott a világról, mint a világ önmagáról.   
Most már csaknem száz éve időszerű Márai 1956 karácsonyán feltett kérdése, ezúttal a felvidéki magyarokkal kapcsolatban, akik soraiból ő is származik/származott: a sajátosan terhelő gondok, csillogós csomagolásban lógnak a magyarok fenyőfáin ilyenkor, a szeretet ünnepén, Felvidéken.

Márai ugyanúgy tudta, mint a nemzet többi elkötelezett tagja, hogy a történelmi Magyarország feldarabolásának következtében, a 20. század második évtizedének vége óta már semmi sem hasonlítható Európának korábbi, 973-tól számítandó több mint ezer éves arculatához.
Európának évszázadokon át Magyarország volt egyetlen, azon állandó állapotú állama, amit legtöbbször nyugat felől akartak átalakítani. A hatalmilag érvényesített jog szerint 1920-ban ezt a történelmi országot és államot végeztek ki oly módon, ahogy 907-ben a pozsonyi csatában képzelték el a bajor-frank szövetségesek, csakhogy akkor vereséget szenvedtek.
***
Még a keresztény politikusok sem tudatosítják, hogy a Versailles-i békerendszerrel ért véget Európa keresztény egysége, aminek egyik tétele a történelmi Magyarország szétverése volt.

Erről ma nem illik beszélni.

Arról sem, hogy Mussolini után Csehszlovákiában hozták létre Európa második, fasiszta pártját, a Csehszlovák Szocialista Pártnak 1926-ban nemzeti szocialistává való átalakításával. Ennek a pártnak volt vezető tisztségviselője Edvard Beneš, a nemzeti szocializmus egyik jelentős európai megtestesítője (még ha a történészek magyarázzák is, hogy az átalakításkor a fasiszta szárny vereséget szenvedett). A történészi cáfolatot Beneš saját életműve ellenpontozta, hiszen amit a második világháború alatt és utána művelt a németekkel és magyarokkal szemben, azzal kenterbe verte korának összes fasisztáját, beleértve Mussolinit is. És mégsem hányta szemére ezt Európa. Ez nem véletlen, a fasizmus a mai (nyugat) Európai nemzetállamok elődeinek szörnyszülöttje. Hiszen a mai nemzetállam is a fasiszta szemlélet terméke. Erről sem illik beszélni, mint ahogy arról sem, hogy a 16. században, Franciaországban és a németalföldön mennyi zsidót gyilkoltak meg és tízezrekre menő cigányt vadásztak le, mint a nyulakat, pusztán a másságuk miatt. A hugenották halomra gyilkolásában már hatalmi indítékok is szerepet játszottak. Mifelénk, a Kárpát-medencében ismeretlen volt az idegen gyűlölet, hacsak nem a saját bőrünkön tapasztaltuk pl. az ellenreformáció korában vagy Mária Terézia és II. József idején.

A mai helyzet a két huszadik századi nagy háború utáni sajátos fasizmusnak, a győztesek fasizmusának a valós képe. Elgondolkodtató, vagy inkább érthetetlen, hogy Beneš államfői jelentőségéről éppen Csehszlovákia megszűnése után törvényt fogadtak el Csehországban és szobrot állítottak tiszteletére a külügyminisztérium épülete előtt. Ugyanakkor Esterházy János továbbra is a háborús bűnösök jegyzékében szerepel, és Magyarországon Horthy Miklósnak csak botrányok közepette lehet szobrot emelni. A csehek megtehették ezt, hiszen az Európai Unió az ő védelmükre állt, mondván 2002-ben, nem foglalkoznak az 1957 előtti jogsértésekkel. A Frohwein jelentéssel az Európai Unió is a fasizmust pártolók álláspontjára helyezkedett. Szemet hunyt a gyűlölet fölött, amivel áttételesen bevallotta saját terhes múltját.

Mondhatjuk a szeretet és a béke jegyében, hogy karácsony a megváltó születése, a megbékélés, az öröm, a várakozás, a család, az otthon, a szülőföld, a szeretet ünnepe. Mégsem mondhatjuk, hogy a megbékélés ünnepe, mert a kiszolgáltatottságban megbékélés nem lehetséges. Legfeljebb megbocsájtás, összeszorított fogakkal, hiszen nem valószínű, hogy a szomszédom a bűnös.

Nem akarok össznemzeti érzelmi felindulást kelteni, hiszen erre nincs is fogadókészség és nem is valóságtartalmú. Azonban felteszem a kérdést minden magyarnak és minden nem magyar embertársunknak, akik valamikor, elődeik révén Magyarország lakói, állampolgárai, a Szent Korona részesei voltak: biztosan az volt a jó választás, amit a nevükben döntöttek el akkoron?  A gazdasági mutatók szerint 2013-ban például Szlovákia, ami a történelmi Magyarország másodlagos utódállama, az Európai Uniói összes tagállama között gazdasági fejlődésben az utolsó előtti helyet foglalja el. A legnagyobb gazdasági okú kivándorlás Romániából történik, ami a történelmi Magyarországnak legnagyobb részét kebelezte be. A valamikori Jugoszlávia véres harcok, sokszázezer áldozat sírján és legyilkoltak tömegsírjain átgázolva szétesett. Békésen ugyan, de nem sikeresen bomlott szét Csehszlovákia.
Az 1990 utáni Kelet-közép Európa a Versailles-i békerendszer kudarcát tanúsítja. Mégis ezt a konstrukciót és ennek a következményeit védelmezi a mostani Európai Unió.
Nem csak az EU a védelmezője ennek a zsákutcás status quo-nak.

Magyarországnak, a rendszerváltozás utáni első kormánya csak utólagosan döbbent rá, hogy felbomlik a Párizsban, 1947-ben megerősített versailles-i konstrukció. Néhány héttel Csehszlovákia megszűnése előtt még abban a meggyőződésben leledzett, hogy nem fog megszűnni ez a torzszülött állam. Ugyancsak nem volt elképzelése a Szovjetunió felbomlásával kapcsolatban. Az Ukrajnával megkötött alapszerződés az ott élő magyaroknak annyit jelentett, mint halottnak a szenteltvíz. A varsói- szerződés és a KGST megszűnéséről/megszüntetéséről ugyan voltak elképzelések, de az ebbe belehelyezhető nemzetpolitikáról nem fogalmazták meg terveiket. A megfogalmazott tanácsokat pedig nem fogadták meg.

Évtizedek óta nincs magyar nemzetpolitika és összefolynak a pártpolitika, a kormánypolitika, az állampolitika az országpolitika és a nemzetpolitika közötti határok – a felsorolás sorrendjében. A rendszerváltozás óta egy rövid kivételtől eltekintve (1990-től 2001-ig) esetenként nem pártpolitikaként jelent meg a nemzetpolitika. Az első Orbán kormány bukása óta azonban pártpolitika jelenik meg nemzetpolitikai köntösben elsősorban, ami alól némi kivételt jelent, főleg a verbalitás szintjén a Magyarországon kívül élő illetve az országgal szomszédos államokhoz csatolt magyarok iránti gesztusok. Ez a nemzetpolitika tragédiája. Mint ahogy a kormánypolitika bukása is akkor következik be, amikor azt pártpolitikává torzítják. Antall József még tudta, klasszikus műveltsége okán, hogy a kormánypolitikát el kell szakítani a pártpolitikától. Kormánya nem emiatt bukott meg, nem sokkal halála után.
Nincs magyar nemzetpolitika, mondtuk. Ez csak részben, de lehet, hogy teljesen is igaz, nem csak a romantikus verbalitás és a műveletileg következetlen gesztusok miatt. A baj legsúlyosabb része abban található, hogy a nemzetre egységes entitásként tekintünk, mint a 19. század vége felé, noha az egyetemességét kellene előtérbe helyezni. Tudatosítani kellene, hogy a nemzetet nem a közjogi kapcsolatok tartják össze, azok ugyanis másodlagosak és tagjává válhatnak azok is, akik nem részei a nemzetnek, de tagjai az állampolgárok közösségének. Ezek az állampolitika és a nemzetpolitika közötti legfontosabb különbségek.
De visszatérve a nemzet egyik töredékére, a felvidéki magyarokra, akik az 1910-es népszámlálás adatai szerint az etnikailag vagy nyelvileg magyar nemzetnek mintegy egytizedét alkották. Nem kevés. Ez 1918-ban több mint egymillió magyart jelentett. Ma már az akkori önmagának kevesebb, mint felét jelenti – nem önhibájából, de a saját hibáink okán is.

Néhány bekezdéssel ezelőtt említettem, hogy a két világháború közötti Csehszlovákiában alakult meg Európa második nemzeti szocialista pártja, aminek egyik vezető politikusa a fasisztává lett Edvard Beneš volt. Sajátos, vagy talán törvényszerű, hogy 2006 óta – két év kivétellel – ugyancsak egy nemzetiszocialista jellegű párt kormányozza Szlovákiát, minden bizonnyal 2016-ig. Ennek a politikai formációnak a tettei közé sorolható a 2006 augusztusában megvert nyitrai magyar diáklány ügyének tengerikígyóként, máig fonódó esete, ami nem csak a szlovák, hanem a felvidéki magyar politikai elit ma már nem MKP-s részének is szégyene, a dunaszerdahelyi magyar futballszurkolók oktalan agyba-főbe ütlegelése, a magyar kisiskolák bezárását előre vetítő oktatásügyi törvénymódosítás meghozatala. Egyre inkább tapasztalható a felvidéki magyar kulturális élet elsorvasztására való kormányzati törekvés, nem kapják meg a törvényesen megítélt támogatásokat a könyvkiadók. Ebbe a jegyzékbe írható a miniszterelnök-pártelnök kijelentése 2013. november 18.-án miszerint egy szlovák városban, ami történetesen Nagyszombat megye székhelye ne legyen magyar a megyefőnök. Attól azonban nem kapott fejfájást, hogy Besztercebánya megyének az élére egy szélsőjobboldali, cigány és magyar gyűlölő militáns tanítót választottak meg.

Szlovákia kormánypolitikájának hajóját most már évek óta a nemzeti szocializmus áramlata sodorja, az Európai Szocialisták támogatásával vagy hallgatólagos beleegyezésével. Ez az állapot 2006 után, feszültséget teremtett Magyarország és Szlovákia között, noha akkor Magyarországnak is szocialista kormánya volt. Sajátos, hogy a látványos ellentétek éppen akkor szünetelnek, amikor Magyarországon jobboldali kormány van hivatalban. Lehet-e ez a csend termékeny? Elméletileg lehetne, ha nem fokozódna a felvidéki magyarokat terhelő nyomás és el lehetne érni a szlovákiai és a magyarországi vállalkozások között olyan termékeny összefonódásokat, ami Szlovákia magyarok által lakott területének gazdasági fellendülését segítené, hogy ne itt legyen a legnagyobb arányú munkanélküliség és ne innen legyen a legnagyobb az elvándorlás.

Ilyen díszek függenek a felvidéki magyar karácsonyfán és ilyen ajándékokat rejt a csillogós papír a fa alatt, amiket ha felbontatlanul hagyunk, akkor is az életünk részét alkotják.

Duray Miklós (Megjelent: Felvidék.ma, 2013. december 25-én)