Mikor és mivel kezdődött a kommunista egypártrendszer megszűnése?

(Előadás a „Magyarok a rendszerváltásban a hátáron innen és túl”, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet által rendezett konferencián – Budapest, 2014. október 17.)
Sokat vitatkoztunk az elmúlt negyedszázadban arról, hogy a „létező szocializmusként” nevezett hatalmi-politikai rendszernek 1989-ben bekövetkezett megszűnése rendszerváltásnak, rendszerváltozásnak vagy rendszerváltoztatásnak nevezendő-e. Azóta sem tudtunk közös nevezőre jutni annak megítélésében, hogy a kommunista rendszer vagy rend megszűnte egyszeri esemény volt-e mint a kerékpáros bukása az első fék hirtelen behúzásakor, vagy olyan folyamat, amiben kényszerű rendszermódosítások követték egymást, mígnem kiderült, a módosítandó nem módosítható tovább – itt a vég.
Nyilvánvaló, minden esemény lefutását tér- és időfüggvény határozza meg. A társadalmi és politikai események azonban több mint négy dimenzióban zajlanak. Nem csak a tér és az idő határai között történnek, hanem a lelkivilág, gondolkodásmód, beidegződések, szocializációs folyamatok, személyes- és csoport érdekek, hatalmi érdek, értékrendek és változásaik közepette, amik a térfüggvény rendszerében ugyan különböző helyen jelenhetnek meg, de egyrészt az eseményeket körülölelő időgörbületnek a negyedik dimenziónak vannak alávetve, ugyanakkor meghatározó befolyással bírnak az eseményekre, ezért az idővonalat is befolyásolják, az origótól nézve minden irányban. Az ötödik dimenzió az események döntő tényezője.

A kérdés az elvonatkoztatás szempontjából abban rejlik, hogy az események értékelésének az időhatárát hogyan húzzuk meg, emberöltő arányosan a térfüggvény rendszer minden oldalára nézve, vagy csak szigorúan arra az egy-két hónapra vagy egy-két évre szűkítve, amikor a fordulat lényegi része bekövetkezett. Hatezer év múlva, ha lesz valaki, aki erről véleményt mondjon, nevetségesnek fogja tekinteni az erről folyó vitát, de akkor már nem is lesz jelentősége. A váltás, változás, változtatás értelmezése legfeljebb két emberöltő időtávlatában értelmes.
Abban – úgy tűnik – mindannyian megegyezünk, hogy folyamatról van szó, hiszen minden esemény időfüggvényben mérhető. Még a forradalomnak is van felfutási és lecsengési görbéje.
Antall Józseffel értek egyet, aki szerint csak lovakat lehet váltani, rendszert nem. Hozzáteszem: kormányt lehet váltani, vagy akár változatlan politikai erők által gyökeresen átalakítani, de kormánytól, azaz hatalmi-politikai szemlélettől függően az ilyen váltás csak rendszeren belüli változásokat eredményezhet, amit szemléletváltozásnak nevezünk. Az elitváltás lehet majdnem rendszerváltoztatás, de mégsem az, legfeljebb szemlélet- vagy érdekváltás (1989 után a változást sokan gúnyosan csak gengszterváltásnak nevezték.) Ebben jelentkezik a váltás és a változás közötti lényegi különbség, a két megítélés közötti bölcseleti ellentét.

***

A váltás, vagy változás közötti különbségre utal néhány múlt századi történelmi példa is.

Romániában 1945 márciusa és 1952 júniusa között Petru Groza kormánya jelentette a monarchiából (a Vasgárda fasiszta/náci diktatúrájából) a kommunista diktatúrába való átmenetet, azaz a Szovjetunió által ellenőrzött „rendszerváltozást” – az amerikaiak és az angolok folyamatos tiltakozása ellenére. 

Az 1953. június 15.-17. között lezajlott berlini felkelés és 1956 őszén, október 22.-éig a Lengyelországban kibontakozott tiltakozó megmozdulások által kikényszerített személyi hatalomváltás, valamint a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc inkább arra a sajátos sorsú sivatagi rózsára emlékeztet, aminek a növekedését vagy sorvadását a helyileg (diszkréten) meghatározott körülmények befolyásolják. A csapadékon, vagy annak hiányán kívül nincs külső (a rendszeren kívülről jövő) segítsége.

Ennek ellenére egy létező politikai rendszeren belül is elképzelhetők a változások, akár diszkrét (meghatározott), akár folyamatosan változó feltételek mellett.
Magyarországon 1953. július 4-én Rákosi eltávolításával és Nagy Imrének a minisztertanács elnökévé való kinevezésével jelentős szemléletváltás következett be az előtte való négy évhez képest. Valójában ez volt az ’56-os forradalom példaadó előjátéka, mert megmutatta, „lehet másként csinálni”. Ezzel szinte párhuzamosan a Szovjetunióban is megtörtént az első szemléletváltás. Mindezek nélkül aligha alakulhattak volna meg a reformista csoportok, a Petőfi-kör és ’56 októberében az egyetemistáknak a lengyelekkel rokonszenvet kinyilvánító csoportjai, később a forradalmi munkástanácsok, és aligha győzhetett volna egy-két nap erejéig a forradalom, megismételve az egy évszázaddal korábbi történelmet, ami a forradalomnak a szabadságharccá változását jelenti.

Csehszlovákiában 1959 és 1963 között zajlott le az első szemléleti váltás a tíz évvel korábbi koncepciós perek életben maradt áldozatainak szabadon bocsájtásával és rehabilitációjával. Részben ennek lett a következménye a csaknem rendszerváltozáshoz vezető „Prágai Tavasz” 1968-ban, aminek két közvetlen előzménye is volt. Az egyik: a prágai cseh vezetésnek Beneš óta hagyományozódó szlovákellenessége; a másik: az 1967 novemberében zajló Csehszlovák Írószövetség negyedik kongresszusán kirobbant botrány Ladislav Mňačko javaslata kapcsán, hogy a kongresszus vállaljon szolidaritást Izraellel, az akkor már zajló zsidó-arab háborúban.

Magyarországon az 1968 és 1971 között kibontakozó „új gazdasági mechanizmus” jelentett újabb szemléletváltást, ami ugyan csírájában hunyt el, de mégsem teljesen, hiszen tíz év múlva Magyarország tagja lett a Nemzetközi Valuta-alapnak – ami 2008 óta már nem számít sikertörténetnek. Ekkortól datálható a magyarországi konzumszocializmus korszaka is. Viszont emiatt nyilatkozott úgy 1982-ben Csehszlovákia Kommunista Pártjának ideológiai titkára, Vasil Biľak, hogy nem Lengyelországban kell védeni a szocializmust (a Szolidaritás független szakszervezeti mozgalommal szemben), hanem Magyarországon.

Ezek a példák mutatják a különbséget a váltás, szemléletváltozás, felfogásbéli változás és a rendszerváltozás között. Kérdéses, hová torkollik a folyamat: kormány- vagy csupán elitváltásba, esetleg szerkezet- vagy rendszerváltozásba. Mindezt követi-e a szemlélet változása és az értékrendi megújulás? Ez utóbbi két tényezőnek a változása a leginkább időigényes.

***

Anélkül, hogy belemélyednénk a magyarországi változások elemzésébe, felülnézetből annyi állapítható meg, hogy a rendszerváltozásért vívók küzdelme 2006-ban ért el ahhoz az erőarány változáshoz, amikor átlendültek a holtponton és a múltból jövők veszíteni kezdtek az újakkal szemben. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki, aki korábbról jött csapnivaló, a többi pedig bezzeg gyerek. De egy biztos, nem lehetnek azok a jövő meghatározói, akik azokhoz kötődnek, akik 1982-ben bevitték Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba. Lehet, hogy ez egyesek számára akkor nagy eredménynek számított, de tudatosítani kell, hogy ez is egy hasonló paktum eredménye volt, mint az 1963-as amnesztia rendelet. A paktumot a szovjethatalommal kellett megkötni a hatalmi viszonyok megőrzése érdekében. A szovjethatalomnak pedig más hatalmakkal kellet lepaktálni, vagy engedni saját érdekében.
Ez a rendszerváltás/változtatás rákfenéje is, mert az egész egy paktumon, egyezkedések sorozatán alapult, amit biztosan nem a Rózsadombon kötöttek, de a korábbi érdekkörök sérthetetlenségére vonatkoztak. A 2010 óta a Magyarországot érő támadások is ezzel magyarázhatók – a magyarországi belpolitika sérti a negyedszázaddal ezelőtt lepaktálók érdekeit.

Soha nem felejtem el, amikor Prágában voltam parlamenti képviselő (1990. január 30.-ától 1992. december 31-ig) 1991 januárjában kezdeményeztük az átvilágítási törvényt, ami kizárta a politikai közéletből a kommunista titkosszolgálatok munkatársait és együttműködőit, a pártállam politikai tisztségviselőit és a munkásőrség tisztségviselőit. Az első tiltakozás a törvény elfogadása előtt az Egyesült Államokból érkezett, a New York-ban székelő Helsinki Watch-tól. Azt azonban bizonyíthatatlanul, de tapasztalatból tudom, hogy 1989 decemberétől kezdve a különböző nyugati, főleg amerikai kapcsolatfelvevő küldöttségek a még létező, dokumentumokat megsemmisítő kommunista titkosszolgálat embereivel találkoztak elsőként. Azokat ismerték, velük álltak kapcsolatban.

***

Az 1989-90-ben történtekről, a kommunista rendszer bukásáról lezajlott sok eszmecsere, vita és kardoskodás közepette mintha elfelejtkeztünk volna arról, hogy az a politikai-hatalmi rendszer, ami akkor megbukott, csak látszólagosan volt rend, inkább parancsuralomként nyilvánult meg és rendszerként működésképtelen volt. Csak a hatalmi (rendőri és katonai) erő tartotta lábon. Bukásával erkölcsi, szellemi és gazdasági romhalmazt hagyott maga után, amit nem lehet egyik napról a másikra eltakarítani, hiszen még negyed század múltával is botladozunk maradványaiban, amik mérgezik napjainkat.
Ugyanakkor tudatosítanunk kell, hogy a kommunista egypártrendszer bukása mindazon államokban, ahol magyarok élnek a Kárpát-medencében, másként zajlott le, ami a térfüggvény és az ötödik dimenzió okán való.
Magyarországon az élhető szocializmus kereteit igyekeztek megteremteni, amit még fel sem lehet róni az akkori politikai vezetésnek, hiszen mindkét fél jól járt. Sőt a harmadik, az ellenzék is, mert az úgynevezett demokratikus ellenzék ismert tagjait nem zárták börtönbe. Ugyanakkor a magyarországi nemzeti érzelmű ellenzéki, vagy az ’56-ra visszaköszönő ellenzéki megnyilvánulásokkal szemben szigorúan felléptek.
Valószínűsíthető, hogy ezzel függ össze a magyarországi, az ún. „demokratikus ellenzéknek” a határon túli magyarok másként gondolkodóihoz fűződő viszonya is. Az 1970-es évek második felétől követhető nyomon ez a kapcsolat, elsősorban Románia és Csehszlovákia felé. Kezdetben én voltam a fő kapcsolódási pont a Felvidéken, talán 1985-ig.

Ennek az évnek az őszén, Budapesten került megrendezésre az Európai Kulturális Fórum, aminek az alternatív fórumáról, ami az ún. demokratikus ellenzék ügykörébe került, a határon túli magyarokkal kapcsolatos tárgykör kiesett. A magyarországi ellenzéki szervezők akkor úgy indokolták, hogy ezt a kérdést az európaiak nem értik. Ami lehet, hogy igaz volt, de ez meddig tartható állapot. Másfél/két évvel később derült ki, hogy a magyarországi „demokratikus ellenzék” számára a határon túli magyarok másként gondolkodói, ellenállói csak eszközök voltak egy „kelet európai” ellenzéki front felmutatására. Valamikor 1986-87 táján a korábbi ellenállókat ejtették és egy új, az 1950-es évekre emlékeztető harcos csoport kinevelésére összpontosítottak, akiket ezúttal nem ifjú kommunistáknak neveztek, hanem liberális demokratáknak. 

A Magyarországgal szomszédos államokhoz szakított magyarokkal kapcsolatban azonban sajátos megállapításra jutunk, ha vizsgájuk az adott államhatalommal 1945 óta kialakult konfliktusaikat. A részletezéstől eltekintve a nemzeti jellegű magyarországi szervezkedéseket és az elszakított magyarok önvédelmi vagy egymással rokonszenvező tevékenységét minden esetben sovinisztának, rendszerellenesnek minősítették, büntették, sőt halálbüntetéssel vagy sok éves börtönnel büntették, még ha az a pártállam szervezeti kereteinek és szabályainak a betartásával jelentkezett is.

Megítélésem szerint, ezért nem mutatható fel olyan magyar ellenállási tevékenység a második világháború utáni időkben 1989-ig terjedően, amit egyszerre lehetne nemzeti ellenállásnak és a politikai rendszerrel való szembeszegülésnek is minősíteni. Az egyetlen kivétel az 1956-os forradalom, aminek az utóéletében kellett megküzdenie ezzel a misztikus magyarellenességgel. 

Valószínűleg emiatt nincs olyan rendszerváltást/változtatást-igazoló értékelhető adatunk, ami egyértelművé tenné, hogy az elmúlt huszonöt évben a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek előreléptek volna. Nem tudnak felmutatni olyan politikai, társadalmi, identitásbeli vagy gazdasági eredményt, ami igazolná sikerességüket. Ennek feltételezhetően az a fő oka, hogy a kommunista rendszerben a hivatalos hatalomba való beépülés volt az egyetlen lehetőségük a megmaradásra, a többpárti rendszerben pedig a többségi politikai élethez való csatlakozásuk jelentette az érvényesülés vagy az érdekérvényesítés egyetlen lehetőségét. Ugyanakkor arra is utal, hogy nem alakult ki olyan működőképes magyar nemzetpolitika, ami egységében tudná kezelni a szétdarabolt nemzetet és kilátást nyitna az önálló, államhatárokon átívelő magyar politika megfogalmazására.

***

A váltás/változás kérdésének a felvetése a 20. század utolsó harmadával kapcsolatban oda irányul, mikor indult el az a szemléletváltás, ami elvezetett a változáshoz. A sorsforduló valójában 1989/1990 határán következett be, vagy sokkal tágabb időben kell ezt értelmeznünk?

Elmondok egy sajátos történet-láncot a kibontakozásától, aminek inkább életrajzi vonatkozása van, mintsem történelem-tudományi, de háttéranyagként érdekes.
A csehszlovák politikai rendőrség 1979. július 21.-étől többször rajtam ütött. Érdemleges összefüggésekre tudok rámutatni a román, magyar és a csehszlovák szervek együttműködésére, éppen 1979. július 19.-étől.
Július 19-én késő délelőtt családommal Sopronba utaztam. A rajkai határátkelőn a magyarországi határőrök tüzetes vizsgálat alá helyeztek. Este, visszajövetelkor azonban levetkőztettek, az autómat szerelőgödör fölé állították és mintegy két órát tartott a vizsgálat. A magyar határőröknek is már kínos volt, ezért az egyik a fülemhez hajolt és súgta: ne haragudjon, utasítást kaptunk. Majd augusztus 21-én, hétfőn délelőtt a pozsonyi munkahelyemről elvitt az államrendőrség. Csak később tudtam meg, hogy július 19-én kora délelőtt az Ártánd/Bors Magyarország és Románia közötti határátkelőn egy japán állampolgártól elkobozták a Kutyaszorító c. kéziratom egyik példányát. A japán azért vált gyanússá, mert magyarul beszélt egy Nyugat-német állampolgárral.

A leírt esemény ellenére először csak 1982. november 10-én tettek zárkába.

Ennek a napnak hajnalán halt meg Leonyid Iljics Brezsnyev, Szovjetunió első embere.

Annyit tudtunk róla korábban is, hogy beteg. Bennfentesek révén azt is tudtuk, hogy Prágában a párt és állam vezetése abban reménykedett, hogy utódja Csernyenko lesz, aki 1968-ban a „Prágai Tavasz” leverésekor Szovjetunió prágai nagyköveti székében ült, ezért a husáki nómenklatúra bensőséges ismerője és felépítője is volt. Prágából való hazatérése után nem sokkal a párt Orosz-Szovjet első titkáraként kezdett dolgozni. A nagyorosz nacionalizmus támogatója lett, vagy már korábban is az volt. Ez vélhetően igaz állítás, hiszen ő szervezte 1976-ban Taskentben azt az össz-orosz oktatásügyi szakkonferenciát, amin a nem oroszok orosz nyelvű tudásának elősegítése érdekében az orosz nyelven való oktatás tantárgyak szerinti bevezetéséről tárgyaltak.

A taskenti konferencián meghívottként megjelentek a szlovák oktatásügy képviselői is. Az ott szerzett tapasztalatok és feltételezhető biztatások alapján kezdték tervezni Szlovákiára méretezve a szlovák nyelvű oktatás kiterjesztését a magyar iskolákban.

Az időpont fontos: 1982. november 10-én engem azért tartóztattak le, mert a csehszlovákiai magyar iskolákban bevezetendő szlovák nyelvű oktatás ellen szerveztem ellenállást. Ez a rendszerváltozás, pontosabban a szemléletváltozás kezdete előtti időszakban történt.

***

Már az ezerkilencszáz harmincas évektől nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunióban két hatalmi ágazat birkózik egymással: a hadsereg és a titkosszolgálat, ami a szovjet állam megszűnéséig, sőt azon túl is fennmaradt – a titkosszolgálat győzött. Az elhalálozott Brezsnyev a hadseregre támaszkodott (akárcsak az 1930-as évek második felében Sztálin) és a Prágában áhított Csernyenko is.
A szemléletváltás a Szovjetunióban ezen a ponton következett be Sztálin halála, illetve a 20. pártkongresszus után először – a hadsereg által támogatott Brezsnyev utódja Jurij Andropov lett, a titkosszolgálat embere.
Azt akkor már a középszerűen informált emberek is sejtették, amennyiben hallgatták a Szabad Európa Rádió híreit, hogy a csúcstechnológiák szállításának leállítása (embargója), az ún. cocom lista miatt Szovjetunió a világpiacon egyre rosszabb versenyhelyzetbe került, gazdaságilag a csőd felé közeledik. Ennek ellenére a kommunista hatalmi rendszert összeomolhatatlannak vélték. A szovjet titkosszolgálat azonban tisztában volt a rendszer gyengeségével, sérülékenységével. Az összeomlás elkerülése véget a hatalom önvédelemi lépéseként fogható fel, hogy Brezsnyev után a legjobb értesülések birtokában álló titkosszolgálat akarta átvenni (vette át) a hatalom ellenőrzését. Az Andropov felügyelete alatt álló hatalom „reformokat” vezetett be, amolyan KGB-s módon, például a szeszfogyasztás korlátozásával, amiről amerikai tapasztalatok alapján tudni lehetett, hogy nem vezet célra, legfeljebb a maffiát erősíti.

Ennek a Brezsnyev utáni szovjethatalomnak a Csernyenkoéhoz hasonlítható, de ellentétes előjelű, sajátos magyar személyi vonatkozása is volt, illetve lett. Andropov 1956-ban a Szovjetunió teljhatalmú megbízottja volt Magyarországon, a kádári rendszer ismerője és kapcsolati embere, akárcsak Csernyeko 1968-ban Prágában. Ezt akár kulcskérdésnek is tekinthetjük a vazallusok kisszerű, földszintes gondolkodása szemszögéből. Majd Andropov elvtárs…, majd Csernyenkó elvtárs… elintézi.

***

Brezsnyev halálának napján tartóztattak le először, de Andropov regnálásának idején helyeztek szabadlábra 1983. február 22-én, a Budapest és Prága közötti egyeztetés nyomán, nem felmentve a vád alól. Nyilvánvaló, hogy az egyeztetés része volt valamilyen Moszkva felé irányzott magyarázat és Prága iránti gesztus is. Ezt kellett megszerkesztenie Aczél Györgynek, aki ötletgazdag ember volt. Ezért született az MSZMP Politikai Bizottságának június 21.-i határozata, amelynek az a mondata, hogy „az emigrációval való kapcsolatok semmilyen körülmények között sem nyithatnak lehetőséget ellenséges célok hazai népszerűsítésére, s nem szolgálhatnak a jobboldali emigrációs körök és a hazai ellenséges-ellenzéki elemek közötti együttműködés csatornájaként sem”, már ezzel hozható kapcsolatba. A következő lépés volt Csoóri Sándor egy évre szóló publikálási tilalma, mert az én, New Yorkban megjelent könyvemhez írt előszót, valamint Hajdú János „Utószó egy előszóhoz” c. egyoldalas pamfletje az Élet és Irodalom c. hetilapban, a Magyar Írószövetség hivatalos lapjában, 1983. szeptember 16-án.

Ennek a nagy felhajtásnak haszonélvezője voltam több mint egy évig, hiszen szabadlábon lehetettem. De valószínűleg nem az én érdekemben történt, nem értem ennyit. Magyarországi belpolitikai egyensúlyt kellett fenntartani, hiszen akkor velem szimpatizált a népnemzeti és a demokratikus ellenzék is. Az egyik a hatalommal való párbeszédre helyezte a hangsúlyt, a másik pedig Aczél György oltalma alá tartozott.
Andropov 1984. február 4-én meghalt – állítólag nem természetes halállal, de ez önmagában a történetet nem befolyásolja. Utódja Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko lett.

Néztem a halál bejelentésének napján a magyarországi és a csehszlovákiai TV híradását (éppen szabadlábon voltam). Az MTV híradójában így szólt a hír (lehet, hogy nem szó szerint, de indíttatásában ily módon): meghalt Jurij Andropov elvtárs, a magyar nép nagy barátja, utódja Csernyenko elvtárs lesz. A csehszlovák TV híradójában imígyen vezették be a hírt: meghalt Jurij Andropov elvtárs, utódja a csehszlovák nép nagy barátja Csernyenko elvtárs lesz. (A szószerinti szöveget talán már nem lehet ellenőrizni.)

Nyilvánvaló, hogy ez a személyi váltás Szovjetunió politikai vezetésének élén nem elhanyagolható esemény. Küzd egymással két irányzat: a hagyományos hatalmi politika és a veszélyek elhárítására törekvő valóságlátóbb politika, aminek képviselői tudatában vannak, hogy a Szovjetunió által vezetett hatalmi tömböt a gazdasági versenyképtelenség életveszélyesen fenyegeti.

Tény és való. Nem sokkal Csernyenko beiktatása után engem ismét letartóztattak (1984. május 10.). Bent feketedtem, készültem az újabb peremre, az államügyész már átadta a periratokat a bíróságnak, csak a tárgyalás napja nem volt még kitűzve. Még ha pontosan emlékeztem a TV híradók szóhasználata közötti különbségre, ez önmagában a zárkában semmi reménykedésre nem adott okot. Noha emlékeztem a második letartóztatásom előtti nyugati hírekre is: Csernyenko gyógyíthatatlan beteg – egy amerikai orvos a TV képernyőjén nézvén Szovjetunió új első emberét, állapította meg a diagnózist. Emlékszem erre, de ennek akkor nem szenteltem figyelmet, nem lehetett és nem is lett volna szabad ezzel összefüggésbe hozható következtetéseket levonni.

Végül bekövetkezett az esemény: Csernyenko 1985. március 10-én elhunyt. Erről a következő napon szereztem tudomást a napilapokból, amiket előfizettem a börtönben. Az eseménnyel azonban nem kapcsoltam össze semmilyen következtetést. Abban a pillanatban nem érthettem ennek semmilyen összefüggését.

Ha jól emlékszem 1985. március 11-én megválasztották Gorbacsovot Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöki tisztségébe. Ő nem a hadsereg embere volt. A börtönben elolvastam Szlovákia Kommunista Pártja szlovák és magyar nyelven megjelenő napilapjában Gorbacsov összes beszédét, amit Csernyenko temetése alkalmából mondott el a különböző országok pártküldöttségeinek, és további akkori beszédeit is. A beszédekből azt a következtetést vontam le, hogy gyökeres szemléletváltozás történik a Szovjetunióban – ami nem hasonlítható az andropovi tisze-toszasághoz. Eluralkodott rajtam az a meggyőződés, hogy rövidesen szabadlábra helyeznek. Amikor a megérzésemet közöltem a cellatársaimmal, őrültnek véltek. Valóban szabadlábra kerültem, 1985. május 10-én, és megszüntetendőre változtatták az ellenem felhozott, a rendszer felforgatásának vádját, aminek alapján mintegy tíz évet kaphattam volna.

Csakhogy húsz évvel később, amikor újra elolvastam Gorbacsov beszédeit, nem jöttem rá, miből éreztem meg mindezt. Pedig szabadlábra helyeztek és utána sem tartóztattak le, pedig a korábbiakhoz képest több okot szolgáltattam erre.

A történet lényege, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukását a „Nyugat” által a szovjet-rendszeren belül gazdaságilag és politikailag kikényszerített olyan szemléletváltozás előzte meg, ami törvényszerűen a szovjet típusú politikai rendszer fokozatos módosulásához majd megszűnéséhez vezetett. Ebben az a véletlenszerű, hogy ezt a fokozatos változást a saját bőrömön és személyes történetem keretében tapasztalhattam meg. Élményszerűen és érzelmileg.

***

Tudatosítani kell, hogy a kommunista rendszer összeomlása valójában annak köszönhető, hogy kivonult mögüle a szovjet hatalom, mert központi ereje, az orosz politika és annak nemzethatalmi képviselői, akik az orosz érdekek védelmében visszavonulót fújtak a „menteni, ami menthető” elve szerint. Feladták az szovjet birodalmi érdeket az orosz nemzet-birodalmi érdek védelmében.

Mivel a szovjet-blokkon belüli változás az orosz nemzethatalmi érdek újrafogalmazása miatt következhetett be, ezért játszódott le másként a hatalmi rendszer összeomlása Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában illetve Jugoszláviában.

A rendszerváltozásbeli különbségek a helyi többség politikai kultúrájától függtek. Valószínűleg az egyik szélsőség Románia volt, ott a változás nem a fővárosban indult, hanem a magyar-német-román vegyes nemzetiségű és vegyes felekezetű Temesváron. A másik szélsőség Tito maradvány-országa Jugoszlávia volt, ahol a belháború a Szovjetunió által korábban támogatott kommunista szerb hegemónia ellen tört ki.

Leginkább Lengyelország és Magyarország hasonlítható. Lengyelországban 1989 júniusában a választásokat követő krományalakítással indult a rendszerváltozás, Magyarországon az ’56-osok újratemetésével, tehát szinte azonos időben. Csehszlovákiában az események kissé hasonlítottak a Romániaihoz. Az NDK volt a kivétel – érthetően, ott a berlini fal ledöntésével kezdődött, hisz ez volt a hatalmi rendszer legégbekiáltóbb jelképe.
A felvidéki magyarok körében is másként zajlott ez a folyamat, mint a szlovákok vagy a csehek esetében.

A Charta ’77 polgárjogi mozgalom elsősorban cseh gyökerű volt, az 1970-es évek második felében az alternatív cseh politika emigráns és otthoni képviselőinek döntéseként született meg a szlovák Gustáv Husák által fémjelzett rendszerrel szemben. Jó oka volt ennek, hogy az 1968 utáni csehszlovákiai retorziókat éppen egy szlovák politikus nevéhez lehetett kötni, aki felrúgta a nyugat által dédelgetett csehszlovák nemzeteszmét és Szlovákia számára Csehországéval azonos jogállást harcolt ki.

Van ennek a csehszlovákiai demokrata politikai ellenállásnak sajátos pikantériája. Említettem, hogy a „Prágai Tavasz” előjátékában megjelent a zsidó-arab konfliktus. Ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa az 1968 utáni csehszlovákiai politikai konszolidáció politikai iratait, egyértelmű lesz, hogy a husáki rendszer a „Prágai Tavasz” eseményeiért a filoszemitizmust teszi felelőssé. Az 1968-as csehszlovákiai politikai válsággal szemben a husáki hatalom Szlovákia hithűségét hangoztatta. 

Nem véletlen, hogy a Charta ’77 szlovák tagjainak megszámlálására elegendő lenne két kezünk tíz ujja és még felesleg is maradna. Magyarként egyedül voltam közöttük. Én is csak azt követően csatlakoztam, hogy nagy nehezen kiálltak mellettem első börtönzésemkor. Felmerült a korábbi csatlakozás eshetősége, de ezt, rajtam kívül minden akkori munkatársam elutasította.

***

A szlovákok körében a politikai rendszerrel szembeni ellenállás elsősorban a római katolikus egyház „földalatti” mozgalmában alakult ki az 1980-as évek elején. Innen lépett elő 1988 tavaszán a nagypénteki gyertyás felvonulással, majd másfél évvel később a keresztény klubok megszervezésével a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom és ezek védnöksége alatt illetve részeként a magyar katolikusok szervezkedése is.

Szervezett felvidéki magyar népes ellenállás, amire épülhetett volna egy rendszert változtató elképzelés, nem létezett.

Volt egy, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, ami 1978-ban kezdte meg a működését, de sok válságon esett át. Az első, ötletadó összejövetel résztvevői egy kivételtől eltekintve árulók lettek vagy elmaradtak. Amikor a „bizottság” tudatosan vállalkozott jogvédelmi szerepre, a magyar iskolák védelmére, semmilyen társadalmi támogatottságot nem élvezett, tevékenységét a felvidéki magyarok nagy része inkább provokációnak tekintette. A helyzet 1982-83-ban változott meg, első börtönzésem alkalmával. Annak az ellenkezője történt, mint amivel számolt a hatalom. A megfélemlítettség helyett az érdeklődés és az együttműködési készség növekedett. Új önkéntesek jelentkeztek. A második bebörtönzésem és a szabadulásom után pedig létrejött a jogvédő bizottság kiadványait sokszorosító és terjesztő önkéntes hálózat, ami konspiratív módon működött, mint maga a bizottság – minden tagja csak egy további emberrel volt kapcsolatban, a többiről nem tudott. A terjesztendő kiadványokat is csak megjelölt helyen tárolták és onnan vitték tovább, nem személytől.

***

A felvidéki magyarok „alternatív” életének egyik fontos része volt az 1949-ben, a pártállam által megalakított Csemadok, ami eredetileg a magyarul beszélő csehszlovákoknak (akkorra már visszakapták a magyarok az állampolgári jogaikat) a szocializmus építésébe való bekapcsolását szolgálta volna. Az akkori politikai hatalom azonban mellé fogott a szervezet megalakításával, mert általa teremtettek törvényes keretet a felvidéki magyar társadalom romjaiból való újraépítésének, még ha a tisztségviselők között sok kiszolgáló és besúgó is akadt. A szervezet története taglalásának mellőzésével csupán annyit kell a tárgyalt témával kapcsolatban megemlíteni, hogy a hivatalos hatalom (a pártközpont) már az 1950-es évek végén a „szocialista együttélésből” való kilógással vádolta, 1968 után pedig megbüntette a Csemadokot ’68-as aktivitása miatt, mert egyértelműen követelte a „Prágai Tavasz” hullámhosszán a magyarok jogállásának javítását. Rövidesen parkoló pályára állították a némi politikai aktivitást lehetővé tevő Nemzeti Frontban (magyarul Népfront) a magyarok egyetlen szervezetét, ugyanakkor a Csemadok elnökét 1986-ban mégis prágai parlamenti képviselőjelöltként indították.

A további büntetéssel 1984-ben és ezt követően kellett szembe néznie a Csemadoknak, mert nem határolódott el a jogvédő bizottságtól és ugyancsak a felvidéki magyar iskolák védelmében szállt síkra. A Csemadok, még ha a politikai rendszernek nem is volt ellenlábasa, de a magyar közösséggel szembeni hatalmi szándékokkal ellenkező álláspontot képviselt. Ezért a hivatalos politikai hatalomnak egyfajta, sajátos ellenzékét jelentette. Emiatt 1987-ben úgy döntött a politikai hatalom, hogy az ellenőrizhetőség érdekében mégis visszaveszik a Csemadokot a Nemzeti Frontba. Csakhogy a Csemadok közben alapszabály módosítást hajtott végre. Tevékenységét a jövőben úgy akarja folytatni, miszerint „szem előtt tartja… hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiség kultúrájának fejlődése az egyetemes nemzeti kultúra… részeként történik”. Ez a mondat azonban kiverte a biztosítékot a csehszlovák és szlovák kommunisták agyában.

Az akkori birkózás végeredménye már nem érdekes, hiszen két évre vagyunk a kommunista hatalmi rendszer összeroppanásától és ott új fejezete kezdődik a korábbi küzdelmeknek. Inkább az alkothatja vizsgálatunk tárgyát, mit tudott produkálni a nem hivatalos felvidéki magyar közélet?

***

A jogvédő bizottságon és ehhez kapcsolódóan a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportjának tevékenységén túl a rendszerváltozást közvetlenül megelőző időben a „Csehszlovákiai magyarok memoranduma” volt az egyetlen „tömeges” ellenzéki megnyilvánulása a felvidéki magyaroknak, amit nem szabad lebecsülni. Ezt is a jogvédő bizottság kezdeményezte 1988 tavaszán, de ősszel egy nagyobb szórású csoport áll mögéje és 266 támogató aláírással jelent meg 1988. december végén, követelve a magyarok alkotmányos jogait megvalósító törvények meghozatalát és a politikai reformokat.

A rendszerváltozás éve, 1989 ősze, novembere, decembere ugyan hozott változást a felvidéki magyarok közéletében is, aminek a sajátossága az volt, hogy feltűntek szabad kezdeményezések. Nem jelent meg azonban egyetlen olyan csoportosulás sem, ami korábban a mélyben bujkálva új értékrendet vagy új szemléletet hozott volna a főleg önmagára, a többségi társadalomra és a hatalomra tekintettel lévő felvidéki magyar közösség soraiba.
A rendszerváltozás kezdete csupán szerkezetileg jelent meg a felvidéki magyarok közösségében.

Novemberben és decemberben három magyar csoportosulás jelentkezett. Elsőként a Független Magyar Kezdeményezés lépett a porondra. Ez ideológiailag ugyan a magyarországi Szabad Demokraták Szövetségéhez kötődött, de hatalompolitikai elképzelése szerint leginkább új-kommunistának volt tekinthető, mert ugyanazzal a meggyőződéssel lépett a közélet színterére, mint az 1949 után megjelenő magyar ifjú vagy kevésbé fiatal kommunisták, akik egyetlen lehetőséget a többségi politikai hatalomhoz való kötődésben látták.

A másik a Szlovákiai Magyarok Fóruma volt, ami 1968-ban a „Prágai Tavasz” idején a Csemadokban szerzett tapasztalatok alapján képzelt el egy megreformált társadalmi szerveződést, ami reform kommunista körülmények között elfogadható volt, de ezúttal másról szólt a menyegző tétje.

A harmadik kezdeményezés a magyar keresztény klubok voltak, amik a szlovák katolikus egyház földalatti mozgalmából tagozódtak ki fokozatosan. A szlovák kereszténydemokraták nyomása miatt azonban elszakadtak az anyatesttől és 1990 tavaszán önállóvá váltak, létrehozván a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, ugyanakkor soha sem tudtak teljesen leválni arról a testről, ami létrehozta őket. Ők is, akárcsak a Független Magyar Kezdeményezés és utódjai, valamint mindkettőnek a késői utódja a 2009-ben alakult Most-Híd párt csakis a nemzeti többség politikai életének a tartozékaként, abba beépülve tudja megfogalmazni politikai létének lehetséges kereteit, beleértve gazdasági és személyi érdekeit is – a közérdekről szó sincs, akárcsak a kommunista rendszerben.

***

Az említett csoportosulásoktól teljesen függetlenül, a korábbi jogvédő bizottság tapasztalatain felnőve valamint az 1960-as évek második felében kialakult magyar ifjúsági klubok és a Prágai Tavasz idején megalakult Magyar Ifjúsági Szövetség tapasztalati bázisán jelent meg 1989 decemberének elején az önálló felvidéki magyar politika kezdeményezése – egy önálló magyar politikai párt megalakításának a javaslata. A Független Magyar Kezdeményezés elutasította ezt a javaslatot, a magyar kereszténydemokrata klubok nem is értették, miről szól a javaslat, hiszen teljesen járatlanok voltak a közéletben, a Szlovákiai Magyarok Fóruma pedig arra az álláspontra helyezkedett: támogatjuk. Ha megalakul, csatlakozunk!

Megalakult, Együttélés néven, a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek politikai pártjaként, a magyarok döntő többségével, a csehországi lengyelek jelentős támogatásával, a szlovákiai ukránok és cigányok egy részének rokonszenvével. Azért nem magyar pártként alakult, mert az alakítók attól tartottak, hogy politikailag kinyírják őket a Független Magyar Kezdeményezés és a Magyar Keresztény-demokrata Klubok segítségével.
Arról eddig nem beszélt senki, hogy 1990 februárjának legelején felkeresett engem az SZDSZ és a FIDESZ egy-egy embere és közölte velem: ha nem tagozódok be a szlovákiai egységmozgalomba, akkor politikailag megsemmisítenek.
Ennek ellenére az Együttélés megalakult, választási koalíciót kötött 1990 tavaszán a magyar kereszténydemokratákkal, amelynek berkeiben sajnos egy volt kommunista államrendőrségi ügynök lett a hangadó, akinek az volt a feladata, hogy akadályozza a célszerű együttműködést (a meghatározó személy ügynöki törzsszáma ismert). Ennek ellenére sikeresen szerepelt a koalíció az első csehszlovákiai szabad választáson. Prágában 12 Pozsonyban 14 képviselő jutott be a koalíció nevében 1990 tavaszán a törvényhozó testületbe. A prágai parlamentbe egy lengyel és a pozsonyiba egy ukrán képviselőt is sikerült bejuttatni, amivel letette voksát az Együttélés által létrehozott koalíció Esterházy János szellemiségének folytatása mellett.

Hozzátartozik a rendszerváltozás felvidéki magyar történetéhez, hogy a magyar kereszténydemokraták főtanácsadója leginkább azzal foglalkozott, hogyan hiúsíthatja meg a koalíció választási részvételét, a Független Magyar Kezdeményezés pedig arra összpontosított, hogy sikeres petíciót szervezzen a komáromi magyar egyetem alapításának kezdeményezése ellen.
Így kezdődött a felvidéki magyarok számára a rendszerváltozás, ami igazán csak szerkezet változást jelentett, egyébként úgy zajlottak az események mintha az 1950-es évek elején lettünk volna: azokat kell kinyírni, akik a hagyományos közösség megtartásában látják a jövőt.

Azóta huszonöt év eltelt. Láthatóan azok lettek eredményesek, akik a magyar közösséggel szemben szövetkeztek. Sikerült szétverni a felvidéki magyar társadalmat, jelentős magyarországi hozzájárulással, és még azt sem mondhatom, hogy ezt csak egy párthoz lehet kötni. Derekasan kivette benne részét mindkét magyarországi politikai oldal.

_____________________________

A fenti témával kapcsolatosan ajánlott irodalom:

1/ Kettős elnyomásban (dokumentumok a csehszlovákiai magyarság helyzetéről és jogvédelméról)1978-1989; összeállította: Duray Miklós. Első kiadás Püski-Corvin, New York 1989, második kiadás, Madách-Posonium, Pozsony 1994.
2/ Duray Miklós: Kutyaszorító I, II. Püski-Corvin New York, 1983, 1989.
3/ Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink, Méry Ratio, Somorja, 1999.
4/ Duray Miklós: Változások küszöbén; Pro Minoritate Könyvek, Osiris, Budapest,  2000.
____________________________________

A témával kapcsolatos kutatási javaslatok:

1/ meg kellene vizsgálni az 1967-69, illetve az utána következő két év magyarországi titkosszolgálati és diplomáciai jelentéseit a csehszlovákiai magyarokról;
2/ ezt követően születtek-e utasítások Magyarországon a csehszlovákiai magyarok megfigyelésére vagy elszigetelésére;
3/kimutatható-e 1976-tól fokozott aktivitás a magyar szolgálatok részéről csehszlovákiai magyar értelmiségiek irányában;
4/ volt-e a Charta ’77 megjelenésével indokolható aktivitás a magyarországi szolgálatok részéről a csehszlovákiai magyar értelmiség irányában;
5/ milyen volt a szolgálatok aktivitása 1979-től a csehszlovákiai magyarok iránt /határrendőrség stb,/
6/ lebontható-e személyekre vonatkoztatva a magyar szolgálatok tevékenysége és megfigyelési kötelezettsége 1965-től a felvidéki magyarok irányába 1990-ig.
 

Duray Miklós