Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Duray Miklós méltatása az Eötvös József sajtódíj elnyerése alkalmából
Minden laudáció egyik lába a kitüntetett életrajza, akkor is, ha közismert személyről van szó. Így nem kerülhetem meg, hogy elmondjam: Dr. Duray Miklós, bármilyen szerény ember is, immár hozzánk, a hetvenkedőkhöz tartozik. Losoncon született, 1945. július 18-án. Van mivel hetvenkednie, hiszen volt rakodómunkás, geológus, geokémikus, hegymászó, a természettudományok doktora, polgárjogi aktivista, börtönlakó, vendég professzor az USA-ban, pártalapító, parlamenti képviselő, politikus, közíró, nemzetpolitikai szakértő és stratéga, a nemzetismeret egyetemi előadója, címzetes egyetemi docens.
Ezt a leltárt a honlapján mindenki megtekintheti, de aki ott nézeget, egy tévedéssel is találkozik. Azzal az állítással, hogy Duray Miklós Pozsonyban él. Nehezen hihető ez, hiszen oly sokszor lehet vele Budapesten, Sopronban, Győrött vagy épp Szigligeten, mondhatni Kárpát-medence szerte találkozni! A tévedés azonban nem a földrajzi helymegjelölésben van. Duray Miklós nem ezeken a helyeken, hanem a szívünkben él. Tessék végig nézni az interneten található arcképeit. Soha ennyi mosolygó arcot közéleti emberek fényképén nem látni. Mindazok ellenére, vagy talán épp azért, ami vele történt, a derű embere maradt. Könnyű megszeretni és a szívünkbe zárni.
Könnyű, de nem mindenkinek sikerült. Szerencsére. Mert azok, akiket mindenki szeret, többnyire nem kitüntetésre érett, hanem inkább jellegtelen s jellemtelen emberek. A magyarság büszke lehet Duray Miklósra, mert ellenfelei és ellenségei is vannak. Mutasd meg ellenfeledet, s megmondom ki vagy.
Persze nem lehetett könnyű vele együtt dolgozni. A színjátszást már gimnazista korában elkezdte, és máig sem hagyta abba, de – ellentétben közéletünk számos más alakjával, – mindig a saját szerepében lépett fel, és nem engedte azt semmiféle hatalomnak átírni. Pedig dramaturgnak sokan jelentkeztek. Meghúzták volna a szerepet és könnyed dalocskákra, ócska kuplékra cserélték volna a nehéz veretű ódát és himnuszt. Sikertelenül.
Már a pályakezdése is nehéz volt. Nem lehetett régész, nem lehetett néprajzos, így lett, rejtői fordulattal, geológus.
Eltökéltség és bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a hatvanas években a hatalomtól független ifjúsági szervezetekben tevékenykedjék. Bár egy betegség megszakította Duray Miklós hegymászó karrierjét, a veszélyes dolgokat, mint a Prágai Tavaszt vagy a Charta 77-et továbbra is szerette. A Prágai Tavaszról még tavaly is úgy nyilatkoztak az orosz állami televízióban, hogy az SS legények, amerikai és német imperialisták műve volt. Nem tudok szégyen nélkül gondolni 1968 augusztus 20-ára. Aljas és gyáva dolognak tartom, hogy az akkori magyar vezetés behódolt és tankokat küldött Csehszlovákiába. Ezer éves együttélésünk éppen ezer okot szolgáltatott arra, hogy megtagadjuk a részvételt. Mert ugye nem kell mondanom, hogy képtelen vagyok Duray Miklóst SS legénynek, vagy akár amerikai, illetve német imperialistának tekinteni, de még olyannak sem, akiket arról az oldalról befolyásolni lehetett volna. Végtelenül szomorú, Oroszország mai súlyát figyelembe véve pedig figyelmeztető jel, hogy arrafelé mintha megállt volna az idő. A régi szovjet szóhasználat, ami nálunk csak néhány atavisztikus lény sajátja, ott rendszeres az állami televízióban, s feltehetőleg jól megragadt az emberek tudatában.
Meghaladná egy laudáció elfogadható méretét, ha megemlíteném mindazt az üldöztetést, amiben Duray Miklósnak része volt. Már az egyetemre való bekerülését is akadályozták, a diploma megszerzése után rendre eltávolították az állásából, még csoda, hogy a doktori fokozatot meg tudta szerezni. A komolyabb elismerést hozó kandidátusi címnek a közelébe sem engedték. Ehhez a hatalomhoz való hűségre lett volna szükség, vagy legalábbis arra, hogy az illető húzza meg magát, és tartsa meg magának a hivatalostól eltérő véleményét. Duray nagyon fiatalon lett a CSEMADOK tagja, de még akkor is fiatal, amikor kizárják onnan. 1969-től 76-ig nem vesz részt a közéletben, de a csehszlovák kommunisták számon tartják: ráteszik a kiemelkedően tisztességes hazafiak listájára. Duray az egyik legfiatalabb, aki ebben az elismerésben részesül, aminek az akkori jelentőségét ma már kevesen értik. Pedig a lista hivatalos neve elég beszédes: „A jobboldali opportunisták, a pártellenes, szocializmus ellenes és a Szovjetunió elleni kampányok és akciók képviselőinek egységes központi nyilvántartása”. Most könnyen mondjuk, hogy tiszteletet és elismerést érdemel, aki ezen a listán szerepel, de hogy mivel járt ez a gyakorlatban, arról házkutatások sora, a hatalom packázása és nem utolsó sorban a börtönben töltött 470 nap tanúskodik.
Az egyesek által puhának mondott diktatúra azt is megpróbálta elvenni Duraytól, ami számára talán a legértékesebb, a szülőföldet. Kiengedték az országból, vendégtanár lehetett az Egyesült Államokban. Egy szép, értékes év után hazaindult, s lám, Jókaival szólva, kiderült, hogy Ali kezei hosszúak: valahogy épp Duray útlevele került ezekbe a hosszú kezekbe. De nem tágít, érzi, hogy otthon a helye, 1989 november 28-án végre megérkezik Budapestre, másnap Prágában összeomlik a kommunisták egyeduralma. Miniszternek jelölik, de a december 10-én megalakult új kormányba mégsem kerül be: a kommunisták, kik mások, vétót emelnek. Még mindig első számú közellenség. De mit is keresett volna ő abban a kormányban, amelyiknek elnökét Čalfának hívják? Hogyan tette volna le az esküt Gustav Husák előtt?
1990-ben új szakasz kezdődött mindannyiunk, így az ő életében is. Látta, hogy új, korábban nem remélt lehetőségek nyílnak a cselekvésre, a jövő alakítására. Ehhez nem elég, hogy 1990 január 31-én képviselő lesz. Ahhoz, hogy a csehszlovákiai magyarság sorsát javítani, jogait érvényesíteni lehessen, egy egységes magyar párt kell, ahogy az volt Esterházy János idejében. Miért? Miért ne tagozódhatna politikai értékek szerint a magyar közösség? Ha nem a megmaradása a tét, akkor nem gond a széttagozódás. De Duray a saját sorsán keresztül látja: a formálódó új rend is nemzetállamban gondolkodik, – bár a csehek és szlovákok közös államában ez eleve képtelenség. Ebben a nemzetállamban a magyaroknak nem jut hely, talán csak az albérlőség lehetősége nyílik meg. Ők pedig hazát akarnak. Ha közöset, hát közöset. Megvan erre is a történelmi tapasztalat. Duray 1990 február 7-én elindítja az Együttélést. Már a névvel is üzen. Úgy tűnik azonban, nincs kinek. A választásokon az Együttélés jól szerepel ugyan, sőt 1992-ben is újraválasztják, de az egészséges együttélés, azaz egymás kölcsönös elismerése és megbecsülése felé nincs elmozdulás. Azóta értjük ennek a jelentőségét, amióta a nyakunkba szakadt ez a mostani népvándorlás. Most figyeltünk fel az Európa szerte található párhuzamos társadalmakra. Az Együttélés nem ilyen egymás mellett élést akart. Előrelátó, máig szóló üzenet.
Azután elérkezett Csehszlovákia vége. Népmesei helyzet: az ember egyik szeme sír, a másik meg nevet. Ugrás a bizonytalanba, a csehek bizonyos ellensúlyt jelenthetnének a szlovák nacionalizmussal szemben, de csábító, hogy a szétválás miatt a szlovákiai magyarság relatív súlya nő. A döntés nem a magyarok kezében van, a szétválás megtörténik, s a csehszlovák parlament utolsó ülésén Duray úgy temeti ezt az államalakulatot, hogy rámutat: sem létrehozásához, sem megszüntetéséhez nem kérték ki az emberek véleményét. Ennyit a wilsoni elvekről.
Duray Miklós 1993-ban kiállt egy fontos jelszó mellett: Szülőföldünk legyen a hazánk. Más szavakkal ezt úgy fogalmazom, hogy alapvető emberi jognak kell tekinteni, hogy mindenki, legyen bármi az anyanyelve, otthon érezhesse magát a saját szülőföldjén. A szülőföld nem pusztán a megszületés földrajzi helye. Arról a földről beszélek, amelyen kinek-kinek a felmenői éltek, ahová tartozik, ha a gólya véletlenül épp máshová pottyantotta is. A szülőföld családi fogalom. Ha egy szlovákiai magyar azt mondja, szülőföldem legyen a hazám, akkor két oldalról is támadhatóvá lesz. A többségi nemzet elutasítja, hiszen kizárólagosságra törekszik. Mi az, hogy a te hazád? Az én hazám! De él az a nézet is hogy az elszakított magyar közösség ne azt az országot tekintse hazájának, amelyben él, ahol felmenői nyugszanak, hanem vallja: a magyar nemzet tagjaként Magyarország a hazája. Így Duray Miklós ismét első számú közellenség lett. Két oldalról is támadható, és ütötték is, ahol érték. A mögöttünk hagyott negyedszázad elég tapasztalatot halmozott fel, elég bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy éppen ő, a sokat támadott, a kiszorítandó, a kellemetlen ember az, aki előre látja, és ki is mondja, hogy mi a teendő. Gondolok például arra, hogy hat évre és a Mečiar féle választójogra volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjön az egységes magyar párt, a Magyar Koalíció Pártja. Nem rajta múlt a késlekedés és nem rajta múlik a 2010 utáni vergődés sem.
Hatvanöt éves, amikor az MKP kiesik a parlamentből. Aktív pártpolitikai tevékenységét befejezi, de a Kárpát-medence magyarságának ma is fontos, megkerülhetetlen tényezője. Most megjelent „Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963-2015” című kötete is bizonyítja: nemcsak megkerülhetetlen, hanem kendőzetlenül szókimondó ember. Alighanem sikerült újabb ellenfelekre szert tennie. Baj ez? Olvasva Duray Miklós szövegét, a régi görög mondásnak az a latinosított változata jut az ember eszébe, amit Balzac adott XVIII. Lajos szájába: Amicus Plato, sed magis amica Natio. Barátom Plato, s ide behelyettesíthető bárki, de még inkább barátom a Nemzet. Mert Duray holmi barátságra nincs tekintettel, ha nemzet érdekében kell szólnia, de nem intimpistáskodva fecseg, csak olyan tényeket sorol, olyan jelenségeket ismertet, amelyeknek üzenete van a Nemzet számára. Feltárja a kommunisták sajnos túl lassan süllyedő világát, amelynek még gondolatai, megfogalmazásai és eszközei is fertőznek. Túlélték a rendszer halálát, s azzal fenyegetnek, hogy formát igen, de lényeget nem változtatva ismét fölénk kerülnek. Duray ennek a gyalázatos világnak kemény ellenfele. Talán ezért említették a Polgári Magyarországért Díj odaítélésekor első helyen a kommunista ideológia ellen, az egyetemes emberi és nemzetiségi jogokért folytatott küzdelmét.
A Duray életmű, hála Isten, még nem teljes, még újabb és újabb üzenetekkel bombáz minket. Rajtunk múlik, hogy Laokoón sorsra kárhoztatjuk-e. A népdallal fogalmazva ismerjük el, hogy sok szép szavát többnyire nem fogadtuk meg. Ő kimondva azokat, megmentette a lelkét, minket azonban csak akkor tud megmenteni, ha figyelünk rá. A kitüntetés reflektorfénybe állítja őt, így többek számára lehet iránymutató.
Hogy miért kapja most az Eötvös József sajtódíjat? Erre két feleletem van. Az egyik: mi másért lehet egy sajtódíjat adni, mint az őszinte szóért? A másik: hát nem mindegy? Duray Miklós minden díjat megérdemel.
Budapest, 2016. november 16.
Surján László dr.