Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(2004. január 22.)
A magyar kultúra napját a kommunisták egyeduralmának megszűnése, 1989 óta ünnepeljük. A döntéshozók azért választották ezt a napot össznemzeti ünnepnek, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tett pontot Hymnusának végére, melyet „á Magyar nép zivataros századaiból” kapott ihletésre írt. Kölcsey versét 1844 óta énekeljük himnuszunkként – nem állami felségjelként, hanem nemzeti dalként.
Himnuszokat énekeltünk korábban is. Mostani nemzeti himnuszunk dalszerzőjének, Erkel Ferencnek idején az osztrák himnuszt, a „Gotter halte”-t, de korábban, a „zivataros századokban” a Boldogasszony Anyánkat, melynek a „pórnép” által is énekelt visszatérő sorai:
„Magyarországról, édes hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról!”
a Krisztus utáni 21. században ugyanúgy marokba zárják szívünket, mint négyszáz évvel ezelőtti őseinkét.
Kölcsey, amikor megírta himnuszát, aligha gondolt arra, hogy ez lesz egykoron a nemzet himnusza. Verse dallá válásának évét sem érte meg. Ez azonban nem is lényeges. A fontos az, hogy kifejezte a nemzet lelkének legrejtettebb ösvényein bujkáló érzéseket.
A marxista és osztályharcos gyökereken felnőtt művelődéstörténészek, elméleteiknek csődje után is azt igyekeznek elhitetni velünk, hogy Kölcseynek semmi köze nem volt a nemzethet – a magyar néphez – mivel ő nemesi rendjének gondolkodási mezsgyéjén haladva csak a nemességet tartotta nemzetalkotónak. Az lehet, hogy az állam letéteményesének valóban a nemességet tartotta, hiszen ez a történelmi gyökerű felfogás természetes volt a 19. század első felében. De a nemzeti romantika csúcsidőszakában, amikor rátaláltak a népköltészet gyöngyszemeire – amely értékeknek egyik felfedezője és vallója maga Kölcsey is volt, aminek nyomvonalán írta meg himnuszát -, a nemzet ugyanazt a magyar népet jelentette Kölcsey számára is, mint nekünk, kétszáz évvel későbbi utódainak.
Kölcsey korát, sőt a magát kozmopolitának valló tanítómesterének, Kazinczynak munkásságát is már a nemzet felfedezése és fensége fűtötte.
A Kölcsey himnuszának nyelvezetétől kissé archaikusabb magyar nyelven, de évekkel később komponált Vörösmarty-költemények is ugyanarról szólnak, amiről a Boldogasszony Anyánk, vagy a Hymnus, vagy a sokkal modernebb magyar nyelven verselő Petőfi társadalmi és forradalmi ihletésű költeményei: a nemzetről.
Vörösmarty 1836-ban, a Szózatban nyilvánvalóvá teszi, hogy számára – történelmi méretekben – a nemzet közösségi élmény:
„Népek hazája, nagy világ
Hozzád bátran kiált:
Egy ezredévnyi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Tíz évvel később, 1846-ban a nemzet, jog és a haza összefüggéseit feszegeti az Országház c. versében:
„A hazának nincsen háza
Mert fiainak
Nem hazája. „
Vele – talán napra – egy időben Petőfi ugyanerről ugyanazt mondja A nép c. versében:
„Haza csak ott van, hol jog is van.”
Folyamatosan a nemzetről, a hazáról van szó a Boldogasszony Anyánktól kezdve. A versek a magyar nemzetről, a magyar népről, Szent István országának örököseiről szólnak.
A nemzet egészét történelmi, jelenbéli és jövőt mutató dimenzióiban a felvilágosodás, a nemzeti megújhodás, a reformkor fedezte fel. Az egész nemzetet először tapintó költőink, politikusaink tudtak a leghitelesebben, máig hitelesen szólni a nemzetről. Petőfi himnusza a Nemzeti dal, amely ugyan már nem istenes költemény, mint Kölcsey Hymnusa, de mégis mintha az lenne. Petőfi, forradalmárhoz illő módon, vagy a nép rakoncátlan gyermekeként először felkiált: „Talpra magyar!”. De a további versszakokban úgy szól a nemzetről, akár Kölcsey vagy Vörösmarty:
„A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez; „
és egy versszakkal alább:
„Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják szent neveinket.”
A felvilágosodástól egyre vastagabb nyomot hagy gondolkodásunkban a nemzet eszméje, mint a vezérlő vörös fonál az angol admiralitás hajóinak köteleiben. Éppen ezért nem is értem, hogy Kölcsey Hymnusának születése napját, miért a magyar kultúra napjának nevezték el, amikor a magyar nemzet napjaként kellene ünnepelnünk ezt a napot.
Az igaz, hogy a nemzet legfontosabb közösségi összetartó fonata a kultúra és ezen belül a nyelv. De saját élményeinkből és tapasztalatunkból is tudjuk, hogy a nemzet mégis több mint a kultúrája – nem találkoztam még élő sumérral, noha kultúrájukat egyre többen ismerik, magam is megtanultam néhány sumér verset magyar fordításban.
A nemzet a múlt, a jelen és a jövendő idősíkjain egyszerre jelenik meg. Ezért a nemzethez tartozhat az is, aki nyelvében, kultúrájában máshová tartozhatna, és mégsem oda, hanem ide tartozik. A nemzet folyamatos közösségi élmény, a kultúra azonban átmenetileg individuális jelenségként is megállja a helyét.
Mi lehet tehát az oka, hogy nemzeti imádságunk születésnapját mégsem a magyar nemzet napjaként ünnepeljük, csupán a magyar kultúra napjaként került kalendáriumunkba?
Ha botladozik a nyelvünk, ha gáncsolják a gondolkodásunkat, ha a valóságot nem híven tükrözik szavaink, ha a hangok és betűk uralják remegő lábon álló gondolatainkat, ha sok szóval írjuk körül azt a valóságot, amit egyszerűen elmondhatnánk, akkor kóros jelenséggel állunk szemben – ez nem beszédhiba, hanem társadalmi jelenség. Többnyire azt jelenti, hogy nincs mondanivalónk, de mégis beszélünk, vagy hazudunk, vagy az igazságot akarjuk elkendőzni – mást mond a nyelvünk, mint a szívünk vagy az eszünk -, de lehet, hogy csak félünk.
Esetünkben az utóbbiról lehet szó.
A jelenlegi időszámításunk szerint a Krisztus utáni huszadik században annyi korbácsütés érte a magyarságot a nemzet miatt, hogy sokunkban a „magyar nemzet” kifejezés hallatán pavlovi reflexek lépnek működésbe – akkor is összerándulnak, és védekező állásba helyezkednek, ha nem is ütik őket, csak csengetnek. Ezt az élőlényt azonban nem szabad szaporítani, sőt falkavezér sem lehet belőle.
Ez a pavlovi reflex okozza azt, hogy a trianoni határokkal leválasztott magyar nemzetrészeket nem merjük elszakított nemzetrészeknek nevezni, nem merjük június negyedikét nemzeti gyásznapként megülni. Nem merjük Mansfeld Péter kommunisták általi kivégzésének napját a hős magyar ifjak napjává nyilvánítani. Emiatt a félelem miatt nyilvánította Magyarország parlamentje 1946 februárjában a második magyar köztársaságot az 1919-től 1945-ig terjedő időszak antitézisévé. Emiatt figyel oda inkább a magyar hivatalos politika egy nyugat-európai szocialista politikus összeránduló szemöldökére, mintsem sokszázezer magyar elemi érdekeire. Emiatt van az, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése a jelenlévő összes magyar parlamenter (a trianoni Magyarország és az utódállamok magyar képviselőinek) szeme láttára és füle hallatára olyan határozatot fogadhatott el, miszerint kétfajta magyar létezik Európában: a magyarországiak a hungaruszok (Hungarians), a nem magyarországiak pedig az egyszerű magyarok (Magyars). Emiatt történhet meg, hogy önmagunkat győzzük meg arról, hogy a magyar nemzet egysége sérti a szomszédos államok nemzeti identitását vagy kormányainak politikáját. Ezért használjuk a magyar kulturális örökséghez tartozás kifejezést az egységes magyar nemzet helyett. És magyar nemzeti himnuszunk születésének napját ezért nevezzük a magyar kultúra napjának és nem a magyar nemzet napjának.
Ne értsen félre senki. Nem akarom felbőszíteni a szomszédos nemzeteket, sem azokat, akik a második világháború után a győztes, vagy később az egyéb szerződések révén társult hatalmakká váltak. De ha bárki is azt gondolja, hogy csak a szomszédainknak lehet érdeke vagy érzelme, azaz csak rájuk kell tekintettel lenni és önmagunkra nem, akkor könnyen megtörténhet, hogy bennünk, csak bennünk megszűnnek a közösségi érzések. Ennek következtében csak egyedek és állampolgárok halmazává válunk.
Ne felejtsük, az állampolgárság csupán jogi kötelék – veszem a kalapom, és odébb állok. A nemzet és a haza ettől sokkal többet jelent – érte lehet és érdemes nélkülözni, küzdeni, szenvedni, akár életet is áldozni. A családért, a nemzetért, a hazáért érdemes mindent kockára tenni, még az életet is, de az egyének halmazáért, az állampolgárok közösségéért nem érdemes kockáztatni.
A magyar kultúra napja szép és bensőséges elnevezése a himnusz születése napjának, de erről sohasem jut eszembe nemzeti imádságunk egyetlen sora sem. Viszont fel tudom idézni a „Szeptember végén” vagy a „Családi kör” hangulatát. A Himnusz hallatán vagy éneklése közben azonban a nemzet jelenik meg szemeim előtt a múlt, jelen és jövendő összefüggésében, és a szemem sarkában egy könnycsepp.