Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Pozsony, 2007. május 28.)
Forrnak bennünk az indulatok Trianon miatt, de a Kárpátok gerincén végigfutó egykori magyar államhatárt már csak néhányan siratják. Az ipartörténetben járatosak még tudják, hogy a mai resicai vasúti javítóüzem valamikor „magyar vasúti mozdonyokat” gyártott, és Fiume valamikor magyar kikötő volt. Aki ott járt, láthatta a Budapesten öntött vasbakokat. Egyre kevesebb magyarnak fáj azonban, hogy a vasbányáinkat is elvették, hiszen évek óta nem termelnek belőlük vasércet. A közel száz évvel ezelőtti ipari területeken, ahol akkor még a magyar államrend és -érdek uralkodott, és tisztességes megélhetése volt az embereknek, az államfordulat óta mindmáig a szegénység az úr. Az ott élő magyarokkal ki törődik? Az új államhatalmat még állampolgári okon sem érdekli sorsuk – legyen gondjuk önmagukra, vagy takarodjanak onnan. Legújabban egy varázsszót ismételgetnek nekik: pályázzatok. Ők küszködve ezt megteszik, de a csodafegyver nem működik – csak mások nyernek, akiknek van összeköttetésük.
A nemzet többségét nem bántja, mi történik a nemzet kisebbik részével, és az sem izgatja, hogy immár csaknem kilencven éve nincs egyazon állampolgársága nemzetünk tagjainak. A többség láthatóan annyira azonosult a szétszakítottsággal – jórészt a több mint negyvenévnyi kommunista uralom hatására –, hogy ma már elutasítja ezt az igényt. Így viselkedik a maradék Magyarország éppen regnáló – jogilag legitim – posztkommunista kormánya is, noha az alkotmány kötelezi őt az elszakítottak iránti felelősségvállalásra.
*
Lehet, hogy sokunkban Trianon hallatán a non, a nem visszhangzik, ami érthető, hiszen ez a tragikum – ha képesek vagyunk lelkileg újra és újra átélni –, lélektépő érzelmeket vált ki. De érzékeljük-e, mit utasítunk el és mit fogadunk be, mit felejtünk el, és mivel azonosulunk?
Emlékszünk-e, emlékezhetünk-e arra, hogy a történelmi ország közepén élők, mit észlelhettek az „akkort” követően? Bizonyára mindenkinek fájt a nemzethalált jövendölő június negyedike, és a délután fél ötöt jelző harangszó. Egy épeszű magyar ember, vagy egy hungarus tudatú, de más anyanyelvű ember akkor nem érezhetett mást, csak gyászt. Idézhetjük Karinthy Frigyesnek a levágott végtagokból kisugárzó fájdalomról fiának írt megrázó levelét, vagy Juhász Gyulának verssorait a tragédiáról: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk rá”. Mégis sokan voltak olyanok, akiknek csak annyit jelentett Trianon, hogy megváltoztak a gazdasági és a piaci viszonyok, emiatt szegényebbek lettek. Ráadásul a nyakukba szakadt néhány szerencsétlen menekült és otthonából kikergetett rokon, akiket nekik kellett eltartaniuk az állam balsikerű politikája miatt. A Ferencvárosi rendező pályaudvaron pedig évekig álltak a vasúti teherkocsik tele, rokonság nélküli menekült felvidékiekkel, erdélyiekkel. Az események és a következmények megélői egyszerre könnyeztek és káromkodtak. Az ország közepén élők annak örültek, hogy nem a széleken éltek az elcsatoláskor, akik pedig az új államhatár miatt a szélre kerültek, hálát adtak az Istennek, hogy nem két kilométerrel beljebb húzták meg az új határt. El tudjuk képzelni, mit éreztek azok, akik túl kerültek ezen a képzelt vonalon? Akik bévül maradtak nem tudják elképzelni. Akiknek az elszakítottság jutott sorsként, nem akarnak emlékezni. És ha emlékeznek, az jut eszükben, hogyan álltak helyt, hogyan találtak magukra, hogyan maradtak meg magyarnak.
De gondoljunk arra is, hogy a maradék ország közepén élők közül hányan menekültek meg a Don-kanyarban leselkedő biztos haláltól – csak annak köszönhetően, hogy oda főleg az elcsatolt és frissen visszacsatolt területek magyarjait vezényelték. Vesszen a férgese, hiszen ez egy eleve elvesztett háború, úgyis minden visszatér a nagyhatalmak által megállapított keretek közé – a magyar állam politikusai ezt már 1941-ben sejtették. A málenkij robotra is a visszacsatolt majd ismét elcsatolt területekről hurcolták el a legtöbb embert, élőanyag-hadisarcként mintegy százezret – a közülük életben maradtak további kálváriájáról regényeket lehetne írni. De kinek? Olyannyira telítődtünk a borzalmakkal, hogy érzéketlenné váltunk az emberi szenvedések iránt.
*
Trianon után bizonyíthatóan kettévált a nemzet, mégpedig úgy, ahogyan az megterveztetett: maradék magyarokra és elcsatoltakra. Úgy, mint a hóviharban, a menedékházban melegedőkre és a kint szorultakra. A bentiek – helyszűke miatt vagy hitevesztettségükben – marják egymást, a kinn rekedteket pedig a vihar tizedeli, meg az itt-ott rájuk csapó farkashordák. Be, a többiek közé nem mehetnek, de az is lehet, hogy egyre kevésbé kívánkoznak közéjük. Sem új házat, sem hazát nem tudnak maguknak építeni.
Trianon után ismét kialakult a perem és a belső, a kint és a bent eltérő helyzete, mint a végvári harcok idején. Csakhogy a végváriaknak volt stratégiájuk, volt társadalmi és gazdasági hátterük, küldetésük és utánpótlásuk, mert önként vállalták a végvári feladatot. Meg volt nevezve az ellenség és meg volt határozva a védekezés oka és célja. De ma az ellenséget nem tudjuk, vagy nem merjük megnevezni, hiszen akikkel szemben védenünk kell a nemzetet, azokkal évszázadokon át egy ügyet szolgáltunk, a történelmi haza ügyét. Legalábbis így gondoltuk. A hagyományaink szerint az ilyen nem lehet ellenség! Pedig miért ne lehetne? Hiszen aki Szent István országában a pánszláv eszme elkötelezettje volt, és azt prédikálta a pesti evangélikus-, mai Deák-téri templom szószékéről 1838 nagy árvízének idején, hogy csak a szláv nyelven segítségül kiáltókat mentsétek, az nem sorstárs volt, hanem ellenség. Mit ad Isten, 2007. május 7-én őreá hivatkozott a szlovák kormányfő a szláv összetartozás példaképeként.
Az ezerszáz éves magyar tapasztalat szerint ellenség az, aki betolakodó, akit ki kell verni innen. Trianon után megkíséreltek minket elüldözni vagy kitaszítani, esetenként kigyilkolni szülőföldünkről. Szerencsére nem teljes sikerrel. De ez nem viszonozható, és nem csak azért, mert nem lehetséges. A megmaradás és az újraépítkezés hatékony módszerének hiányában a végvárak peremmé válnak. A végvár a külső arcvonal védekezési pontja, ahonnan nem csak védekezni kell és lehet, hanem fokozatosan vissza is lehet foglalni azt, amit elbitoroltak tőlünk. A perem azonban a hátország részéről magára hagyott terület, ami fokozatosan töredezik.
*
Trianon által egy kegyetlen jogi következményekkel járó megoldhatatlan zűrzavarba kerültünk. Az 1920. június 4-ei döntés előtt, ezer esztendőn át egységes jogrendszerben éltünk, mindannyian a magyar király, ezáltal a Szent Korona alattvalói voltunk. A liberális jogállam beköszöntével pedig egy modern politikai nemzet tagjává váltunk. A történelmi, a hagyományok szerinti, a műveltségi és a politikai összetartozás bennünk, magyarokban egységgé forrt össze. Ez az egység néhány száz évvel korábban is létezett, az újkorban éppen csak a Szent Koronához való tartozás tudatát kezdte felváltani a modernebb állampolgári tudat. Ebbe a közegbe vágott bele Trianon, mert mindazt, ami addig volt, folklórrá nyilvánította. Ez számunkra a legelfogadhatatlanabb mozzanat, mert a lelkünkbe vágó erőszakot éljük meg tragikumként.
Európában a modern nemzetek – egy-két kivételtől eltekintve – a felvilágosodás korától az I. világháborúig eltelt időszakban alakultak ki. A modernséget azonban nem kell misztifikálni. Ez csupán azt jelenti, hogy az uralkodóhoz való hűséget az állampolgári lojalitás, a választójog kiteljesedése, a jogok és a kötelességek rendszere váltotta fel. Csakhogy a lojalitás két fontos részből áll össze. Egyik részét alkotja az állampolgár alávetettsége az állam törvényeinek, valamint ezeknek a törvényeknek a folyamatos módosítási igénye. A másik részét az ember egyéni joga és csoportos önrendelkezési igénye alkotja. A lojalitásnak ezzel az összetettségével való szembesülésünk miatt élünk Trianon óta folyamatosan görcsökben, mert a törvényeknek való alávetettséget ugyan folyamatosan számon kérik rajtunk, de a jogszolgálati részét megtagadják tőlünk.
A „végzetes nap” utáni két évtizedben a görcsöt valóban a történelmi állam elvesztése okozta. De később – és most is – leginkább az váltja ki a görcsös állapotot, hogy bennünk maradt a Trianon előtti politikai és etnikai nemzet egységének az élménye, és ezt nem tudtuk helyettesíteni a politikai nemzet új eszményével. Még a maradék Magyarországon sem, mert fokozatosan megszűnt a nemzetpolitika, az állampolitika, a kormánypolitika és a hatalmi politika egysége. Az elszakítottságban pedig még esély sem adódott erre, hiszen az odakerült magyarok és az új államok politikai érdeke között az első pillanattól, alig csillapodó szöges ellentét feszül.
*
Tévedés lenne azt hinni, hogy csak magyar nemzetünk belső vízválasztója volt Trianon. Máig történelmi törésvonalat jelent környezetünk többi népe és mi közöttünk a Baltikumtól a Balkánig. Ebben az észak-déli irányú, mintegy kétezer kilométernyi fesztávolságú térségben nem él egyetlen nemzet sem, amelyik hozzánk hasonlóan értelmezné az I. világháborút lezáró békerendszert. Még ha meg is értenek bennünket, más az élményük, és nem utolsósorban más az érdekük. A valóság tükrében hamisnak bizonyul a bölcseletileg igaz állítás, miszerint azonosak az érdekeink, csak nem ismerjük fel őket. Mintha azoknak lenne igazuk, akik a társtalanságunkat misztifikálják. Pedig igazuk azoknak van, akik úgy vélik, hogy az érdekek tudatosan lettek elválasztva egymástól és szembeállítva egymással.
A Trianonban szétszakított magyarság szempontjából ezen túl is létezik egy további, nyilvánvaló állapot: a nemzetet összetartó szálak önmaguktól – egy döntés következtében – nem szakadtak el. A nemzet, amely évszázadokon vagy talán több mint egy évezreden keresztül alakult ki, egy aktussal több önálló létű darabra nem választható szét. A magyar nemzet, amely Trianonban több állam lakójává vált, egységes maradt – még politikai értelemben is – még ha vannak is közöttünk árulók, lanyhák, langyosak, idegenlelkűek, nyerészkedők. Csak a jog idiótái gondolják, hogy a nemzetközi jog szerint hozott döntések egy csapásra a tudatot is átalakítják. A közjog szerint, ha meg is szűnt az egységes politikai magyar nemzet, a tudatban továbbra is él a politikai nemzet hagyománya.
Nemzetünk hagyományai szerinti összetartozásán túl létezik az összetartozásnak más mértéke is: a közös felelősségérzet. Ez lehet akár egy új, az államhatárokon átívelő politikai összetartozás alapja. A közös felelősségérzet ugyanis sokkal többet jelent, mint az individualizmuson alapuló állampolgári tudat. A felelősségérzet erejénél fogva válhat államhatárokat átívelő erkölcsi értékké is, aminek ma már hagyománya is van. Ha elvonatkoztatjuk a nemzettől, az azonos értékek kozmopolitizmusát jelenti – például az emberi jogok védelmét. Ha a nemzeten belül értelmezzük, a közös felelősségérzet a nemzetet összefogó közértéket jeleníti meg.
A nemzetért érzett közös felelősség erkölcsi súlya nagyobb, mint az államjogon nyugvó állampolgári öntudaté. Az állampolgár jogi értelemben nem érték, csak alany, élő állomány, adófizető. Az individuális érték az ember, az Isten teremtménye. A nemzet azonban kulturális értelemben, történelmileg és politikailag is érték, becses közkincs. Mint az egyház, ami individuálisan szintúgy nem létezik mint a nemzet, csak közösségként. Ha felelősséget érzünk a nemzetért, akkor felelősen fogunk viszonyulni a nemzet tagjai iránt is, tehát önmagunkhoz is. Ha felelősek vagyunk önmagunkért, akkor tetteinkben felelősek vagyunk a többiekért is. Mert önmagunkban nem vagyunk nemzet, csak közösségként.