Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Elhangzott Szent István-napján, 2010. augusztus 20-án, Ópusztaszeren)
(További képek a galériában – itt)
Először tekints magadba, csak ezután mondj véleményt minden egyébről.
Ez a rögszerű gondolat, amely akár Szent István intelmeiből is származhatna, kamaszkoromtól cseng a fülemben. Emiatt ne vegyék tőlem rossz néven, ha mai beszédemet azzal a megállapítással kezdem, hogy fertőzöttek vagyunk egy sajátos vakság kórokozójával. Mert a mindenkori jelenvalóban főleg a rosszat és az ármányt keressük, felmentő magyarázatokat fogalmazunk meg a még élő nemzedékekhez közel álló múlt vétkeire és a régmúltról az új mendemondáknak hiszünk, vagy vaskalaposan tartjuk magunkat a valamikori tudományosság szülte mendemondáihoz. A gyanakvás és a megbocsájtás, a kétség és a hiszékenység kettős értékrendjének malomkövei között őrlődünk – a bűnt nem büntetjük súlya szerint, az érdemet nem értékeljük jelentőségéhez mérten.
De nem lehetünk egyszerre vádlók és védők, még ha a kettő egy tőről is fakad. A döntések meghozataláig ugyan – az ésszerűség határán belül – hajolhatunk egyszer erre, egyszer arra, de ha a döntéseinkben is a határozatlanság kettőssége jelenik meg, alkalmatlanok vagyunk az irányszabásra. Az irány – az általunk megszabott – soha sem lehet bizonytalan, csak egyértelmű lehet. Az irány az út tengelye, mely nyílként a célba mutat. Ezért az út, ha jó az irány, mindig a cél felé halad.
A kérdés: mi a cél?
A válasz erre a kérdésre sem lehet bizonytalan. Jelen életünk célja csak a jövő lehet, hiszen számtalanszor megfogalmazták tudós emberek vagy egyszerű földművesek, hogy a jövő mindig a jelentől függ, és ez egy végtelen láncolat. Jövőképe csak a bűnözőknek és az agymosottaknak nincs. Tehát a célba vezető útról szóló kérdésre a válasz soha sem lehet az, hogy talán erre, vagy talán arra is vezethet. A népmeséinkből számtalan példa utal a rossz választás baljós következményeire, és mindig három lehetőség közül kellett választani – a jó választ pedig mindig az adta, aki nem a saját érdeke szerint döntött. A válasz, ha bizonytalan, ha megengedő és eldöntendő lehetőséget rejt magában, vagy ha nincs aki jól válasszon a lehetőségek közül, a széthulláshoz vezet. Bármikor, ha a múltban a válasz vagy a választás bizonytalan volt, bomlott nemzetünk, mert van egy rossz hagyományunk: nem hiszünk a jól választónak. A döntéskor fontos tudnunk, honnan jöttünk, de ettől még fontosabb azt tudni: merre tartunk. A válaszból és a választásból erre majdnem mindig fény derül. Ha nem, akkor nagy baj van.
Számunkra a történelmi múltunk egyszerre szentélyünk és terhünk. Ha valaki a múltunkon gúnyolódik, vérig sértődünk, miközben alig ismerjük előttes életünket. Nem az események ismeretét hiányolom, hanem az eseményeket megalapozó észjárás, gondolatvitel, tudatosság, okság nemismerete miatt bánkódom. Ismernünk kell a múltbéli irányokat, döntéseket, megfontolásokat. Ez az igazi jövőtankönyv.
A történelmet érteni kell, a jelenünk és a jövőnk érdekében.
Egy szlovák történész a minap a szemünkre vetette (Roman Holec, interjú, Týžden, 2010. július 19., Pozsony) hogy túlságosan a saját történelmi múltunk bűvöletében élünk, nincsenek demokratikus hagyományaink, és több mint évezredes történelmünk során először 1990-ben tapasztaltuk meg a demokráciát, miközben érezteti, hogy a demokrácia vonatkozásában azok voltak a szerencsések, akiket Trianonban Csehszlovákiához csatoltak. És csak panaszkodunk a minket a 19. század óta sújtó sorcsapások, vereségek és veszteségek miatt, pedig minderre nincs semmi okunk, hiszen élünk, létezünk. Majd tesz egy figyelemre méltó gondolati csavart: a szlovák nemzet sikeresebb és fejlettebb, mert nem terheli a múlt, ezért több erőt tud fordítani a jövőre.
Számunkra ez az észjárás ugyan idegen, de mégsem vethetjük el, mert minden gondolatsornak oka van. Nem azért idegen, mert a magyar romantikus költészet a múlton való ábrándozást véste lelkünkbe és a régi dicsőség felemlegetésére tanított. Noha ez is lehetne egyik oka a történelmi múlttal való terheltségünknek.
A 15. század végéig nemzetünk egy olyan sikeres hatszáz éves korszakot élt meg itt a Kárpát-medencében az Árpád házi királyaink és női ágú utódaik vezetésével, amelyben nem csak saját sorsának volt irányítója, hanem az egész Közép-európai térségnek. Gondoljunk Árpádnak 907-ben megvívott, háborús győzelemmel felérő győztes pozsonyi csatájára, ami Attila catalaunumi, négyszáz ötven évvel korábban kikényszerített és győztes nélkül marad ütközete után a legnagyobb európai hadi cselekmény volt. Árpád fejedelemnek ez a katonai győzelme biztosította országunkban a több évtizedes zavartalan, rendszerváltoztató berendezkedést, előkészületet az államalapításra és jelölte ki a nyugat irányában az ország határvonalát. De ilyen volt az európai jellegű magyar államszervezés is, amely az előbbitől nem elvonatkoztathatóan Árpádházi I. (szent) Istvánhoz kapcsolható. Ez egy olyan műveleti tett volt, aminek alapján nem csak a korának legnagyobb államszervezői tehetséggel megáldott emberét kell látnunk Isván királyunkban, hanem művének a mai napig, a XXI. században is működő elemeit. IV. Bélának az országot és az államot újraszervező tehetségét ha kétségbe vonnánk, önmagunkat fosztatnánk meg egy zseniális elődtől. Vagy jusson eszünkbe a Károly Róbert által 1335-ben megszervezett visegrádi királytalálkozó, ami egy modern, huszadik századi, akár egy Robert Schumann-i, a mai Európai Uniót megteremtő gondolkodásra jellemző regionális hatalmi és gazdaságpolitikai elképzelés jegyében zajlott, és aminek a kereskedelmi utak védelme mellett egyik következménye lett, hogy a magyar király és a német-római császár luxemburgi Zsigmond személyében egyesült. De éppenséggel Hunyadi/Korvin Mátyás félévszázados királysága is eszünkbe juthat szépséges és sok természetes emberi tartalommal telített korszaka kapcsán, amikor országunk az európai szellemi fejlődés élharcosa volt.
Ennek a történelmi múltnak szívesen vagyok a terheltje 2010-ben is. Aki ezt közülünk nem érzi magáénak, önmagát fosztja meg a nagyszerűség élményétől.
Meggyőződésem szerint azonban, történelmünknek nem a dicsőséges korszaka fölötti ábrándozásban kell keresni történelmi látásmódunk gyökerét – noha Károly Róbert elgondolása ma is, az Antall József által kezdeményezett V3-ak, majd V4-ek együttműködésén túlra is fejleszthető. A múltra vonatkozóan Mátyás Király halála után következő ötszáz évnyi sikertelenség, amiből csak a reformkor emelkedik ki fényes kivételként, sajnos, elegendő mennyiségű rossz élményt teremtett a korábbi, nagyívű korszak elhomályosítására.
Látásmódunkat, szemléletünket, ami a mély tudati vagy talán tudat alatti síkon mindezeket fölülírja, egy még korábbi, mély gyökerű hagyomány. A honfoglalás előtti kor társadalom szervezési és építkezési rendje, aminek alapja és egyben a lényege is az egy tőről fakadó összetartozás tudata – és a máig, hellyel-közzel tartó társadalmi igénye.
A több mint ezer száz évvel ezelőtti törzsi, törzsszövetségi társadalmi szervezettségünk alapját a nagy, akár több száz lelkes családok alkották, amiknek tagjait közvetlen vérségi kapcsolat kötötte össze. A közös őstől származtatható családok teremtették meg a nemzetségeket, amelyeken belül gazdasági, jogi és kulturális kötelékek jöttek létre a családok között. A nemzetségek autonóm egységek, tehát szabadok voltak, ami nem jelentett szabadosságot és elidegenítő függetlenséget, hiszen a nemzetségek érdeke a sikeresség volt, mert közöttük az érdemeik, vagy egyes tagjainak vezetésre való alkalmassága szerint alakultak ki a különbségek. Ezek a rokon nemzetségek szerveződtek kezdetben és alkalmasint etnikai rokonsági alapon törzzsé, amit az akkori időben hadnak neveztek. A törzs politikai jellegű szervezet volt, ami elsősorban katonai célokra, átmeneti alakulatkén jött létre, csak később állandósult. A törzsek kialakulása magasrendű társadalomszervezési és igazságszolgáltatási feladatokat rótt a vezetőire, akiket akkor hadnagyoknak neveztek. A huzamosabb kapcsolatban élő törzsek pedig a közös érdek szerint törzsszövetséget alkottak, aminek élére – hadba lépéskor – vezért, fejedelmet választottak.
A vérségi kapcsolat, a közös ős és az etnikai rokonság jelképes elfogadása valósult meg a különböző törzsek vezetői által az Etelközben kötött vérszerződésben, aminek következtében a nemzetségi kapcsolat megerősödött a törzsek között, megteremtve a nemzetalkotáshoz szükséges, egy tőről fakadó tudatot, ezt az európai magyar sajátosságot – ha úgy tetszik: az első hungarikumot. A magyar nemzet, még ha nem is a mai értelemben, de már akkor megszületett, amikor még a honfoglaló részei a Kárpát-medencén kívül voltak.
Ez a vérségi, egy tőről eredő egybetartozás és összetartozás-tudat, a nyelvünk sajátos, gyökelvű logikáján és homályba vesző eredetén túl a legnagyobb titka nemzetünknek. A körülöttünk élő népek ezt nem értik, mert nem érthetik, hiszen nem ilyen észjárású nyelvvel és nem ilyen gyökerű tudattal rendelkeznek, ezért más az észjárásuk és más élményekhez kötődik tudatuk.
Fontos, hogy most, Árpád-házi I. István – szent királyunk – megkoronázásának 1010.-ik évében, sajnos éppen halála évfordulója napjának közelében itt Ópusztaszeren idézhetjük ezt a mában is élő múltat. Itt zajlott ugyanis az örökös fejedelmi család Álmos utáni első sarja, Árpád által összehívott első Országgyűlésünk. Ezt akkor méltán nevezték szernek, hiszen az ország, a magyarok országának a végleges birtokbavételéről volt szó, amiről azonban még ma sem tudjuk biztonsággal, hogy egy stratégiai terv megvalósítása volt-e, vagy az örökség elfoglalása. A több mint egy évezredes valóság szempontjából ez nem is lényeges, már csak azért sem, mert ez a földkerekség legcsodálatosabb helyén, a Kárpát-medencében történt.
Mily rövid az időtávolság a nemzetalkotás ügyében legfontosabb esemény, a vérszerződés megkötése, és az országalkotás első eseménye, a törzsszövetség tanácskozása között. Nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, hogy akkori eleink lelkében milyen gondolatok, érzések és félelmek örvénylettek, egyet azonban sejtünk: tudták mit cselekszenek, mit kell cselekedniük.
Maradandó következményei tetteiknek mi vagyunk, a ma élő magyar nemzet.
A ma élő, de szétszakítottan létező magyar nemzet.
A mások számára érthetetlen nyelvet beszélő, másként gondolkodó, a környező népektől idegen, a veszekedő és megosztott, de mégis összetartó magyar nemzet.
Ez a felfoghatatlan a világ számára, hogy Szent István országának szétdarabolása után kilencven évvel sem nyugodtunk bele, hogy nemzetünket is szétdarabolták, nem nyugodtunk bele, hogy az elszakított részek, idegen befolyás alatt részben más-más fejlődési útra tértek, nem értik, hogy miért teszünk erőfeszítéseket ennek a megakadályozására. Nem értik, hogy az elszakított magyar nemzetrészek nem fogadják el hazaként az őket bekebelező államokat. Nem értik, hogy miért tartjuk oly becsben nyelvünket, miért vagyunk büszkék történelmi múltunkra. Nem értik, hogy a magyar himnusz számunkra nem egy állam felségjele, hanem nemzeti imádság és a címerünk sem egy állam címere, hanem államalapító szent királyunknak és utódainak a hagyatéka. Nem értik, mert nem érthetik, hogy a magyar nemzetet nem a mindenkori állam felségterülete határozza meg, hanem az egy tőről fakadó származás. A magyar nemzet ezért jelent többet, sokkal többet a kulturális és nyelvi kötődésnél. De azt sem értik, hogy mindez nem irányul a szomszéd nemzetek ellen, hiszen ők is, elődeik, elődeink ugyanazon Szent Korona alá tartoztak amit nem érvénytelenített a történelmi országból kihasított területeken létrehozott államuk sem. Ezt persze nem értheti a többi európai nemzet, de már nem értik azok a magyarok sem, akik feladták a közös származástudatot vagy nem hagyományozták rájuk nemzetünk létrejöttének történelmi kiterjedését – az ilyeneket, nemzetünk születésének hajnalán nemteleneknek tekintették és a kitaszítottság lett a sorsuk. Évszázadok során azonban mi is belátóbbak lettünk amit leginkább annak köszönhetünk, hogy Szent István erkölcsi üzenetének nyomdokain haladtunk és befogadókká váltunk. Ennek a tapintható legújabb bizonyítékai a 2002-től létező Magyar Igazolvány és ehhez kapcsolódva a hozzátartozói igazolvány és 2010-től a történelmi Magyarország jogutódja a ma létező Magyarország állampolgárságának könnyített visszavételi lehetősége mindazok számára, akiknek valamelyik felmenője magyar állampolgár volt.
Ez a helyzet ma, augusztus huszadikán, 972 évvel és öt nappal azután, hogy Árpád-házi első királyunk eltávozott az élők sorából.
Illetlenség lenne a római katolikus egyház szentjével kapcsolatban feltételezni, hogy halálakor a kétségbeesés állapotában találtatott. De érezte, hogy, életműve veszélybe került, hiszen Imre fia, a trónörökös már halott volt. Kire bízza a koronáját, ami nem csak az államiság, azaz a királyság jelképe volt, hanem a nemzeté és az országé is? Hitének és meggyőződésének jeleként a vérszerződésben testet öltő nemzetet és a királyi koronája által minden többi uralkodótól független, önálló államszervezői hatalmat jelképező királyi koronáját, pontosabban a királyságot, az országot és a nemzetet felajánlotta Jézus anyjának, a szenvedés jelképének. Ez sem történt meg más vonatkozásban sem Európában. Ez is egy újabb „hungarikum” az egyébként keresztény, de erről tudomást sem vevő Európai környezetben.
Lehet, hogy ezt kellett volna tenni ismét, amikor 1920. június 4-én, először a történelmünkben mondatott ki idegen hatalmak által, hogy megszűnt a szentistváni ország? A kérdés költői, mert nem volt aki ezt megtegye. Nem volt nemzeti királyunk és nemzetünk idegen katonai felügyelet alatt állt, korlátozva cselekvési és önrendelkezési jogában, majd egyharmad része idegen felségjog alá került. A második világháború után pedig maga a Szent Korona is a politikai korlátozottság sorsára jutott.
Ma – körültekintően – enyhíteni lehet ezen a helyzeten. Kétségbevonhatatlan a most létező Magyarország felelőssége az egész nemzetért. Országgyűlésében, még ha nem is az egész nemzet által megválasztott képviselők ülnek, de a nemzet nagy többségének élvezik bizalmát. Az ő felelősségük túllépi a jelenlegi ország kereteit, ezért az ő feladatuk megalkotni a nemzet alkotmányát is.
De mindezek a lépések csupán jelképesek maradnak mindaddig, amíg nem fogalmazzuk meg a közös programokat és míg a más felségjog befolyása alatt élő nemzetrészek is nem nyerik el a most már ugyan kilencven éve, de a múlthoz képest új keretek között az önrendelkezésüket.