Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
A trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján, 2008. június 4-én Győrben a Bisinger sétányon, katonai tiszteletadás mellett eredeti formájában felavatták az Országzászló-emlékművet, nemzeti összetartozásunk szimbólumát. Az ünnepi beszédet Duray Miklós mondta:
Elképzeltem egyszer egy országot, amiről azt hittem, hogy ez a haza. Mert a hazát az otthonnal rokonítottam, ahol a szüleim élnek, ahol menedékem lehet, ahol akkor is jól érzem magam, ha csak zsíros kenyeret eszem hagymával. Az elképzelt ország álomszerű volt, mintha belefestett volna valaki, olyan volt, amiben erdők susognak, a fákon hölgymenyétek kergetőznek, a magaslati réteken virágzik a leánykökörcsin, a széleken hegyek magasodnak és középen a látóhatárral egyesül a szétterülő síkság.
Ennek az álmodott országnak görgetegszerűen kézbesimuló alakja volt, mintha a természet erői hozták volna létre, országnak teremtve. Éghajlatát a hegyek védték, és a nagy folyók vizei táplálták növényzetét.
Tudtam, mert sokan mondták: sok mindenkinek sajdult a szíve ennek az országnak láttán. De nem csak a szépségétől vagy az irigységtől, hanem, mert birtokolni akarták, belőle akartak maguknak kihasítani egy-egy országnyi részt. Meg kellett küzdenünk tatárral, törökkel, labanccal, muszkával, időnként egymással.
Álmomban is tudtam, hogy ebben az országban volt valaha az egész Palócföld és Mátyus földje. Ebben az országban volt Székelyföld, Mezőség, Tiszahát, a szoknya alakú Somló hegy, Pannonhalma és Dévény vára.
De Verecke is ebben az álomországban volt, meg Sármellék, Érmellék és az egész Sajómente.
Itt született Ady, Madách, Mikszáth, Szinnyei Merse és Csontváry, és itt szerezték a zenéjét a galántai táncoknak meg a székely fonónak.
Ebben az országban éltek a nagyidai cigányok és Cinka Panna. Itt teremtődött meg a cigányok és magyarok együttélésének világraszóló csodája egy különleges zenei műfaj a hol kesergő, hol mulatós cigánymuzsika. És alig volt ennek az országnak városa, ahol a máshonnan elűzött zsidók ne építettek volna maguknak zsinagógát.
Aztán kiléptem az álomból.
Szüleimmel egy vasárnap reggelen, a valóságos létben, kézen fogva mentünk végig a losonci Kossuth Lajos utcán, amit akkor már nem úgy neveztek. A templom előtti téren magasodott egy talapzat, amin állni kellett volna valaminek, de most üres volt.
„Mi állt itt?” – kérdeztem.
„Kossuth Lajos szobra” – mondta apám.
„Most miért nincs itt?” – kérdeztem.
„Mert ledöntötték” – mondta édesanyám.
„És miért maradt itt a helye?”
„Mert amikor a városba visszajött a hazánk, itt állt az Országzászló.”
„Az most hol lobog?” – siettem kérdezni.
„Most éppen sehol”.
Apám szerzett valahonnan egy nagydarab kristályos mészkövet. Csiszolgatta éleit, és fúrt a közepébe egy lyukat, amibe belecsavart egy csúcsban végződő, fényezett fém rudat. Arra feltűzött egy háromszínű selymet és az asztalra tette.
„Mi ez?” – kérdeztem tőle.
„Ez az Országzászló.”
„És az ország?”
„Az ország?
Az Mátyus földje és Palócföld, /
Csallóköz és Szigetköz, /
Bánát, Bácska, Hont és Torna, /
Rába, Rábca, Tisza és a Duna, /
Küküllő, Szamos és a Körösök, /
Gyimesek, Verecke és a Nagyalföld /
Hargita és Pilis…” – sorolta úgy, ahogyan én is álmodtam az országot, Szent István országát.
Az álomból kiléptünk egyszer s mindenkorra. Az álomország valamikor valóság volt. Egyes darabjai most, más országok alkotórészei, amit talán mások képzelnek álomországnak, mert ők is álmodtak maguknak országot, mert álmodhattak maguknak országot!
Mi, egy korábbi valóságból zuhantunk át – közel egy évszázada – egy jelenkori valóságba, amelyben alig vannak álmok. A kijózanító valóság uralkodik fölöttünk. Ennek a valóságnak sok-sok része van és mindegyik valóságos rész. De számunkra a leglényegesebb a saját valóságunk: a magyar nemzet szétdaraboltsága. Ugyanakkor ezzel szemben áll a szomszéd nemzetek öröme saját, új országuk láttán. Ezt egyszerre kell éreznünk, és tudatosítanunk, még ha nehéz is, de ez is a valósághoz tartozik.
Sokszor úgy tűnik, hogy máig nem birkóztunk meg ezzel az ellentmondással, amin talán nem is lehet csodálkozni, de még többször tapasztalható, hogy a nemzet megmaradt része iránti nemtörődömség, fásultság, semlegesség uralkodik el rajtunk.
Ostoroztak bennünket, mert nem akartunk beletörődni a haza elvesztésébe, majd magunkat ostoroztuk, mert korábban nem akartunk beletörődni abba, amibe nem szokás beletörődni, amit legfeljebb tudomásul lehet venni, mint a halál tényét, de a halál napjának évfordulója soha sem ünnep, hanem emléknap. És amikor utoljára tértünk magunkhoz, 1956-ban, nemzethez méltó módon elutasítván az idegenek által ránk hozott idegen uralmat, ezreket mészároltak le közülünk az utcákon, százakat akasztottak föl vagy lőttek főbe és sok-sok ezret zártak börtönbe.
Most itt állunk szemben önmagunkkal és látjuk a fizikai, majd a szellemi és lelki erőszak által túlcsillapított valóságunkat, a nemzetünk iránti tompaságunkat. Amikor elhisszük a falra festett rémképeket, sőt, még ki is egészítjük néhány vonással – ha talán nem eléggé félnénk önmagunktól, akkor gerjesszük, fokozzuk félelmünket. Oda süllyedtünk, hogy a nemzet – nem a nemzet, hanem a lakcímkártyával rendelkezők – egy része, gúny tárgyává alacsonyíthatja a nemzethez való vonzódást, kétségbe vonhatja utolsó nemzeti forradalmunk indítékait, és a kabarédemokrácia eszközével a kormányba emelhet olyanokat, szintén csak lakcímkártyásokat, jobb esetben nemzetsemlegeseket, akik az előbbiektől eltérően a nemzetet nem ellenségnek tekintik, hanem árunak.
Mindeddig csak a maradék Magyarország magyarjairól vagy kevésbé magyarjairól volt szó, de mi a helyzet az elszakítottságban, amelyben az elmúlt évtizedek során a kezdeti, átmenetinek hitt állapot állandósággá változott. A létből életstílus lett, a félelem beidegződéssé vált, a nehezen uralható indulatok alkololizmussá mindennapiasultak, a tervezés napi ügyeskedéssé módosult, a hajlékonyság megalkuvássá és besúgássá aljasult, az érvényesülési vágy pedig beolvadássá fajult. Az ilyen körülmények között nagy sikernek könyvelhető el, ha nem romlanak, vagy csak lassítottan romlanak az életkörülmények, ha jövőre is sikerül megnyitni az iskola kapuit, ha beírathatjuk gyermekünk nevét magyarul az anyakönyvbe, de a halottaink neve végérvényesen torz marad. Az ilyen körülmények között az álmodott, de valamikor valóságos ország hűlt helyén a Kárpát-medencében szerte élő, mintegy két és félmillió magyarnak negyven százaléka váltotta ki a nemzeti összetartozást jelképező Magyar Igazolványt.
Egy hirtelen feltett kérdésre, hogy a nemzet melyik része a sérültebb a maradék magyarországi vagy az elszakított részek, talán nem is tudnánk adni gyors választ, sőt lehet, hogy gondolkozás nélkül válaszolnánk. De ha végiggondoljuk az elmúlt évtizedeket napjainkig, akkor december ötödike adja meg a választ – a maradék magyarországiaknak csak tizennyolc százaléka tett hitet a nemzeti összetartozás mellett.
A kérdésre nincs tárgyilagos válasz. De a létező nehezen emészthető, mert arról szól, hogy évtizedek figyelmetlenségével, napi meghátrálásaival, apró, kereskedelmi alkukkal végrehajtottuk magunkon a lelki Trianont. Nem a helyzettel, nem a nemzet szétszakítottságával békéltünk meg. A megbékülés, kiegyezést, értékek egynesúlyát, lelki egyensúlyt jelent. De nem ez az állapot következett be. Nincs értékegyensúly. Az elveszett történelmi hazánk helyett nem újat építettünk, a szétdarabolt nemzetet nem újraegységesítettük, hanem a maradékot is tovább romboltuk.
Az elmúlt hetekben azonban egy különleges érzés kerített hatalmába. Talán az örvénybe került ember érzése lehet ilyen, amikor közeledik az aljzathoz, ahonnan elrugaszkodhat, és visszajutván a szabad levegőre, új erőre kaphat. Mert nem is olyan régen még kevesen voltunk olyanok, akik a múltba révedezők, a nemzetsemlegesek és a lakcímkártyások között úgy álltunk, hogy a jelen láttán könnyes szemmel néztünk a jövőbe – milyen lesz a jövő, ha ilyen a jelen? Csakhogy növekszik a jövőbe tekintők tábora, ez pedig fölszárítja a borúlátás könnyeit. A jövőbe tekintő emlékezés is ezt segíti.
A történelmi országunkra emlékeztető újraemelt Országzászlók, felújított és új emlékhelyek nem a múltat siratják, hanem jelképest támaszt teremtenek a jövőbetekintésre. Akinek a házát felgyújtották, ha ragaszkodik szülőföldjéhez, hazájához, elődeinek emlékeihez, nem az elköltözést választja, hanem az újraépítést, hiszen a jövőt csak innen lehet elkezdeni. Ha marokkal hordjuk össze ma a történelmi hatvannégy vagy hetvenkét vármegye területéről a földet, nem a megismételhetetlenségbe révedünk, hanem a kapcsolatok újraépítésén munkálkodunk. Ha emlékező tisztelettel állunk a názáreti Jézus népének valamikori templomára emlékeztető jeruzsálemi siratófalnál, ha megrendülten állunk a New York-i Ground Zero-nál, akkor mi sem természetesebb, hogy saját múltunknak is adózunk jövőbenéző tisztelettel.