A bicegő Krisztus

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

Mindenki Bicegőnek nevezte. Eredeti nevét talán már senki sem tudta, mert sohasem emlegették. Régóta élt itt. harminc, de lehet, hogy ötven esztendeje. Erre sem emlékezett már senki, és életkora is teljesen meghatározhatatlan volt. Lehet, hogy még nem volt ötvenéves sem, de az is lehet, hogy már túl járt a hatvanon is. Valószínűleg a bal lábára bicegett, viszont a másikkal is csámpásan lépett, így nem lehetett megállapítani azt sem. hogy melyikre sántít.

Többnyire a tágas, udvarszerű térség közepén álldogált, a rakásra halmozott fehér terméskövek mellett melyeket nyakig érő gaz vett körül. Az udvar sarkában pedig ládák ismeretlen tartalma várakozott az őrzésre. Időnként körbesántikálta a kőhalmot. Nyomában a kövek meg-megbillentek súlypontjukon, és a száraz gaz közel hajolt hozzá. Összeszoktak. Úgy ismerték egymást, mintha ősidőktől élnének együtt, mintha ott lett volna már a krétakorban is a nagy fehér kövek keletkezésénél.

Sok-sok éve rótta körkörös útját. Már ő sem tudta pontosan, hogy mióta. Lassan leülepedett tengerbe hullott porként. A tárgyakhoz simult, akár a szellő és elmerült az emlékezetben mint a vízbe dobott lapos kavics, melyre hordalékként a feledés települ.

Ó azonban nem felejtett, pontosan ismert mindent és mindenkit.

A tárgyakat tulajdonságaik alapján, az embereket név szerint, családfa szerint és érdemeik szerint. Amikor első hiteles értesüléseit szerezte környezetéről még fiatal, egészséges, mondhatni virgonc ember volt. Nem sántított, és erős volt a karja. Vizet hordott a béna derekú szomszédasszonynak, aki azóta már nyilván meghalt, mert visszatértekor valószínűleg felismerte volna megcsúfult arcát. Ugyanis éppen a ház előtti csapból töltött vizet az asszony vödreibe, amikor az utca végében bőrkabátos emberek jelentek meg. Körülvették őt, és kényszerítették, hogy velük menjen. Megkísérelte az ellenállást, de vastag rózsafavesszővel ráütöttek kiálló csípőcsontjára. A lapockája alá bökdösve toloncolták őt magukkal, úgy kellett lépnie, mintha önszántából menne. Ezzel egy időben több ismerősét érte ez a sors. Sokáig senki sem hallotta hírüket. Aztán évek múltával, mikor hazajött, egyedül érkezett vissza, a többiekről ő sem tudott semmit. Sem holtan, sem fogolyként, sem más minőségben nem látta őket. Megváltozva érkezett haza: sántított, arcát sebhelyek barázdálták és igencsak vézna volt. De az itthonmaradt régi ismerősök arcát és emlékezetét is eltorzították az álmokat riasztó félelmek. Amikor újra itthon volt és találkoztak, és megszólította őket, szavát senki sem akarta megérteni. Tagadóan intettek feléje az idegesen rángatózó fejek.

Több ízben megkérdezték egymástól:

„Ki ez az ember?”
„Honnan került ide?”
„Miért van itt?”
„Mit akar tőlünk?”
A válaszok pedig mindig egyformák voltak:
„Nem tudom.”
„Furcsa ember, mintha már láttam volna őt valahol.”
„Pont én ismerjem őt?”

Valóban, emlékezni nem kötelező. De néha egy-egy fa mögül mégis ismerős pillantásokat kapott el a szemével. Ám valóban csak egy pillanat erejéig.

Végül éjjeliőr lett a telepen.

A lerakat tágas négyzetét házak keretezték. Ablakaik kölcsönös leselkedésre ingerelték a szomszédokat. Beleláttak egymás szájába tányérjába, toalettcsészéjébe. És nyáron a nyitott ablakokban, télen pedig a csukott ablaktáblák mögött álltak mereven a polgárok, minta szobrok egy műcsarnokban. Új épületek emelkedtek mindenfelé Ránőttek a kertes házak tetejére, és megnyirbálták a foltos platánok terebélyes koronáit is.

A házak közé ékelődő térségen volt az őrzésre rendelt kőrakás, a ládák és a sűrű száraz gaz. Az őr körbe-körbe bicegte, miközben vigyázott az egész környékre. Oe amerre elhaladt, mind elfordultak tőle az ablakokban figyelő emberek, egymás után zárták be az ablaktáblákat, lehúzták a függönyöket. Ha este véletlenül találkozott vele valaki az utcán amint szolgálatba ment vagy éppen bandukolt hazafelé, csendesen elsurrant mellette az illető vagy kényszerűségből valamit mormogott, Ő pedig elsomfordált, mint egy kutya. így volt ez minden nap, így váltották egymást a nyarak és a telek, az esős évszakok és a verőfényes napok. Az idő múlását pedig nem tartotta számon, de miért is követte volna figyelemmel, hiszen nem bírt ez semmilyen jelentőséggel. Csak akkor jutott el tudatáig az idő, ha szolgálatváltáskor leteremtették őt, mert elkésett, vagy váltótársa kikergette őt a fabódéból, mert túlságosan korán érkezett és megzavarta őt a rozsdás lotyóval való enyelgésben. így jutott tudomására az is, hogy ma karácsony van, mert váltópartnere most is kirúgta őt az őrszobából, hogy menjen már a csudába, mert karácsonykor ő szeretkezni szokott.
A karácsony hallatára megrezdültek benne az emlékek apró csengettyűi.

„Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…

Lágyabban bökdöste a földet merev lábával. Finom porhóba mélyedtek lépései. A széllökések felkavarták a könnyű havat a temető oldalában. Itt szánkózott pajtásaival, miközben otthon készítették az évente megismétlődő karácsonyi csodát. Aztán vízkereszt után az iskolában azon civakodtak, hogy melyikük kapta a legdrágább ajándékot. Gubóorrú a padokon ugrált és Rucatojás fejét verte az irkájával. A Kisasszonypofájú pedig Szépfiú haját rángatta. Kényeske, aki mindig a legtöbb ajándékot kapta, a padra dőlt. és mellével védelmezte bőr tolltartóját. Csuka-csuka gyomrát pedig ő dögönyözte, mert nem akarta neki elhinni, hogy tündérkertet kapott karácsonyra.

Aztán hirtelen hátat fordított a fehér terméskőrakásnak és farkasszemet nézett a lerakatot körülvevő házak ablakaival. Tél volt, ezért az ablakszárnyak csukva voltak, és az üvegtáblák mögött mind ott leselkedtek: Kényeske. Pisze, Rucatojás, Gubóorrú. Szépfiú, Csuka-csuka. Halcsikó, Totyó, Bige… Csak arcvonásaik voltak merevebbek. és egymás után hányták le szemüket amint végighúzta rajtuk tekintetét. Ott álltak az ablakok mögött, fekete ruhában, valószínűleg a közelgő ünnep örömétől mosolygós arccal, fába vésett, hangtalan örömujjongással és az elnyomott emlékek keserű fintorával.

Óvatosan elindult a szélső ablak felé. Megállt a párkány alatt, s kellemes ünnepeket kívánt a háziaknak, majd a következő ablakhoz lépett.

Kellemes ünnepeketl
Boldog KarácsonytI
Kellemes Karácsonyt!
Gazdag Jézuskát!
Békés Karácsonyi ünnepeket!
Kegyelemteljes ünnepeket!

Csaknem mindenütt kapott valamit. Egy pohár italt, szalvétába csomagolt süteményt, pénzt nyújtottak ki az ablakon, ó pedig mindent elfogadott, mert az első ablaknyitásnál az orrába csapott a karácsony illata, és ez megrészegítette őt, mert a nagymama süteményes dobozának simogató szagát érezte. De néhol csak az üvegen keresztül biccentettek vissza, vagy behúzták a csipkefüggönyöket. Egyre csak mondta a jókívánságokat:

Békés és boldog karácsonyi ünnepeket!
Bort. búzát, békességet!
Gazdag Jézuskát a gyerkőcöknek!
Kegyelemteljes Karácsonyt!

Egyre gyorsabban hadart, s egyre jobban sietett, már csaknem rohant, és a kezével hadonászott. Kifulladva ért az utolsó ablakhoz, a szalvétába csomagolt süteményeket közben elpotyogatta. Már torkaszakadtából ordította:
Boldog, békés, gazdag, kellemes, kegyelemteljes!

Aztán sánta lábával baktató futásnak eredt, karácsonyi morzsák hullottak nyomába, az egyik épülő emeletes lakóház kopasz téglafalai felé közeledett, és eltűnt az építőanyag halmok között. Majd a betonvázú lépcsőház fordulóiban is meg-megjelent. Egyre följebb mászott, és kisvártatva az épület tetején bukkant fel. Megállt, szétvetett lábbal. Mintha felülről akart volna őrködni, de most már nemcsak a ládák és a terméskövek felett, hanem a házak, az emberek és az emlékek felett is. Aztán mintha üdvözlésre tárta volna a karját, de bizonytalanul előre billent, vagy csak véletlenül tántorodott meg, és lehet, hogy valóban csak a feje szédült meg, vagy az utolsó pillanatban mégis megbánta megvalósuló szándékát, mert elkapta az emelődaru acélsodronyán függő horgot, mely éppen az orra előtt libegett szabadon a levegőben. Az esés sodrától az acélkötél ingamozgással kezdett lengeni a házak által körbezárt térség felett. Hosszú ívet írt le az acélhuzal, és szokatlan nehezéke tehetetlenül kalimpált lábával a levegőben. Most nem lehetett észrevenni, hogy sánta.

A város túlsó végében pedig felbúgott egy vörösre mázolt létrás tűzoltókocsi szirénája.
Tűz-van-tűz-van-tűz-van…

„Tűz van?”
„Ka rácsonykor?”
„Csak nem a fenyőfától gyulladt ki?”
„Rossz karácsony.”

A rohamsisakos tűzoltók mókázva integettek a párosával sétálgató ünneplő polgároknak. Vidáman kiabáltak az autóról:
„Krisztust megyünk fogni karácsonykor.”

Aztán befordultak a sarkon az új házak irányába.
„Hála istennek, nem ég.”
„Csak bolondoznak ezek a tűzoltók.”

Fellélegeztek az emberek.

Az emelődaru acélsodronya pedig könnyű terhével szabályos pályán lengett a levegőben. A házak felett fújó szél nem hagyta csillapodni a libegőst. Óriás ingaként, meghatározatlan egységekben mérte az időt.

A piros tűzoltókocsi megállt az emelődaru alatt, s létráját az ég felé irányították. Az egyik tűzoltó lassan kúszott felfelé. Mereven nézett a magasba. Lépései ütemére rúgózott a létra.
„Ha sürgeti az időt, legyen meg az ő akarata.”

A házak felett fújó szél pedig egyre erősödött, s az acélinga mind szélesebb ívben lengett. Amikor a tűzoltónak álcázott ügyeletes lelkiismeret felért a létra legfelső fokára és Csákjával próbálta megállítani a lengő acélsodronyt, hullani kezdett a hó. A beakadó vas- macska megtörte az inga ívét és a hópelyhekkel együtt, szétvetett karral, nagyot kiáltva érkezett a földre az erre a napra rendelt meglepetés.

Mennyből az angyal, lejött hozzátok…

„Földre érkezett a Bicegő Krisztus?” kiáltott le bosszúsan a tűzoltó a létra tetejéből.

A december végi korai alkony már estébe hajlott. A környező házak ablakaiban egymás után gyúltak ki a fények. Vége a látványosságnak. Összehúzták a függönyöket, elsötétítették az ablakokat, melyek mögül csak itt-ott kukkantotak ki a hóesésbe a szentesti vacsorát váró sötétruhás polgárok. A függönyök mögött mind ott álltak Kónyeske, Pisze. Rucatojás, Gubóorrú, Szépfiú. Csuka csuka Halcsikó, Totyó, Bige…