A vonat holnapután sem érkezik meg

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

Az István-napi búcsúsok elözönlötték a falu széle és a vasút közötti lapályt. Itt állították fel sátraikat a vásárosok és a vándorkomédiások. Itt nyüzsgött csaknem az egész falu, és sok kíváncsiskodó jött a szomszéd községből is. Kavargón és zsivajgott a nagy tarka had a mutatványos kocsik körül. Augusztusi kánikula volt. Az emberek izzadt arca megszürkült a forró levegőből szitáló portól. A lihegő kóbor kutyák lógó nyelvvel loholtak a sátrak között. Az összefüggő porfüggönytől megfakult a férfiak fekete ruhája, és a szállingózó por nyilván rátelepedett az árusok hangulatára is, mert vontatott hangon, kelletlenül kínálgatták portékáikat, vagy szótlanul támaszkodtak a sátorponyváknak. Csak a hullámvasút kezelőfülkéjére szerelt hangszóró üvöltötte fáradhatatlanul az öreg cseh slágereket, amelyek főleg a háború után Csehországban katonáskodó férfiaknak hangzottak ismerősen. „Eressz el!” — kiáltotta valaki rémülten a körhinta irányából. A Láncon lógó apró deszkaülések széles ívben repültek a levegőben. A hullámvasút és a lövöldekocsik között szűk utca nyílt. Áramlott a pörkölt cukor édeskés-kesernyés illata, és émelyítően keveredett a sült kolbászok égett zsírjának nehéz bűzével. Majd a sátrak között tolongó emberáradatba a misére hívó harangszó hasított utcát, és megbolygatta a kialakult mozgás rendjét, mert a templomba igyekvők egycsapásra a kongó harang irányába indultak, és ezzel teljessé vált a zűrzavar. Ebben a lökdösődő emberforgatagban furakodott előre egy öt-hat éves korú, piszkosszőke hajú gyerek, Sz. Ilona kisfia.

„Anya, vegyél nekem vattacukrot” — szólt a fiú emberderék magasságból a tolongó búcsúshadból, és Ilona ijedten fordult a követelőző hang irányába, mert elvesztette a gyereket a szeme elől. „Már vigyázni sem tud rá”, mondanák, ha keresni kellene őt. Ilona pedig biztosan azt válaszolná, hogy „le vagytok ejtve, csoportosan”. Persze, lehet, hogy nem mondaná, csak gondolná, és ismét eggyel több oka lenne arra, hogy ne járjon haza szívesen. Sz. Ilona most is csak azért utazott L-re, mert az utolsó alkalommal, mikor itthon volt, megígérte a fiának, hogy búcsúkor felül vele a hullámvasútra. Pedig fogadkozik minden évben, hogy többé nem jön búcsú idején. Aztán mégis jön, évközben is havonta egyszer, néha kétszer, hét végére. A fia itt nevelkedik a nagyszülőknél, hát jönnie kell, de mindig csupán egy napra jön, mert nem akar itt aludni, egy fedél alatt az öregekkel. Ezért érkezett most is csak reggel a hatos busszal. Apja, Sz. András, végigmérte őt szűkre húzott kutató szemével.

„Lefogytál” — mondta — „és karikás a szemed alja. akárcsak a ringyóknak”. De ezt már csak morogta, és Sz. Ilona nem hallotta, csak sejtette, hogy ezt mondaná az apja, jó hangosan, ha már ivott volna.

„Szép tőled, hogy megjöttél” — jegyezte meg Juli néni is, aki éppen akkor jött át hozzájuk a szomszédbői, miután Ilona megérkezett, mintha csak arra várt volna, hogy Ilona belépjen a házba. „A gyerekkel alig lehetett bírni, annyira várt. Idegességében a kerítést nyűt- te már” — hánytorgatta fontoskodva, de a zsörtölődő megjegyzés iránya nem volt egészen egyértelmű, mert szólhatott az Sz. Andrásnak is, hogy csináltassa meg már a kerítést, de a szó éle azért mégis inkább Ilonát vágta.

„Anya, vegyél már vattacukrot” — rángatta Sz. Ilona szoknyáját Jancsi.

Közben a zene a körhinta gépházára szerelt hangszóró pléh tölcsérét dübörgette. „Uz viem, ze Ta lúbim…” Mintha Jozef hangját hallotta volna a nyírfaligetben. Szinte látta, amint a téli szélben lobogott a hosszú, piszkosszőke haja, akár a jégmadár tolla, amint eszeveszetten hógolyóztak. Vékony verejtékpatak indult a halántékáról. A fehér nyírfák kérge egyre fehérebb lett a rátapadt hógolyóktól. Talán már a nyírfaliget felett szökdeltek. „Gyere, dobjuk meg a felhőket.” Aztán lassan leereszkedtek a magasból. Hószikrák vágódtak ki a sarkuk alól. A felhők összekeveredtek a hóval és a fákkal. Az izzadság a nyakán csörgedezett lefelé. Gyöngének érezte magát, és azt hitte, hogy egy tapodtat sem bír tovább menni, de ezt nem merte mondani, mert Jozef haragudott, ha megtörte a kedvét. A nyírek kérge pedig egyszerre megfeketedett, mint az avartűz után az akácok. Fekete karók állták Ilona útját. „Nem, nem megyek tovább, nem bírok”. Jozef kezét érezte az arcán. Nagyon súlyos volt. Majd biztatva megtaszította őt Jozef: „Vydrz aspon po hradskú”. Tövestől dőltek ki az égnek meredő szénfekete faoszlopok, és tompán puffantak a havas erdei talajon. Ilona arcra bukott a hóban. Jozef megpróbálta felrángatni őt, de sikertelenül, teste erőtlenül hullott vissza a hóba. Hányt. A szájából kibuggyanó sárgás létől lucskos lett a fagyos talaj. Sötét folt a fehéren csillogó havon.

„Anya, gyere már! Miért álltái meg?”

Fia hangja kizökkentette Ilonát a hirtelen felrémlő emlékekből és éppen mondani akarta a gyereknek, hogy menjenek a hullám’ vasúthoz, amikor egy férfi került az útjukba. Arccal Ilona arca felé volt fordulva, és savós szemével mereven nézett rá. Ilona úgy érezte mintha ki akarná nézni a fejéből a gondolatokat. Hideg borzongás futott végig a testén, és hirtelen nyirkos lett a tenyere, mintha a férfi szemében gyülemlő nedvesség csöppent volna a markába. Közelebb húzta magához a fiát, majd csöndesen suttogta maga elé: „Bocsánat”, és kitért a férfi elől. Közben a búcsúsok tömegében ismerős arcokat pillantott meg. Sz. Ilona szótlanul köszöntötte őket: „Szervusz, jó napot, csókolom Pista bácsi”. Beharapta a szája sarkát. Alig mozdult az ajka. Lehajolt, és törölgetni kezdte zsebkendőjével fia arcát. „Mégsem kellett volna kijönnöm a búcsús sátrakhoz. De nem mondhattam a gyereknek, hogy nem jövünk, ha egyszer megígértem neki.”

Amikor délelőtt elindult otthonról a gyerekkel, apja, Sz. András utána kiáltott: „Hova az istenbe mégy megint?”

„Ismét ivott” — mondta halkan Ilona.

„Először dobj szemet a tyúkoknak” — parancsolta lányának Sz. András.

„A gyerekkel megyek sétálni a körhintához. — Csodálatos legény vagy édesem, megint nőttél azóta, hogy nem láttalak suttogta maga elé Ilona, és megsimította fia fejét. Aztán kivette apja kezéből a tálat, mert valóban meg kell etetni valakinek az állatokat.

„Gyere fiam, Jancsim, felültetlek a hullámvasútra.

Ilona erősen szorította fia kezét, nehogy ismét elsodorja őt a lökdösődő tömeg. A gyerek felszisszent fájdalmában, és igyekezett kihúzni kezét anyja markának szorításából.

„Egyedül nem megyek, csak ha te is velem jössz.

A gyerekek apjukkal ültek a kocsikban, és önfeledten sikítoztak.

A hullámzó kanyarokban csitri lányok kapaszkodtak a legények nyakába.

„Hát gyere fiam, egyetlenem.”

Kés hasogatta a föld kérgét. Itt-ott sértetlen maradt egy tenyérnyi gyep, amelyen gyermektenyér símogatásától rezgett egy sápadt arc ködképe. A hullámvasút mind gyorsabban forgott, már csak a távoli tárgyakat lehetett felismerni. Ami közel volt, elmosódott. Akárcsak a könnycsepp-emlékek, amelyekből anyja arca állt össze mozaikképpé. Ott állt anyja, Sz. Andrásné, született Pál Borbála a konyhában a tűzhely mellett, és hirtelen kővé meredt a rémülettől és az ősi szégyentől, amikor megmondta neki Ilona, hogy várandós, és már a hatodik hónapban van. Ekkor két napig nem szólt hozzá, és ételt sem adott eléje. Lehet, hogy ezt soha nem tudja elfelejteni anyjának Sz Andrásnénak, mert olyan fájdalom hasított belé, hogy majdnem
elvetélt. De úgysem tudott volna enni, mert megtelt a gyomra a lenyelt könnyekkel. Csak harmadnap kérdezte meg tőle anyja: „Hogy hívják születendő kölyköd apját?”

„Jozef V”

„Honnan származik?”

„Egy észak hegyvidéki völgyben született, a lengyel határ közelében.”

„Idegen” — mormolta rémülten maga elé Sz. Andrásné. ^ „Sok hegyvonulat választ el bennünket tőlük. Nem is ismerhetted őt lányom, élő kárhozatom. Talán nem értetted jól a beszédét sem… Lám, elhagyott… De talán nem is baj. Biztosan így jó ez.”

De apja, Sz. András, amikor megtudta, hogy mi történt a lányával, felhajtott egypár bögre bort, és csak akkor jött elő a kamrából, amikor már kezdett lerészegedni. Aztán nekiesett, rúgta, ütötte őt, anyja szedte ki lányát apja keze közül.

Ilona elmenekült otthonról. Nem volt más választása, visszament a fővárosba, és napokig nem mozdult ki a Várlépcső utcai nyirkos albérleti szobából. Csak ült, hasára kulcsolt kézzel, mereven nézett ki az ablakon, este nem gyújtott villanyt, éjszakára nem feküdt az ágyba. Napközben könyvet tett maga elé. Olvasni akart, hogy elterelje figyelmét önmagáról, de órákig ugyanarra a lapra meredt a tekintete, és számtalanszor olvasta el egymás után ugyanazt a szövegrészt. „A geológiai negyedkor elején pusztultak ki a barlangi medvék. Számos őslénytani lelet tanúskodik arról, hogy a hímek nagy harcokat folytattak egymás ellen a nőstények megszerzéséért. Két hímre jutott egy nőstény medve. A győztes hím eltörte a legyőzött péniszcsontját, amelybe az belepusztult. Sok ilyen medvetetem csontvázát lelték meg a kutatók az egyik barlangban, amely az állatvilágban jelentkező ösztönszerű nemi brutalitás őslénytani bizonyítéka. De a leglíraibb leletet egy skandináviai borostyánkőben találták, amely végleg megmerevedett szerelmes pillanatot örökített meg. Egy házasodó légypárt éppen kopuláció közben temetett be a fenyőfa kérge alól kiömlő mézga. Viszont az’őskövületek legszomorúbb darabja a solenhoffeni elevenszülő hal. Porontyával a hasában fulladt bele a mésziszapba, százötven millió évvel ezelőtt.”

Sz. Ilona hirtelen összerezzent az agyába hasító éles sikolytól. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy ösztönösen maga mellé kapott, és talán az utolsó pillanatban ragadta meg a hullámvasút bil[pgő üléséről lefelé bukfencező fiát. Végtagjaiból kifutott a vér, és hideg izzadtság öntötte el a testét. Erőtlenül kapaszkodott a gyerekbe. A zene harsogott, de már lassult a hullámvasút forgása. A motorkezelő csengővel jelezte, hogy lejárt a menet. „Dík za návstevu, keszenem a latogatóst, várlak megint magukat”, szólt kerékbe tört magyar nyelven a mikrofonba. Ilona remegő lábbal szállt ki a kocsiból, és hogy visszanyerje erejét kissé nekitámaszkodott a hullámvasút körül futó palló korlátjának. És ekkor lent a padlóra vezető lépcső mellett ismét megjelent a savós szemű férfi. Állt földbe cövekelve mintha várta volna Ilonát. Talán mondott is neki valamit, mert mozgott a szája, de a zsivajgásban nem lehetett hallani, és intett a kezével Ilona felé, mintha azt akarta volna jelezni, hogy valóban van közlendője, de bizalmasan akarja elmondani. Csakhogy Ilona még annyira el volt merülve az előbbi ijedtségben, hogy alig vette észre a férfit. Azonban a lépcsőkön lefelé menet mégsem kerülhette ki őt, és a férfi hozzáérintette kezét Sz. Ilona karjához, és Ilona ettől ismét ösz- szeborzongott, és úgy érezte, hogy nyirkos lett a bőre az érintés nyomán. A kavargó tömeg azonban elsodorta őket egymástól. És Ilona a pattogatott kukorica sütőhöz akarta vinni a fiát, de nem tudott oda- furakodni, mert pár lépéssel arrébb egy részeg ember üvöltözött. „Semmi közöm hozzátok… semmi közöml… Értitek?… Azt hiszitek, hogy ti vagytok a világon a legtökéletesebbekI? Hahaha… spanyolviaszszaró banda… röhögnöm kell… Köszönjétek meg, hogy latrinának használom ezt a mocskos világot, amelyben éltek… így becsüllek meg benneteket.” Közben megfordult, és lerángatva a gatyáját mutogatta meztelen farát, de ekkor két rendőr fogta közre, visszarázták a nadrágjába, és karon ragadva elvonszolták őt a kolbászsütő sátra mögé. Aztán csak az elhaló hangját lehetett hallani, „Beleszarok a fejetekbe, ti rohadtak…” Beléfojtották a káromkodást. Sz. Ilona szorosan ölelte magához a fiát. Kezdte visszanyerni az erejét. összeolvadt a zsibongás, a sikoltozás és a zene bömbölése. A lövöldekocsik golyóelhárftóján tompán koppantak a Ferencjóska korabeli szögletes csövű cóllövőpuskák ólomsörétei. A lövölde illatosított papírrózsái trófeaként kerültek a legények gomblyukába. Több kísérlettel sikerült ellőni a krepp-papír babákat tartó zsinegeket is. A sikert győztes felkiáltás követte, majd a legények bandába verődve vitték diadalmasan a rózsaszínű papírfigurákat, melyeket délután süldő lányok kapnak ajándékba tőlük, akik majd a vitrin tetejére teszik porosodni a babákat, vagy az ágytakaróra helyezik díszként. Az italsátor árnyékában Bénafranci szürcsölte a sört. Táskarádiója most is be volt kapcsolva. Éppen a szovjet-amerikai űrrepülésről beszéltek. A söntés mögött két férfi vizelt a söröshordóknak támaszkodva. Szaporán nézegettek a hátuk mögé, figyelve, hogy melyikük pisája folyik messzebb a poros földön. És amint Ilona ráncigálta maga után a gyerekét a tömegben, ismét eléje került a vizenyős tekintetű férfi. Csakhogy most vigyorgott, és ő is egy lövöldéi krepp-papír babát tartott a kezében, és három ember feje fölött nyújtogatta Ilonának. „Magának hoztam, ajándékba” — mondta nevetve. És Ilona hirtelen nemtudta hogy mit tegyen, majd csak intett a fejével, mintha a* mondta volna: „Ugyan m,t csináljak én egy ilyen portékával” De a savós szemű férfi úgy látszik ezt nem értette, mert egyrecsak nyújtogatta az ajándékot. Csakhogy nagy igyekezetében lelökte egy bú- csús fejéről a fekete vasárnapi kalapot, és ettől az nyilván feldühödött, mert rásújtott a savós szemű kezére. A váratlan ütéstől azonban leesett a földre a fodrosszoknyájú krepp-papír baba. A megsértett kalapos férfi pedig rátaposott, és a savós szemű kétségbeesve kapkodott a lába irányába. De ekkor ismét ráhömpölygött a búcsúsok tülekedő tömege.

Sz. Ilona fia azonban még mindig a hullámvasúttal volt elfoglalva, mert egyre csak kérdezgette anyjától: „Anya, a gyerekek miért apukájukkal ültek a hullámvasúton? Nekik nincs anyukájuk?”

„De van, kisfiam.”

„És nekem nagyapa az apukám?”

„Nem, kisfiam… De most már megyünk haza ebédelni, jó? Nagyapa haragudni fog, ha elkésünk” — mondta türelmetlenül Ilona, és idegesen tekingetett arra felé, ahol a savós szeműt elnyelte az emberek kavargása.

Furakodtak kifelé a tömegből. Egyszerre csak Ilona a saját nevét hallotta a háta mögül, „ö az, ott megy a fattyújával.” Felismerte a hangot, a Vargáék Máriája volt. Vele találkozott terhességének utolsó hónapjában a fővárosban az utcán, a főposta előtt. Szinte egymásba ütköztek, nem tudta őt kikerülni. „Mondd, aranyoskám, nem szégyenled magad, nagy hassal, férj nélkül? öngyilkosságra még nem gondoltál? Sajnállak drágám.” Akkor csupán arra volt képes, hogy arcul köpje, és ellökje őt maga elől. Ezt azonban senki sem vette észre a városi forgalomban. De itthon ezt nem tehette, pedig lett volna oka rá, mert a háta mögött pusmogták összebújva, úgy, hogy ő is hallotta:

„Az Sz. András lánya megint pipískedik.”

„Eltartja őt valaki.”

„Hiszen örökké pasasok forgolódnak körülötte.”

„Apja vére, nyughatatlan.”

„Az anyja is büszke.”

„Úgy látszik, már nincs ínyére a gyerek, Pozsonyban elszokik tőle.”

„Jól letörte a szarvát az Sz. családnak, hogy meglett a kakukkfiókájuk.**

„Milyen szép szál legény volt az a Jozef, és hogyan elverték maguktól? Bezzeg az én lányom megbecsüli az urát. Mondtam is neki, Erzsikém áldd a kezét Stefannak, úriasszonyt csinált belőled.”

„Ugyan miket beszélsz, Terus. Emlékezz vissza hogyan ríttál, amikor férjhez ment az Erzsid. Idegen lesz a vöm, dögöljön meg az a ringyó Sz. Ilona, ő kurvította el az egész falut, már nem kellenek az itteni legények a lányainknak. Mind a városba akarnak menni.”

„Nem csak Terus, hanem Manyi is meg a Joli is. meg a Kisszabó- ék, meg mmdannnyian így sopánkodtak, amikor a lányaik lagziját készítették. Hogyan ríttak, amikor a vejük családjával egy büdös szót sem tudtak váltani, mert nem értették a beszédjüket.”

..És a minap hogyan jajgatott, szomszédasszony, amikor megjöttek az unokái és vajaskenyeret kértek magától, és maga úgy nézett rájuk, mint borjú az új kapura, mert nem értette, hogy mit akarnak. Hát ezért akart úriasszonyt a lányából, hogy ne tudjon szót érteni az unokáival? Hallottam, hogy úgy csúfolják magát egymás között, hogy buta magyar, buta magyar. Hát miért teszi most az okosat?”

Közben véget ért a mise, tódultak ki az emberek a templomból, tömjénszagot hoztak magukkal. Ismét nagyobb lett a zűrzavar a sátrak körül. Odébbsodorták a beszélgetőket is, csak a savós szemű férfi követte Ilonát messziről.

„Hát nem volt elég, hogy amikor sírni szerettem volna, mosolyogni kellett, káromkodás helyett imádkozni, és szeretet helyett gyűlölni? Miért? Miért? Miért… Miért járok haza mégis?” — suttogta maga elé Sz. Ilona, és egyre idegesebben rángatta maga után a fiát a tömegben. A gyerek érezte, hogy furcsa változás állt be anyja viselkedésében, és természetes következményként sírni kezdett, de azért igyekezett anyja nyomában maradni.

„Ne bőgj fiam, megyünk haza. Itt az ebéd ideje. Nagyapád már az asztal mellett ül, és vár minket.”

„Nagyapa téged sohasem vár. Tudom, mert mondta nekem, hogy látni sem akar téged.” — feleselte szipogva a gyerek.

„Pusztulj a házamból”, — üvöltötte Sz. András, midőn megtudta, hogy a lánya megesett. Nem is jött haza Sz. Ilona, csak akkor, midőn az unokahúgát menesztették utána azzal az üzenettel, jöjjön már, mert menten meghal az anyja, ha nem láthatja többé a lányát. Sz. András pedig szótlanul járkált a házban meg az udvaron, és nem nézett többé az emberek arcába. Ha Ilona otthon volt, sohasem ült le vele egy asztalhoz.

„A ringyója voltál, tót kurvája lettél, de az is vagy, ha egy olyan ágyasa lettél” — üvöltötte Sz. András, és öklével esett a lánya arcának. „És neki is csak hentergésre kellettél.” Ekkor szedte ki őt anyja az apja keze közül. Áttuszkolta Ilonát a konyhából az első szobába, rázárta az ajtót, és a kulcsot a zsebébe tette, hogy ne mehessen utána apja.

„Engem verj, de ne a lányomat, te eszelős” — hallotta az ajtón keresztül anyja hangját. „Hát nem kínoztak ezek eleget minket? Legalább mi ne kínozzuk miattuk egymást. Inkább készülj az unokád fogadására, hogy ne váljon idegenné.” Apja pedig az asztalt verte tehetetlen dühében, de anyja még nem fejezte be- Hol van a régi I nagy eszed. András? Évek óta csak iszol ha gondolkodnod kellene. Bizony, kifutott alólad a talaj, András, együtt a családoddal.” Ilona pedig hallotta, hogy apja már abbahagyta az asztal verését, de ehelyett zokogni kezdett keservesen, és Ilona már csaknem ismét szánni kezdte apját, de az arcát ért ökölcsapások helye igencsak sajgott. Közben a szomszédok és az arrajárók a kerítés lécei között leselkedtek és mintha halotti torra gyülekeztek volna. Az utcai szoba nyitott ablakán át behallatszott, amint mondták:

„Oda van az Sz. András becsülete, ha már a felnőtt lányát veri.”

Pedig micsoda tekintélye volt Andrásnak, és a legszebb birtok is az övé volt.”

„A legfényesebb szőrű lovai neki voltak. Mind azt csodáltuk.”
„Tehenei egyenként huszonnégy litert tejeltek naponta.”
„Földjét háromsoros gőzekével szántották, és soha sem hasított le egy fikarcnyit sem a szomszéd birtokából.”
..A részesaratókat is mind tisztességgel ellátta, és egy asztalnál evett a béresekkel.”
„A falu bírája is hozzá járt tanácsért. Mondták is, hogy ő a falu igazi feje.”
„Csakhogy régen nem járja már a szó, hogy ezt Sz. András így tenné!”
„És iszik is már András, pedig ő volt valaha a legjózanabb.”
„Bizony, azóta már sok minden megváltozott.”
„Most már a városból hazalátogató fiúk szava a mérvadó…”
„…Meg az idetelepülteké, akiknek mindent megadtak, hogy tönkre tehessenek minket…”
„…Meg a lógósoké, akik kommunistának nevezik magukat.”

És Sz. András házában ezen a napon meghalt a még pislákoló lélek. Már búcsúkor sem jöttek hozzájuk vendégek.

Mikor Ilona és a fia hazaértek a hullámvasúttól, üres volt a ház. Apja kint motorozott valahol, anyja pedig segíteni ment keresztany- jáékhoz. A konyhában a tűzhely szélén pangott az étel. Ketten ettek csak, Sz. Ilona és fia. Csendben. A gyerek szeme félénken forgott. Nem ízlett neki az étel, csak turkált a tányérjában. Ebéd után pedig lementek a kert végébe. A gyümölcsfák közé pokrócot terítettek, és Sz. Ilona mesét olvasott a fiának, és fényképeket mutogatott neki. De nemsokára elnyomta őt az álom, amelyből csak késő délután riadt fel. És Ilona álmában úgy érezte, hogy valaki figyeli őt. A savós szemű férfi arca rémlett fel előtte. A feje fölé hajolt, és bámult lehunyt szemű arcába, és egyre csak duzzadt a szemhéja a gyülemlő vizenyőtől, majd eleredt az eső a férfi szeméből, és Ilona arcára hullottak a könnyeső cseppei. És Ilona azt álmodta ekkor, hogy most gyorsan fel kell ébrednie, mert ez csak álom, és csak az ébredéssel szabadulhat meg a savós szeműtől, de a szemhéját nem bírta felnyitni. Csak forgolódott a pokrócon. Majd mégis nagynehezen kinyitotta a szemét, de nem látón senkit, és ekkor maga mellé kapott, tapogatta a pokrócot ahol a fia feküdt, csakhogy már nem volt ott a gyerek. Hirtelen felugrott Ilona, de az álom bódulatától kissé megtántorodott. Sustorgást hallott a kerítés mentén ültetett kukoricásba, mintha futna arra valaki. Ilona kiáltozni kezdett: „Jancsi, Jancsi fiam, hol vagy?” Nem jött válasz, ezért gyorsan összekapta a földről a | holmikat. A gyerek már valószínűleg visszament a házba, gondolta és szapora léptekkel jött fel a kertből, hogy megnézze, valóban ott van-e a fia. Azonban igyekeznie kellett azért is, mert az állatok etetése is rámaradt, ha itthon volt. Nem akarta elmulasztani, hogy ne adjon j okot apjának az ismétlődő zsörtölődésre. Sz. András pedig csak akkor! jelent meg az udvaron, amikor Ilona már bement a házba. A lenyugvó augusztusi nap egyre szürkülő fénye igen gyéren világított. Az utcán kissé megélénkült a forgalom. A falu szerteszét szóródott fiatalsága búcsúra hazajött, és most csoportokban sétáltak a kultúrház felé, mert rövidesen kezdődött a mulatság. Kendős öregasszonyok jöttek velük szembe, esti litániára mentek a templomba. Sz. András szokásához híven megöntözte az udvart, és a ház falára felfutó szőlőt, A poros leveleken jégesőként kopogtak a vízcseppek. Üdébb lett a levegő. Kellemes illat áramlott a lakásba. Ismét éledőben volt a nap közben száradásnak indult természet. Sz. Ilona a szobában állt az | ablak közelében. Összekulcsolta a kezét hátul a derekánál, és meg- feszítette a testét. Arcát odatartotta az ablakon keresztül beáramló friss levegőbe, és az ablak üvegében nézte lassan rajzolódó ráncait, j melynek négy-öt évvel ezelőtt még nyoma sem volt. Akkor még üdébb volt a bőre és rugalmasabb a teste. Mondta is neki anyja, hogy: „Kívánatos vagy még lányom, most menj férjhez, könnyebb lesz az eteted a gyerekkel”. Ilona kezdetben hallani sem akart erről.

„Rátarti vagy, mint apád —mondta az anyja. Ha jó volt vele az ágyban, akkor legyen jó uradnak is.”
„De nem szeretem őt” — válaszolta Ilona.
„Én sem szerelemből lettem apád asszonya. Ne finnyáskodj.”
„Csakhogy én nem akarok úgy élni.”
„De összehozni egy kocagyereket, arra volt étvágyatok.”
„Akkor még szerettem.”
„Az élet nem divat lányom, ma ezt szeretem, holnap azt.”
„Nem váltogatom a szeretőimet, ót szerettem, de amikor megmondtam neki, hogy gyerekünk lesz. elkapta őt az indulat, és favágói szenvtelenséggel aprította arcomra a pofonokat, közönséges kurvának nevezett, és megfenyegetett, hogy ha nem vetetem el a gyereket. szétrúgja a hasam. Ekkor pedig azt mondtam neki hogy én mégis akarom a gyereket, de ő ekkor elrohant,  otthagyott faképnél, úgy eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. Nem tudok rágondolni átkozódás nélkül. Hát hogyan lehetek így  felesége?”

Sz. Andrásné azonban azután sem nyugodott, és időnként megkérdezte lányát: „Azóta sem találkoztál Jozeffel?”

„Játékokat hozott a gyerek születésnapjára.”

És Ilona érezte, hogy Jozefnek kedve lenne visszajönni hozzá, mert pezsgőt hozott, és miközben itták Jozef fogdosni próbálta Ilonát, de borzongva elhúzódott tőle, mert már végképp nem szerette őt, igaz gyűlölete is elmúlt közben, és elégtételt jelentett számára, hogy Jozefet is kiutálták otthonról, mert mennyasszonya volt szülei falujában, akit eltitkolt Ilona elől, és amikor hazament lánykérőbe, otthon már tudták, hogy gyereket csinált egy magyar nőnek, mert Jozef mindenütt elpofázta, hogy Sz. Ilona lefeküdt vele és teherbe is ejtette őt, de ez semmi, mert úgyis elcsinálják a gyereket, mert a nő nem meri meghagyni, és azt is mondta, hogy milyen jól tudnak kety- tyinteni a magyar lányok, és Ilona büszke lehet arra is, hogy ő Jozef, hajlandó volt vele lefeküdni, mert nem minden szlovák fiú hajlandó magához engedni magyar lányt, meg ehhez hasonlókat beszélt. Jozef szülei nem is bánták fiúk öntudatos bujaságát, sőt egy kicsit büszkék is voltak rá, de azért remélték, hogy mivel Sz. Ilona messze lakik és idegen is, hát majd csak ráfeledkezik Jozef, és mégis az otthoni lányt veszi feleségül. De mennyasszonya nem engedte őt többé magához, és visszaküldte a felcsinált magyar kurvájához. Jövendőbeli sógorai pedig csaknem megkéselték őt.

Annak ellenére, hogy Ilona már nem szerette Jozefet, anyja kitartó rábeszélésére talán mégis hajlandó lett volna férjhez menni gyereke apjához. Titkon remélte, hátha ismét felébred benne a Jozef iránti régi gerjedelem. Ilona és édesanyja sokat suttogtak hétvégeken a konyhában, és végül eldöntötték, hogy meghívják Jozefet magukhoz. De ezt nem mondták meg Sz. Andrásnak. Éppen búcsú volt. Ez jól jött, mert így azt a látszatot kelthették, hogy minden rendben van Ilona körül. Sz. Ilona és Jozef V. napközben kint járkált a búcsús sátrak között, úgy, mint most a fiával. Este pedig elmentek a mulatságba.

Sz. Andrásnak a baloldali szomszéd szólt át, amikor alkonyatkor a szőlő poros leveleit permetezte hűvös kútvízzel.

„Adrás szomszéd, hát mégis feleségül viszik a lányát?”

„Ne bolondozzék kend, mert menten összefecskendezem. Mindannyiunknak sok gondja van, magának is biztosan akad elég, hát foglalkozzon azzal.”

„Nem hiszi? Hiszen egész nap a búcsúban voltak. Mondták, hogy a férfi a maga unokájának az apja.”

„Itt is járt maguknál a házban. Tudja-e?” — kiáltott a tornácról a Juli szomszédasszony.

„Állítólag itt is járt, maguknál” — közvetítette az asszony szavait a férfi.

Az előbb mentek a kultúrházba” — kiáltotta oda ismét az asszony.

„Mondják, hogy most az előbb mentek a mulatságba”-ismételt® az ember a felesége megjegyzését.
„No, jól van szomszéd, öreg már kend is. — Majd emelt hangon hozzátette — „És jár a szája, mint a kelekótya fehérnépnek. Inkább menjen aludni. Jóéjszakát.”

Sötét volt már, és lassan csöndesült a falu. Csak a kultúrházfelöl szüremlett zene, mint most is. Sz. András pedig mogorva tekintettel lépett ki a kapun, és elindult a zene irányába. Lába nyomából hollók röppentek a diófák koronái felé.

A mulatságban pedig Ilona kihívóan mutogatta magát Jozeffel, mint a szemlére elővezetett lovak. Szertelen, erőltetett kacagással vonta magára a figyelmet. Együtt táncoltak, de a jókedv csak nyikorogva redőzött az arcukon. Barátkozni igyekeztek a többi fiatallal, de azok húzódoztak tőlük, mint a frissen mázolt kerítéstől, mert nemcsak Jozef volt itt idegen, hanem Sz. Ilona is annak számított már, mert még egyszer sem volt táncolni a faluban. A táncoló párok csoportokba verődtek, de Ilonát és Jozefet nem vették be maguk közé, ezért magukra maradtak, akárcsak a kirándulók által a fűbe dobott üres szardíniás doboz, és már éppen arról beszéltek, hogy elmennek, amikor egyszerre kialudt a fény a teremben, csupán a kijárati ajtó feletti vészlámpák világítottak gyengén. A zenekar hirtelen elhallgatott, a táncoló párok pedig zsinegjükről leszakadt marionettként! álltak meg a terem közepén. Tébláboltak, mintha egyensúlyukat veszd tették volna, nézegettek jobbra, balra, és zsibongtak. Egy lány csintalan hangon felsikoltott: „Eredj, te disznó! — mondta csiklandós nevetéssel. Majd az oldalsó bejárat felől kiáltotta valaki. „Csönd a hétszentségit”. Ettől aztán elcsendesült a zsivaj, mert felismerték Sz. Ilona apjának hangját, melyet kissé eltorzított a felindultság. Közben ismét kigyulladtak a lámpák, és az egymás kezét fogó párok szétváltak Sz. András előtt. Ovális térség alakult ki a terem közepén, amelynek egyik végében Sz. Ilona állt Jozeffel, a másik végében pedig Ilona apja.

„Ő az, te lány?” — kérdezte rekedten Sz. András.

Ilona megkövültén nézett az apjára, és gépiesen bólintott igent a kérdésre.

„Hát te kurafi, az anyád hegyi istenit, pusztulj innen, mert kivágom a monyodat.” Most vették észre a közelebb állók, hogy Sz. András jobb kezében a combjához szorítva tartja a hegyes disznóölő kést. Karja mozdult, és látni lehetett a szemében, hogy képes megtenni, amit mondott. Ezt valószínűleg észrevette Jozef is, mert idegesen kezdett pislogni, annak ellenére, hogy nem értette Sz. András szavait. Közben Ilonát kérdezte: „Co hovorí?”. De Ilona valószínűleg nem hallotta, mert nem válaszolt. Aztán Jozef hirtelen körülnézett, de sehol nem látott biztató tekintetet, csak közömbös arcokat. Ekkor egy gyors mozdulattal ellökte magától Sz. Ilonát, és a háta mögötti nyitott ablak felé ugrott. Nem akadályozta őt senki. Felszökött az ablakpárkányra, és szó nélkül eltűnt a kinti sötétségben.

Ilona nehezen eszmélt. Egy pillanatig mereven állt a helyén, aztán kezével végigdörzsölte görcsösre keményedett arcát, és kirohant apja mellett a teremből.

„Jozef, Jozef, vrát sa” — kiáltotta vaktában utána, mert nem lehetett látni a sötétben, hogy merre futott. Ilona tanácstalanul állt meg az út szélén, és várta, hogy előkerüljön Jozef. De rövidesen autózúgás hallatszott, majd megjelent Jozef kocsija. Élesen rákanyarodott a főútra, és pillanatok alatt eltűnt a faluból kivezető országút hajlatában. A kocsi erőltetett gyorsulásától por meg benzinszag maradt csak utána.

„Vigyen az ördög, te hegyi tolvaj!** — sóhajtotta keserűen Ilona, és belesújtott öklével a levegőbe. A kultúrház ajtaján pedig tolakodtak kifelé a kíváncsiskodók.

Avasút melletti lapályról, a körhinta és a lövölde felől még mindig hallatszott az ütemes zene, de a hangfoszlányokat inkább csak sejteni lehetett. Sz. András közben befejezte az udvar locsolását, melynek esőt idéző szagát a szobában is lehetett érezni. Ilona még mindig mereven nézett az ablak üvegtáblájába. Fia mellette állt, és félénken fogta a szoknyáját.
„Lám, fiam, itt az ideje, hogy lefeküdj. Menj jó éjszakát kívánni nagyapádnak.”

Sz. Ilona apja lépteinek csikordulását hallotta az udvarról, mint gyerekkorában, amikor este, lámpaoltás után az ajtó mögött fülelt kuporogva, és hallotta apja nehézkes járását ropogni a konyha kövén, és hallgatózott, hogy miről beszélget apja anyjával, és ilyen alkalmakkor mindig csodálatos titkokat hallgatott ki. Egyszer, ilyen alkalommal mondta apja, hogy el kellene menni innen, Magyarországra kellene átmenni, mert itt már nem lehet élni, mert napközben állandóan bujkálni kell, nehogy itthon kapják őket, és Csehországba telepítsék. Apjáék ekkor szökésről beszéltek, de nem tudtak megegyezni abban, hogy mit vigyenek magukkal, mert a szekeret nem lehetett nagyon megterhelni. A befagyott Duna jege nem biztonságos, és lehet, hogy nem bírná el a szekér súlyát. Ilona pedig az ajtó mögött kuporogva attól félt, hogy ha elmennek innen, akkor vége lesz a szérűbeli bújócskáknak, mert másutt biztosan nincsenek olyan rejtekhelyek mint itt, nálunk az udvar végében. De ekkor kintről zörgés hallatszott, kiáltozások, apja csizmája úgy csikordult meg a konyha kövén mintha hirtelen elcsúszott volna, ilyen volt a hangja a szekér megvasalt kereke alatt porrá zúzódó durva folyami homoknak is, majd a dübörgés már a bejáratból hangzott, üveg csörömpölt, és rájuk törték a konyha ajtaját. Anyja sikoltozását hallotta, majd feltépték a szobaajtót is, őt odébb sodorták mint egy rongycsomót. Idegen emberek csődültek be a lakásba, katonaruhában, idegen nyelven beszélő férfiak, összedobálták holmijukat, védekező apját puskatussal leütötte egy piszkosszőke hajú katona, akire most úgy emlékszik mintha Jozefre hasonlított volna, sőt lehet, hogy Jozef apja volt. Anyja egy nagy kendőbe csavarta lányát, mert kint csontig hatoló hideg volt. Tulipános ládájukat az idegenek feldobták egy teherautóra, és őket is fellökdösték a láda után. A teherautón már szorongtak emberek, és egy ágy is volt ott, magastámlájú ágy, és egy csíkos dunyha alatt két öregember feküdt, úgy néztek ki mint a halottak, de még azon az éjszakán meg is haltak. Majd a házuk elől a vasútállomásra indult velük a teherautó. Gyorsan hajtott a gépkocsi és a kanyarban kiesett az ágyból az egyik öregember, leesett az úttestre és menten szörnyet halt. A másik a vasúti rakodónál fejezte be a haldoklást, olyan mereven vették őt ki az ágyból mint egy rönkfát. Mondták, hogy a Józsi bácsi csonttá fagyott, legalább nem fog büdösíteni. A pályaudvaron három füstölgő mozdony állt, és állandóan sípoltak, az asz- szonyok jajveszókeltek, a hozzá hasonló gyerekek bőgtek, szipogtak, a férfiak pedig a ládákon kucorogva káromkodtak. Megvadult kutyák rohangáltak a pályaudvar sínéi között, és csapatostul rontottak rá egy-egy élelmiszeres kosárra, amelyből frissen füstölt kolbászokat rángattak elő. Anyja pedig csak imádkozott, majd hirtelen felkiáltott: „Szentisten, a konyhaasztalon maradt fedetlenül a holnapi bableves”. Keresztanyjáék is ott fagyoskodtak mellettük, majd keresztapja odaszólt hozzájuk: „Tudod-e András, miért sípoltatják a mozdonyokat? Azért, hogy ne hallatszon messzire népünk jajongása.”

Közben a szél meglebbentette az ablakszárnyakat, a fia jött vissza az udvarról. Nagyapja kint maradt, nem jött be a házba, vagy valahová elment addig, amig a lánya itthon van, mert tudta, hogy ma este elutazik a tízes busszal, mert sohasem marad éjszakára, és hogy ne találkozzon vele, ezért biztosan átment valamelyik szomszédhoz tévét nézni vagy keresztanyjáéhoz vacsorázni. Anyja is még ott volt. Ilona jobban szerette volna, hogy ha vele sem találkozik, mert búcsúzás nélkül akart elmenni otthonról. Fiát bevitte a hátsó szobába, és lefektette, majd visszajött, papírt tett az asztalra, leült, és levelet kezdett írni. „Anyám! Ügy döntöttem, hogy ha ma elutazom itthonról, többet nem jövök haza. A gyereket küldjétek utánam unokahúgommal, de apának ne mondd meg, mert nagyon szereti az unokáját, és nem engedné elvinni őt. Ne csodálkozz, és ne is haragudj, elhatározásom nem hirtelen ötlet és nem is ok nélküli. Gyökerei régebbiek, mint gondoljátok. És nem csupán egy oka van. Nem a gyerek. Nem bírom már elviselni a kínzásokat. Gyerekkorom óta ebben élek. Igaz ti is, de ezt talán másképpen érzitek. Összefügg mindezzel az első elmenetelem is. Amikor először hagytam itt a falut. Nem azért mentem el, mert megokosodtam. Igaz, a pán ucsityel, Vlasztyicska apja mondta, hogy nekünk fiataloknak már máshol a helyünk, mert a társadalom mást kíván tőlünk, mint a szüléinktől, és ha jól akarunk élni, akkor a társadalom elvárásait kell teljesíteni. Mit tudtam én akkor, hogy mi az a társadalom, hiszen még ma sem tudom. Csupán azt éreztem, hogy nem bírom tovább az itthoni kínlódást, azt, hogy nem volt évekig mosoly az arcotokon, még karácsonykor is csak sóhajok voltak a fa alatt. Azért mentem el akkor, mert megutáltam az itteni életet, az itteni rettegéseket. Jozefet csodáltam, mert magabiztos volt és ez bizalmat adott nekem is. Tudod, anyám, gyermekkorom emlékeitől borzongok. Igaz, akkor bátorítottatok, ne félj gyöngyöm, majd másképp lesz, ha nincs nekünk, majd ad a szomszéd vagy Zsiga bátya. Nem engem, hanem magatokat erősítettétek ezzel. De ehelyett csak leszegett fejek voltak. A kerítések tövében bujkáltak a szomszédok, hogy rajtakapják egymást a gabonadugdosáson, tiltott disznóölésen. Amikor idegen kínzott, az nem fájt annyira. Számomra akkor változott meg minden, amikor kenyeret kértem Soós szom- szédéktól, és nem mertek adni. Vagy amikor Varga Pista feljelentett minket, mert apám azt akarta, hogy legyen magyar iskola a faluban. Mindenki tudta, hogy apámnak van igaza, mert mások is ezt akarták, és mégsem védte meg őt senki. Egymást kínoztuk. A falubeli a falubelit. Ez fagyasztotta meg a mosolyt az arcokon, és ettől hűlt ki a szülői ház. Apám arcára puskatussal verték az alázatot, és a sok szenvedésért mégis rajtam akart bosszút állni. Nem értettem, hogy miért van ez így. Azért mentem el, hogy nekem jobb legyen. Anyám, amikor csöpp lány koromban meséltél nekem, nem volt mese világgá menés nélkül, és hamuba sült pogácsa nélkül. Amikor először elmentem, miért nem csomagoltál nekem is itthoni pogácsát, amelynek visszahívó varázsereje van? Elfogyott talán a csodaliszt? Azt nem lehetett rekvirálni. Az ilyen lisztet adó búzát gyökerestül kellett kitépni, és az utolsó szemig a lápába szórni, hogy ne maradjon belőle az anya titkos rekeszeiben sem. Lehet, hogy ezért nem fogadtatok vissza magatok közé? Nem tudom naponta újrateremteni magamat egyszál egyedül. De veletek együtt sem megy. Elutazom. Messzire megyek, ezért ne is keressetek…” És azon töprengett Ilona, hogy megírja-e anyjának, hová akar menni, de hirtelen fölkapta a fejét, mert sustorgó hangot hallott beszűrődni az udvarról. Talán valamilyen állat? Szemét nem tudta levenni a sötétbe nyíló ablakról. Hirtelen megborzongott. Úgy érezte, hogy figyeli őt valaki. Idegesen összehúzódott a gyomra. Hányingere támadt, mint mindig, amikor nem tudta, hogy mi ellen kell védekeznie. Ajtónyikordulás hallatszott a konyhából. Enyhe huzat libbentette meg az ablak előtti függönyt. Felkelt az asztal mellől, és kifelé indult, hogy kulcsra zárja a külső ajtót. De csak a szoba közepéig jutott, amikor lassan megnyílt a szobaajtó, és belépett az az idegen, vizenyős szemű férfi, aki már a körhintánál is kerülgette őt.

„Jó estét, kedvesem. Megjöttem) Csak nem zavarom?” — szólt az ember simulékony hangon. Ilona pedig megnémult a férfi hirtelen megjelenésétől, mert azóta, hogy délelőtt többször került vele szem- től-szembe a gondolatai mélyén sejtette, hogy előbb-utóbb még találkoznak, hiszen délután álmodott is róla, és most úgy érezte, hogy a férfi vizenyős szeme benne forog az agyában, és belülről látja, hogy mennyire retteg, fél tőle, hiába igyekszik palástolni. És a férfi mintha valóban megérezte volna Ilona félelmét, mert határozottabban folytatta: „Ne legyen megijedve, nem akarok rosszat magának.., Csupán látni akarom ismét. Nem ismer meg?… Hiszen ma délelőtt is találkoztunk. Nem emlékszik?”

A férfi szavai azonban feloldották az Ilonába fagyott rémületet, az ijedtség első hulláma mér átfutott rajta. Pattogó hangon kiáltotta jövevényre: „Hogy merészelt idejönni? Mit akar tőlem? Takarodjon azonnal, mert segítségért kiáltok.”

A férfi a szoba sarkában maradt, ahová nem lehetett belátni az udvarról. De Sz. Ilonát ismét megszállta a félelem, és most már remegni kezdett. Félt a sarokban álló savószemű embertől, és nem mert többet szólni hangosan sem. Attól tartott, hogy ha kiált, felveri a szomszédokat, és azok idecsődülnek, és megint kezdődik minden élőiről. Elbizonytalanodott, nem tudta, hogy mit tegyen. A férfi észrevette Ilona tétovázását, és újból nekibátorodott.

„Tudja kedvesem, maga nagyon hasonlít a menyasszonyomra, aki hat éve halt meg — mondta fojtott hangon. — Nem hallott róla? Képzelje, már hat éve halott. A malomnál ugrott a vízbe, a zúgó alatt. A búcsú utáni hétfőn. Hiába keresték őt még a búvárok is, nem lelték sehol. Azóta járok ide gyakran. Átjövök az alsó hídon, aztán megállók a folyóparton, és várom, hogy megjelenjen a vízben az arca, és várom, hogy hívjon. De amikor egyszer megláttam magát, sejtettem már, hogy hiába járok ki a folyóhoz. Akkor döbbentem rá, hogy ő már valóban nincs ott. Átköltözött magába. Tudtam hogy most már magát kell követnem, mert egyszer majd hív, hogy jöhetek. És ma délelőtt intett a kezével, és a szemével azt mondta: jöjj kedves, este várlak. Erre a pillanatra áhítoztam évek óta… Most pedig itt vagyok. íme eljöttem, kedvesem.”

A férfi megmozdította a karját. V-alakban széttárta, és a szoba közepe felé lépett. Ilona rémülten hátrált a sarokban álló sublót irányába.

„Magának pont olyan haja van, mint neki volt. és a szeme is olyan…” — és a savószemű meg akarta simítani Sz. Ilona haját de Ilona rémülten felsikoltott. 1 ‘

„Az istenért jóember, menjen el, menjen, kérem… Nem ismerem magát… és a szeretőjét sem ismertem…”

„Menyasszonyom volt, már jegyben jártunk, kedvesem… Ne akarj megfosztani életem legszebb emlékeitől.”

„…Sem a menyasszonyát, sem magát nem láttam még soha… Nem érti?… Soha!… A mai délelőtt kivételével még soha!… És ki küldte magát ide?… És ki intett magának?… Ki űzi velem ezt a szörnyű tréfát?… Kérem, menjen, menjen innen… felébred a szomszéd szobában alvó fiam.” Ilona pedig a szoba ajtaja felé tett egy mozdulatot, mintha védeni akarta volna az idegentől a fia álmát, de a férfi szeme ekkor felcsillant, és még egy lépéssel közelebb lépett Ilonához, hogy már csaknem megérintette őt. Ilona borzongva szorította melléhez csupasz karjait.

„Nem tréfa ez, te kedves, ringyó szerelmem. Hát nem érted, hogy nem küldtek ide, hanem te hívtál? Ennyire lenézel engem, és azt hiszed, hogy játszhatsz velem? Nem, drágaságom. Most már biztos vagyok benne. Te hívtál ide, és te vagy az én megholt menyasszonyom. És most már azt is tudom, hogy miért vetetted magad a vízbe. Elcsábított a vörös hajú földmérő. Amikor megérkezett a faluba, senki sem tudta, hogy honnan jött. Fiatal volt, és szeretett énekelni. Velünk férfiakkal nem tárgyalt, csak a tanítóval a titkárral meg a nőkkel. Te kellettél neki leginkább, de annyit sem tudott magyarul, hogy ezt megmondja neked. Aztán egyszer odaállt melléd, és olyan búsongós szlovák dalokat kezdett énekelni, te pedig eldaloltad neki a mieinket, azokat is amelyeket csak egymás között szabad énekelnünk, aztán bemásztál az ágyába. Most már biztosan tudom, hogy így volt. Agyereket, aki itt alszik, azt tőle szülted. így van? így van. Végleg elmaradt nászunk helyett vele mulattad magad. De a földmérő ahogyan jött, úgy el is ment. Eltűnt egy reggel. A búcsú utáni hétfőn. Futottál az autó után, amelyik vitte a műszereit. Futottál ki a faluból mint az eszeveszett, a porzó úton a malom irányába, mert arra kavargóit a kocsi által felvert porfelhő… Oh, ha tudtam volna, hogy ő az a gyerek aki melletted állt a körhintánál, porba tapostam volna, hogy pusztuljon… De most nem ezért jöttem. Most azt kérem tőled, üljünk nászt. Ha le tudtál feküdni azzal az idegennel akinek még a szavait sem értetted, akkor odaadhatod magad nekem is. Most már érted, hogy miért fogadtam el a hívásodat?… Azért, hogy halálod utáni nászéjszakánkat kérjem tőled.”

Fokozatosan tágra nyílt, és egyre nedvesebb lett a férfi savós szeme. Alsó ajka finoman remegni kezdett, majd még egyet lépett Ilona felé, Ilona pedig rémülten hátrált a sublóthoz, melynek sarkán egy nagy üvegváza állt, tele frissen szedett virággal. Hűvös szél áramlott be az udvarról. A férfi csak egy szökkenyésnyire állt Ilonától, és érezni lehetett élesztő szagú leheletét. Majd macskamódra megmerevedett a teste, tompán felnyögött, előredőlt, és belekapa kodott Ilona ruhájába. Sz. Ilona pedig védekezve kapta maga elé* kezét. Próbálta őt ellökni, de megcsúszott, és esés közben magává* rántotta a férfit. A dulakodás hevében megdöccentették a sublótot s amint a férfi rádőlt Ilona földönfekvő testére, utánazuhant a lökéstől megbillentett váza, rá a nyakszirtjére. Ilona érezte, hogy a férfi teste hirtelen ernyedni kezd, és teljes súlyával ránehezedik, hajából pedig televényszagú víz csöpög az arcára. Talán percekig, de lehet, hogy csak pár pillanatig feküdtek így a földön. Aztán kiszabadította magát az élettelenül heverő test alól, felült, majd a bútor szélébe kapaszkodva felállt, és hangtalanul sírni kezdett. A férfi csapzottan nyúlt el a sárgított padlón, a vázából kiömlött víz kis patakokat alkotva folyt a deszka hajlataiban, testét pedig befedték a virágok. Sz. Ilona remegő térddel állt a sublót mellett.

Megcsikordult a kisszoba ajtaja. A gyerek dugta be a fejét az ajtónyíláson.

„Anyu, nekem valóban nem nagyapa az apukám?”

„Nem kisfiam” — mondta Ilona elfúló hangon.

„Akkor ki?”

„Neked nincs apád, fiam.”

„Az nem lehet igaz, hiszen beszéltem vele most az előbb Zorgoti az ajtón, aztán odajött az ágyamhoz, és azt mondta, hogy aljon rendesen meglátogatni minket, de én erre azt feleltem, hogy ne jöjjön ö pedig azt kérdezte, hogy miért ne jöhetne, hiszon ő az édesapám én pedig azt válaszoltam, hogy nekem nagyapa az apukám, de ekkor ő is azt mondta, amit te, hogy nagyapa nem az én apukám, és ő bizony eljön, mert létnl akar engem, többször is, és legközelebb vele fogok menni a hullámvasútra.”

„Nem fiam, nem fog jönni, soha. Ő már nem létezik, mert elhagyott minket. Neked fiam nincs apád,”

„Mégsincs?” Akkor hogyan mehetek őt várni az állomásra? Azt mondta, hogy legközelebb vonattal érkezik, és várjam őt holnapután, mert biztos megjön.”

„Ezt csak álmodtad kicsi fiam. Az a vonat sem holnap után sem máskor nem érkezik. Éppen most voltam az állomáson és a palacsintasütős bácsi mondta, hogy megszüntették ezt a vonatot. Most pedig menj aludni kisfiam, és álmodj igazat. Nagyapádat szeresd úgy, mintha az apád lenne.”

Közben Ilona a fia mellé kuporodott az ajtóban, nehogy bejöjjön a szobába és meglássa a földön heverő férfit. Majd magához ölelte a gyereket, de az ijedten elhúzódott nedves arcétól, aztán visszavitte őt az ágyába. Betakargatta, és megcsókolta a homlokát. Visszament a nagyszobába, az asztalon heverő félbehagyott levelet összehajtó gáttá, majd hirtelen szóttépte, és a papírdarabokat a ruhája zsebébe nyomkodta. Leoltotta a lámpát, és kiment a szobából, de megállt a tornácon a konyhaajtó előtt, fejét az oszlopnak támasztotta, és így állt, szinte rezzenés nélkül, hogy hallani lehetett a levegőn átsurranó, fény felé igyekvő rovarok szárnysuhogását, majd hirtelen megfordult, visszasietett a konyhába, bement a szobába, felgyújtotta a villanyt, lehajolt a sublót mellett a földön heverő test fölé, és szálanként össze szedte a férfira hullott virágokat. Aztán ismét leoltotta a villanyt, és a sötétben ráncigálni kezdte az élettelenül heverő testet. Cibálta a férfit, majd sikerült őt felállítani, mint egy oszlopot, de közben a derekát szorította, nehogy eldőljön, a hátára húzta, mint egy batyut. Meggörnyedt a teher alatt. A férfi lába a levegőbe bökött, nem érte a földet. Ilona kitántorgott a konyhába, onnan a tornácra és az udvaron át a lugas alatt a kerítéshez vánszorgott. Óvatosan lökte odébb a félig nyitott kapu szárnyát. Sötét volt az utcán, sehol egy lélek, csak a mulatság zaja hallatszott, néhol tévét néztek, kékes fény szüremlett át a függönyökön. Ilona a súlytól hajlottan ment vagy három háznyit, de már rogyadozott, minden pillanatban leejthette a férfit. Az út széle feló közelített, majd meglódította a testet, az pedig a papsajt közó zuhant. Eltűnt az árokban. Ilona visszafordult, ismét bement apja házába a szőlővel befutott fal mellől felvette a vizesvödröt, a csap alá tartotta, ós félig töltötte vízzel. Kiöblítette a felmosórongyot, majd kilöttyintette a vizet, bement a konyhába a vödörrel és a rongy- gyal a kezében, felkapcsolta a villanyt a szobában. A sublót mellé kuporodott, és gondosan feltörölte a vizet a szárazra csavart ronggyal. Majd ismét kiment az udvarra, visszatette a helyére a vödröt, és megállt. Az udvaron csönd volt, csupán a baromfik neszezését lehetett hallani, és a mulatság tompa zaját a kultúrházból. Sz. Ilona végigsimította az arcát, mellét, derekán a ruhát, majd ismét az arcát, és lassan elindult a kert felé. A gyümölcsös aljában jobbra tért, a malom irányába. De ekkor hirtelen megtorpant. Egy ideig egy helyben állt, majd visszafordult, és sietős léptekkel feljött a kertből, végigment az udvaron, kiment az utcára, és elindult befelé a faluba. A falu valóban kihalt volt. csupán a kultúrházból jött a zene. Egy-két kapu előtt fiúk pusmogtak lányokkal. Ilona úgy tett mintha nem vette volna észre őket, és azok sem fordultak utána. Csaknem a kultúrházig ment Ilona, de a kocsmánál megállt. A kocsma most csukva volt, mert a kultúrházban mérték az italt. Azonban a rendőrőrs ablakából fény szüremlett. Ilona ott tétovázott az épület előtt. Közben elment mellette valaki, de a sötétben nem ismerte fel, csak a hangja szerint sejtette, hogy a Juli szomszédasszony húga lehet, mert megszólította őt: „Most utazol. Ilona? Csak ilyen könnyedén, csomag nélkül?”

Ilona megrezzent a hangtól, és hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen. Majd lement az útról a kocsma melletti ösvényre, amely éppen a malom felé vezetett. Tett egy pár lépést, majd futásnak eredt. Az út enyhén lejtett a folyóig, ott jobbra kanyarodott a malomnak. Ilona egészen a zúgóig futott, de az utolsó lépéseket már kifulladva tette meg. Megállt a zsilipnél és mereven nézett a mélybe. Az alázuhogó víz most alulról csapódott a malomkerékhez, és ott kavargott minta búcsúban a körhinta, szélsebesen körbe-körbe, és az össze-vissza ugráló habos víztaréjok elmosódott arcokká gömbölyödtek, az ismerősök torzmosolyú arca hullott a vízbe mint a húsdaráló torkába a kockára vagdalt kolbászhús. ÉS a csatornából aláhulló víz tárgyakat sodort a mélybe, mint az utolsó árvízkor amely mindent elmosott, kimosta a halottakat a temetőből, koporsók úsztak a víz színén, ide ömlött a víz a malom üzemcsatornájába é6 zuhogott alá a zúgóban, szekrények himbálóztak a vízen, a kasznyik belsejében szokgre rakottszoknyák voltak akasztva meg kis bekecsek, egy ágy úszott le-le merülve, a támlájára egy csókolózó galambpór volt festve évszámmal: 1911, a víz idesodorta a Csehországban elrohadt tulipános ládájukat is, egy deszkaajtót hozott a sodrás, nagyanyja ült rajta és a tíz évvel ezelőtt elkóborolt macskájuk farkát nyűtte, a kandúr karmait belevéste az ajtó deszkájába, menekülni akart, de nagyanyja vigyorgott és az ujjéra tekerve tartotta az állat farkát. A kutyájuk szódéit nagyokat a vízben és most is hiányzott a szekérrel elcsapott lába ezért kellett őt agyonlövetni. Egy kaucsuk játókbnbát sodort az áradat meg iskolai térképeket, Nagy-Magyarország megtépdelt térképét, egy asztali földgömböt, majd egy ladik közeledett messziről, de amint közelebb ért, látta Ilona, hogy egy nyitott fedelű koporsó az. nagyapja, apja és Zsiga Bácsi ültek benne, ittak és kártyáztak, vidáman oda kurjangattak Ilona felé: ..Szép az élet. sose halunk meg!”, majd elnyelte őket a zúgóban az örvény. A diófájukat sodorta a víz. anyja állt az ágak között és verte a diót egy hosszú bottal, a csatorna partjára hullott a dió, és anyja odaszólt Ilonának: „Szedd fel lányom, aztán gyere te is”. A zúgóban örvénylő vízből pedig sorjában másztak elő az emberek, a malomkerék küllőibe kapaszkodtak, de a súlyuk alatt egyszerre megmozdult a lapátkerék, és egymás után merültek vissza a vízbe, azonban ismét másztak fölfelé, de legfeljebb csak derékig sikerült kijutniuk a habokból. Ilona pedig a zsilipet bekerítő korlátot szorongatta, majd hirtelen teljes erővel ellökte magát, csobbant a víz. az üzemcsatorna pereméről levált egy betondarab, és Ilona szétcsapott lábbal, hanyatt fekve elterült a töltésen növő vadzab között Zokogott, hangtalanul dőlt belőle a sírás, rángatózott a teste mint disznóöléskor a sertés lába a szúrás után. A torkából szaggatottan feltörő hörgést elnyelte az aláhulló víz zúgása.