A vörös villamos

A nyikorgó szárnyú kapuk mögül és a korán nyitó élelmiszerüzletekből lódenkabátos férfiak léptek a szél söpörte utcára. Megálltak a járda szélén, először balra néztek, aztán jobbra, de éppen nem jött semmilyen jármű. Majd mégis megjelent a távolban egy villamos. A sínek csatlakozásán csattogó kerekek zaja egyre erősödött. Időközben a férfiak már átmentek az úttesten, de a túloldalról is indultak járókelők, és mielőtt összeütköztek volna a szembejövőkkel, hirtelen kikerülték egymást. Szótlanul surrantak el egymás mellett csaknem érintkezve. Az utca túloldalán sietve beléptek a legközelebbi kapun, vagy gyorsan befordultak a sarkon, de a sarok mögül szintén lódenkabátos emberek bukkantak elő, megálltak az út szélén, megvárták a forgalomirányító rendőr jelzését, amellyel a gyalogos közlekedést szabályozta, aztán átsiettek az úttesten, és eltűntek a legközelebbi utcahajlatban. A távolból közeledő villamos már a megállóhoz ért, de nem is lassított, mert a forgalmi rendőr sietve intett, hogy hagyja el az útkereszteződést.

A villamoskocsi ablaküvegeit átkozódás barázdálta.

Fenyegetőn lengette a reggeli szél a sarki villanyóra mutatóját, amely tőből előregörbült, merőlegesen a számlapra. A számok között zizegett a domboldal felől fújó szél. Felbomlott a számok sorrendje. A hármas és az ötös lecsusszantak a földre, és átlopakodtak az út másik oldalára, de az utcai rendőrjárőr fülöncsipte őket, és visszaindult velük az órához. A gyalogosátjáró mellett azonban a számok besiklottak a kanálisba, melyet a szinóbányai Krammer-féle öntödében készített vasrostély fedett. Sem az óramutató állásából sem a számok sorrendjéből nem lehetett megállapítani, hogy hány óra van. de ez feltehetően nem izgatott senkit. Az Unger Mór császári és királyi udvari szállító által évtizedekkel ezelőtt felállított cifra öntöttvas állványon elhelyezett órát már régen nem vette komolyan senki sem. és ezért azt sem vették észre, hogy a valóságtól teljesen eltérő időt mutat. Persze lehet, hogy tévedek, mert én a Big Ben időjelzése szerint szoktam beállítani az órámat, míg mások talán e szerint az óra szerint igazodnak. Az igazság azonban az, hogy én nem figyeltem volna fel az oszlopon elhelyezett órára, ha a mutató nem bök éppen felém. Ez annyira meghökkentett, hogy fel akartam mászni az oszlopra és meg akartam igazítani az elgörbült mutatót. De meghallottam a rendőr füttyentését, és ezért gyorsan visszaereszkedtem a járdára. Nem tudtam biztosan, hogy rámfütyült-e a rendőr, vagy valaki másra, aki éppen akkor lépett be a tilosba. Inkább mit sem sejtve megálltam a járda szélén, először balra néztem, majd jobbra, aztán fütyörészve elindultam az utcán. Keresztülmentem a villamossíneken. Az út túloldalán elvégeztem a reggeli tornámat. Többnyire ilyenkor szók- I tam, villamosvárás közben. Ez így időmegtakarítást jelem, ennyivel 1 tovább maradhatok az ágyban.

Huzamosabb ideje vártam már a villamosra. Talán mehetnék gyalog is, gondoltam. A lakásom kapujával szembeni utcán kell elin- | dúlni, először egyenesen, aztán balra fordulni, és onnan fel a hegynek. De ez nem biztos. Már régen nem mentem gyalog, és olyan egyformák az állami norma szerint épített típusházak, hogy tanok tőle talán tájékozódni sem tudnék közöttük. Ha eltévednék, nem tudom, hogy mi lenne velem. Megtörténhetne, hogy rossz helyen fordulok be, és akkor majd órákig bolyonghatok, míg kitalálok a házak labirintusából. A múlt héten volt a temetése egy szerencsétlen kezdő hivatalnoknak. Még nem ismerte pontosan a munkahelyére vezető utat, és eltévedt a házak között. Az útbaigazító osztag találta meg őt. Akkor ugyan élt még, de mondták, hogy már nem lehet megmenteni. Harmadnapra halt meg. Az ember nem lehet elég elővigyázatos. Azt senki sem tudja pontosan, hogy egy évben hányán tévednek el így. Az újságokban nem írnak erről. A központi sajtó lapjain csak a sikeres hivatalnokok nevei szerepelnek. Azok nevét homály fedi, akik elpusztultak a labirintusában, és csak elvétve hallani suttogott híreket azokról, akiket az útbaigazítók megtaláltak. Csakhogy ezek ritkán élik túl a tévelygés megpróbáltatásait. Akiknek szerencséjük van, megússzák egypár éves szanatóriumi kezeléssel az agyhigiéniai osztályon.
Úgy emlékezem, ha elindulok a lakásommal szembeni utcán, akkor balról a második saroknál kell bekanyarodni. Ott mindig szembe fúj a szél. Arra egyszer a nagyapám figyelmeztetett, igaz, régen, hogy a szeles utcákban, ahol arcba kapja az embert a légáramlat, nagyon figyelmesnek kell lenni. Nem szabad sem köpködni, sem pisálni, mert nemcsak önmagát piszkitja le az ember, hanem a mögötte haladókat is. Főleg amiatt veszélyes, mert váratlanul érheti őket, és a szójukba vagy a szemükbe csaphat a mocsok. Nagyapám azt hangsúlyozta, hogy ha szembe szélben pisálok, mindig szóljak az árnyékomban lévőknek. De a szeles utcából merre tovább? Azt hiszem, hogy a dombnak tartó meredek szerpentinen kell fölfelé menni, egészen a rádióvételt szabályozó állomáshoz vezető utat elzáró sorompóig. Ott pedig balra, de innen már lejtős a terep.

Óvatosan visszamentem a túloldalra, nehogy feltűnjön valakinek a határozatlanságom, majd tájékozódni próbáltam. Merre van a szemben lévő utca? Épületanyag rakások voltak mindenfelé, üreges téglák, vasbeton panelek, részeire szedett emelődaru. nagy halom lyukacsos szigetelő anyag, hengerelt vasidomok Magas kerítés fogta körül a lerakatot. és zárta el a belépést az avatatlanok előtt Két sorban futó drótháló között fölgereblyézett homok A külső drótsövény oszlopainak a vége befelé hajlott, és szögesdrót köteggel volt körbekötve. A sövény teteje is szögesdróttal volt szegélyezve. A kerítésen belül már dolgoztak hamuszürke overallba bujtatott didergős emberek, háttal fordulva a kerítésnek. A hátukon nagy T betű fehérlett. A kerítés dróthálóján, fekete táblán fehér betűkkel írt furcsa figyelmeztetést lehetett olvasni: Megállni és nézelődni szigorúan tilos!” A lehető legnagyobb óvatossággal mentem vissza az úttest másik oldalára a megállóhoz. Letettem a további keresésről, mert éppen közeledett a villamos. Idegesen integetni kezdtem, hogy álljon meg. A villamos biztonságába vetett hitem hirtelen megerősödött. Ha nem akarok eltévedni és elpusztulni vagy éveken keresztül elkülönítve rohadni, akkor más választásom nem marad. Sikerült felkapaszkodnom a villamos lépcsőjére. A vezető kettőt csengetett, és már haladt is tovább a kocsi.

Szorosan álltak egymás mellett az utasok. Moccanni is alig lehetett. Szerencsém volt, mert sikerült az ablakhoz furakodnom, így hátat fordíthattam a többieknek, és nagyokat szippanthattam az ablak záródásénál beáramló friss levegőből. Egy ilyen túlzsúfolt járműben ez szinte isteni áldás, mert a hosszú utazás alatt az embert kínozhatja légszomj, környékezheti rosszullét, és még csak végig sem vágódhat ájultan a padlón. És ki tudja, ha valóban rosszul lennék, megállna-e jelzésemre a villamos? Az ablak mellett mindenképpen jobb, mert legalább látom, hogy merre haladunk és balesetkor is talán könnyebben jutok ki a kocsiból. Tehát mindenképpen jobb az ablak mellett. Szabadabbnak érzem magam.

Sűrűn ültetett fák mellett haladtunk. Itt, úgy látszik, új síneket fektettek le. mert nem döcögött a kocsi. Elpusztult fasor húzódott a sínek mentén. A földet sűrűn borították a szél által tetördelt apró, száraz ágak. Piros vonallal jelölték meg a kivágásra ítélt fákat. Itt-ott dolgoztak is hamuszürke overallos munkások. Ruhájuk hátára nagy fehér K betű volt varrva. Szaporán hajlongtak. Motoros fűrésszel vágták a fákat, és ékekkel repesztették hasábokra a rönköket. Afűrész sivító hangja a sípcsontomba hasított. A járdán férfiak álltak, hanyagul szervezett alakulatokban, rövid bőrzeke és csizmába fogott sonka- nadrág-egyenruhájuk volt. Most hirtelen elkanyarodott a villamos. Messzire nyúló víztükör mellett zakatoltunk. Pára lengett a víz szintje felett, a távolban hőerőmű okádta a koszos füstöt a tóra, és a part egyik közeli beszögeKésében apró fehér ház húzódott meg alig észrevehetően. Az ablaküveg átlós repedésén keresztül, mint nagyító- üvegen át pillantottam meg a kert közepén álló fehér kunyhót. Ezáltal egészen közel került hozzám a vízparti ház, s megfigyelhettem minden apró részletét. Két füstgomolyag surrant ki a ház ajtaján. A levegőn mintha összerázkódtak volna a zimankós ködtől és örvényéivé tűntek el a kerítés egyik oszlopa mellett. Piszkos zúzmara a ház derengő ablakaihoz. Behúzódtak az eresz alá. min, a templom bán térdepelok a zsámolyra, és összekulcsolták kezüket. Talán imádkozni akartak, de elfelejtették a kezdőszót, mert kérdőleg néztek egymásra. És mint akik az egyetlen segítséget mégis a házból várják, valószínű kétségbeesésükben kapaszkodtak az ajtó kilincsére, mint az őstengerek ősmoszatjai. Közben talán a föld rázkódhatott meg, mert hirtelen lecsusszantak az ajtóról, és a kert végébe rohantak, ahol az öregasszonyok szoktak esőért imádkozni. A látóhatár szélén, amerre a tó partvonala az éghez közeledett, lomha mozgás kezdődött, mintha sárzuhatag indult volna a város körüli dombokról. A két füstember kétségbeesve egymásnak esett, és az előbb még imára kulcsolt kezükkel letépték rongyaikat. Fekete tollú madarak röppentek fel, és hosszú sorban húztak a város északkeleti térségében épült toronyházak irányába. Úgy látszott, hogy a közeledő fekete mozgása város északkeleti térségében épült toronyházak közé ért. A tóparti fák lilán, vacogva rázták ágaikat a víz mellett. Időnként madarak köröztek a fák felett, és rátelepedtek a kopasz ágakra, A toronyházak irányából futó szürkéskék betonúton feketeköpenyesek jelentek meg. Lomhán, akár a sárfolyam, és nesztelenül. Két öregasszony a tóparton vékony gyertyákat tűzdelt a fövénybe, és sorra gyújtogatta őket. Sok apró csillag lobbant fel a víz tükrében. A kert lila fái közül pedig előremeresztett karral botorkált elő a gyertyafény irányába a két füstember. Hátul gyülekeztek a feketeköpenyesek.

A villamos hirtelen megrándult. Elmozdult az üveg a repedés mentén. Már messze járhattunk a tavi negyedtől, mert a kocsi ismét házak között kanyargóit. Hosszú ideje lehettem már a villamosban. Vagy csak lassan múlt az idő? Azóta, hogy felszálltam még egyszer sem álltunk meg. Elhaladtunk több megálló mellett, de úgy látszik, hogy sehol nem akadt sem leszálló, sem felszálló utas. Közömbös arcú emberek álldogáltak a járdaszigeten. Most lassan döcögtünk, kanyarogtunk. A kocsi ablakai keresztezték a házak lefüggönyözött ablakait. Sejtelmem sem volt, hogy hány óra van, mert az ón karórám is egyszerre megbolondult, a számlapról lepotyogtak a számok, és össze-vissza jártak a mutatók, hol megálltak, hol pedig nagy sebességgel kezdtek forogni. Kérdezgettem a körülöttem zötyögő utasokat, de hiába, mert senki sem válaszolt. Mikor már vagy ötödször szólítottam meg a mellettem álló középkorú hivatalnokot, fásult hangon, kelletlenül felelt:

„Polgártárs, várja ki a végét.”

Majd a mellette ülő aggastyán hozzátette:

Ne legyen türelmetlen, fiatalember. Nem az idő múlása miatt halnak meg az emberek, hanem a sietségtől. Nézzen rám már kilencvenéves vagyok és még sohasem voltam türelmetlen „
Az ablaküvegen húzódó átlós repedéssel játszottam. Szilánkokat próbáltam kikaparni belőle. Finom üvegpor fúródott a körmöm alá. A repedés vonala pedig egy udvarba futott, ahol gyerekkoromban színdarabot játszottunk egy rekkenő melegű nyári délutánon. A régi kocsiszínben rozsdásodó plattnis kocsit átalakítottuk színpadnak. Nagy vállalkozás volt ez, mert egyikük sem tudott még olvasni, így a színdarab szövegét magunk költöttük. Otthonról, a szennyesből elcsent lepedők voltak a kulisszák. Nagyapám tízkilós vaskalapácsa pedig a fő kellékünk, ezt állítottuk a színpad közepére. Én ragaszkodtam ehhez, mert ezt tartottam a legfontosabb szerszámnak. Ezzel lehetett csillagokat verni az izzó vasból. A gonosz mostoháról és a csodatevő aranyhalról szólt a színdarab meséje. Ezért szükségünk volt egy horgászbotra is, amelyet jobb híján lehasított deszkadarabra hurkolt papírmadzagból készítettünk, végében egy behajlított gombostűvel. A gonosz mostoha szerepét a házmester nénire osztottuk ki, aki nagyon szívesen vállalta a szerepet. Becsődrtettük a kocsiszínbe a szomszédos házak felnőttjeit és gyerekeit. Ez volt a mi birodalmunk, és egyedül itt éreztük magunkat biztonságban. De mindjárt a játék elején elkezdett nevetni a házmester néni. Tátott szájjal röhögött, pontosan emlékszem az arcára. Ettől én annyira méregbe gurultam, hogy a horgászbottá alakított szálkás léccel végigvágtam rajta. Erre ő felpattant a székről, mely a színpad közepén állt, és el akart kapni, de én elfutottam, és a kocsiszín kapujából még vissza- kiáltottam: „A házmester néni pedig menjen a seggbe”. Persze, megfogott valaki, utolért a házmesternéni is és alaposan elvert. De nemcsak én kaptam, hanem a többiek is. Ijedtünkben elvesztettük nagyapám vaskalapácsát, habár lehet, hogy a házmester néni férje lopta el. Ráadásul még kikaptam otthon is. Ezután már sehol sem éreztük magunkat biztonságban, és színdarabot sem játszottunk többé. Azt hiszem, a nagytermetű házmester néni rontott el mindent.

Ismét nagyot rándult a villamos, és az ablaküveg e repedés mentén megmozdult. A villamos ajtaja felől dühös kiáltás hallatszott:
„Álljon meg, ki akarok szállni!”

A kocsi zörgése elfojtotta a türelmetlen hangot.
„Álljon meg, ki akarok szállni!”

Ugyan hányszor kell végighaladni a villamosnak a vágányon, hogy teljesen elkopjanak a sínek?

A kanyarokban felhangzó köszörülő csikorgás elnyomta az ajtóból jövő kiáltást. Újból kiértünk a házak szűk sorai közül. A tágas úton a villamos szűk ketrec. Hullámzás, vonaglás. A kocsi és az emberek hullámzása. Meg kellett kapaszkodnom az ablak peremében. Az üvegen lassan kirajzolódott egy kerttel övezett, terjedelmes szürke épület árnyképe. Ablakszemeivel hunyorgott a hajladozó fenyőfák között. Erről a házról terjesztettek sugdosva különböző híreket. A felrémlő tükörképben nem vettem észre semmi különöset a ház külsején. Egyszer viszont hallottam mesélni egy furcsa történetet. Aki elsőként elmondta, az bekerült a feketeköpenyesek zárt osztályára. Azóta sem hallottam róla, de a történetet sem mesélte azóta senki- sem, és én is csak magamban merek visszaemlékezni a hallott borzalmakra. Ugyan mi történhetett a szerencsétlennel? Kérdezősködni senki sem mert, és pontos felvilágosítást senki sem tudott adni. Úgy hallottam, hogy hosszú ideig tartották megfigyelés alatt a környezetét is. Nyilván attól tartottak, hogy valamilyen ragályos látomásos kór áldozata lett, mely megtámadja az agysejteket, és azt is látni véli az ember, ami mások számára észrevétlen marad. Az elővigyázatosság soha sem lehet elégi A történet szerint ebben a házban zajlott le a testi fogyatékosok parancsnokválasztó ünnepélye. Kívülről nem lehetett sejteni, hogy mire készülnek bent. A bent lévőknek pedig hasonlóképpen sejtelmük sem volt arról, hogy mi történik az épület falain kívül, ők ugyanis mindannyian születésüktől fogva hibásak voltak, erről azonban nem tudtak, sőt tökéletesnek és csalhatatlannak hitték magukat. Aki úgy került közéjük, hogy látszólag ép volt testileg és lelkileg is, azt azonnal megcsonkították. Ha védekezett, kiszúrták a szemét, aki menekülni akart, annak nem volt reménye a szabadulásra. Csak a hullákat dobálták ki a kertbe. Az épületbe nem lehetett belépni ellenőrzés nélkül. Csak a darazsak és a legyek mászkálhattak ki-be a réseken. A parancsnokválasztásra már hetekkel előtte kezdtek készülődni. Gyakorolták az ünnepi beszédeket. Újratanulták az énekeket, és suttogva találgatták, hogy kit választanak majd meg. A vakok illegették magukat a tükör előtt, és szemforgatva dicsérték egymást. A sánták és az egyéb testi fogyatékosok már napok óta nem feküdtek ágyba, és éjszakánként edzették korcs izmaikat. A süketnémák énekkara zárt ajtók mögött gyakorolt. Egy hang sem szűrődött ki a próbateremből. Mindenki meglepetést akart szerezni. De pár nappal az ünnepélyes és izgalommal várt választás előtt mintha kettébomlott volna a világ a nagy szürke házban, mert suttogva terjedt a híre, hogy már kiszemelték az új parancsnokot, és kérnek mindenkit, hogy legyenek egységesek, és támogassák a közös jelöltet. Csodálatos lelkierővel uralkodott magán mindenki. Azt még senki sem tudta, hogy ki a jelölt. A suttogó hírnökök megnyugtatták őket: kellő időben minden világos és érthető lesz, de addig is bízzanak a vezetőségben. A nagy nap estéjén a süketnéma ajtónálló harsány hangon jelentette be a mulatozás és versengés kezdetének várva-várt pillanatát. Majd beözönlöttek a jelmezek a verőfényben úszó hatalmas terembe. Jöttek a rokkantak medúzakarokkal ékesítve, volt aki három lábon bukdácsolt, a tolószéket trónná alakították. Műlábak, műkarok, papírmasé arcok gipsz- hímvesszők tömege ődöngött a parketten, viszont akadt olyan is, aki a nagy nap tiszteletére levagdosta megmaradt végtagjait, hogy még tökéletesebbnek látszódjék, a vakok jövőlátóknak álcázták magukat vagy kikaparták vaksi szemüket, és aztán megalapították az új vezért támogató látnokok szövetségét. A süketnémák nyelvészekként, operaénekesekként és szónokokként léptek fel. A látnokok kihalt szemsugarai áthatoltak a falakon, és már látni vélték az ünneplésre váró személyt. A süketnémák kórusa ájtatos táncdalokat énekelt. Csücsörítve dudorásztak a díszterem sarkában. A hangulat egyre fesztelenebb lett, és közeledett a jelölt bemutatásának perce, amely után az új parancsnok hatalma legkevesebb négy évig tart, de az is lehet, hogy holtiglan foglal majd helyet a vezéri asztal mögött. Az persze biztos volt, hogy négy év múlva ismét várakozással teli napok köszöntenek majd rájuk, mert a ceremóniát akkor is megrendezik, ha a jelölt személye nem változik.

A jelölt természetesen mind ez ideig nem vett részt az estélyen. Szerényen visszahúzódott valamelyik félreeső terembe. De aztán felharsantak a kürtök és a bronzveretes díszajtó méltóságteljesen megnyílt. A baldachinos tolószékben ott ült Ő. Üres szemgödreivel mereven nézett előre, és mivel végtagjai is hiányoztak, fejével bólogatva köszönte meg az üdvözlést. Tetőfokra hágott az öröm, mely szavazás nélkül is azt jelentette, hogy a bemutatott jelölt sikere már teljes, mindenki őt óhajtja vezérnek, és mivel csak egyedüli jelölt volt. az örömujjongás minden kétséget kizáróan őt illette. A tobzódók eldobálták jelmezeiket a korcsok levetették művégtagjaikat, a vakok pedig meghatódva turkáltak üres szemgödreikben, melyekből könny helyett apró porfelhők libbentek fel. Kúszva, ugrálva meg hörögve ünnepelték az új parancsnokot, és voltak, akik az örömmámorban a parketten közösültek. A nagy kavarodásban a függönyök leszakadtak az ablakokról és a szertartásterem gipszfigurái táncra perdültek az eldobott protézisekkel. Csak a süketnémák hallgatóztak buzgón, és jelentőségteljesen suttogták egymás zsírtól ragacsos fülébe: már megtörtént a választás.
Állítólag, aki ezt a történetet mesélte, agyficamosnak álcázva jutott be a házba. Azóta még szigorúbban őrzik az épületet, a belépőket még szigorúbb vizsgálatnak vetik alá. és az utánpótlásról úgy gondoskodnak, hogy készakarva megcsonkítanak egy-egy serdülőkorú fiatalt. A ház lakói közül csak a vakok léphetnek ki az utcára.

A villamos lassan haladt tovább. Az ablaküvegben visszatükröződő ház körvonalai elmosódtak, csak a kert bokrai között megbúvó bőrzekés őrök fegyvere csillant meg néha. Ismét a nyílt terepen zötyögtünk. Giliszták másztak a sínek mentén vezető országút beton- burkolata alatt. Az út ugyanolyan kihalt volt mint a város szűk utcái. Az utasok orra finoman az ablaküvegre lapult. Nagy papírcsomók hömpölyögtek tehetetlenül az út mellett. Szélörvény söpört végig a sínek mentén és madarak röppentek fel a levegőbe, ezer apró részből álló nagy madárként. Majd ismét csak szemétcsomók szegélyezték az utat. Az út mellől elfogytak a házak. Már csak a fáradt házárnyékok ugráltak a betonsáv mellett és az ablak repedéséből hó szállingózott Sűrű hóesés verte a talajt. Nagyanyám a kályha mellett pamutot gombolyított vak öregapám kezéről. Lassan pergett a fonál, és öreg- apám hasonló ütemben ringatta a kezét. Aztán a fonál elfogyott, de öregapám keze tovább járt, üresen. Őrölte a levegőt.

Ha nem lennének utasok, akkor is erre járna a villamos?

„Álljon meg, ki akarok szállni!” — hangzott ismét a kétségbeesett kiáltás az ajtó felől, de már elszántabban, és a végén fájdalmasan, mint akit vernek. A nyugtalankodó körül dulakodás támadt. Talán ki akarta tépni az ajtót, de a körülötte állók megakadályozták szándékában. Verni kezdtem az ablaküveget, és már én is kiáltoztam.
„Nem értik, hogy egy ember ki akar szállni? Megérkezett! Vége! Nem akar tovább utazni I”

Hasonlóképpen nem történt semmi, csak egy kicsit elhúzódtak tőlem az utastársak, és hátraszólt a villamos vezetője is:

„ Ne háborgassa az utasokatl Csak nem gondolja, hogy egy ember miatt megállunk? A megkezdett útról nem téríthet le minket egy nyugtalankodó hangja. így van, utastársak?
Az ajtó irányából már nem jött hang. A kocsi nem állt meg. A villamosok sosem állnak meg maguktól? Ki merné megkockáztatni, hogy kiugorjon a mozgó kocsiból? Még a lábát törné az ember, és talán vissza sem találna a városba, mert valószínű, hogy az utasok közül még senki sem járt errefelé. Lehetséges, hogy már láttam ezt a tájat?
Mikor szálltam be a villamosba?

Aztán mégis megállt a kocsi. A megrepedt ablaküveg a hirtelen zökkenéstől nagy csörömpöléssel zuhant az úttestre. Az utasok szeme rémülten szegezödött az arcomra. Remegő térddel álltam a villamosvezető lehanyatlott feje felett.

„Utat emberek, utat! Ki akarok szállni** — kiabáltam. Senki sem mozdult, de hozzám érni sem mertek. Nehezen sikerült helyet szorítani az ajtónál. Kiléptem az úttestre, de senki sem követett, én pedig nem hívtam magammal senkit, inkább futásnak eredtem, csak úgy vaktában, a villamos menetirányával ellenkezőleg. Kisvártatva a vörös villamoskocsi hangos csikorgással újra elindult. Úgy látszik, az utasok közül ült be valaki a vezető fülkéjébe, valószínűleg abban a reményben, hogy majd csak befut valahová a kocsi. Mert egyszer csak megérkezik valahová. A lejtő aljában megpillantottam egy házat. Lélekszakadva rohantam arrafelé, hogy még az útbaigazító osztag megérkezése előtt elérjem a ház kapuját Hátha nem követnek a kapun túlra. Mér hallottam is a feketeköpenyesek kocsijának szirénázását. Ha élve fognak el, én is hamuszürke overallt fogok viselni, és a hátamon ott lesz a nagy fehér D betű.