Hatsugarú arányosság

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

A nap már régen eltűnt a sziklapárkány sarka mögött, és az utat szegélyező bozótosban szerelmespárok neszeztek félálomban.

„Háromezerháromszáz év múlva ismét jégkorszak lesz”, mondta az asztrológus, mikor éppen megbotlott az út szélén kiterített hulla bakancsos lábában.

Egy fehér bőrű süldő némber surrant át az úton, és ákombákomokát rajzolt a levegőbe, napnyugta irányába. „A nap ne süssön ki holnap, borítsa zúzmara a kulcslyukat, és álljanak meg a szobák titkait fürkésző szemek.”

„Holnap nem zöldül ki az almafa, és csak fekete, kopasz ágait fogjuk látni”, mondotta meggyőződéssel az asztrológus segédje. „Az ágak nedves fénnyel merednek majd előre, beleböknek a levegőbe, mely fájdalmában fehéret könnyezik. Fehéren gyászolnak majd a dombok és a síkságok, és a fekete rovarok pontfeje piros fénnyel fog világítani.”

Most még kékesen vibrál a szekrény sarka a vendégszobában. A hegymászók már lejöttek a hegyekből, és füstbe burkolóztak. Várják a reggelt. A levegőben fáradtság remeg. A rádió éjszakai műsort sugároz, és a bemondó nagyokat ásít a mikrofon előtt. Az emberek kockakövekkel takaróznak. A hangszóróból kifolyik a rezesbanda, asztalról asztalra ugrálnak, és rugdossák a várakozók fülét. A rádió éppen vízállásjelentést sugároz. „A Duna Passautól Komáromig árad, máshol apad… Négyszázharminc, kettő. húsz… Gázlómélység… Bős 185.” Minden csendes, csak az ajtó előtt nyöszörög a lábtörlő, és belép egy árnyék. Talán azt szeretné, ha a hóna alá nyúlna valaki. Aztán kifúj mindenkit a szél, s vissza sem jönnek. Csak az árnyék marad bent.

Az ajtók mögött, az elnyűtt pamlagon, a bumlizó vonatokon emberek ásítoznak. Ki álmában, ki gémberedett bordacsontokkal, fejét az utca párnájába dugva. Ki unalomból, ki megszokásból, ki pénzt számolva: ma kétszáz korona.

Valamelyik utcasarkon túl zene szól. Részeg férfiak a munkás- szállás kapuját döngetik. Fáradt prostituáltak ácsorognak a járdán, és várják, hogy megnyíljon a kapu. Ők is ásítoznak: már megunták a dolgot. Evődnek a pasasokkal:

„Tudod-e Jocó, hogy a szeretőd lotyó?

Kec ma chces milovat, gombold le a bankókatI”

„Csallóközi vonaton a bugyimat lehúzom, dugdosom a kalauznak, és kilyukasztja a barom.

Megérkezem haza vár a sok jó kaja, de ki sem nyithatom a szám, mert huzatos lett a pinám!”
„A pozsonyi pasasoknak felkopik az álla, smaciznak a kapu alatt, hogy hamarább megkapjanak, de felment ám a puncim ára, úri fodrász borotválja.”

„Tejfaluban lakom muskátlis az ablakom, a kapumra ki van írva Lelkes Mári a legszebb rima.”

Az átváltozás undorító csodája: csallóközi parasztlányból pozsonyi örömlány, aki a munkásszálló koszos ágyában a hetérák világáról csak álmodozhat.

Az átváltozás hihetetlen csodája: a természetet bolondokházába zárják, mert a megkövült tengeri csillagoknak kinőtt a hatodik karja.

Az átváltozás kívánt csodája: négyezer méterrel a tenger szintje alatt töprengenek az elpusztult kagylók mészhéjai, és várják, hogy újra megpillanthassák a napot.

„Lehetőség.”
„Meditáció.”
„Reménység.”
„Hova-tovább…”
„Egyre inkább.”
„Végesvégtelenség.”
„Folytonosság.”
„Hontalanság.”
„Valóság.”

Egy centiméterrel nőtt a Déli-sark jégpáncélja, ötezer mérföldre az ágyamtól végigsimították valakinek az arcát. Aki kínjában ásított, ropogós kifliről álmodik, és a dzsungelben nem kiáltanak tüzet szün- tesst. Sehol sem kiáltanak. A véletlenül kiáltóknak is elhal a hangjuk. A biblia lapjait valahol a szél lapozgatja és az ablakok eresztékein beszivárog a füst. A biológusok és a meteorológusok jó csiperketermést ígérnek. Az őserdő bennszülöttjei kőszerszámaikat faragják. Az emberek száját kipöckölte a sötétség, és az ebédszünet csend-; jében a csámcsogás megfojtja a szavakat.
Egy lány fehér teste simul az ágyamba, és csukott szemmel kapaszkodik a reménységbe. A holnapi napra gondol, és teljességgel szeret, mert nem tud már szeretni. Feloldódik a pillanatnyi örökkévalóságban. A házak is feloldódnak a pillanatban, és a város szétfolyik a mezőn.

„Szomorúság, vigalom, szerelem.”
„Ölelés, baráti ölelés, szerelmes ölelés, termékenyítő ölelés, gyilkos ölelés.”

Mindenki ölelkezik, de a csókra nyújtott szájak gyomorsavat öklendeznek.

Férgek másznak a szobámba, s a fejük vörös fényt áraszt. Az ablakom előtt pedig a rovarok pontfejéből szüremlő fény dereng. Lefejtem magamról a látomások keserű indáit. Az éjszaka repülő emléke sötét csíkot húz maga után.