Két pasztilla erőscukor, fodormentaszag és egy cselló

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

Ha valaki véletlenül benézett a Hotel Brix harmadik emeleti udvari szobájának nyitott ablakán, akkor éppen a legolcsóbb vendégszoba tükrébe pillanthatott, és abban nem magát, hanem két öregasszonyt, Mariskát és Juliskát láthatta, akiket ugyan társaságban még „két idősebb hölgynek” tiszteltek tekintettel az illemre, de a szálloda náluk három évvel fiatalabb portása tüntetőén csak Mariska és Juliska néninek szólította őket. A Hotel Brix olcsó, mellékutcai szálloda volt, melynek udvarát három oldalról a szomszéd házak tűzfala határolta. Kilátás nem nyílt az udvari szobákból sehová, inkább fordítva, a szobákba lehetett belátni a szemben meredező tűzfal tetejéről. És a körülmények valóban indokolták a szoba alacsony árát, mert a földszinti konyhából áramló gőz és ételszag pont itt csapódott le, esőkor pedig a korhadó csatornából patakzó víz az ablakra vert, és az eresztékeken keresztül befolyt a padlóra. így az évek folyamán a doh és a konyhaszag különleges keveréke alakította ki a szoba sajátságos illatát, melyet csak örökös szellőztetéssel lehetett ellensúlyozni. Reggelenként a szomszéd ház tűzfalának pereme mögött pizsamakabátos alakok közlekedtek, néha rá is könyököltek, a tűzfal szélére, és be-bekémleltek a nyitott ablakon. Egyik reggel szintén ez történt, de a tükörben csak annyit lehetett látni, hogy Mariska és Juliska még ágyban fekszenek, és beszélgetnek.

„Juliska drágám”, hajolt Mariska Juliskához. „Nézd csak azokat a kópékat, megint ott leselkednek” és mutatott a tükör felé. amelyben pontosan látható volt minden, ami a szomszéd ház tetején történik. „Kicsit emlékeztet ez a tegnapelőtti színházra. Ott is úgy oldották meg a díszletek elhelyezését, mintha az ablakból lehetne rálátni a környező háztetőkre.”

„Valóban. De már el is felejtettem az író nevét”, mondta Juliska kissé bosszúsan. „Valahogy jobban felejtek, mint azelőtt.”

„Azt hiszem, hogy valami Miller vagy Müller. De mindegy, úgyis pocsék darab volt. Te, de én nem is gondoltam, hogy ez a színház belülről ilyen elegáns. Hogyan lehetett ilyen szép helyen ennyire szemérmetlen darabot előadni? Csupa plüss és bársony, meg réz és üveg a belseje.”

„Hát ez csak természetes, kedvesem, hiszen nem most építették. Ez még békebeli! Emlékezz vissza, ezt még Gertrud néni is emlegette. Persze, azt már nem tudom, hogy a színháztól volt-e úgy elragadtatva, vagy pedig az a katonatiszt tetszett neki annyira. Tudod, akiről olyan sokat beszélt, és akivel egy páholyban is ült.”

„Emlékszel? A drága Gertrud néni, ezerkilencszáztizennégyben, direkt kocsit is bérelt, hogy kimehessen a fürdőbe koncertre. Az a nagyhírű karmester vezényelt. Ejnye, hogy is hívják?… Pedig mintha most lett volna… Hiába, elfelejtettem a nevét. Az almárium mellett vihogtunk, amikor Gertrud néni öltözködött. Szigorú arccal szólt ránk: Ne csintalankodjatok! Mit tudjátok ti azt, hogy mi illik.”

„Drága Gertrud néni, milyen igaza volt”, sóhajtozott Juliska.

„Tudod mit, Juliskám édes”, rikkantott Mariska izgatottan, „nem mennénk el ma koncertre?” Mit szólsz hozzá? Ügy olyan egyhangúan telnek a délelőttök és a délutánok a kávéház teraszán vagy a cukrászdában. A sétányon pedig csak beteg embereket lehet látni. Színházban már voltunk, de koncerten még nem, és éppen ma estére hirdettek egy Beethoven hangversenyt.”

„Perszehogy, Mariskám. Az csak természetes, hogy elmegyünk koncertre. Sőt nem csak oda. Még nem voltunk a porcelánkiállításon sem. De én ma délelőtt szeretnék lábat áztatni, mert az új cipőm rettenetesen feltörte a tyúkszemeimet.”

„Akkor én addig lefutok jegyet venni. Hányadik sorba?… Nagyon hátul nem jó, onnan alig lehet látni. Igaz, elől kissé drága, de hát megéri. Képzeld, bevonulunk az első sorba.”
Az ebéd a készülődés izgalmával telt el. „Este koncertre megyünk”, újságolták az ebédlőben. „Tudod, nagyon szeretjük Beethovent, csodálatosan energikus, és olyan határozott, akár csak egy régivágású katonatiszt. Ha ezt a zenét hallom, teljes biztonságban érzem magam.”

„Mi is készültünk eredetileg”, mondta az asztaltárs, doktor Gedeonná, „de Hanzimnak délelőtt megfájdult a feje, ezért nem jött ebédelni sem. Az estét valószínűleg a tévé mellett töltjük ha meg érjük.”

Az ebéd ma egy kicsit elhúzódott. Izgatottan várták, hogy mikor kelhetnek fel az asztaltól. Ebéd után még jártak egyet a sétány fáinak árnyékában, habár a szeptemberi nap már nem tűzött annyira, hogy ne lehetett volna kibírni a hevét. Talán jól is esett volna egy ebédutáni napkúra, de az árnyékos oldalról jobban lehetett látni a szökőkút vízmedencéjében kergetőző narancssárga díszhalakat. Ma különösen jól lehetett bennük gyönyörködni, mert a kút nem működött, és így a zuhogó víz nem bolondította meg őket. Egész délutáni szórakozásunk ez volt. Figyelték a gyér vízi növényzet között úszkáló halakat. A felkerekedő szél néha a fürdőépület árnyékos oldalára felfutó vadkomló száradó termését dobta a vízre. Ilyenkor csak gyorsan cikázó narancssárga villanásokat lehetett látni, melyek mind egy pont felé igyekeztek. A halak apró pofájukkal egy ideig bökdösték a félig kinyílt rózsabimbóra emlékeztető virágtermést, de rövidesen megszűnt az érdeklődésük, szétoszlottak, és folytatták a bújócskát a visszaverődő napsugaraktól meg-megcsillanó vízben, a lebegő lobéliák között.

Mariska és Juliska a szokásosnál kissé korábban fogyasztotta el délutáni feketéjét, majd rendkívül frissen siettek fel szállodai szobájukba.

„Mondd Csak, Juliskám, melyik ruhámat vegyem fel?… Vagy csak szoknyablúzban menjek?… A zsabós blúzomat vegyem fel?… Úgy van, a zsabósat… Ez így jól fog mutatni a kosztümkabátommal/

Gondosan igazgatta a fodrokat a blúzán.

„Észrevetted?… Amikor az antikváriusnál érdeklődtünk, mint az igazi vevők, a jámbor azt hitte, hogy veszünk is valamit.” Cinkos mosoly hagyta el Mariska ajkát, amelyről kis rosszakarattal az is elmondható lett volna, hogy kreppapírral pirosítja.

„Légy szíves Mariskám, nézd meg ezeket a bizsukat… Melyik illik jobban?… Ide azért mégsem kell olyan elegánsan felöltözni, mint a színházba?”

„Perszehogy, a színházban páholyok is vannak… Elég lesz az olcsóbb is… Taxit nem rendeltem… Pedig úgy lenne az igazi. A kocsi megállna a bejárat előtt, és mi kiszállnánk belőle, akárcsak az a drága Gertrúd néni.”

Aztán félórával a kezdés előtt elindultak otthonról. Sétálva mentek mert nem illik túl korán érkezni, viszont túl későn sem, mikor már ülnek a sorban. De azért az sem árt. ha egy-két néző majd miattuk áll fel. A jegyük azonban sor szélére szólt. A koncert pedig úgy kezdődött, mintha senki sem sejtette volna, hogy Mariska és Juliska a nézőtéren vannak… Taps…

..Mit szólsz, Juliskám”, hajolt Mariska Juliska füléhez, „ugye fess fiatalember a karmester?”

„És hogyan tartja a pálcát a kezében? Milyen férfias mozdulatai vannak?!” Juliska kacéran beleheherészett Mariska fülébe.

„Figyeld csak a koncertmestert, micsoda trotty, pocakos férfi, egészen előre kell hajolnia, hogy a könyökét ne üsse a hasába, amikor húzza a vonót. Akárcsak a Sára cigány, aki a lakodalmunkon muzsikált.” Az emléktől pedig a Beethoven szimfónia lakodalmi muzsikává változott Mariska fülében. Ákos bácsi jókedvűen énekelt, és verte a taktust a tenyerével Sára cigány homlokán. Tüzelt a szeme, lábával dobogott a zene ütemére, és céklaszínű árnyalat borította az orra környékét. A család Ákos bácsit a férjek példaképének tartotta, aki sohasem iszik, noha a püspöklilában játszó orra színe nem erről tanúskodott.

„Nézd csak, ott hátul, azon a kisbőgőn, vagy hogy hívják, egy nő játszik… Hát ez már igazán nem való…”

„Ugyan Juliskám… Manapság már hozzá kell szokni, hogy a nők is olyanok mint a férfiak…”

„Pszt!… csendesebben… olyan furcsán néznek ránk.”

„…Ma már a nők is sokszor férfimódra viselkednek. Néha azt sem lehet tudni, hogy ki a nő és ki a férfi”, ismételte Mariska csendesebben, Juliska füléhez hajolva.

„Nem úgy gondoltam, Mariskám”, súgta vissza Juliska. Ugyanabból a kottából játszik egy férfival. De hát ez mégis borzasztó…, amikor lapoznak, a lap sarkánál megfogják egymás kezét.”

„Ejnye, most jut eszembe, hoztam szopogatni való erős cukorkát… A ridikülömbe tettem”, súgta Mariska, elütve Juliska észrevételeit, és buzgón turkálni kezdett a táskájában. A nyitott ridikülből erős fodormentaillatt áramlott, Mariska zörgött a papírokkal, a kulcsai, közben a műsorfüzet tompa koppanással a padlóra esett.

„Megint megszorították egymás kezét”, súgta oda Juliska, És a zene foszlányai Mariska fülében ismét kedvkerekítő lakodalmi muszikává alakultak. Mikor egymásba fűződő kezeket látott, vagy ilyesmiről hallott, mindig az a gyengeség hullámzott rajta végig, amely esküvőjükkor hatalmasodott el rajta a templomból kijövet, amint Orbán először fogta meg a kezét. Hátuk mögül még az orgona hangja hallatszott, de a templom előtt már Sára cigány bandája húzta… Mariska szaporán matatott tovább a ridikülben.

„Tudom biztosan, hogy betettem a pasztillákat, de nem találom őket.” A fodormenta szaga pedig erősen áramlott a ridikülből, mintha egy nagy fodormenta mező vonult volna befelé a terembe. A szélső pultoknál ülő vonósok nagyon fintorogtak, hessegették volna az orruk elől a mentaszagot. Látni lehetett rajtuk, hogy legszívesebben nagyot trombitáltak volna a zsebkendőjükbe. Mennyire irigyelhették most a bombardonost. Pianoban játszott a zenekar. Mariska lankadatlanul kutatott az erős pasztillák után. A karmester a jobb kezével néha-néha az orra elé kapott, és megrázta a fejét, de egyszerre csak hátra feszült a teste, keze a levegőbe meredt, és valószínűleg hatalmasat tüsszentett volna, ha az utolsó pillanatban nem sikerül befognia az orrát. így csak egy elnyomott nyöszörgés lett belőle, melyet ennek ellenére az egész teremben hallani lehetett. A zenekar pedig csuklott egyet, mert, ijedtükben nyilván, megrándult a vonósok keze, és egy egész hanggal magasabban kezdtek játszani… A fodormenta szaga hullámokban terjedt szét a teremben.

„Micsoda hendikep…. Vezénylés közben tüsszenteni… ÉS pont akkor, amikor a legcsendesebben játszanak”, sopánkodott Juliska Mariska fülébe.

„Egészen biztos, hogy betettem… úgy emlékszem rá, hogy ebbe a kis oldalzsebbe raktam… ki kell pakolnom az egész ridikült”, mormogta maga elé Mariska.
Zsebkendő, hajcsat, naptár, notesz, toalett papír, tükör, púderdoboz, apró papírcetlik címekkel teleirkálva, Gertrúd néni unokájának brüsszeli címe, Horváth úr, volt fűszeres szegényházi címe, egy fénykép, Mariska lánykori képe Blumenfeld fényképész műterméből…

„Ejnye, hát hol lehetnek azok a pasztillák?” morfondírozott méltatlankodva.

„Képzeld Mariska”, suttogta Juliska az izgalomtól elfúló hangon, „az a nő, aki azon a kisbőgőn játszik…”

„Nem kisbőgő, hanem cselló”, javította ki őt Mariska.

„…Ja persze, hirtelen nem jutott eszembe… Képzeld, az a csellista nő rátette a kezét annak a férfinak a térdére…”

„?” Mariska kérdőn emelte föl tekintetét.

„Hát annak, akivel egy kottából játszik.”

…Aztán még egy fénykép Blumenfeld úr műterméből, Mariska néniék esküvői képe, kézzel festett búzavirág és pipacs koszorúval keretezve…
Ó istenkém, milyen szép volt. A fehér ruhás koszorúslányok sorfalat álltak, fejükön mezei virágból font pártát viseltek, és rózsaszirmokat hintettek elénk, amikor vonultunk kifelé a templomból. Rengeteg virág. Virágszőnyeg borította a földet. Fentről is hullottak a virágok. Szegény megboldogult Orbánomnak egy szirom éppen a bajszára repült, és nagyot tüsszentett. Pont akkor, amikor léptünk ki a templomajtón és éppen fényképeztek.

…Rózsafüzér, gumikarikák, színházjegyek, szarufésű…

„Már a combját simogatja”, súgta pironkodva Juliska, és meg- megnyikordult alatta a szék, ahogy izgalmában fészkelődön.

„Pedig úgy emlékszem, hogy hoztam erős pasztillákat… Úgy látszik, mégis elfelejtettem,.. Nincsenek sehol”, dünnyögött Mariska, és kezdte visszarakni a holmikat a ridikülbe.
…Púderdoboz, tükör, szarufésű, notesz…

Fellapozta a jegyzetfüzetet. Abban is címek voltak. Születés és névnapok bejegyzései. Holnap írni kell Klárának, születésnapja lesz. ű sohasem felejtkezik meg elemeket küldeni a hallókészülékembe. Milyen kedves, és mennyire hasonlít Gertrúd nénire.

„Képzeld… már egészen fent… a combját fogdossa”, rebegte elcsukló hangon Juliska, és ezért Mariska bizony nem is hallotta meg, mert már kimerülőben volt az elem a hallókészülékében. „Ó a szegény lcus. Isten nyugosztalja, ez még az ő kézírása. Ő jegyezte ide törökül: hergün pilaf papasz jemesz — nem eszik a pap mindennap kását. A kedves nagyon intelligens volt és olyan bohémkodó. Jaj, még egy viccet is ideírt: mi van akkor, ha megfázik egy szék? Székrekedés. Micsoda bájos teremtés volt!? Ilyen jópofát többet nem is ismertem. Mindig tele volt viccekkel”, és csendesen kibuggyant belőle az emlékező nevetés.

„Azt hiszem, hogy már… jaj, nem is tudom kimondani, hogy hol nyulkál az a perszóna”, súgta oda fojtott hangon Juliska, és oldalba lökte Mariskát. Kissé fel kellett emelkednie a székről, és oldalt kellett hajolnia, mert a cselló pont eltakarta a legfontosabb mozzanatokat.

„Még a nájlon zacskóban nem kerestem… megnézem abban is, hátha oda tettem”, jutott Mariska eszébe az utolsó lehetőség.
…hajcsat, gumikarika, rúzs, vattapamacs…

„Megvan… Végre megtaláltam”, vidult fel Mariska, mivel mégis siker koronázta a keresést, és nyújtotta volna Juliskának az egyik vattapihés cukorkát, amikor a zenekar közepéről nagy robaj hallatszott. Feldőlt a kottapult, a csellista alól kicsúszott a szék, hangszere pedig oldalra gurult, mint egy felfordított teknő. Az elpattanó húr nagyot pendült, mintha egy vekkeróra robbant volna fel. Hangja csillapodva zengett, majd egyre hamisabban szólt, és a csellista az ölébe szóródott kottákkal ült a padlón, feneke pedig beszorult a szék lába közé. Kottapartnerte visszafojtottan röhögött, szája sarkában habosán buggyant a nyál, bal kezét a combján feszülő szoknyájához törülgette, és a cselló nyakára támaszkodott. Vastag karján rengett kövéres húsa.
Szegény Mariska a fülébe hasító durva hangoktól annyira megijedt, hogy a szoknyájára kirakott holmik mind szétgurultak, szerteszét a székek alá, és az erős pasztillákat is elveszítette. Juliska arcát pedig élénk pír öntötte el, mosoly rajzolódott a szája köré, és ajka nedvesen csillogott. A szemében fiatalos fény derengett.

„Mi történt?” rebbent fel Mariska.

„Tudod, a csellista, akinek az a nő a combját markolászta, leesett a székről”, mondta derűs hangon.

„Micsoda pech, micsoda pech… pedig már megtaláltam az erős pasztillákat is.” És amíg szünetelt a hangverseny, Mariska térden- állva, a pódiumhoz tódult emberek lába között bujkálva szedegette össze szétszóródott apróságait.