Utóirat Ádám életrajzához

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

Végül mondá nékik: menjetek és rejtsétek el átkozott szerelmét, hogy csak nehéz megpróbáltatások árán ismerhesse meg őt, ha egyszer rátalál nyomára. Ez legyen az ő büntetése.

Ádám sejtette, amikor rázárták boronaházának ajtaját, hogy rá vonatkozik a rendelet, és sejtette azt is, hogy emiatt indult útnak az ősbükkös, mely hosszúra nyúló egyenes sorban menetelt a mező szélén. A szálfák egyesével lépkedtek, méltóságteljesen, és a gyökerek nyomán televényföld fordult ki a hótakaró alól.

Fekete országút a havas mezőben.

A nyirkosán sötétlő árokból télbe menekített nyári emlékként bukkantak elő a megfagyott zöld fűcsomók a száraz kórók a moha és az aszott gyom.

Jeges szél söpört végig a dermedt mezőn, jégorgona süvöltő hangja hasította ketté a síkra kifutó völgy szádját, és hárfa hangján szólaltak meg a fákkal együtt tartó cserjés törékeny-vékony ágai. A szálas bükkök hajlott hátú zenészekként lépegettek a hóban, mint a téli kényszerlagziból hajnalban hazavánszorgó, megkergetett cigánybanda. A befagyott patakok partján pedig égnek emelt ágakkal kínálták fel magukat a kosárfüzek.

A fémesen csillogó erdő kitartóan menetelt a fehér síkságon, mintha parancsot teljesítő. Dobpergés kisérte a vonulás ütemét:
lépj. járd,
vágd, vájd.
sánta mánta
púpos háta,
terefere-brekeke
meskete rekettye,
tip-top,
troty-trop,
holt pók,
pót folt.

Megkövült őshüllő hevert a fagyos pusztában.

A távoli falu feloldódott a mezőben. A kémények már alig leheltek füstöt, és a falu széli házak ablakai sárgásán világítottak a karos gyertyatartókban pislogó vándorhívogató fénytől. Messze a falu legszélső házaitól is, ahol a sík mező a nyugatnak futó lankákba görbült, élt Ádám, évek óta számkivetve és várva, hogy ismét szerelme keresésére indulhasson. Egy régmúlt éjszakán érezte először lenge érintését, melyet azóta sem tud elfeledni. Akkor kezdte róni az ösvényeket, sáros mezei utakat, kocsinyomokat, falusi házak tövét, olajtól bűzlő forgalmas autópályákat, városok sikátorait, vasútállomások várótermeit, állami hivatalok folyosóit, pártok agitátorainak szónoki emelvényeit, de a kitartó keresés ellenére sem lelte őt sehol. A kérdésre mindenki nemet intett, mosolygott, fanyalgott, nyafogott, dühösködött, vicsorgott, végül őrültnek nyilvánították őt, és ide parancsolták. Pontosan oda, ahonnan elindult. Csakhogy többé nem léphetett az aszfaltozott egyenes utakra, a nyilvános termekbe és a választott testületekbe, mert a felázott mező szélén mélyülő kocsinyomok kereszteződését nem léphette át. Csak a fákkal meg a füvekkel foglalkozhatott, és a madarakkal vitatkozhatott. Amikor csendesen rótta kunyhója körül a fűbe koptatott ösvényeket, suttogva kérdezte:

„Milyen lehet szerelmem, és merre jár?”
„Még nem érkezett híre” — válaszolták a fűzfa letört ágai.
„Régen nem hallottunk róla. Talán soha nem is volt, és soha sem lesz”, mondták a szarvasgombák.
„Majd eljön az ideje, és akkor megtudod”, biztatta őt a tüdőfű.
„Akkor indulj nyomába, ha ideröppen a gyémántmadár”, surrogtak körülötte a fürjek.

Ádám a sokadik telet érte meg itt. A télbe forduló ősz, vagy a tavaszra váltó tél mindig biztató volt, mert ekkor lehetett remélni, hogy a természet változása számára is megnyugtató fordulatot hoz. Esetleg új híreket csodálatos szerelméről, melyektől kissé felderülhet az arca. Hátha egyszer ilyen időben küldik az értesítést: Eredj! Indulj utána! Keresd őt ismét!

Amikor eképpen reménykedett, az ablak mellé ült, és kémlelte a tájat. Minden nap megnézte a távoli erdőket, a mező szélét és az elvesző patakokat. De ezen az estén hiába erőltette a szemét. Eltűnt az ősbükkön az Alsó-tagban, és sötéten örvénylett a havas síkság pereme. A mezőre merevedő csendben messziről az acélrengeteg réztollú madarainak cérnavékony hangja szüremlett. Ágról ágra ugrálva énekelték a menetelő fák indulóját.

A távolban vonuló fatörzsek igencsak termetesre nőttek. Gyökereikkel a hóban turkáltak. Koronájuk hosszú sávot húzott a fehéreskéken csillogó égboltra, melynek széle a hótakaró alá merült.

Ádám nem lepődött meg. Számított erre évek óta. Tudta, hogy szokatlan módon jut el hozzá a jeladás.

Az ősbükkös útnak indult!

Egyhangúan menetelt az erdő. egyszerre emelték gyökereiket a fák, és léptek egymás gyökérnyomába. Gyökérlábaikkal a fagyos földbe kapaszkodtak, mintha egy helyben topognának, hajladozó koronájukkal az eget súrolták. Az égbolt símán szétterült a hósivatag felett, majd csiklandósan vihorászni kezdtek a felhők, kinyújtották füstkarjaikat, és óvatosan ölelték körbe a menetelő fákat. Egyre szorosabbra zárult körülöttük az ég szürke köpenye, aztán szinte észrevétlenül megborzongott, és fehér hópelyheket rázott magából köszöntésképpen.

Ádám, kunyhója ablakából, sűrű fehér szárnyalást látott, amely betöltötte a fák körüli térséget, és a gyökerek nyomára ezüstport hintett. Az ölelkezésből fakadó apró ezüstfehér virágok beszórták a földet, könnyedén, mint a szőrszitából hulló lisztszemcsék. Már csak az otrombán meredező éles kövek, a sötétszürke sziklatömbök sejtették a hó alatti világot. De ezek is hamarosan hozzásápadtak a mezőhöz.

Fehér szüzek ég felé nyújtózó ártatlan teste.

Kitartóan meneteltek a fák, vég nélküli sorban. Majd lassan karéjozva ismét csoportba verődött a vándorló rengeteg.

Komoran fénylő, sűrű bronzerdő nőtt a fehér pusztaságban. Majd Ádám ablaka előtt elröppent a gyémántmadár, és csőrében csillagos közepű sárga virágot tartott.

„Most végére járhatsz szerelmed titkának, ha úgy hiszed, hogy ettől függ boldogságod.”

És ekkor indult el Ádám a mező szélén meghúzódó boronaházából.

A fák vonulását jelző úton ment az ősbükkös nyomában. A nehezen hömpölygő hófelhők közé ékelődött sötétkék csapást követte, melyet behintettek a csillagok. Az erdő felől a smaragdszemű rubinmadarak trillázása hallatszott. A hó alatt fonnyadó füvek megrezdültek ettől a hangtól, és megmoccantak a merev gilisztatestek. A földre hullott száraz gallyak mintha újraéledtek volna, s a vastag derekú fák nyújtogatni kezdték törzsüket.

A gyenge gallyak lettek Ádám útmutatói. Irányították őt. Vezették mind beljebb és beljebb az erdőbe, az ezüstrengeteg közepe felé.

Utolsó lehetőségével élt Ádám ezen az éjszakán. Ha most nem leli meg csodálatosnak álmodott szerelmét ha most nem talál rá az elrejtett titokra, akkor talán soha többé. És az erdő lábon szárad el a felforgatott talajban, és lehet, hogy ő is együtt vész a bolyongó rengeteggel. Nem mehet vissza többé a nyílt utakra, de még a faluszéli házába sem, és az újonnan felkent famulusok kenyéradó gazdáik parancsát követve kigúnyolják majd őt, és majd a földre köpnek az orra előtt, ott, ahol ez a legkevésbé várható vagy ildomos, sőt mondhatni, hogy általában tilos is közönséges halandó számára.

De ezen az éjszakán kegyes és kíméletes volt a természet. Példátlan jóakarattal segítette Ádámot.

Az erdők és a mezők fürge hírmondói ágtól ágig közvetítették az üzenetet: az aranyerdő szélén láttak egy fehér ruhás lányt, lába nyomában csillagos közepű apró sárga virágok nyíltak. Sárga fénnyel világító csillagvirágok.

Fénylő-arany út a jegeces hóban.

Ki tudja, hogy ezen az éjszakán még hányán vágytak rátalálni és meglátni, ha csak egy pillanatra is, és utána akár elpusztulni, vagy inkább elhamvadni lába égető nyomában?

Ádám elszántan indult tovább.

A csillagok állása szerint már elmúlt éjfél, amikor rábukkant az ösvényre, melyen apró jelek mutatták szerelme surranásának útját. A szél még nem borított havat az ott felejtett nyomokra, és a sárga virágok tündökölve virítottak. Még nem hullatták szirmaikat.

Ádám könnyedén lépegetett a megfagyott havon. így jutott el a sárga szirmok által jelzett úthoz, amely az aranyerdő közepébe vezetett. Mind mélyebbre és mélyebbre hatolt a sűrűben. Izgatott remegés rázta testét. A következő lépéssel akár célhoz is érhet. Milyen lesz a találkozás pillanata? Fürkésző szemmel vizsgált mindent. De egyszerre eltűntek a nyomok. Végük szakadt a behavazott taréjos sziklák tövénél. Tanácstalanul állt meg Ádám. Hiába kutatott, nem lelte sehol. Csak a bokrok hajoltak össze recsegve, amelyből megértette, hogy már valóban közel jár céljához, melyet valamiképpen rejtegetnek előtte. Vagy csak kitartását próbálják?

Ismét lehullt egy darab az éjszakából, és a csillagok is halványabban világítottak már. Sietnie kellett. Nekikeseredve kutatott a bokrok aljában a fák gyökereinél és a sziklák lábánál. Háta mögött időközben lassan feltámadt a keleti szél. A tündérnyom virágok hullatni kezdték szirmaikat, a levelekre leheletfinom hóréteg telepedett.

„Keresni, tovább keresni, sietve kutatni, mert vészesen fogy az idő!”

Bizonyára az erdő mélyében van a nyomok folytatása. Oda kell éljutni!

És az eddig szorgalmasan segítő hírmondók, látva Ádám kétség- beesését, ismét megkönyörültek rajta. A gyémántmadarak szárnyán küldték az értesítést: a platinaerdő sűrűjében újra megjelentek a sárga virágok. Karjukba emelték Ádámot az útjelző vékony ágak, és sebesen repítették őt egyre mélyebbre. A vastagabb gallyak elhajoltak útjából. Suhant a lába alatt a hó borította táj. Itt-ott óvatlanul lesodort néhány üres madárfészket, és a fák koronájából finom porhó szóródott a hajára. Aztán hirtelen lassult a száguldás irama, őzek szökkentek fel, iszkolva a vadcsapások felé, és Ádám a jégcsillogású platinaerdőben egy eldugott kies tisztásra huppant. Talán megérkezett? Zöldelő vadrózsabokor állta útját, a pattanó bimbókból szirmok bomlottak, és a hírhozó gyémántmadár sebesen verdeső szárnyalással lebegett egyhelyben. A bokor aljában az áhított virágok sárgállottak. A gyémántmadár hirtelen elröppent.

„Tovább, még tovább kell menni!”

Már talán csak csillaghullásnyi idő választotta el Ádámot a találkozástól. összeszedve erejét és bátorságát, indult követni a tündérlány lépte nyomát, melyet egyre sűrűbben fedtek a ráhullott virágszirmok. A fák földre hajló ágai a bokrok indái ismét kitértek előle, kötelességtudóan hagyva némi szabad utat, hogy sebesebben haladhasson. És egyszerre fény derengett a sűrű növényzet között. Kezdetben csak halványan szüremlett, majd egyre erősebben, mind erősebben, mind erősebben, már ragyogott, és sugarasan hatolt át a fák között. Ádám már csak a fénynyalábokat követte. Vakította szemét az erős ragyogás, és már nem látta a pompás virágokat nyitó lábnyomokat sem. Az erdő sűrűjéből egyszerre széles tisztásra érkezett, melynek közepén fehéren izzott az erdőt is lazító ragyogó fény. A sugarak a szakadozottan úszó felhők felé törtek, kékesre színezték az eget, és a fényforrás közepében rücskös kérgű agg tölgyfa meresztgette óriás koronáját. Legvékonyabb ágai végén már a csillagok hunyorogtak, egyre halványabban. A virágot nyitó könnyed lábnyomok egyenesen az öreg fa irányába vezettek.

Ádám szeme káprázott a látványtól, hirtelen az arca elé kapta mind a két karját.

„Ha megismersz, megvakulsz”, hangzott a füle mellett.

„Gyere közelebb, most meztelen vagyok. Csupasz testem a leggyönyörűbb”, kísértette őt a hang a tölgy irányából, de nem tudott mozdulni egy tapodtat sem.

„Hát gyere közelebb. Késő van már. Ha tétovázol, soha sem ismerhetsz meg teljesen.”

Ádám lépni akart, de nem tudott megmoccanni. Ismét meghallotta a gyémántmadár szárnyverdesését a feje felett. Aztán mégis
gasba.

„Elkéstél Ádám. Már soha sem ismerheted meg a valódi arc* mát/’ Majd midőn csillapult a feltörő tüzet követő süvöltés, felemelte óvatosan a fejét. A tisztás virágainak sziromfeje lekonyult. Köröskörül csermelyek fakadtak a hirtelen olvadó hóból, ÉS a tölgy feletti fénykupola egyre magasabbra emelkedett. A megszenesedett fa derekán, a mélyen barázdált kéreg szakadásában pedig kékes ragyo gású gyémántszem csillogott.

„Elkéstél Adám. Mór soha sem pillanthatod meg igazi arcomat. Elégtem önmagam tüzében, de itthagytam számodra szivemet. Ha megismerted volna valódi testem és igazi lelkem, soha sem ült volna nyugalom homlokod boltozatára. Ezért örvendj és őrizd gyémánt- szememlékem.”

Ádám leakasztotta övéről gyöngyháznyelü kését, és összeszedve minden bátorságát, az apró kék lángnyelvekkel égő fához lépett, hogy kimesse kérgéből a csillogó gyémántot, ÉS amint végighasi- tóttá az egyre jobban szenesedd tölgyfa héját, ölébe hullott a csodálatosan villogó kő, melyben szerelmének perzselő emlékű tüze égett Amint megérintette, azonnal jelet sütött testére.

Révülten állt Adám. A tisztást bevilágító fény pedig egyre jobban szürkült, és az évszázados fa egyenként hullatta égett csillagleve leit. Az emlékkőből áradó fénysugár felemelte Ádámot. Átröpítette őt a platinaerdő felett, elmaradtak alatta az aranyrengeteg sudár növésű fái, megcsendültek az ezüstbokrok ágai. A száguldás kavarta szélörvénytől vidámabban zsongott a komor bronzerdő. és a fák siet ve sorakoztak a hazavonulásra. A fürgén lépegető vaserdő csőröm pölve kacagott. Fokozatosan kihunytak a csillagok, és a fák koronája nyomán húzódó felhőcsapás összeolvadt a hajnali szürkülettel.
De amint röpült haza Ádám a gondolat sebességével és ahogy fokozatosan hasadt a látóhatár széle, úgy veszített fényéből a keblébe rejtett csillagkő. Halványodott, gyengült a sugárzása, egyre gyen gébb fénnyel világított, és a havas mező szélére érve teljesen kihunyt. Csupán egy hideg, szív alakú obszidián maradt a markában, mire megérkezett boronaházába.

„Látod Ádám, elkéstél. Csak sötét fényű emlékem maradt számodra ”

Az éjszakai álomutat követő napokban pedig szomorúan tapasztalta Adám, hogy kerülik őt az emberek.

A síkságnak tartó mezőket sötét foltok határolták. Ezek azárni futottak végig Adam arcán is. Hasonló komorság telepedett rá mi’ tejesasszony homlokára, az önkéntes virágcsősz a*ára és’a *
biológus szemhéjára. Nehezen viselte a szótlanságot, ezért éjszakánként igyekezett könnyíteni a lelkén, és gyakran beszélt fennhangon, az ágya szélén ülve. Az egyik nap reggelén pedig, amikor ismét szerelmének titkán gondolkodott, erőteljes dörőmbölés rázta meg háza ajtaját: „A törvény nevében!” Aztán négy egyenruhás lépett a szobába, Ádámot arccal a falhoz parancsolták, felforgatták bútorait, földre szórták könyveit, kiborították levelesfiókját. Majd a négy egyenruhás közrefogta Ádámot, és a nemzetbiztonsági testület rácsosablakú autója felé kísérte őt.

Csakhogy az üvegfényű obszidián ott maradt a szoba sarkában, amint becsapódott a ház ajtaja, millió darabra szakadt az Igazság tündérének emlékköve. A szobába besurranó szél pedig szerteszórta a szilánkokat a környéken a nyitva felejtett ablakon keresztül.