Zöld és piros és…

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

Lyukat vájt a nedves tavaszi földbe, és szerzett egy maréknyi színes agyaggolyót. Felváltva koccolta a golyókat, játszott búgócsigával, és fakarikákat kergetett az udvaron. Közibe szaladt a pelyhes kislibáknak, de nem félt tőlük, csak a ludak feléje sziszegő piros csőrétől szorult össze a szíve, és gyorsan átszökkent egy felborított szemeteshordón. Nem gyötörte a lelki ismerete, hogy esetleg kárt tesz a kis állatokban. Akkor sem borzadt össze, amikor parittyájával a levegőbe lőtt, s utána vér csöppent a kezére. Azt hitte, hogy eső, és büszke volt arra, hogy ő fakasztotta. Később még jobban megnőtt az önbizalma, és úgy határozott, hogy világkörüli útra indul. Nyargalászva ismerkedett meg a szomszéd utcákkal, a görbe házsorokkal a penészes pincékkel, a kivilágított ablakokkal. Egyszer, kavicsot rugdalva maga előtt, átszaladt az úttesten. Hosszú utcákat, nagy tereket járt be így. Kavicsát átgurította a figyelmetlenül álldogáló emberek lába között, majd megfordult, és nyelvet öltött. A járókelők ezért oktalannak tekintették őt, és elnézőn mentek el mellette. Amikor kiért a város szélére, megállította a görönggyé vált követ, s nagy ívben elrúgta. Aztán letelepedett a város peremén, és mélázva lógatta a lábát, majd a tenyerét hirtelen a szeme elé rántotta és lélekszakadva rohant ismét a házak sűrűjébe. Egyedüli emlékét, a kis görgetegkövet sem vitte vissza magával. Emlékezetében pedig egyre csak a csillogó ablakok és a felvillanófények kergetőztek, és szétfeszítették előtte az éjszaka burkát. A sötétben fekete ablakok osontak, lábukat finoman súrolták a kövezethez. Az ablakok most hidegen villogtak, üvegesen áttetsző, törékeny bizalmat keltettek benne. Követ ragadott a kezébe, és bezúzta vele a tükröző üvegszemeket. Leverte a lámpákat. Szétverte az egyik ház falán villogó piros fényreklámot is. Ismét sötétség borult mindenre. Üvegtörmelék hullámzott a levegőben, csörömpölve görögtek az üvegdarabok az útburkolaton. Aztán fénylő vonalak futottak előtte, apró, villogó pontokkal találta magát szembe. Pirosán, fehéren, zölden pislogtak. Ekkor megint felragadott egy marék kavicsot, és beleszórta a színes szemekbe. A fények egyszerre kialudtak és egy vonat közeledett csattogva, majd elindult a folyó felé, melynek hídján átrobogott a vonat, közben elhatározta, hogy többé nem rugdossa a köveket, és a lábát sem lógatja le a város pereméről. Könyve lapjaiból papírhajókat készített, és vízre bocsátotta őket. Egy ideig követte szemével az úszó fehér pontokat, melyek végül eltűntek. A szél besodorta őket a fák vízbe nyúló ágai közé. Remélte, hogy a nedves könyvlapokból megtanulják a fák, hogy ne nőjenek ott, ahol az ember kivágja őket, mert borzasztó a széthasított fák hosszú haldoklása.
Hátat fordított a folyónak is, és megint visszasietett a városba. Az emberek között érezte jól magát, annak ellenére, hogy merev pofával és figyelmetlenül jártak-keltek, észrevétlenül siklottak el egymás mellett.

Mennyiben különböznek a növényektől ezek a városlakók?

Ha a városban fúj a szél, az emberek eltakarják arcukat. Ha kint a vízparton fúj a szél, a fák koronái bizalmasan összebújnak, vagy a víz felületéhez simulnak és hallgatják egymás suttogását. Amint erre rádöbbent, összeráncolta a homlokát, és a falnak dőlt. Az érintéstől homok pergett a földre. Kezét beakasztotta a falból kiálló rozsdás vaskarikába és hintázni kezdett.
„Hinta-palinta, lekváros palacsinta.”

Közben a bazáros kínálgatta a portékáját:

Törülköző.
Szappan.
Szurony.
Húsdaráló.
Akasztófaszög.
Csipkés zsebkendő.
Óramutató.
Ólomkatona.

Kihúzta a kezét a karikából, és az üvegfal felé fordult. Az üvegben meglátta a tér túlsó felének tükörképét. Egy nagy faemelvényen borotvált fejű, hangoskodó filozófusok álltak. A holdképű éppen a szeretetre buzdított, a szikár termetű azon erősködött, hogy a Földön minden véges, a horgas orrú filozófus pedig éppen az ellenkezőjét bizonygatta: minden, ami érzékelhető, végtelen, ezért semmi sem érzékelhető pontosan, mert csak a határtalan van igazán, ezért fut az élet a szenvedés és a boldogság partjai között. Egy szakállas rabbi Ruth könyvét olvasta hangosan. Csak a stréberek hallgatták őket okoskodó ábrázattal. A többiek cukorkát rágcsáltak, pókereztek, cigánykereket hánytak. Volt, aki a kanálisba dugta a fejét, s a körben- állókat azzal szórakoztatta, hogy fogaival patkányt halászott a csatornanyílásból. A tér végében sült kolbászt, szerencsecsomagokat és lányokat árultak a tisztes polgároknak. Egy erkélyről függőágy lógott le, ennek hálójába burkolta testét, és elindult a fehér fal irányába, mely mögül vézna testű, szakállas fiatalember emelkedett ki derékig. „Ne higgyetek a szenvedőknek, az égyüttérzőknek és a mankóárusoknak. Legyetek erősek, és ne bámuljátok a félreeső mezőket. Vásároljatok inkább fegyvereket, és hallgassátok a vérszopók üzenetét, mert a szeretetet már múlt időben ragozzák. És ne barátkozzatok a barátkozásra hajlandókkal, hanem kússzatok be észrevétlenül a szűzlányok ágyába.” Hangja beleveszett a hangzavarba. A fehér fal előtt kóckötélen kapaszkodva borzas szakállú matematikus him-
bálódzott. Üszkös fadarabbal rajzolt a meszelt falra köröket, egyeneseket és hiperbolákat melyeknek szárai csak a végtelenben találkozhatnak az érintőkkel, a soha be nem teljesülő vágyódás emlékeként. De ezt ő még nem sejtette, és ezért arra vágyott, hogy végigszaladjon a vonalak mentén, s megnézze, hogy tényleg találkoznak-e a végtelenben, és örülnek-e egymásnak, de az utca a hiperbola érintőjének irányát követve, egyenesen a temető felé vezetett.

A temető falán túl csend honolt. Emberek álltak sorban, hangtalanul, életet mértek számukra arasszal. Egy aggastyán a temetőkaput fényesítette. A fal szélén álló kőmadonna unottan fordított neki hátat, talapzatáról parányi adagokban pergett az anyag. A falon belül katonás rendben álltak a fűvel benőtt hantok. A csiszolt sírkövek halott titkokat Őriztek.

Élt.
Szenvedett.
Nyugalom.
Világosság.
Kegyelem.
Sötétség.
Szerető.
Áldás.
Fényesség.
Drága.
Örök.
Mindenség.
Meghalt.

A sírkövek tövében krizantémok virágoztak. Aztán sok jeltelen sír következett, fejfák és virágok nélkül. Egy nagy, rozsdás kereszt állt a sírok között, megcsonkított öntöttvas Krisztussal.
A temetőn túl, a kis kápolna mellett, melynek színes üvegablakai a keresztút szenvedéseit ábrázolták, katonai gyakorlótér volt. Meztelen katonák gyűjtögették a gyújtóbombáktól összeégett vaságyakat, teniszütőket, hintalovakat, gyerekkocsikat, csipkefüggönyöket, ágyneműket, gyerekcipőket, a térség másik végében pedig harci szerelésben gyakorlatoztak a katonák.

,,Az ellenséget meg kell semmisíteni rakétákkal, bombákkal, nehéz és könnyű tüzérséggel, kézigránátokkal, géppuskatűzzel, szuronnyal, puskatussal, tábori ásóval, ököllel, foggal, körömmel.”

Egy szárnyaszegett galamb zuhant a katonák elé, s azok nagy összevisszaságban, ijedten a földre vetették magukat.

,.A katona nem ijedhet meg, nem fekhet le. a katona biztosan áll a helyén, a katona állva hal meg.”

Ha a fák állva halnak meg, akkor leveleik megsárgulnak, s gyökereik kiszáradnak. Ha az emberek halnak meg állva, akkor senki
sem pókerezik, nem cigánykerekezik, a filozófusok leszállnak szószékeikről és a föld hasadékaiból könny pereg.

A galambhoz futott, felemelte, hazavitte, és bekötötte a szárnyát. Közben a meztelen katonák ölükbe vették az állig felfegyverzett katonákat, és sírba szálltak velük, megalapítva az ismeretlen katonák temetőjét.

A nap ekkor már alkonyatba hajlott, és az ezt követő éjszaka csendjét egy lány kiáltása hasította ketté, akinek koromfekete haja megőszült, mert a víztócsában megpillantotta soha nem látott tükörképét: azt, hogy milyen gyönyörű. „Ne hagyjatok meghalni!” Csillapodott a kiáltás az éjszakában. Reggel a harmatos fűben ébredt, terhet rejtve a medencecsontjai között és remélte, hogy akit nemzettek neki az is olyan szép lesz mint ő.

A sebesült galambnak reggelre begyógyult a szárnya. Megmentőjét hálából elvezette a teherbe esett lányhoz, hogy együtt mehessenek a kútra vízért, és együtt öntözhessék a kertben a porcsinrózsákat. Mikor összetalálkoztak, színes agyaggolyókat ajándékoztak egymásnak, végigfutottak az utcákon, köveket rugdostak maguk előtt és táncoltak, majd megrángatták a hiperbola szárát. A kavicsot pedig tovább pöccintették, átgurították a figyelmetlenül álló emberek lába között, hátrafordultak, és nevettek. Karikákat gurítottak át a téren, lyukat vájtak a földbe, és a színes agyaggolyókat szétosztogatták.

A temető kapuját tisztogató aggastyán ideje pedig épp most telt be. A drótkefe kihullott erőtlen kezéből. Munkája félbemaradt. A drótok végéről zöld és piros szikrák pattogtak a kapuról lekapart rozsdaporba.

A falon túlról visszhangot verve zengett: hagyjatok még élni!