Hogyan lettem „reszlovák”?

(Csehszlovákiai nonkorformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről, HHRF, New York, 1989)

Mivelhogy nálunk Csehszlovákiában, a nézetei miatt még mindig bárkit burzsoá nacionalistának, polgári elemnek vagy akár dzsentri ivadéknak bélyegezhetnek, ezért a származásom körüli félreértések elkerülése végett előrebocsátom: apám szocialista volt, én pedig főleg melósként dolgoztam, most azonban már nyugdíjas vagyok. De leginkább: mindig szegények voltunk. Amiről beszélni fogok, igaz történet. Ennek ellenére mégsem akarom, hogy nyilvánosságra kerüljön a nevem. Nincs ugyan vesztenivalóm, de nem óhajtom a rendőri üldöztetést. Persze a spiclik így is rájöhetnek, hogy ki mondta el a következő történetet. Történetet? Ocsmány meghurcolást, amelynek vagy megsemmisítették a dokumentumait, vagy pedig úgy elrejtették a tanúsító iratokat, hogy még az események résztvevői se férhetnek hozzájuk. Erről magam győződtem meg, amikor életemnek a nyilvántartásokban nem szereplő másfél évéről akartam beszerezni igazolást a nyugdíjaztatásom előtt. Lehet azonban, hogy a bizonylatokat valahol az állam titkos fiókjaiban rejtegetik. A sorsunk nagyon kellemetlen lehet a republikának, hogy ennyire igyekeztek eltüntetni minden nyomot. De lehet, hogy a rendőrkopók mégis kiszaglásszák, hogy ki vagyok, hiszen nem sok név közül kell válogatniuk. A sorstársak közül alig élünk itt egynéhányan. Sokan meghaltak már, többen külföldön élnek. Főleg nyugaton, de lehet, hogy Magyarországon is. Éppen ezek a körülmények késztettek arra, hogy most röviden elmondjam azoknak a magyar és német nemzetiségű fiatalembereknek a sorsát, akik a második világháború alatt a szlovák állam hadseregének katonái voltak. Abban a nagyszombati állomáshelyű műszaki hadosztályban teljesítettünk együtt szolgálatot, amelyet 1945. január 31-én kivezényeltek az olasz frontra, és ahonnan sokkal később mint a többiek, csak 1946 június 25-én térhettünk haza.

Pozsonyi őslakos vagyok. A szociológiai betájolás miatt meg kell említenem, hogy gyermekkoromat az Apácapályán (Nonnebahn, Panenská ulica) töltöttem, ahol a két világháború közötti Pozsonyban szinte kizárólag kispénzű vagy nagyon szegény emberek laktak. Főleg németek, kevesebb magyar és elvétve egynéhány rendkívül szegény szlovák család. A régi Pozsony etnikai képének ebben az organikus folytatásában nem tudatosítottuk egymás származását, nemzetiségét. Főleg két nyelven, németül és magyarul beszéltünk, de valamicskét szlovákul is. Azt hiszem, éppen harmincháromban történt, az őrült német mázoló németországi uralomra jutásának évében. Az udvaron golyóztunk – két német gyerek, egy szlovák és én, magyar – amikor jött egy hülye felnőtt és három, a mieinktől különböző golyót dobott közénk. Mi marakodni kezdtünk a koncon, ő pedig bámult bennünket. Úgy érzem, hogy azóta is folyvást ez történik, nem tudjuk abbahagyni. Mintha az a három golyó a mitológiai viszály almája lett volna. Azóta nincs nyugalmunk. Mintha az apácapályai aranykor ezzel tűnt volna el visszavonhatatlanul.

1941 októberében, huszonegy évesen besoroztak a szlovák állam hadseregébe, majd rövid kiképzés után kivittek az orosz frontra. Természetesen a hitleri Németország szövetségeseként. Ott nem történt semmilyen rendhagyó eset. Nagyobb veszteség nélkül jöttünk haza, de nem szereltek le.

1944 végén ismét mozgósítottak tíz korosztályt. Utólagosan úgy látom, ezt azzal a szándékkal tette a szlovák politikai vezetés, hogy nyugatra, Németországba és Olaszországba mentse alakulatainkat az oroszok elől. Nyilván ott kellett volna megpróbálkoznunk kiugrani a német szövetségből az augusztus végi sikertelen németellenes felkelés után. Ekkor azonban már nagy volt a zűrzavar és kapkodás Szlovákiában, amely két részre szakadt a hadműveletek következtében és a politikai manőverek folytán. Nem történt volna semmi, ha nem követem a mozgósítási parancsot. Sokan civil ruhát öltöttek és kelet felé menekültek … De én kissé tartottam a szovjetektől, elegem volt belőlük negyvenkettőben a keleti fronton. A Németországba vezénylendő alakulatba osztottak be, de oda sem akartam menni, így jobb híján átiratkoztam az olasz frontra induló hadosztályba. Úgyis vágytam látni Olaszországot.

Az utazás pikánsságairól most nem akarok beszélni. Ezért röviden – a hitelesség kedvéért – idézni fogok időközben megboldogult katonatársamnak, a szobafestő Mezeynek, véletlenül megmaradt feljegyzéseiből.

1945. január 31-én indultunk. A pozsonyi fiókállomáson vagoníroztunk, február 1-én érkeztünk a szétbombázott Bécsbe. Lassan döcögtünk, de Innsbrucktól az olaszországi Blumauig már villanymozdony röpítette vonatunkat. Ott február 3-tól 6-ig állt a szerelvényünk. Az amerikaiak repülőtámadásai miatt nappal az alagútban, éjjel egy mellékvágányon vesztegeltünk. További jelentősebb állomásaink voltak: 6-án és 7-én Mezzolombardo, 8-án Avio, 9-től 15-ig Verona. Február 18-án érkeztünk Casoniba. Egyheti pihenő után gyalog indultunk rendeltetési helyünkre Pievébe, ahol ŠPENAT 3 fedőnevet viselő támaszpontunk volt. Monticelli, Casoni, Badia, Gandina voltak a szálláshelyeink a Pó partján. Március 14-én az első szlovák állam megalakulásának hatodik évfordulóján ünnepi ebédet kaptunk. A közelben, a Pó túlsó oldalán, partizánok tevékenykedtek. Később a századunkat áthelyezték. Piacenza közelébe. Mindeddig nem harcoltunk, csak az amerikaiak berepülései elől kellett minduntalan fedezékbe bújnunk, mert az „amik” minden mozgó pontra tüzet nyitottak. Amikor éppen nem repkedett a fejünk felett az ellenség, erődítési munkákat végeztünk. Közben a nyugati szövetségesek Bolognánál megtörték szövetségeseink ellenállását, azaz áttörték a német arcvonalat és söpörni kezdték őket Brenner felé. Ezzel megkezdődött dicsőséges előnyomulásunk hátrafelé. Ugyanis ebből a tavaszi mezei futásból a mi alakulataink is kivették a részüket – legalább valamiben működjünk együtt szövetségeseinkkel. A mi csapataink számára azonban ez volt a győzelmet hozó manőver. A szolidarizálás ugyanis csak addig tartott, amíg nem nyílt veszélymentes lehetőségünk a feltehetően eredeti harci feladat teljesítésére: az átállásra … Április 24-én hadosztályunk szándékosan átkerült Capergnancicanál a Pó jobb partjára, amelyet – amint azt régóta tudtuk – az olasz partizánok ellenőriztek. Mezey barátom naplójában itt az a bejegyzés áll, hogy ezen a napon – szó szerint idézem – „állítólag” béke lett.

A helyzetünkben beállt változás eléggé lényeges volt. Eddig ugyanis az ellenség – amelyet az amerikaiak képviseltek – előttünk volt, most azonban egyszerre a hátunk mögé került, de nem a hátunkba. Ettől a naptól kezdve ugyanis, az ellenségünk a korábbi szövetségesünk lett és a korábbi ellenségünkből lett a győző és erőteljes szövetséges.

Nem ismerek senkit, akinek lenne feljegyzése a továbbiakban történtekről, ugyanis amikor hazajövetelünkkor Csehszlovákia földjére léptünk, mindenünket elvették. Ezért csak pontos dátumok említése nélkül mondom tovább az eseményeket.

Amikor hadosztályunk átkelt a túlsó partra és egyúttal a front másik oldalára, azaz a kezdetben a partizánok által képviselt új szövetséges oldalára, harcolnunk is kellett. Fuj, ez kellemetlen volt, nem voltunk hozzászokva. Aztán végre megjelent az első amerikai harckocsi, és a jenkik csokoládét dobáltak közénk. Na végre, most már valóban beköszöntött a béke! Nem sokkal ezután – április utolsó napjainak egyikén – felsorakoztattak bennünket, majd közölték, hogy megszűnt a Szlovák Köztársaság. Felolvasták a milánói püspök levelét, amelyben feloldott a korábbi katonai eskünk alól. Majd letettük az új esküt a győztesek oldalán álló Csehszlovákia zászlajára, de továbbra is a szlovák hadsereg egyenruháját viseltük, csupán rákerült a CZECHOSLOVAKIA felirat. Így lett belőlünk az „1. Olaszországi Csehszlovák Hadosztály.”

Ez a változás, a hivatalos ceremóniával ellentétben, bennünk nem zajlott le ilyen egyszerűen. Szlovákiát ugyanis többé-kevésbé hazánknak tekintettük. A szlovák nemzetiségűek mindenképpen. A mundérunkra került új felirat Czecho-részét a szlovák bajtársaink most se kedvelték jobban, mint hat évvel azelőtt, mikor még otthon a csehek ellen tüntettek. Csehszlovákiához egyikünket sem fűzték érzelmi szálak. Mi, magyarok és a németek leginkább a szülőhelyünkhöz kötődtünk. Sem a CZECHO-tól, sem a SLOVAKIA-tól nem vártunk sokat. De végül is örültünk, hogy egy csapásra a győztesek oldalára kerültünk. Azt beszélték ugyanis, hogy otthon könnyebb lesz a sorunk, mert – ha csak egypár órára is, de – részt vettünk az ellenállásban. A hazamenetelt vártuk a leginkább, minden más csak a célszerűség szempontjából érdekelt. Addig is, az amerikaiak, a hadifoglyok őrzését bízták ránk. A legyőzött olasz és német hadsereg foglyul ejtett katonáit őriztük. Volt szövetségeseinket. Ugyan hányan voltak a németek között, akikkel negyvenkettőben együtt laktam a lembergi Soldatenheimban? Nem tudtam őket egy csapásra ellenségeimnek tekinteni, csupán azért, mert politikusok valahol ebben megegyeztek. Igaz, szövetségeseimnek se tartottam őket soha.

Amit eddig elmondtam, nem túlságosan fontos. Csak kordokumentum, azaz egy politikai magatartás részletének tanúsága, amely annak ellenére sem rokonszenves számomra, hogy szívből utáltam a háborút. Persze, erről se beszélnek ma, de azért sokan emlékeznek rá. Mindez azonban csak előzménye volt annak a disznóságnak, ami ezután várt ránk.

1945. június 16., Modena. Ezt a dátumot sohase felejtem el. – Az olasz nyelv tetszett, ezért gyorsan tanultam. Segített ebben az is, hogy gimnáziumban érettségiztem és elég jól tudtam latinul. Meg hát a hátizsákomban lapult egy otthonról hozott olasz társalgási zsebkönyv. Tehát a helyi nyelv ismerete jóvoltából a századtörzsi irodában alkalmaztak tolmácsként. Nap mint nap lestük, hogy mikor érkezik a hazavonulási parancs. Ez azonban késett. Nem működött a tábori posta, otthonról nem érkeztek hírek. Eközben annyira megbomlott a fegyelem, hogy sokan fölszedelőzködtek és maguk indultak hazafelé. Aki már úton volt, azt senki sem igazoltatta, ahogy az amerikaikat sem, mert az egyenruhánkon ott díszelgett a CZECHOSLOVAKIA védjegy. Egyszer csak híresztelni kezdték, hogy a hadosztály magyar és német nemzetiségű katonáiból külön ezredet képeznek. Azt még nem sejtettük, hogy mi lehet ennek a hátterében, hiszen nem tudtuk, hogy mi zajlik otthon. Feltételeztük, hogy összefügghet ez a hazamenetelünkkel. Hogy miért hittük ezt? Minden parancsban a hazajutás lehetőségét akartuk felfedezni. Végül június 15-én a keskeny távírószalagra a következő kurta parancsot kopogta le a gép: „Sústrecrte všetkých vojakov macfarskej a nemeckej národnosti vo Verone! pplk. Kmiczikiewicz.” (Elrendelem az állomány valamennyi magyar és német nemzetiségű katonájának összpontosítását Veronában! Kmiczikiewicz alezredes.)

A felettesem – egy szlovák hadnagy – nem tudom, tudta-e mit jelent a parancs, vagy csak sejtette, hogy semmi jót, mert nem akart elengedni. Mi azonban azt hittük, hogy ezzel beigazolódott a korábbi híresztelés. Cókmókjainkat boldogan raktuk az egyetlen lovasszekérre és indultunk Veronába. Ott ötszázan gyűltünk össze, magyarok és németek, a volt szlovák hadsereg katonái. Vártuk, hogy kikerekedjen a létszámunk, vártuk bizalommal a holnapot. Másnap teherautóra ültettek bennünket, természetesen fegyvertelenül. Mi meg jóhiszemű barmokként felszálltunk. A furcsa csupán az volt, hogy mindegyik kocsira beosztottak két fegyveres kísérőt is. A körülbelül húsz járműből álló karavánunk délben megállt ebédszünetre. Észrevettem, hogy közben eltűnt három ismerős hadnagy. Vették a csomagjaikat és szó nélkül leléptek. Estefelé érkeztünk Modenába. A város romjai között német hadifoglyok piszmogtak. Tehát itt fogolytábor van, állapítottuk meg és azt hittük, hogy talán ennek az őrzését bízzák ránk az amerikaiak. Este hatkor ért a meglepetés, amikor a teherautóink befaroltak a lágerba. Jólöltözött amerikai katonák vettek át minket kísérőinktől, majd tízes csoportokra osztottak és betereltek a tábort kettéosztó sugárútra. A drótok mögött jobb oldalon német, bal oldalon olasz katonák voltak elkerítve. Minket a harmadik karámhoz vezettek, ahová beirányítottak, majd ránk zárták a kaput. Ez nyilván nemzetközi részleg lehetett, mert voltak ott törökök, magyarok, horvátok, sőt még egy néger is. Ők magyarázták meg, hogy ez egy komoly fogolytábor, és eszerint mi is foglyok vagyunk. Igen, ezt már láttuk, de a helyzetünket nem értettük napokig, hetekig. Nem tudtuk, hogy miért hoztak ide bennünket, hiszen mi már az amerikaikkal baráti viszonyban lévő ország hadseregének a katonái voltunk. Voltak közöttünk olyanok is, akik 1944 szeptemberében a szlovák nemzeti felkelésben is harcoltak a német hadsereg ellen. Igaz, pár hónap múlva ezeket ismét – a mi hadosztályunk kötelékében – a németek oldalán küldték ki a frontra. Mindemellett sejtettük, hogy az új republika számunkra rosszul kezdődik, hiszen egyszerűen tőrbe csaltak bennünket.

Csak akkor derült ki, hogy miért sújtott minket így a sors, amikor egy hónappal később megérkezett Kovács Sanyi. A következőképpen mondta el az idekerülését. A mi transzportunkból lelépett három hadnagy egyike felhívta őt telefonon a századnál és figyelmeztette, hogy az első alkalommal amikor lehetősége nyílik rá, tagadja meg a magyar nemzetiségét és vallja magát szlováknak. Egyébként fogolytáborba zárják. A próbatételre 1945. július 15-én került sor Villafranca közelében. Behívta őt Potocký százados és elmondta neki, hogy az új csehszlovák hadsereget megtisztítják a magyar és német nemzetiségű katonáktól. De mivel őt – Kovács Sándort – becsületes embernek ismeri (ebben bizony Potocký nem tévedett), felajánlja a lehetőséget, hogy szlováknak nyilvánítsa magát. Ha ezt megteszi, hazajöhet a többiekkel a győztesek oldalán álló csehszlovák hadsereg katonájaként. Az a helyzet ugyanis, hogy a magyarokat és a németeket mind egy szálig kitelepítik az új Csehszlovákiából. Kovács Sanyi azonban azt válaszolta, hogy már tudja mi vár rá, ezért úgy döntött: azokkal tart, akikkel idejött Olaszországba. Velünk jött, velünk akar hazamenni. Ha az egyszerű katonáknak ez a sors jutott a nemzetiségük miatt, akkor neki, tisztnek sincs más választása. És egyébként is, milyen szlovák lenne így? Potocký százados erre kurtán és mérgesen csak annyit felelt: „Tak dovidenia za desat’ rokov” (Akkor viszontlátásra tíz év múlva).

Másnap, tíz vagy húsz hasonló társával Modenába toloncolták Kovács Sándort és bedobták a mi ketrecünkbe. Azóta is, ha Sanyira gondolok, páter Maximilián Kolbe jut az eszembe, akit a katolikus egyház boldoggá, majd szentté avatott, mert önként vállalta a halált a koncentrációs táborban egy sokgyermekes lengyel férfi helyett … Sándornak felajánlották a hazajutás lehetőségét, de ő mellettünk döntött. Bajtársai, sorstársai, barátai mellett. És nemzetisége mellett! Minden kényszer nélkül határozott így, önérdekével ellentétben, csak a lelkiismeretére hallgatva. Nagyon sokat segített rajtunk, már csak azért is, mert tudott angolul. Kitüntetést érdemelne a becsületességéért!

Tehát így lettünk mindannyian – az olasz frontra vezényelt volt szlovák hadsereg műszaki hadosztályának, azaz akkor már az „I. Olaszországi Csehszlovák Hadosztály”-nak magyar és német nemzetiségű katonái – hadifoglyok, POW-k ()risoner of war). Én a 31-G-6030218-as törzsszámot kaptam. A nagy G „german”-t jelentett. Tehát nem magyarként, se szlovákként, sőt csehszlovákként sem, hanem németként vettek számba minket. Ezen azonban nem nemzetiséget kellett értenünk, de az is lehet, hogy a csehszlovákok letagadták az amerikaiaknak, hogy magyar a nemzetiségünk. Ezért talán minket is németként, azaz a „fasiszta nemzet” tagjaiként vetettek fogságba. Nem tudom. Egyedül az a biztos, hogy a csehszlovák hadsereg katonáiként nem válhattunk volna sem az amerikaik, se mások hadifoglyává.

Gyorsan forgott a történelem kereke. Áprilisban még a németekkel szövetséges hadsereg katonái voltunk, majd még ugyanabban a hónapban a volt ellenségeinkkel, az amerikaiakkal álltunk össze. Tehát a vesztesektől egyszerre átpártoltunk a győztesekhez. Most azonban egy részünket, a magyar és német nemzetiségűeket, a győztesek közül egy tollvonással visszairányították a vesztesekhez, ráadásul háborús bűnösként. De a szlovák bajtársaink – azaz volt bajtársaink – akikkel együtt vészeltük át a háborút, egy alakulatban, egy században, egy zászló alatt szolgáltunk, ugyanazokat a parancsokat teljesítettük, továbbra is a győztesek táborában maradtak, mert feljogosította őket erre a nemzetiségük.

Az amerikai fogolytáborban viszonylag jó életünk volt. Csak módjával dolgoztunk és jókat ettünk. Emberszámba vettek minket, csaknem civilként, csupán a mozgásszabadságunkat korlátozták. A genfi egyezmény alapján jogunk volt zsoldra is, amelynek egy részét fogságunk végén egy összegben kellett volna megkapnunk. Közben megfordultunk több táboban. Az utolsó a Rosenheim melletti Bad Aibling-i volt.

Az amerikaiak ekkor kezdték fölszámolni a fogolytáboraikat. Ránk 1946 májusában került sor. Ez azonban még nem jelentette a szabadon bocsátásunkat, csupán azt, hogy ezzel a csehszlovákok hatáskörébe jutunk.

A februárban kezdődött átadási tárgyalásra meghívott csehszlovák, illetve cseh tiszt hallani sem akart arról, hogy átvegyen bennünket, hiszen mi háborús bűnösök vagyunk, ilyeneket nem hajlandók befogadni Csehszlovákiába. Továbbá azzal érvelt, hogy nem vagyunk szlovákok, hanem németek és magyarok, ezeket pedig úgyis mind egy szálig kitelepítik az országból. Az amerikai tiszt erre úgy kezdett káromkodni, ahogyan csak a magyarok tudnak. Ezt a cseh tiszt úgy látszik nem bírta szusszal, hát engedett. Zöldszínű nyilvántartási lapokat osztott szét közöttünk kitöltésre, miközben nyomatékosan figyelmeztetett, hogy a német és magyar nemzetiségűek nem térhetnek haza, azaz nem léphetnek csehszlovák területre. Természetesen, szóból ért az ember, nem kutyaugatásból. Haza akartam menni, így hát egy csapásra szlovákká vedlettem a fejem búbjától a tyúkszememig. Csakhogy akkor miért volt a fogság? Miért nem 1945. június 15-én, mielőtt Modenába szállítottak bennünket kérdezték meg, hogy mit választunk: a nemzetiségünket vagy a hazatérést, azaz a fogságot vagy a család viszontlátását. Lehet, hogy akkor még másképpen tervezték. Lehet, hogy egyáltalán nem számoltak a hazatérésünk lehetőségével. És az is lehet, hogy akkor kevesebben adták volna fel nemzetiségüket, mint most. Az igazság az, hogy gazember módon zsaroltak minket.

Az átadás napján felsorakoztattak bennünket és ünnepélyesen felolvasták előttünk az átvételről szóló döntést, majd a szimpatikus és emberséges amerikai tisztünk felajánlotta, hogy aki mégsem akar visszatérni szülőföldjére, az maradhat. Az ottmaradni akarók tegyenek két lépést oldalra. Az amerikaiak nyilván tudták, hogy mennyire üldözik Csehszlovákiában a magyarokat és a németeket. A társaságnak körülbelül a fele kilépett a sorból. Zömmel a németek. Mecenzéfi (Metzenseiffen), lőcsei (Leutschau), körmöcbányai (Kremnitz), dénesdi (Schildern), récsei (Ratzendorf), pozsonyi (Pressburg) és Pozsony környéki német fiúk, akik iránt a szülőföldjük – engedve a politikusok parancsának – mostohává vált. Az eddig együtt törődött csapatunk kettészakadt. Ma is ez a két lépés rémít. Nem csak amiatt, hogy ha én is kilépek, akkor most nem kellene itt kínlódnom, Csehszlovákiában, hanem azért is, mert ennyi elegendő volt ahhoz, hogy barátok, gyerekkori pajtások anélkül, hogy meghalnának, örökre elszakadjanak egymástól. Valószínűleg a viszontlátás reménye nélkül. Az rémít, hogy a szemem láttára szakadtak el emberek egymástól, emberek, akik eddig, gyerekkoruk óta jóban-rosszban együtt voltak és továbbra is együtt maradhattak volna, ha nem következik be ez a kegyetlen, származás szerinti megkülönböztetés.

1946. május 13-án csapatunk maradékát teherautókon végre Pilsenbe szállították. Az első, ami feltűnt, a sok fehér karszalagos ember volt Dachau, Terezín, Oswieczim felirattal. A hitleri koncentrációs táborok volt foglyai. Az úgynevezett hazatérés azonban valóban nem jelentette a szabadulásunkat. Sőt, ellenkezőleg. A szó legszorosabb értelmében rabokká váltunk. A pilseni Karlin I és Karlin II fogolytábor számunkra az eddig nem látott és nem tapasztalt szörnyűséget jelentette. Életem legborzasztóbb heteit töltöttem itt. Úgy bántak velünk, mint a vágásra ítélt állatokkal. Volt SS-legényekkel zártak össze és a fehér karszalagosok őrzésére bíztak, akikből elemi gyűlölet áradt felénk. Amikor megláttak bennünket a volt szlovák állam hadseregének egyenruhájában, nagyobb dühvel vetették ránk magukat, mint az eszeszekre. Az egyenruhánk talán arra emlékeztette őket, hogyan kergették ki Szlovákiából a cseheket 1939-ben, eszükbe jutott a „Češi peši do Prahy” (csehek gyalog Prágába) skandálása, vagy az, hogy milyen kegyetlenül szolgáltatták ki a szlovákok a zsidókat Németországba? Ráadásul magyarul beszéltünk, és az 1945 óta tartó gátlástalan magyarellenesség is megtette a magáét. Az is magyargyűlölővé válhatott, aki addig még sohasem látott magyart. Sem addig, sem azóta nem láttam ennyire bosszúéhes és emberi mivoltukból úgy kivetkőzött embereket, mint amilyenek ezek a pilseni smasszerek voltak. Akkor láttuk valójában, hogy az a rettenetes háború milyen szörnyű nyomot hagyott az emberekben. Az alatt a harmincnégy nap alatt Pilsenben több szenvedésben volt részünk, mint az egész háború folyamán. Sajnálom, nem tehetek róla, de azóta is, ha csehül hallok beszélni, ezek a borzalmak jutnak eszembe. Nekem még a pilseni sör is ezt idézi …

A pilseni fogságunk azzal kezdődött, hogy alapos filzungot tartottak, ami ért valamit, ruhaneműinket, tisztálkodási szereinket, cigarettát, féltve őrzött családi fényképeket, otthonról kapott leveleket stb. – elvették. Emiatt nem sikerült hazahoznunk a fogsági naplónkat sem, holott csaknem mindenki készített feljegyzéseket. De főleg az amerikaiak által átutalt, személyenkénti 55 dollárnyi zsoldra tették rá a kezüket. Egy fillért se kaptunk belőle. Nem világos számomra, hogy az állam rabolta-e el tőlünk a pénzt, vagy a tábor parancsnoksága sikkasztotta el. A rajtunk hagyott egy szál ruhára vörös olajfestékkel rámázolták a VZ jelzést, ami, nem tudom , azt jelentette-e „válečni zajatec” (hadifogoly) vagy „válečni zločinec” (háborús bűnös).

A táborban vagy a munkahelyen, ha a közelünkben megjelent egy fehér karszalagos, le kellett kapnunk a fejünkről a sapkát, és mint egy felsőbbrendű lényt, megalázkodva kellett őt köszöntenünk.

Napi tizenkét órát dolgoztattak bennünket, nehéz testi munkát végeztünk, de enni alig adtak. Reggelire semmit, ebédre levest, vacsorára kenyeret büdös sajttal – kvarglival. Vasárnap azért kellett dolgoznunk, hogy megkeressük a hazautazásra az útiköltséget.

Az embertelen bánásmód, a szüntelen nehéz munka és a gyötrő éhség miatt fellázadtunk. Megtagadtuk a munkát. Felsorakoztunk katonás rendbe és álltunk, álltunk mozdulatlanul. Gépfegyverrel felszerelt oldalkocsis motorkerékpárokkal kerítettek be. Vártuk, hogy közénk lőnek, de már ez se riasztott vissza, annyira el voltunk csigázva és keseredve. Végül nem lőttek, és többet nem kellett munkába mennünk. Pilseni raboskodásunk harmincnegyedik napján bevagoníroztak bennünket és elindultunk Pozsony felé.

A szlovákok 1946. június 17-én vették át szerelvényünket Malackában. A gyűlöletnek, amely Pilsenben vett körül bennünket, itt nyoma se volt. A fiatal szlovák katonák – újoncok –csodálattal bámultak minket. Végre ismét embernek éreztük magunkat. Hét napig időztünk itt, végül 1946. június 25-én hazaengedtek. Én azonban nem az Apácapályára mentem haza, hanem a Lőrinc-kapu utcába, mert közben anyámék átköltöztek.

A fiatal szlovák katonák csodálata Malackában nem nekünk, hazatérő magyaroknak szólt – lehet, nem is tudatosították, hogy magyar a nemzetiségünk – hanem a frontot és fogságot, tehát a világot járt katonáknak. A hazatérés nem volt igazi öröm. Boldog voltam, hogy viszontláthattam az anyámat és a testvéreimet, de továbbra is hasonló bizonytalanságban éltem, mint a fogolytáborban. Nem tudtam, hogy mit hozhatnak az elkövetkező napok. Itthon idegen lettem. Amikor hazajöttem, anyámék magyar nemzetiségük miatt hontalanok voltak. A megérkezésem után piros színű bejelentőlapot kaptam, mint az idegenek. Tehát a Bad Aibling-i fogolyátadáskor hiába vallottam magamat szlováknak, ezt itthon nem vették figyelembe. Mint minden magyartól, tőlem is megvonták az állampolgárságot. Vártuk a kitelepítésünket. Munkát nem kaptam. Csak ismeretség útján sikerült végül elhelyezkednem egy matracgyárban. Majd úgy alakult a helyzet, hogy azt hittük, hogy laknunk se lesz hol, mert a Lőrinc-kapu utcai házat bontani kezdték. A szó szoros értelmében nem volt tető a fejünk fölött. Ha esett az eső, egyenesen a szobánkba csorgott a víz. Szoba? Egy bűzlő romhalmaz tetején éltünk. Írtunk kérvényt a polgármesternek, hogy utaljanak ki nekünk egy lakhatóbb lakást. Dr. Kyselý válaszolt is, de ez tulajdonképpen kérdés volt: nincs-e valamilyen baj a nemzetiségünk körül? A polgármester ráhibázott. Könnyű dolga volt, hiszen nem csak a nemzetiségünk, hanem a nevünk is magyar volt (most is az). Az akkori rendeletek értelmében valóban rendezetlen volt a nemzetiségünk. Hangsúlyoznom kell: ez már 1948 őszén volt, a kommunista republikában. Ezt azért mondom, mert a magyarellenességben a kommunisták egyek voltak a nem kommunistákkal. Ebben nyilvánult meg az igazi nemzeti front.

Anyám már nem tudott máshoz folyamodni, hát szorgalmasan járt imádkozni a ferencrendiekhez. Nekem azonban meg kellett oldani a helyzetünket, hát úgy döntöttem, hogy „reszlovakizálok.” Hátha az segít. Ennek a történelemben példa nélküli gazemberségnek az intézésére a pozsonyiak számára a Téglamezőn létesítettek irodát. Odamentünk a barátommal, megegyeztünk, hogy feldobunk egy pénzérmét. Ha fej, akkor eladjuk a nemzetiségünket, ha írás, akkor megmaradunk magyarnak. „Man probiert!” Fej lett. Hát bementünk az irodába magyarként és kijöttünk, mint szlovákok – „reszlovákok.” 1948. október elsején történt ez. Utána szörnyen berúgtunk. És ebben csak az volt a jó, hogy most már nem mondhatták nekünk: ti részeg disznó magyarok.

Úgy látszik, 1948 őszén már a reszlovakizálás se segített, hiszen lakást így se kaptunk. Végül egy nem reszlovakizált magyar fogadott be négyünket egy húsz négyzetméteres szobába. Talán mégis anyám imádkozta ki őt nekünk a templomban? A befogadónk ugyanis vallásos katolikus ember volt.

Nyilván minden értelmetlen volt, ami eddig történt. Mind a magyar voltom miatt megjárt fogság – mert végül megtagadtam a nemzetiségemet, mind a nemzetiségem megváltoztatása szlovákra – hiszen már nemigen láttuk hasznát, hacsak nem abban, hogy ezután már nem kellett rettegnünk a magyarságunk miatti bizonytalanságtól. Ekkor leginkább a kommunista pártba kellett volna belépni, de erre nem voltam képes. Így hát mindvégig melós maradtam, és a reszlovakizálás ellenére magyar. Helyesebben „remagyar,” mert az 1970-es népszámláláskor hivatalosan is újból magyarnak vallottam magam. Hát látott valaki még egy ilyen bolondokházát? …

Nyugdíjas vagyok, de még nem vagyok öreg. Hatvanötödik életévemet taposom. Sok ismerősöm van, akikkel szinte örökké ezekről a problémákról beszélgetünk. Ha leülünk egy pohár borra, a harmadik mondat után már a csehszlovákiai magyarok helyzete kerül szóba. Önkéntelenül erre terelődik a szó, mert ehhez fűződnek a napi élményeink és gondjaink. Mert mindig érezzük a hátrányos megkülönböztetést. Ezt most nem akarom részletezni. De meg kell mondanom, mi ennek az országnak az ellendrukkerei lettünk. Nem igaz, hogy ha itt jól megy, akkor jól megy nekünk is, itt élő magyaroknak. Talán kicsit jobban, de ez hamis relativitás. 1968-ban is. Hiába hangoztatták az emberarcú szocializmust, úgy kezdtek ugatni ellenünk, mint 1945 után a legnagyobb üldözés korszakában. Mi, csehszlovákiai magyarok legjobb esetben is csak másodrendű állampolgárai vagyunk ennek az országnak.

Ne gondolják, hogy a fogság miatti harag beszél belőlem. Azon már túltettem magam, ha nem is felejtettem el. Az országnak azonban módjában állt volna ezt is felejtetni velem. A baj az, hogy ez az ország, ez az állam nem tudta jóvátenni azokat a bűnöket, amelyeket ellenünk, magyarok ellen, főleg 1945 után, a fasizmus utójátékaként elkövetett. Nem tudta és nem is akarta jóvátenni, hanem nap mint nap csak tetézte. A mai napig. Ezért nem tekintjük és nem is tekinthetjük magunkénak ezt az országot. A szülőföld talán a miénk, de az ország nem. Soha nem is volt. Olyan hazátlanok vagyunk, mint az idegenben megtűrt száműzöttek.

1986. május