Secretarius: A Csemadok helye Csehszlovákia politikai szerkezetében

(Könyv: Csehszlovákiai nonkorformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről, 1989)  

SECRETARIUS: (A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának tagja)

A Csemadok helye Csehszlovákia politikai szerkezetében

A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének (eredetileg: egyesület) mind a megalakítása, mind a léte, hosszú ideig rendhagyó jelenség volt a kommunista uralmú országokban.

Ha született is hozzá hasonló társadalmi szervezet más kommunista országban, az rövid életű volt (például Romániában a Magyar Dolgozók Szövetsége – MADOSZ). Baloldali dogmatikus felfogás szerint ugyanis a munkásosztály pártjai, szervezetei, csakis nemzetköziek lehetnek, vagyis a munkásosztály, azaz a dolgozók, nem szervezkedhetnek nemzeti alapon. Az indok: a nemzetközileg összetartó burzsoáziával szemben csakis a munkásosztály, a dolgozók nemzetközi összefogásával lehet sikert elérni. Ezért minden olyan szervezet, amely nemzeti, nemzetiségi alapon jött létre: egységbontó. Elhajlás az internacionalizmus elveitől, egyszóval nacionalista szervezet.

Tudnunk kell, hogy abban az időben, amikor a Csemadok létrejött, ez a felfogás még teljes mértékben uralta a kommunista pártok politikáját és kizárta a nemzeti sajátosságok érvényesítésének minden lehetőségét. Hogyan lehetséges tehát, hogy a Csemadok mégis megalakult és a kommunista dogmatizmus legsötétebb éveiben sem szűnt meg?

A kérdés megvilágítása korántsem egyszerű, mivel az erre vonatkozó dokumentumokat mindmáig nem hozták nyilvánosságra. Ezért csak tapasztalatok alapján és a hiányos adatok birtokában kereshetjük a választ erre a kérdésre. Éppen a kérdés tisztázatlansága a Csemadok körüli viták, pro és kontra vélemények, mítoszok, félreértések okozója, ebből ered a szervezet szerepének gyakori félremagyarázása.

A Csemadok létrehozásában döntő szerepet játszottak azok a történelmi körülmények, amelyek abban az időben alakultak ki mind Kelet-Európa politikai küzdőtéren, mind Csehszlovákiában. Ennek megértéséhez fő vonásokban fel kell vázolnunk az akkori eseményeket.

A Csemadok 1949. március 5-én alakult. Ekkor a kelet-európai országokban már a kommunista és munkáspártok birtokolták a hatalmat, de befolyásukat még nem terjesztették kí a társadalmi és a gazdasági szféra minden területére. Fő törekvésük hatalmuk megszilárdítása, illetve totaüzálása volt. Ennek érdekében a lakosság minden rétegére érvényesíteniük kellett a befolyásukat, hogy a korábbi hatalmi viszonyok restaurációjára képes politikai ellenfél Iába alól végleg kihúzhassák a talajt. Ezt a folyamatot a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása is sürgette. A hidegháborús feszültség; Titó „egyeségbontó” lépései, és a Tájékoztató Iroda határozata nyomán támadt politikai bizonytalanság.

Mindez arra ösztönözte a szovjet vezetőket és a nekik vak engedelmességgel tartozó kelet-európai kommunista pártok irányítóit, hogy egységüket nemzetközi síkon megszilárdítsák, erőiket tömörítsék és politikájukból kiiktassanak minden olyan tényezőt, amely megzavarhatná ezt az egységet.

Kétségtelen, hogy ebből a szempontból rendkívül visszásán hatott a csehszlovák-magyar viszony rendezetlensége és a csehszlovákiai magyarok helyzetének megoldatlansága. Moszkva, amely eddig fenntartás nélkül támogatta, a nyugati hatalmak akaratával szemben is, a csehszlovákok magyarellenes politikáját és a magyarok kitelepítését, most az egész szovjettömb stabilitását tartva szem előtt, e feszültséget okozó körülmény kiiktatására, vagy legalábbis lokalizására törekedett. Megbékélésre, és a vitás kérdések barátságos rendezésére utasította új csatlósait. Ennek megfelelően Rákosi, 1948 júniusában, sürgető, megoldást kereső levelet küldött a CSKP vezetőihez, de azok tartva az eddigi magyarellenes politikájuk alapvető megváltoztatásának következményeitől, valamint szemléleti okokból is, egyelőre elodázták a probléma valódi rendezését. Radikális megoldások helyett az apró lépések útját választották, hogy mind ön-magukat,mind a csehszlovák közvéleményt hozzászoktassák a kilencven-fokos politikai fordulathoz. ElsŐ lépésként kiadták a Csehországba deportált magyarok újságját, a Jóbarátot, és Szlovákiában is tettek néhány engedményt (fokozatosan leállították a kitelepítést, a CSKP alapító tagjait visszavették a pártba). Moszkvát azonban annyira sürgette a nemzetközi helyzet alakulása, hogy Csehszlovákiát radikális lépések megtételére szólította fel. A csehszlovák belpolitika vezetése azonban önmagától is erre kényszerült. Az ország ugyanis a kommunista puccs után súlyos gazdasági helyzetbe jutott (az UNRRA-segélyek leállítása, a Marshal-terv visszautasítása). A gazdasági nehézségek két olyan jelentős okkal ís magyarázhatók, amelyek még a puccs előtti időszakra vezethetők vissza. A németek kitelepítése után az egész cseh határvidék kiesett a termelésből, valamint az eddigi magyarel-lenes politika és a magyar-kérdés megoldatlansága miatt, az élelmiszert termelő Dél-Szlovákiára alig lehetett támaszkodni és ez komoly zavart okozott a köztársaság közellátásában.

Ezek a belső és külső körülmények arra kényszerítették a csehszlovák kommunista vezetést, hogy változtassanak a magyarsággal szembeni politikájukon. Magyarország és az MKP is kezdettől fogva ellenezte a csehszlovákiai magyarok kitelepítését. A rákosista hatalomátvétel után a megváltozott hatalmi helyzetben ezt az álláspontot már Gottwaldék egyenrangú partnereként képviselhette a magyar fél. így a magyarokkal szembeni csehszlovák politika megváltoztatása emiatt ís sürgőssé vált.

Ez a helyzet kellemetlenül, váratlanul és felkészületlenül érte a csehszlovák kommunista politikusokat, emiatt zavart keltett elképzeléseikben. Le kellett mondaniuk a magyarok kitelepítéséről, el kellett ismerniük alkotmányos jogaikat és állampolgári egyenjogúságukat. Hogy miként, milyen feltételek mellett, s milyen keretek között – erre nem volt kidolgozott haditervük. A szovjet típusú kommunista pártok taktikája amúgy sem teszi lehetővé a politikai alternatívák felismerését, mert a hatalmi politikában realizálódó absztrakt cél elérése érdekében az eszközök válogatás nélküli felhasználását helyezi előtérbe és kizárja a reális politikai altenatívák kiművelését.

A kommunista Csehszlovákiának is ehhez az elvont célhoz kellett igazodnia és eszerint kellett módosítania nemzetiségi politikáját. De mivel az eddigiekben egyáltalán nem számolt a magyarokkal való megbékéléssel, ezért rögtönöznie kellett. A politikai rögtönzés pedig minden esetben félmegoldásokat szül. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a helyzet a második világháború utáni csehszlovák nemzeti politika szempontjából hátrányos is volt, mert le kellett mondani a korábbi tervről: a tisztán szláv állam létrehozásáról. Ez a körülmény jelentősen csökkentette a csehszlovák politikusok hajlandóságát a magyar-kérdés türelmes megoldására.

A magyarok kitelepítésének üteme 1948 februárja után fokozatosan lassult, majd az 1949. április 5-én útnak indított transzporttal véget ért. Ebben az időszakban hozták létre Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága mellett az ún. „Magyar Bizottságot”. Ennek az volt a feladata, hogy javaslatokat dolgozzon ki a csehszlovák-magyar viszony konfliktusos állapotának megszüntetésére, valamint a csehszlovákiai magyarok bekapcsolására az ország gazdasági, politikai és kulturális életébe. Úgy vélték, hogy e kettős feladat első részét meg lehet oldani néhány rendelettel, mert elegendő, ha megszüntetik a magyarok jogfosztottságát, visszaadják állampolgári jogaikat, biztosítják a törvény előtti egyenjogúságukat és leállítják az áttelepítést. Sokkal bonyolultabb, szinte megoldhatatlan feladatnak látszott a csehszlovákiai magyarok bekapcsolása az ország építésébe, politikai és társadalmi életébe. Ezt a feladatot az akkor meglévő államhatalmi és politikai szervek nem végezhették el. A nemzeti bizottságoknak nem voltak magyar tagjai, a CSKP-ban megszűnt a magyarok párttagsága, a társadalmi szervezetek elszigetelve működtek a magyar tömegektől, a közéleti szerepet betöltő személyek közül csak nagyon kevesen tudtak magyarul – ezzel széniben a magyar lakosság többsége nem tudott szlovákul, A magyar tömegek és a hivatalos hatalom között áthidalhatatlan szakadék tátongott. A bajokat a belpolitikában az általános bizalmatlanság fokozta, a külpolitikában pedig a kommunista tábor egységének mindenáron való bizonyítása nyugat felé.

A bonyolult feladat megoldására a legalkalmasabbnak egy olyan „Mindenrekész János” típusú szervezet megalakítása mutatkozott, amely egymagában látná el és pótolná mindazoknak az állami és társadalmi szervezeteknek a munkáját, amelyeket a szlovák nemzetiségű lakosság körében és érdekében a politikai és társadalmi szervezetek és állami intézmények egész sora végzett.

Mint minden politikai rögtönzéskor, így most is a már meglévő intézmények között kerestek megfelelő mintát. Több is akadt. Mindenekelőtt a Lengyel Kulturális Szövetség, amely a nagy tradíciójú Matica slovenská példájára jött létre. Lengyelország és Csehszlovákia, mint két egyenrangú, győztes ország, még 1946-ban barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött, amely többek között rögzítette Csehszlovákiában a Lengyel Kulturális Szövetség, Lengyelországban pedig a Csehszlovák Kulturális Szövetség megalakításának és működésének feltételeit. A másik mintát a szovjet nemzetiségi politika szolgáltatta, amelynek alapján még 1945-ban rendezték Szlovákiában az ukrán-kérdést az Ukrán Nemzeti Tanács megalakításával. E két minta közül a csehszlovák politika számára a magyar-kérdésben elfogadhatóbb volt a lengyel példa, mivel ez csak az ellenőrizhető politikai szerkezetben biztosított helyet a magyarok számára, az államhatalom szerveiben azonban nem.A szlovák politika persze így is biztosítékokat kívánt, mivel a Matica slovenská múltjából ismerte, hogy az ilyen nemzetiségi szervezet léte, ha ellenzékként léphet fel, milyen veszedelmet jelent az állam politikája számára. A biztosítékok persze csak politikaiak – belpolitikaiak – lehettek. Ezeket azok a pártfegyelemnek fenntartás nélkül engedelmeskedő kommunisták nyújthatták, akiket az új szervezet élére állítottak, és akiket különböző módon a csehszlovák állam és a politikai hatalom hűbéreseivé tettek. De főleg abban bíztak, hogy a Csemadok léte időleges lesz. Csakhamar megszűnik, mert szerepét visszaveszik az országos társadalmi szervezetek és állami szervek. Abban is reménykedtek, hogy a szo-cializmus építése során a nemzetiségi kérdés végleg megoldódik, s nem lesz szükség semmiféle nemzetiségi szervezetre. Ezt a reményt természetesen a központi irányításban rejlő lehetőségek, azaz a totalista rendszer lényege is táplálta.

Rögtönzésre és ideiglenes megoldásara mutat az is, hogy a megalakított szervezet sem programmal, sem szervezeti szabályzattal nem rendelkezett. A mindenes szerepét szánták neki, s közvetlenül a párt irányítása alá rendelték. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy nem határozták meg a Csemadok szerepkörét és feladatait. Az alakuló közgyűlésen jelenlévő állami és pártvezetők meglehetősen pontosan körvonalazták az új szervezet küldetését.

Major István, a CSKP megbízottja azt hangoztatta, hogy a Csema-doknak küzdenie kell minden olyan jelenség és megnyilvánulás ellen, ami zavarólag hat a magyar-szlovák közeledésre, a magyar lakosság körében népszerűsítenie kell a párt politikáját, mozgósítania kell a magyar dolgozókat a szocializmus építésére. Tagjait csehszlovák hazafiságra és a Szovjetunió szeretetére kell nevelnie. Terjesztenie kell a szocialista kultúrát és ápolnia kell a nemzeti kultúra haladó hagyományait.

Ezután Ondrej Pavlík, tájékoztatási és népművelésügyi megbízott(*) (tehát a szlovák propagandahivatal vezetője) ismertette az állami szervek elvárásait a Csemadokkal szemben. Nem árt felidézni a szavait.

„Nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyar lakosság érdekeinek valamilyen védelmezője lesz. Az ún. nemzetiségi jogoknak, mint azt a múltból tudjuk, nem lehet biztosítéka semmilyen intézmény, sem ünnepi deklaráció. A polgárok egyenjogúságának és az egyes nemzetek közötti testvéri viszonynak egyetlen biztosítéka csupán olyan társadalom és állam lehet, amely likvidálja az osztályuralmat.”

„A magyar dolgozóknak ugyanazon politikai- és tömegszervezetek állnak a rendelkezésére, amelyek Csehszlovákia egész dolgozó népe számára. Ezeknek a funkcióját semmilyen módon nem helyettesítheti a ma megalakuló kultúregyesület. És ha valaki ilyen értelemben akarná értelmezni feladatait, akkor mindjárt az elején meg kell mondanunk, hogy a nacionalizmus sodrába került, hogy ezt az egyesületet nem az egység megteremtésére, hanem azoknak a réseknek a szélesítésére akarja felhasználni, amelyek a magyar dolgozók és Csehszlovákia többi nemzetiségű dolgozóinak együttműködésében léteznek. Az egyesületnek ilyen értelmezése elvi ellentétben lenne a munkásosztály és a dolgozó nép szervezeteinek egységéről szóló marxista tanokkal.”

„A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete nem arra való, hogy a magyar dolgozókat még jobban elkülönítse a többi dolgozótól.”

„A nemzeti viszályok és előítéletek Dél-Szlovákiában nagyon gyakran megnehezítik a mezőgazdasági és ipari feladatok teljesítését az ötéves terv keretén belül. Akadályoznak bennünket a szocializmus felé vezető úton való előrehaladásban. Ezeket az akadályokat nagyon gyorsan el kell távolítani.” (Pravda, 1949. március 6.)

(*)1945-től 1969-ig Szlovákiában a Megbízottak Testülete töltötte be a kormány funkcióját és a megbízotti hivatalok helyettesitették a minisztériumokat. Ezt a rendszert váltotta fel 1969-ben az államszövetségről szóló alkotmánytörvény életbeléptével a Szlovák Kormány.

Mindez lényegében felöleli a hivatalos Csemadók-politikát, kifejezi, előrevetíti az eljövendő gondokat, a szlovák politika mindenkori magatartását.

A Csemadok megalakulása után csakhamar beépült a csehszlovák állam intézményrendszerébe, politikai szerkezetébe, s ott az alibista nemzetiségi politika nélkülözhetetlen „Jolly Joker”-évé vált. Szerepe, hatásköre aszerint változott, növekedett vagy csökkent a súlya, ahogy azt a mindent hatáskörébe vonó párt és a totalista állam érdekei kívánták. Beleszólt ebbe a cseh-szlovák viszony rendezetlensége, a szlovák kérdés is, mert a centralista törekvésekkel szemben, a szlovák nemzeti szervek egyre inkább partikuláris törekvéseket képviseltek. Akárcsak a Csemadok. Ez persze korántsem jelentette azt, hogy egy szinten, egymást támogatva képviselték a partikularizmust, mivel a szlovák szervek maguk is hegemóniára törekedtek Szlovákia nemzetiségi ügyeinek intézésében, s rossz szemmel nézték Prága minden beavatkozását a magyar kérdésben. Tény viszont, hogy Prága etatizmusa és Pozsony partikularizmusa mellett tér nyílt a magyar partikuláris törekvésekre is, mivel ezt gyakran éppen Prága ravaszkodása tette lehetővé.

A Csemadok – a párt kezében Összpontosuló hatalom által megszabott hatásköre és saját akarata ellenére is – gyűjtőhelye lett a magyar nemzetiség problémáinak, foglalkoznia kellett a sérelmekkel és főleg művelődésügyi kérdésekkel. A panaszokat továbbítania kellett az illetékesekhez, emiatt a magyar nemzeti kisebbség szószólójává vált. Az állami- és pártszervek csak olymódon védekezhettek ez ellen, hogy időről időre megnyirbálták a Csemadok hatáskörét, s a szervezet vezetéséből kiszűrték azokat a személyeket, akik engedve a szervezet tagsága nyomásának, védelmére keltek a kisebbség érdekeinek, így volt ez 1954-55-ben is, amikor az SZLKP KB vezetői azzal vádolták a Csemadokot, hogy egyes községekben átveszi a helyi pártszervek szerepét, elszigeteli a magyar dolgozókat az állami szervektől. De így történt 1968 után is, amiko a Csemadok vezetőit azzal vádolták, hogy a szervezetet nemzetiségi érdekvédelmi szövetséggé akarták alakítani.

Mindkét esetben megtisztították a Csemadok vezetését a „nacionalista elemektől” és a szervezet tevékenységét visszaszorították az amatőr népművészeti és színjátszó mozgalom keretébe. A felszámolására azonban nem került sor, mivel ez megzavarta volna az állam egész politikai struktúráját és beláthatatlan reakciót váltott volna ki a kisebbség körében. A helyzet, ugyanis, időközben úgy módosult, hogy amíg 1949-ben szükségmegoldásnak tekintették a Csemadok létrehozását, az 1970-es és 80-as évekre ez már érdem lett, a nemzetiségi kérdés sajátos megoldásává vált Csehszlovákiában. Nyilván ennek köszönhető, hogy csak elszórtan hangzottak el vádak a Csemadok ellen, miután 1984. tavaszán a szervezet Központi Bizottsága a tagság nyomására ismét a magyar kisebbség érdekeinek képviselőjeként lépett fel.Ezúttal a Szlovák Kormány által kidolgozott törvényjavaslat ellen, amelynek keretében törvénybe iktatták volna annak a módját, hogyan lehessen felszámolni az anyanyelven való oktatást a szlovákiai nemzeti kisebbségek iskoláiban. (A javaslat gyakorlatilag a magyar iskolákat érintette, mert az ukránok már zömmel feladták ezt a jogot.) A vádak főleg az alapszervezetek ellen irányultak, mert – állítólag – a falvakban a Csemadok tevékenységével elvonja az aktív személyeket a többí tömegszervezettől, amelyek az ország politikai szerkezetében sokkal előkelőbb helyet foglalnak el. Ebből eredt a magyar kisebbség körében elterjedt félelem, hogy sor kerülhet akár a Csemadok felszámolására is. A félelmet erősítette, hogy ezzel párhuzamosan éledt fel a hivatalos ideológusok körében (Juraj Zvára, Ivan Bajaira, stb) az a nézet, hogy a Csemadok léte ellenkezik a marxista-leninista elvárásokkal, mivel nemzeti alapon szervezi a dolgozókat.

Ennek ellenére a Csemadok létét – feltételezhetően – a közeljövőben mégsem fenyegeti veszély. Vezetőinek azonban Örökké számolniuk kell azzal, hogy ha eltérnek a szervezet alakuló közgyűlésén meghatározott irányvonaltól, vagyis, ha a csehszlovákiai magyarság érdekeinek a szószólóivá, védelmezőivé válnak, akkor a szervezet hatáskörét újra és újra megnyirbálják, fokozzák az ellenőrzését, a vezetését pedig megrostálják.
1986. május

Megszakítás