Az európaiság Kelet-Közép-Európában: valóság vagy csupán vágy?

Európa-szerte divattá vált az „európaiság,” az „Európa-eszme” hangoztatása. A nyugat-európaiak elsó’sorban az Egyesült Allamoknak az öreg kontinensre kiterjedő hatását kívánják ezzel ellenpontozni. De a kontinens belseje – Kelet-Európa – felé haladva ez alatt leginkább Jalta traumatizáló következményének: a Szovjetunió nyomasztó hatalmi jelenlétének ellenpólusa értendő.
Persze nyilvánvaló, hogy az eszmének aligha lehet társadalmi fedezete, amíg hangoztatásának csak politikai indítékai vannak. Igaz, számunkra közép-európaiak – pontosabban: kelet-középeurópaiak – számára talán sohasem volt ennyire fontos Európa, talán sohasem kapaszkodtunk ilyen konokul az Európa-mentőövbe, mint az elmúlt negyven esztendőben. Amióta a térségre az addigi kulturális és politikai hagyományoktól olyannyira idegen szovjethatalom tette rá a kezét, amióta Európát keleti és nyugati térfélre szokás osztani. Nehezen hihető, hogy bárki aki megelőzően szovjetbarát volt, így képzelte volna el ezt a „barátságot.”

Kelet-Közép-Európától sohasem volt oly távol Európa – a kommunikációs és az információs forradalom ellenére is -, mint napjainkban. A terület lakosai úgy érzik, hogy Nyugat végleg elfordult tőlük, noha köztudott, hogy a földrajzilag és politikailag behatárolható Kelet-Közép-Európa a társadalmi fejlődésben, különböző okokból, a középkor végétől egyértelműen Nyugat-Európa mögé szorult. Tudjuk, hogy a lemaradás fő oka a gazdasági és társadalmi szerkezetben keresendő. Ezt azonban főleg az befolyásolta, hogy a térség évszázadokon át ellentétes hatalmi – leginkább nyugati és keleti – érdekek politikai, valamint katonai ütközőzónája volt és ma is ennek a színtere. Ennek ellenére Közép-Európa részese volt minden európai nagy szellemi áramlatnak. Nyugat- és Közép-Európában zajlott le az egyházi és világi hatalom szétválasztása. Csaknem egyidőben épültek a gótikus katedrálisok – ha a keleti végeken nem ís annyira égretörően, de mindenképpen kijelölve a kulturális Európa keleti határát. Csaknem egy élményként – ha nem is ugyanolyan mértékben – virágzott a reneszánsz. Nyugat- és Közép-Európa közös élménye és fejlődésének eredménye a reformáció, illetve a protestantizmus. E hitújító mozgalmakból végül is nem egymással harcban álló egyházak és szekták születtek – mint más térségek vallásai esetében -, hanem a társadalom demokratizálódásának a folyamata: a liberalizmus, pluralizmus, az újkori demokrácia, a szocializmus és a személyiség tiszteletének eszméje teljesedett ki, amely együttvéve a mai Nyugat valósága. Nyugat- és Közép-Európa közös kulturális bölcsője a nyugati kereszténység és az azt ringató zsidó szellemiség. És ennek a kulturális szférának a közös, valóban internacionalista – vagy ha úgy tetszik: kozmopolita – hagyománya a latin műveltség és a római jogra épülő társadalomszervezési gyakorlat.

Erről az Európáról lettünk leválasztva mi, kelet-közép-európaiak, midőn a második világháború után a térség egyes országaiban szervezkedő kommunisták pártjai segédletével egy olyan diktatórikus hatalom függvényévé váltunk, amelynek a hagyományai mentesek az imént felsorolt európai szellemtörténeti élményektől. De valóban csak a kommunizmus hibáztatható emiatt? Nem, korántsem. Ez a lenini pártok révén csak a hatalom eszköze lett a totalísta rend fenntartására. Talán Nyugatot kell okolnunk azért, mert kiárusított bennünket? Nem, csak segédkezett sorsunk ilyen alakulásában. És még azt sem mondhatjuk, hogy csupán a földrajzi fekvésünkben kell keresni az okot, mert Finnország helyzete cáfolja ezt. Közép-Európa fokozatosan, de biztosan önmaga szolgáltatta ki magát a totalitarizmusoknak.

Helyzetünk paradoxona, hogy a humanizmus, a racionalizmus és a mindezt legkomplexebben kifejező felvilágosodás rombolni kezdte a merev társadalmi határokat, közkinccsé kezdte tenni a művelődést, demokratizálni kezdte a kultúrát, a társadalmi és a politikai életet, de egyúttal egy új eszmét hívott életre: a nacionalizmust. Ezzel egy olyan új gátat emelt a népek közé, amelyet Kelet-Közép-Európában a mai napig nem lehetett átlépni. Ez az új akadály a nemzeti eszme abszolutizálásából épült, azzal, hogy az eszme a kulturális szférából átlépett a politikaiba. Ezért ennek a tövéből nemcsak az emancipálódó nemzeti nyelvek hadoszlopai indultak el, hanem ebben gyökerezik a nemzeti-hatalmi totalitás és szeparatizmus is, valamint ebből erednek az értelmetlen öngyengítő vagy egymást gyöngítő nacionalista politikai küzdelmek.

A modern nemzeti eszme születésekor Közép-Európában túlságosan kiegyensúlyozottak voltak az etnikai és a hatalmi erőviszonyok ahhoz, hogy egy nemzet vagy egy hatalom könnyedén, vagy a többséggel jóváhagyatott erőszak útján kerekedhetett volna a többi fölé. Az erőviszonyok kiegyensúlyozottságából azonban mégsem egy szerződéses egyensúlyi állapot kialakítása, hanem inkább a megbontása vált eszmény-nyé. Nem célom taglalni, hogyan kerültek szembe egymással a Habsburgbirodalom belső erői, például a katolikus illírizmus és a protestáns koznemesi magyar felvilágosodás; vagy a 18. század végi magyarországi polgárosodás a hasonló osztráknémet törekvésekkel; hogyan ütközött meg a császári felvilágosult abszolutizmus a magyar nemesi függetlenség megcsontosodott hagyományaival és ennek révén a hagyományos magyar érdekek a dinasztia birodalmi érdekeivel. Mindez kihatással volt arra is, hogy három szférára oszlott a birodalom: az iparilag fejlődésnek induló Csehországra, az extenzív, főleg mezőgazdasági termelést űző Magyarországra és a legintenzívebben polgárosodó Ausztriára. Nem áll szándékomban elemezni, hogyan alakultak a viszonyok a Habsburg-monarchia dinasztikus érdekei, a magyar nemzeti-polgári törekvések és a prágai szláv kongresszuson 1848-ban képviselt érdekek között. Az sem célom, hogy firtassam az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi politikáját, vagy azt, hogyan ütközött a cseh és a csehországi – kapitalista – expanzió hagyományos iránya a magyar hatalmi és gazdasági érdekekkel. Ezek mind ismert történelmi tények, még ha helyenként félreismertek és időnként félremagyarázottak is. Az a kor, amelyben mindez lejátszódott, 1918-ban véglegesen lezárult. Ezért csupán a konklúziót érdemes megismételni, amely viszont az akkor kezdődött, máig tartó új korszak szempontjából meghatározó jelentőségű. A 18. század végétől a Habsburgbirodalomban megindult a hatalmi polarizálódás és 1918-Íg bezárólag fokozatosan két csomópontban összpontosultak a nagy államalakulat fejlesztésének lehetőségei. A hatalom elsősorban a dinasztia és ezáltal az osztráknémet érdekkör kezében volt. 1867-tŐl pedig már folyamatosan a magyar állam politikai erőinek köreiben is. Csakhogy sem az egyik, sem a másik központ nem tudott megfelelni történelmi hivatásának: a birodalom modernizálásának és egysége megtartásának. Persze, fontos legalább jelezni, hogy a hatalom birtokosai nemcsak önhibájukból vallottak kudarcot, hanem alig kisebb mértékben járultak ehhez a birodalom más nemzeteinek és etnikai csoportjainak a politikai törekvései, valamint a külpolitikai körülmények is. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy ebből a hatalmi osztozkodásból kimaradtak a cseh politikai erők. Ennek az volt a fő oka, hogy a cseh országrészekben élő erős német elemnek nem állt érdekében az Ausztriától való függetlenedés, ezért nem támogatta az ilyen irányú cseh nemzeti törekvéseket.

Általában a nemzetiségi kérdés megoldatlanságát tekintik a politikusok és a történészek az Osztrák-Magyar Monarchiát felrobbantó oknak, azonban nem ez a teljes igazság. A fő bűnös a nemzeti-hatalmi érdekek ütközése volt. A nemzetiségi politikát ezeknek az érdekeknek csak a szolgálatába állították. Ezzel természetesen nem akarom lekicsinyelni a nemzeti elnyomást, amely különböző mértékben és nem teljesen azonos időben az osztráknémetek, illetve általában a német ajkú elem kivételével a birodalom összes nemzetét és etnikumát érintette.

A nemzeti-hatalmi érdekek ütközése a birodalmon belül érzékletesen szemléltethető a magyar és cseh történelem példáin, már csupán azért is, mert a múlt század második felében a hatalomnak a fent említett elosztása miatt riválissá vált a két nemzet.

A csehek és a magyarok középkori történelmében viszonylag kevés a közös tényező, hiszen külön régiókban éltek, és más volt a hatalmi helyzetük is. A Magyar Királyság Európa hat szuverén hatalmának (Anglia, Franciaország, Lengyelország, Magyarország, Német-római Birodalom és Spanyolország) egyike volt, Csehország pedig a németrómai császár mindenkori hűbérese. Csupán időnként jött létre érintkezési pont a csehek és a magyarok között. Csak akkor, midőn ugyanaz a személy töltötte be rövid időre a magyar és a cseh királyi trónt – pl. Luxemburgi Zsigmond. A perszonális unió Magyarország és Csehország között azóta számítható folyamatosan, hogy a magyar rendek II. (Jagelló) Ulászlót választották Magyarország királyává. A két nemzet történelmében azonban föllelhetők a hasonló problémák is. Elsősorban a középkor vége felé, az önálló, illetve az autonóm nemzeti-hatalmi státusz visszaszerzéséért vívott harcok kapcsán.

A cseheknél a 15-17. század közötti időszakban három fő fázisa különböztethető meg az autonómia visszaszerzéséért folytatott küzdelemnek: a huszitizmus, Podjébrád (Podebrad) György uralkodása, valamim Pfalzi Frigyes „téli királysága” 1619-ben. Magyarországon pedig I, (Habsburg) Ferdinánd 1526-ban való királlyá koronázásától számítható az Önálló magyar királyi hatalom visszaállításáért folyó küzdelem, amelyet belső hatalmi harcok is kísértek. A csehek autonómia törekvéseinek a fehérhegyi csatával – 1620-ban – végleg befellegzett, mert itt minden jövőbeni függetlenül és lehetőségüknek még a csírája is elpusztult. H. Ferdinánd megsemmisítette a cseh alkotmányt, és Csehország a királyi cím fennmaradása ellenére a Habsburg-birodalom tartományává vált. A cseh nemzet társadalmi szerkezete csonka lett. Százhúsz évvel később, a Habsburg örökösödési háború adta újabb önállósulási lehetőség már inkább csak délibáb volt. Ezzel ellentétben Magyarország a három részre szakí-tottság, illetve a török uralom ellenére ís megőrizte jogi autonómiáját, volt saját alkotmánya és országgyűlése. Magyarországon 1526-tól 1849-ig két elíenkírály-választás és két dctronízácíó történt, valamint több Habsburg-ellenes felkelcs, függetlenül esi és elszakadási politikai kísérlet. Az ország három részre szakítása, majd a Habsburg birodalomba való fokozott beépítése sem pusztította el az országot újraegyesítő és újraönállósító mozgalmakat. Ennek bázisa leginkább az alkotmányjogilag független megyerendszer, és – ahogy azt Masaryk is kiemelte – a nemzeti nemesség volt. Ezt Csehországban a protestáns cseh rendek fehér-hegyi veresége után – a Habsburg-hű katolikus nemesség kivételével – fölszámolták. Ez a különbség nyomta rá a bélyegét a 19. század derekának magyar és cseh politikájára is.

De volt a magyar történelemnek egy mozzanata, amely ilyen mértékben a monarchia egyetlen népére sem volt jellemző: a régi magyar dicsőség, azaz a hatalmi súly visszaszerzésének a szándéka. Ezt, a korabeli viszonyok ismeretében, ma már irreálisnak tekintethetjük, mert amíg a középkorban a magyarság hatalmi súlya zseniális királyainak politikája és a történelmi fejlődés természetes következményeként alakult ki, négyszáz évvel később ezt visszaállítani már csak erőszakkal lehetett volna.

A magyarok a 18. század végétől fokozatosan felismerték, hogy végzetesen a múlté az a 80 %-os fölényük, amely a 15. század végén, az utolsó nagy nemzeti király, Corvin (Hunyadi) Mátyás idején jellemző volt az ország etnikai viszonyaira. Ez a felismerés a reformkor elején már döbbenetszerű görccsé vált, amely azért is volt olyan mélyreható, mert nyilvánvaló lett, hogy míg a török hódoltságot megelőzően az ország hatalmi súlya, belviszonyai, népessége hozzávetőlegesen azonos volt a korabeli Franciaországéval, a nemzeti megújhodás korszakára ennek alig maradt nyoma. Nemcsak az ország nemzetközi tekintélye és a térségben betöltött hatalmi szerepe szűnt meg, hanem a mérhetetlen dúlások következtében csak évszázadokkal mérhető elmaradottságba süllyedt, amelynek a hatása még ma, a 20. század vége felé sem múlt el teljesen. A leigázásból származó elmaradottságot ugyanis az súlyosbította, hogy az idegen civilízációjú és kultúrájú török uralom megszakította az európai fejlődés folyamatosságát az országban. A magyar politika 1918-ig nem tudott szabadulni ennek a döbbenetnek a görcsétől és a kiegyezéstől számítva belpolitikájának középpontjába került e civilizációs hátrány behozásának és a hatalmi, valamint az etnikai fölény visszaszerzésének a szándéka. Ez törvényszerűen ellenállást váltott ki az időközben megszaporodott nem magyar ajkú népességben. A magyarok etnikai alárendeltségtől való félelmét talán a cseheknek a németektől való hagyományos félelméhez lehetne hasonlítani. A magyarok azonban mástól ís tartottak: féltették a magyar királyság területi egységét, amely mérete a mai Magyarország területének háromszorosa – 280 000 km – volt. Erre a félelemre nyomós okot adott a török hódoltsággal bekövetkezett százötven éves szétszakítottság is. De leginkább a megváltoztatott etnikai viszonyok: a csaknem 200 éven át pusztuló országba a 18. század folyamán szervezetten betelepített és ellenőrizhetetlenül betelepülő több millió főt számláló idegen ajkú – román, német, szláv – népességnek a magyarokat fölülmúló száma. Ezt az is súlyosbította, hogy a magyar lakosság létszáma a 18. század elejére – a 15. század végéhez képest – a folyamatos legyilkolás következtében kb. egynegyedére csökkent. Valamint az, hogy a betelepülők – császári rendeletre – anyagi juttatásokban részesültek az őshonos magyarok rovására (adókedvezményben, ingyenes művelhető földet, háztelket, stb. kaptak), amely miatt a török hódoltságot és a 18. század első évtizedében dúló szabadságharcot túlélő magyar lakosság egyértelműen hátrányos helyzetbe jutott a telepesekkel szemben. Főleg az emiatt keletkezett félelemmel és ennek a hátránynak a kompenzálására való igyekezettel magyarázható a magyar politika merevsége a nem magyar törekvésekkel szemben 1848-ban. Hiszen a román, szerb, horvát, valamint a szlovák nemzeti mozgalom veszélyessége az ország egysége szempontjából – a magyar politikusok szemében – oko-zatilag Összefüggött a megváltozott etnikai összetétellel. A csehek 1848-ban a monarchia föderalizálását sürgették, illetve tartván a nagy német expanziós – a német-római birodalmat újraéleszteni vágyó – tervektől, beérték ennyivel. A magyarok azonban – az előbb említett rémképek miatt – a föderáció ellen foglaltak állást és a saját hatalmi pozíciójuk megerősítésére és a korábbi hatalmi helyzetük visszaszerzésére törekedtek. Ez volt a magyar és a cseh nemzeti-hátaim í érdekek első nagy ütközése a birodalomban. A harmadikkal – a dinasztiával – folytatott harcból azonban mindketten vesztesen kerültek ki, hiszen nem csak a magyarok lettek eltiporva – a cári orosz hadsereg segítségével -, hanem az 1849-es olomuci (Olmütz, Alamóc) oktrojált alkotmány is messzemenó’-en elmaradt az egy évvel korábban a kroméríži (Kremsier) birodalmi gyűlésen kialakult cseh elvárások, valamint a magyarellenes nemzeti mozgalmak várakozása mögött.

A két nép nemzeti-hatalmi törekvéseit ütköztető körülmények kialakulása szempontjából nem egészen elhanyagolható tény, hogy a magyarok a 18. századtól érzelmileg fokozatosan cseh-ellenessé váltak amiatt, hogy az Udvar az örökké lázongó magyarok adminisztratív megbéklyó-zására, azaz a császári abszolutizmus gyakorlati biztosítására, már I. Lipóttal kezdve, cseh hivatalnokokat – beamtereket – irányított Magyarországra. A számottevő magyar közvélemény emiatt gyanakvással és anti-pátiával viseltetett a csehek iránt, amelynek nyoma talán még mindig nem veszett ki teljesen. _ , ;

1867-ben, az osztrák-magyar kiegyezéssel mutatkozott első őszinte és komoly jele annak, hogy a magyarok belenyugodtak a Habsburg-birodalom egységének megtartásába. A Bécs részéről tett korábbi egységteremtő kísérletek ugyanis sikertelenek voltak, hiszen aligha lehetett a megtörhetetlen hűség jelének azt tekinteni, hogy 1687-ben, illetve 1688-ban a magyar rendek elfogadták – I. Lipót személyében – a Habsburgok férfiági uralkodói jogát és lemondtak ellenállási jogukról, vagy a magyar nemesség „vitám ét sanguinem” felkiáltással kisért fölesküvését Mária Terézia-ra 1741-ben, mégha az új, leányági uralkodó meg ís erősítette a rendi előjogokat. Ezek mind hűbéri alárendeltséget kívántak az önállóságot óhajtó magyaroktól. A kiegyezéssel azonban első ízben alakult ki többé-kevésbé egyenjogú kapcsolat Magyar-ország és Ausztria között.

A cseh politikában azonban a kiegyezés után éppen a magyarral ellenkező politikai folyamat indult el. Az ezt követő évek hozták meg az „ó-cseh” federalista politika végső kudarcát. Csehország autonómiájának helyreállításáért tett lépések 1859-ben, az osztrákok Solferínónál elszenvedett veresége után igaz elbuktak, de csupán azért, mert nem sikerült létrehozni szláv többséget az osztrák birodalmi gyűlésben. 1871-ben a Hohenwart-kabínetnek azt a hajlandóságát, hogy az osztrák-magyar dualista rendszert a csehek, illetve a cseh országrészek bevonásával trialis-tává változtassa, már részben a magyar politika aknázta alá gróf Andrassy Gyula révén. A magyar politika győzelmének tekinthető dualizmusban tehát bezárult a tér a magyarokéhoz hasonló cseh politikai vágyak előtt. Ez volt a második és egyúttal végzetes ütközés, mert azt is jelentette, hogy fokozatosan erősödni kezdtek a birodalom egységével szembenálló cseh nemzeti-hatalmi szándékok, amelyeket a csehek fokozódó német ellenessége is táplált.

Emlékeztetni kell arra, hogy ez a politikai szemléletváltás abban az időben történt, amikor egyre erősödött a cári orosz politikának a monarchia szláv népeit is rabulejtő pánszláv agitációja. A rettegett orosz hatalmi terjeszkedés ezen az úton is egyre fenyegetőbben közeledett Közép-Európához. Emiatt a birodalom belső békéjének és egységének a megteremtése legalább olyan fontos politikai lépés lett volna, mint amilyennek a német szövetség kiépítését tekintette a monarchia külügyminisztériuma. A német orientáció csak olaj volt annak a pánszlávizmusnak a tüzére, amelyet szintén egy Európát elvető totalitarizmus előhírnökének tekinthetünk. A pánszlávizmusban rejlő veszélyre – orosz létére – Lev Tolsztoj is felhívta a figyelmet levelében, amelyet az 1910-ben Szófiában, Kramár, későbbi csehszlovák miniszterelnök vezetése alatt ülésező pánszláv konferenciához intézett. Ezt írta: „Ez az új (pán-germánizmus elleni) egyesülés okvetlenül ugyanazon tevékenységre kényszerül, mely nemcsak más szövetségek ellen való harcban fog kifejezésre jutni, de úgy is, mint a gyengébb egyesülések és az egyes személyek elnyomása és kizsákmányolása.”

A magyar és a cseh politikának a 19. század utolsó harmadában bekövetkezett szemléleti átrendeződése nyomta rá a bélyeget Közép-Európa keleti felének politikai átrendeződésére, amely az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával jutott kifejezésre. Csehszlovákia 1918. október 28-án bekövetkezett megalakulása tulajdonképpen a dualizmussal kiváltott cseh „revans-politikának” a sikeres betetőzése volt. Hiszen nem Ausztriát, a birodalom adminisztratív és egyben szimbolikus központját kiáltották kí a közép-európai nemzetek fő ellenségévé, hanem a dualizmust saját művének tekintő magyar politikát, és a hatalmi szerkezetben csupán a második helyen álló Magyarországot.

Az 1918-ban kialakult új helyzetet egyszerűsítve úgy is jellemezhetnénk, hogy ami akkor összhangban volt a monarchia testéből kiszakadt új államok (utódállamok) hatalmi érdekeivel, az kedvezőtlen volt az osztrákok, illetve a terület németsége számára és szöges ellentétben állt a magyar érdekekkel. Az osztrák és a magyar érdekek ütköztek a legkevésbé.

Csakhogy nem csupán hatalmi ellentétekről volt szó. Az utódállamok nemzeti-hatalmi érdekei ugyanis szembehelyezkedtek az osztráknémet, szász, sváb, zipzer és a többi német, de főleg a magyar nemzeti, etnikai érdekekkel, történelmi és kulturális hagyományokkal. A monarchia felbomlása a jelentős hatalmi változások és a gazdasági átrendeződés ellenére főleg lelki és érzelmi sokkot okozott a vesztes félnek. Sok millió embernek borította fel családi kapcsolatait, szüntette meg vagy tette bizonytalanná az egzisztenciáját, rendítette meg nemzeti identitását és tette sokkal nehezebben elviselhetővé az életet. Az ok nyilvánvaló: a történelem színpadára győztesként bevonuló utódállamok hatalmi politikájában csak saját hatalmi és uralkodó nemzeti érdekeik kaptak helyet. Kiszorultak belőle az addigi politikai alakulat legyőzött népeinek nemzeti-kulturális és etnikai érdekei, valamint a szétdarabolt nemzeti csoportok – az új nemzeti kisebbségek – személyiség- és érdekvédelme. Ez az a pont, amelyen Közép-Európa keleti fele a 20. században leginkább elszakadt a Nyugattól. Mert míg nyugaton a polgárjogi és emberjogi eszme fejlődése gyakorlatilag töretlen maradt, addig Kelet-Közép-Európában a nemzetek Önrendelkezési jogának illóolaj ködében megtorpant és elkezdett hátrálni. Ugyanazt a jogot ugyanis egyes nemzetek kisajátították maguknak, másoktól pedig megtagadták. Emanuel Rádl cseh politológus írta, hogy a Csehszlovák Köztársaság alkotmánya 1918-ban abszolutisztikus úton, a hadijog alapján jött létre, mert a német és a magyar lakosságot a háborúban legyőzött ellenfélnek tekintette, akinek törvényeket diktálhat.

Ez a politikai betét a térség népei számára csak viszálykodást kamatozhatott.

Kelet-Közép-Európa újkori történelmének leglényegesebb, az európai kontextus szempontjából a legmeghatározóbb törése tehát 1918-ban következett be a Habsburg birodalom felbomlásával. A korábbi lefojtott és részben kompenzált gyűlöletek, revánsok, szeparatizmusok és irredentizmusok ezzel a hatalmi fordulattal teljesen szabad teret nyertek. Most már nem kellett tekintettel lenni egy nagyobb egység érdekére. Az 1920-22-ben létrejött Kis-Antant sem a térség védelmét szolgálta, hanem az utódállamok magyarellenes érdekeit volt hívatott védeni. A térség közös érdekei elsikkadtak az új államok partikuláris érdekeinek útvesztőjében. Erre döbbent rá a korábbi monarchiabeli viszonyoknak és a magyar nemzetiségi politikának egyik legkövetkezetesebb bírálója Jászi Oszkár ís a Károlyi féle köztársaság bukását követő emigrációjában. A Bécsi Magyar Újságba írt cikkeiből kiábrándultság árad, mert szerinte az új viszonyok a látszólagos pozitívumok ellenére is sokkal áldatlanabbak, mint a korábbiak voltak, mert az addigi ellentétek – állampolitikai szintre emelkedvén – példátlan gyűlölködéssé és ellenségeskedéssé, a szabadság korlátozásává fajultak az utódállamok uralta térségben.

Míg a Habsburg-birodalomban leginkább két pólus felől eredtek a politikai hibák gyökerei, a birodalom felbomlása után annál több hibaforrást lehet számbavenni. Többet, mint ahány állam vette birtokba 1918-ban a térséget. Közép-Európa egyetlen egy nemzete sem állt helyt a terület védelmének politikai próbáján. A két világháború között eltelt húsz „békeév” alatt egyetlen egy nemzeti politika sem tett erőfeszítéseket az ellentétek békés és időtálló, tehát a szembenálló felek számára kölcsönösen elfogadható rendezésére. Beneš elnöknek 1938. október 6-án, lemondásának napján, volt azonban egy, talán önkritikusnak mondható megállapítása, amikor rádióbeszédében beismerte a müncheni egyezménnyel Csehszlovákiát ért politikai katasztrófa okát. Úgy vélte, hogy a bekövetkezett változás – az etnikai elvet követő területi átrendeződés – talán meghozza a szomszédos népek kapcsolatában a békességet. Persze nem egészen világos, hogy ez a megállapítás Beneš esetében a józan felismerés pillanata volt-e, vagy a bosszúra készülődés kezdete, mert beszédének következő mondatában már a tisztán csehek és szlovákok által lakott államról szólt, amely későbbi intoleráns nacionalista politikájának sarkköve lett. Jellemző azonban, hogy a mai csehszlovák hivatalos történelemszemlélet Benešnek ezt az akkori kijelentését kapituláns álláspontnak tartja. Persze tragikusnak mondható az is, hogy Benes – akit sokan a közép-európai politika rossz szellemének tartanak – egy olyan hatalmi diktátum következtében jutott erre a megállapításra, amelyhez hasonló körülmények között jött létre Trianonban Magyarország számára az első világháború utáni békekonstrukció.

Ma már nemigen vitatott tény, hogy a második világháború oka az első világháborút lezáró békerendszer csődjében, azaz születési hibáiban keresendő. A hibák keletkezésének mozgató elve az volt, hogy a győztes államok és szatellitjeik totális győzelmet akartak aratni a legyőzőnek felett. A versaillesí békerendszerben azonban nem csupán a győztesek korábbi aspirációi nyertek kielégítést, hanem ebben gyökerezett annak az oka is, hogy az összes közép-európai állam, tekintet nélkül az első világháború után megszerzett pozíciójára, a fasizmus játékszerévé vált.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően az utódállamokba – főleg Csehszlovákiába – került német népességnek a fordulattal megrendült korábbi társadalmi státusza. Az addigi természetes központ – Bécs és Ausztria, amely szintén nehezen emésztette az új helyzetet – már nem tölthette be korábbi funkcióját. Mind az utódállamok németjeinek egy része, mind a császárját elűzött Ausztria egy erős és „új önbizalmat” adó pártfogóra szorult. Ezt keresés nélkül is Hitler kancellársága alatt a totalitarizmus felé haladó Németországban lelte meg. Hasonlóképpen a közép-európai államoknak a hitleri Németországgal kialakuló szövetségi kapcsolatára is szinte kizárólag a nemzetihatalmi helyzetük erősítésének szándéka a jellemző. Függetlenül attól, hogy ezek a vágyak mennyire voltak igazságszerűek és jogosak, vagy mennyire voltak túlhajtottak és agresszívak. A szlovákok nem cseh- és magyarellenességük miatt léptek német-szövetségre, sőt azért sem, hogy a németek egyedüli csatlósaként vehessenek részt Lengyelország lero-hanásában, hanem azért, mert beérett politikai igényük az önálló állam megalakítására, és akkor ezt csak ebben a szövetségben valósíthatták meg. Magyarország nem az „ellenségem ellensége a szövetségesem” elve alapján egyezkedett Olaszországgal és Németországgal, hanem vissza akarta szerezni az 1918-ban elszakított területeinek azt a részét, amelyen több, mint hárommillió lelket számláló magyar népesség élt. Igaz, sokkal inkább örült volna annak, ha ezt a célt Anglia támogatásával éri el. A románok amiatt kötöttek szövetséget Hitlerrel, hogy minél többet megtarthassanak az etnikailag még csak részben bekebelezett Erdélyből, visszaszerezhessék az időközben – immár – a Szovjetunió által ismét elfoglalt Besszarábiát, megfelelő súllyal léphessenek fel az 1878-ban San Stefanóban ajándékba kapott Dobrudzsa megtartásáért és esetleg szert tegyenek további területekre is (Transzisztria). A horvátok nem csupán szerbellenességük miatt paktáltak le Hitlerrel, hanem önállóságuk megszerzése végett is. Sztálin és Hitler 1939 augusztusában ratifikált paktuma is ilyen jellegű volt, amely a Szovjetunió számára a balti-államokra és Kelet-Lengyelországra vonatkozóan még a második világháború után is biztosította a hatalmi előnyöket, A Csehszlovák Köztársaság felett sem csupán amiatt csaptak össze a hullámok, mert útjában állott a hitleri Németországnak. A köztársaságnak 1938 októbere és 1939 márciusa között bekövetkezett széthullását olyan mértékben idézték elő a nemzeti-hatalmi okok, mint amilyen mértékben érvényesültek az ilyen csehszlovák törekvések a szomszédos nemzetekkel szemben az ország határainak meghúzásakor 1918-ban. Kivételt ezalól a Cseh-Morva Protektorátus megalakítása jelent, azaz a cseh országrészek München utáni területének hitleri okkupációja, valamint Lengyelország Hitler és Sztálin általi lerohanása.

Hitler közép-európai szövetségesei csak a szomszédaik rovására akartak és tudtak kicsikarni előnyöket. Lényeges területfoglaló lehetőségeket azonban csak a „Margarethe I.” haditerv helyezett kilátásba, számítva – nyilván a Kállay-kormány politikája alapján – Magyarország hűtlenségére. Egy ilyen esetben a hitleri csapatok még 1943-ban megszállták volna az országot, Magyarország északi és délkeleti területét Szlovákia valamint Románia között osztották volna fel, feltételezhetően Csehszlovákia és Románia korábbi – 1918-19-es – területi igényei szerint. Ebben az esetben Magyarország úgy járt volna, mint Csehország 1938-39-ben. A különbség csupán az volt – illetve lett volna -, hogy Csehszlovákia 1938-39-ben nem választhatott két lehetőség között.

Mivel az 1918-ban bekövetkezett hatalmi átrendezés a térség nemzeti-hatalmi ellentéteit nemzetközivé tette, ezért a nemzetiségi politika alakulásában a kül- és belpolitikai hatások arányát kell vizsgálnunk. A térségben az ellentétek elmélyülését főleg az okozta, hogy a három utódállam – Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia – területén hozzávetőlegesen tízmillió lelket számláló német és magyar népesség került kisebbségi helyzetbe.

Tudvalevő, hogy a második világháború előtti Csehszlovákia politikája – mivelhogy viszonylag demokratikus kül- és belpolitikai keretek között zajlott – a kisebbségi jogok biztosítása szempontjából pozitívan különbözött a köztársaság második világháborút követő nemzetiségi politikájától. Az okát azonban nem valamilyen elvont demokratikus hagyományokban, sem a belpolitikai körülményekben kell keresnünk, hanem a nemzetközi feltételekben. Az 1945-48 közötti csehszlovák belpolitikai berendezkedés ugyanis nem különbözött lényegesen az 1918-38 közötti pluralista rendszertől, azonban a külpolitikai körülmények annál inkább eltértek. 1919-től a Saínt Germain-í kisebbségvédelmi kötelezvény miatt külpolitikai okok és nem kevésbé az ország nemzetközi presztízsének a védelme irányította Csehszlovákia nemzetiségi politikáját. Főleg az, hogy az új országot, amely a nemzetek önrendelkezése elvének deklarálása kíséretében jött létre, ne nyilváníthassák a nemzeti kisebbségek elnyomójává. Ez tulajdonképpen pozitív kényszer volt a nemzetiségi kérdés demokratikus kezelése érdekében. A második világháború után semmilyen külső fék nem működött, ezért az ország politikai vezérei – pártállásra való tekintet nélkül – még totálisabban akarták kihasználni a győztes státusz adta lehetőségeket mint azt 1918-ban tették. Nemcsak, hogy nem kellet tartaniuk külső mérséklő tényezőktől, hanem inkább a gátlástalanságnak kedveztek a körülmények. Mert az újkori európai hagyományoktól a hitleri vagy a sztálini módszerekhez hasonlóan idegen megoldáshoz, az etnikai totalitásra alapozott tisztán szláv állam eszményének a megvalósításához a csehszlovák politikusok messzemenő nemzetközi támogatást kaptak. Az elképzelésük semmivel sem volt hívebb az európai hagyományokhoz, mint a korábbi – Hitler nevével fémjelezett – nemzeti, illetve faji totalitás, amely felett a világ éppen akkor ült győzelmi ünnepet. Az elképzelés valóra váltásához hozzákezdeni is csak az említett „példaképek” módszereinek az átvételével lehetett: a legalapvetőbb emberi jogok és polgárjogok megtagadásával: homalanítássál, elűzéssel, kitelepítéssel, lincseléssel, halálbakergetéssel, terrorral. A második világháború utáni csehszlovákiai „apartheid” egyik enyhébb megnyilvánulása az volt, hogy az utcán felpofozták vagy kopaszra nyírták azokat, akik hangosan magyarul beszéltek. Ezzel kapcsolatban írta 1946-ban Fábry Zoltán: „A győzők, megszabadulva az antifasizmus erkölcsi balasztjától, a fasizmust, mint a hatalmi princípium legtökéletesebb formáját, egyszerűen kisajátították általános használatra.”

Kelet-Közép-Európa etnikai térképének „végső” átformálására a Csehszlovák politika nemzetközi támogatást élvezett, A győztes hatalmak a németek kitelepítését – főleg Csehszlovákia szorgalmazására – jóváhagyták, illetve Potsdamban elrendelték. Igaz, ez nem vonatkozott a végrehajtás módszerére. A magyarok teljes kitelepítését azonban csak a Szovjetunió támogatta, az USA és Nagy-Britannia ellenezte. Erre a mozzanatra kell fölfigyelnünk, mert a második háború utáni „Endlösung” elvű csehszlovák nemzetiségi politikának egyetlen fenntartás nélküli támogatója a Szovjetunió volt, amely – ha a hitlerizmus átmeneti korszakát nem számítjuk – az egyedüli totalitárius állam volt az európai kontinensen. Tehát a totális megoldás támogatója csak a totalista állampolitika egyik gyakorlója lehetett.

Ez az egyik magyarázata annak, hogy a csehszlovák politika, mely már a Barbarossa hadművelet előtt is elsősorban a Szovjetunióban látta restaurációs (és revanš) politikájának leghatékonyabb támogatóját, 1943 decemberében miért éppen a Szovjetuniótól kapta meg az elvi beleegyezést ahhoz, hogy a magyarokat és a németeket azonos mértékben fogják kitelepíteni, és miért nem kapott hasonló biztosítékot az Egyesült Allamoktól és Angliától. Ez utóbbi két hatalom ugyan 1943-ban szintén egyetértett a németek részleges – a bizonyíthatóan háborús bűnöket elkövetett egyének – kitelepítésével, de demokrata mivoltuk miatt nehezen emésztették meg ezt a kérdést. Fölvetődött ugyanis, hogy a kitelepítés, a szülőföldről való elűzés náci megoldás. Beneš elnök végig attól tartott, hogy az amerikaiak ahelyett, hogy támogatnák a németek kitelepítését, inkább a Münchenben megállapított határok stabilizálását fogják szorgalmazni. A csehszlovák emigráció előtt elméletileg két lehetőség nyílt: vagy megpróbálja kiforgatni a humanista ellenvetéseket, vagy erőszakhoz folyamodik. Ez utóbbi módszert azonban csak a Szovjetunió segítségével lehetett átvinni a gyakorlatba.

1945 februárjában Beneš P.B. Nicholsszal, a londoni csehszlovák kormány mellé rendelt angol kormánybiztossal folytatott beszélgetésében a Foreign Office-nak a kitelepítéssel kapcsolatos óvatoskodására azt a választ adta: „Erről Moszkvában fogok tárgyalni, esetleg közvetlenül megegyezem Moszkvával és majd magunk hajtjuk végre.” Persze ez nem csupán a londoni kormány álláspontja volt, minderről megegyeztek még 1943 végén a moszkvai emigrációban lévő csehszlovák kommunisták gottwaldi vezetésével.

Figyelemre méltó mozzanat, hogy 1945 februárjában a Szovjetunió is tétovázni látszott a szélsőséges Csehszlovák követelmények további támogatásában. Ez azonban csak taktika volt szovjet részről annak érdekében, hogy a csehszlovák nem kommunista emigrációval szemben jobban éreztesse fölényét, és hatalmi elképzelése érdekében megzsarolhassa a be-nesi vezetést.

Az ország emigrációban élő politikusai – még talán a moszkvaiak sem – láthatták eló’re, hogy a szovjet orientációnak milyen utóhatása lehet. Az akkori támogatásért, amelyet a Csehszlovák nacionalizmus kapott a Szovjetuniótól, nagy árat kellett fizetni: a Szovjetunió hatalmi fennhatóságának az elismerését, annak minden következményével, tehát Csehszlovákiának 1968. augusztus 21-én bekövetkezett szovjet katonai le-rohanásával együtt is, amikor – Kundera szavaival élve – darabokra tépték a nemzet személyi igazolványát, a cseh kultúrát.

Alapvetően téves lenne azonban egy olyan következtetés, hogy Közép-Európa keleti felének szovjet uralomba való hajtásáért a csehszlovák politika a felelős. Esszénk kezdetén is hangsúlyoztuk, hogy az itt élő nemzetek közös felelősséget viselnek azért, hogy a totalitárius rendszerek játékszerévé váltak. Igaz, a felelősség időszakonkénti súlyában van némi különbség. Mint ahogy a második világháború előestéjén a térség politikai átrendezését is csak a hitleri Németország hozzájárulásával és védnökségével lehetett elérni, úgy a második világháború végével az utódállamok által óhajtott újrarendezést csak a Szovjetunió hatalmi szavával lehetett véghezvinni és kezességével tartósítani. A nyugati hatalmak ugyanis egy etnikailag igazságosabb és humánusabb rendezésre mutattak hajlandóságot, amely viszont az utódállamok erőszakos céljainak nem felelt meg. Ez az a mozzanat, amely a térség politikai bekebelezésében behozhatatlan előnyökhoz juttatta a Szovjetuniót. Ez felért egy katonai győzelemmel.

Nem csupán Csehszlovákia, hanem Románia esetében is hasonló volt a helyzet. A Szovjetunió a románokat nemzeti-hatalmi érdekeik alapján közönségesen megzsarolta: vagy bevonják a kormányba a román kommunistákat, vagy nem kapja meg az ország a szovjet támogatást Észak-Erdély visszacsatolásához.

Egyedül Magyarországnak nem volt választási lehetősége – hasonlóképpen, mint 1938-39-ben a cseheknek a németekkel szemben. Ez azonban nem jelent kivételt és csak erősíti azt a megállapítást, hogy a térség a nemzeti és a nemzeti-hatalmi ellentétek miatt szinte eszmélet és a védekezésnek minden jele nélkül – főleg saját hibájából – jutott a fasizmus totalitásából a kommunisták totalitásába.

Az Európába való visszamenekülési kísérletek kudarca: az 1956-os magyarországi forradalomnak a szovjet hadsereg általi vérbefojtása, az 1968-as „prágai tavasz” katonai és politikai felőrlése és az 1981. december 13-án Lengyelországban a közélet újrapluralízálására tett kísérlet elnyomására végrehajtott, a Szovjetunió diktálta katonai puccs, és a bevezetett szükségállapot mindennél jobban bizonyítja, hogy Kelet-Közép-Európa teljességgel ki van szolgáltatva a Szovjetuniónak és védhetetlen. Ez me-mentó Nyugat-Európa számára ís.

A közép-európai népek közösségében rejlő védelmi erőt mind a magyarok, mind a csehek még a múlt században fölfedezték. Ezt az eszmét hirdette František Palacký cseh történész és politikus és erről volt meggyőződve br. Eötvös József csakúgy, mint már 1848-ban Perczel Mór, de leginkább a magyar diplomácia Párizsban tartózkodó irányítója, gr. Teleki László. A magyarokat az oroszok nyugati terjeszkedésétől való rettegés mérsékelte törekvéseikben, főleg az 1830 novemberében kitört oroszellenes lengyel függetlenségi harc vérbefojtása miatt. A cseheket pedig hosszú ideig a német birodalmi aspirációktól való félelelem korlátozta – ahogyan azt Palacký pontosan kifejtette a „frankfurti levél”-ben. Ezek a felismerések azonban a 19. század vége felé fokozatosan háttérbe szorultak, a 20. században pedig teljesen elsikkadtak a partikuláris nemzeti-hatalmi érdekek útvesztőiben. Pedig a magyarok sem csak az orosz terjeszkedéstől tartottak, mint ahogy a csehek sem csak a németekétől. Palacký éppen e két hatalom közötti felőrlődés ellen látott védelmi lehetőséget Ausztriában, azaz a Habsburg birodalomban. És a félelmek teljesen beigazolódtak a hitleri fasizmus alatti német terjeszkedéssel, majd nem sokkal azt követően a szovjet hatalmi szféra Közép-Európai kiterjesztésével.

A második világháború után a német és a magyar kérdést elég sajátos, de nem példátlan módon igyekeztek megoldani Csehszlovákiában. Előkép volt kettő ís: a sztálini megoldás, amelyet a Szovjetunióban alkalmaztak például a krími tatárok széttel építésekor, vagy a K.H. Frank-féle fasiszta tervezet, amely a csehek Csehországból való kitelepítésével számolt, így biztosítva életteret a németeknek. Ha az utóbbira gondolunk, tudatosíthatjuk a csehek németellenes érzéseinek és politikájának egyik objektív okát. Csakhogy még a legtárgyilagosabb okok is, ha azok nem a közvetlen önvédelmet, mondjuk ellenállási harcot váltják ki, hanem ezekkel igyekszünk magyarázatot keresni megelőző vagy revanš jellegű hatalmi intézkedésekre, nem jelenthetnek felmentést az erőszak és a brutalitás vádja alól. Hová jutott volna a világ, ha a hitleri koncentrációs táborok minden áldozatáért hasonló bosszút vettünk volna? A második világháború után nagyon messze kerültünk a térség problémáinak megoldásától és rohamléptekkel távolodtunk Európától.

Ha a német kérdés csehszlovák megoldásán keresztül szemléljük a magyar kérdést, akkor ez utóbbi megoldatlan maradt, aminek nem csak az az oka, hogy csupán a magyarok részleges kitelepítését sikerült végrehajtani.

A csehszlovákiai magyarok helyzetének a rendezését nem segítették a későbbi körülmények sem. 1948 februárjában az országban proszovjet puccs zajlott le. Az a kommunista párt vette át a hatalmat, amely 1945-től a kormánykoalíció tagjaként aktívan részt vett az ország nacionalista politikájának az alakításában, de amely már 1944 végétől – a Szovjetunió beleegyezésével – elöljáró szerepet töltött be a magyarellenes propagandában, és amely 1945. február 28-án, a szovjet csapatok által elfoglalt terület szlovák kommunistáinak a konferenciáján, Kassán meghirdette a háború utáni szlovák „Lebensraum” tervét. Ez a terv a magyar kisebbség által lakott terület szervezett elfoglalásával, szlovákosításával és a magyar lakosság elűzésével számolt, hivatkozva a szlovák területi ősíség hipotézisére. Ezt a programot Gustáv Husák adta elő, aki 1969 áprilisa óta a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára és 1975 óta köztársasági elnök, tehát a jelen politikájának aktív irányítója. 1948-ban azonban más kelet-közép-európai országokban is beállt a kommunista diktatúra és ezzel új nemzetközi helyzet alakult ki. Ha a háborút követő három évben a nyugati hatalmak fékező hatása miatt nem lehetett a kitelepítéssel végérvényesen megszüntetni a magyar kérdést, akkor a kommunista hatalomátvétel után azért sem lehetett megvalósítani ezt a tervet, mert a Szovjetunió megtiltotta, hogy a kommunistává vált országok közötti ellentétek nyíltan kifejezésre jussanak.

Hangsúlyozni kell, hogy az 1948-as kommunista puccsot követő enyhülés az addigi magyarellenes csehszlovák politikában nem a lenini nemzetiségi politika állítólagos humanista tartalmának vagy a kommunisták internacionalizmusának a következménye, hanem annak, hogy a Nyugattal szemben demonstrálni kellett a proletár nemzetköziséget és a kommunista egységet. Tehát hasonlóan nemzetközi politikai kényszer következménye volt, mint a két világháború közötti Csehszlovákia nemzetiségi politikája.

A kommunista hatalomátvétellel azonban nem csupán a korábbi aggresszív megoldási lehetőség ment füstbe, hanem minden más ésszerű politikai lehetőség is, amelynek az oka a társadalom pluralista fejlődését lehetetlenné tévő politikai rendszer lényegéből, az egypártrendszerböl és a totalitarizmusból adódik. Az azonban tény: 1948 után, a kommunista hatalomátvételt követően, jelentősen tompult a magyarellenesség éle. Níncs kizárva, hogy azoknak van igazuk, akik a magyarellenes hagyományok alapján azt állítják, hogy a kommunista rendszer, antidemokratizmusa ellenére is, több védelmet nyújt a csehszlovákiai magyaroknak, mint a szabadabb, tehát a demokratikusabb politikai viszonyok. Ezt az állítást, a mai csehszlovák társadalom tudati viszonyainak és politikai kultúrájának feltételei mellett, nincs módunkban ellenőrizni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a demokratikus körülmények legalább legális önvédelmi lehetőséget biztosítanak és megteremtik az értelmes kibontakozás politikai lehetőségeit, amelyről szó sem lehet a diktatúrában vagy a totalitárius rendszerben. Némi tapasztalatunk azonban van a múltból. Tudjuk, hogy az 1945-48 közötti nemzeti-demokratikusnak nevezett korszakban, amikor még működött a politikai pluralizmus, semmilyen védelmet sem kaptak a magyarok, hanem ellenkezőleg: a magyarok nyílt üldözése az összes politikai párt által elfogadott program volt, amelyet a szlovák egyházak is egyértelműen támogattak – leghevesebben a szlovák evangélikus egyház. A jelenleg uralkodó kommunista párt is ezt a programot hirdette meg. Persze ez a gyűlölettel és erkölcsi torzulásokkal terhelt háború utáni időszak volt. Sokkal elgondolkodtatóbb, hogy az 1968-as demokratizálódási folyamat Szlovákiában olyan magyarellenes közhangulatot teremtett és olyan magyarellenes agitációnak adott teret, amelyet a háború utáni magyarüldözés szenvedő alanyai rémülettel azonosítottak korabeli élményeikkel.

Valóban, védelmet tud-e nyújtani a kommunista rendszer a csehszlovákiai magyar kisebbségnek a többségi nemzet aggresszív nacionalizmusával szemben? A nyílt konfliktusokat meg tudja és meg akarja akadályozni. Nemcsak a „proletár nemzetköziség” kényszerű biztosítása miatt, hanem mert ez a politikai rendszer – az osztályharcnak álcázott hatalmi harc kivételével – nem viseli el a konfrontációt. De nem nyújt és nem nyújthat védelmet a többségi nemzet olyan nemzeti-hatalmi törekvéseivel szemben, amelyeknek az útjában áll a magyar kisebbség. Főleg amiatt nem tudja megvédeni ettől a nemzeti kisebbséget, mert nem is akarja, mert ezeknek a politikai törekvéseknek maga az egyeduralkodó párt a kezese. Ez az egyik legfontosabb pontja a hatalom és a többségi nemzet között kialakult íratlan társadalmi szerződésnek, amely tulajdonképpen kényszerűen jött létre.

1945 után, amikor a kommunisták még csak részben birtokolták a hatalmat, két fő pillérre támaszkodott a hatalmat átvenni készülő párt és a társadalom között kialakuló szeződés: a dolgozók szociális és osztályhatalmi érdekeinek a védelmére, valamint a Szovjetunió által nyújtott segítségre a hitlerizmus feletti katonai győzelem kivívásában. Ez utóbbi tényben azonban túlsúlyba jutott annak a segítségnek a hangoztatása, amelyet Csehszlovákia a Szovjetuniótól kapott a magyarok kitelepítésére. Az 1946-os parlamenti választásokat megelőzően Szlovákiában éppen ez volt a kommunista párt egyik legfontosabb kortesszólama. Az 1950-es és 60-as években ez az utóbbi szempont azonban annyira háttérbe szorult, hogy csaknem elfelejtődött. Sőt, megszűnt a hatalom és a társadalom közötti íratlan szerződéses kapcsolat is, amely törvényszerűen vezetett az 1968-as reformfolyamathoz. A megújhodási folyamat elnyomásával egy-ídőben a hivatalos hatalom arra törekedett, hogy az 1945 utáni értelemben újítsa meg a társadalmi szerződést. Ebben mindenekelőtt helyet kellett biztosítani a lakosság többségének megfelelő fogyasztói igények kielégítésének. Ez ugyan nem éri el a jóléti társadalom színvonalát, de megfelel a fejlett ipari társadalom igényeinek. A fogyasztói szempontokkal párhuzamosan azonban meg kellett, és folyamatosan meg kell győzni arról a cseh és a szlovák lakosságot – tehát az állam többségi, államalkotói jogokat élvező nemzeteit – hogy a nemzetállam szuverenitásának és egységének a védelme a párt alapvető érdeke, és ez csak a Szovjetunió kezességével valósítható meg. Ez utóbbinak Csehországban mind a mai napig a leg-sarkalatosabb pontja annak a bizonygatása, hogy a hárommillió német kitelepítése az országból 1945 után elsőrendű nemzeti érdek volt, a nemzeti és demokratikus forradalom következménye. Az országnak így létrehozott tisztán nemzeti jellegét és az esetleges német revanš elleni védelmet csak a Szovjetunió biztosíthatja. Mivel Szlovákiában a német-kérdést cseh ügynek tekintik, ezért törvényszerűen más szempontok szerint igyekszik a hivatalos hatalom kiépíteni a társadalmi szerződés alapjait. Itt ezért, a már említett 1945. február 28-Í konferencián meghirdetett szlovák élettér programot tekintik szerződési alapkőnek. A megvalósítás egyik iránya Szlovákia zajos építése – „a husáki mű” – a föderáció keretei között. Másik pedig a magyar kisebbség csendes fölszámolása, amelyre kitűnő lehetőséget biztosít a totalitarista jellegű központi irányítás és a hatalom diktatórikus gyakorlása. Ugyanis a párt a megfogalmazója – minden egyéb mellett – a nemzeti kisebbség által lakott területen a hátrányosan megkülönböztető gazdaságpolitikának, a kisebbséggel szemben gyakorolt művelődéspolitikának, valamint a jogokat megnyirbáló, többnyire titkos utasításoknak is.

Egy apró mozzanat bizonyítja, hogy a hatalom egyértelműen tudatosítja, kinek az érdekében, és kik ellenében kell gyakorolnia a nemzetiségi politikát, illetve kit kell ezáltal megnyernie. Csehszlovákiában, legális magyar nyelvű kiadványban, ugyanis óvatosan hallgatnak Husák 1945. február 28-án elmondott beszédének a magyarokat érintő részéről. Az 1944-es szlovák nemzeti felkelésről írt könyvének magyar nyelvű fordításából többek között ez is kimaradt. Viszont ha szlovák nyelven méltatják ezt az eseményt, nem felejtenek el kitérni a magyarokat érintő kijelentéseire sem.

Tudatosítani kell, hogy a többségi nemzet nacionalizmusa ellen az összehasonlítathatatlanul demokratikusabb első Csehszlovák Köztársaságban sem létezett hathatós védelem. Az a politikai rendszer többségi érdekű demokrácia volt. Ezen nemcsak politikai többséget kell érteni, hanem nemzeti többséget is. Tehát a többségi nemzet érdekei szerint berendezett politikai rendszer volt, emiatt az osztályérdekek azonossága sem volt elegendő ahhoz, hogy – mondjuk – a nemzeti kisebbség burzsoáziája felsorakozhasson a többségi nemzetek burzsoáziájának érdekeit képviselő politikai pártok mögé. Egyetlen jelentős politikai pártnak sem állt érdekében a magyar nemzeti kisebbség védelme. A nemzeti kisebbségek pártjainak alig volt eshetőségük arra, hogy befolyásolják a kormánypolitikát.

Valószínű, hogy 1918-ban az ország élére került csehszlovák politikusoknak – leginkább Masaryknak és Benesnek – a demokráciáról alkotott elképzelésével nem fért volna össze a nemzeti kisebbségek totális elnyomása, mégha jelenlétüket szükséges rossznak is tartották. Demokrácia-eszményük ugyanis a politikai és a személyi szabadság eszményéből eredt. Csakhogy ezeknek a szabadságjogoknak az intézményítése folyamán és kollektív jogokká való transzformálásakor – amely az államszervezési folyamat törvényszerű tartozéka – könnyen megtörténik, hogy az alapelv: a demokrácia, túlságosan specifikussá válik, attól függően, hogy milyen kiválasztási (prioritási) elv szerint szervezik az államot. Ha a demokráciát korlátozó elv nemzeti – válhat nemzeti demokráciává; ha osztályszempontú – válhat szocialista vagy népi demokráciává. Az ilyen korlátozás azonban nem a Nyugat vívmánya. Hasonlóan korlátozott demokrácia – a nemesi demokrácia – már a középkorban is létezett Közép-Európában. Ám sokkal elfogadhatóbb lenne, ha inkább a demokrácia eszménye hatna korlátozóan a kiválasztási elvek szabad érvényesülésére. Tehát a szocialista demokrácia inkább demokratikus szocializmus lehetne, a nemzeti demokrácia pedig demokratikus nemzetközösség vagy patriotizmus.

A demokrácia nemzeti jellegű korlátozására példaként említhetjük Krofta, csehszlovák külügyminiszter 1936-ban tett nyilatkozatát. Szerinte a Csehszlovák Köztársaság a csehek és a szlovákok közös műve (ezt a megfogalmazást ma is gyakran használják), amely tény a két nemzet számára olyan különjogokat biztosít az államban, amelyre a területén élő nemzeti kisebbségek nem tarthatnak igényt. E nyilatkozat magyarázat nélkül is elég egyértelműen utal a többségi nemzet felé részrehajló demokráciára. De példa erre Beneš elnöknek az emigrációban és utána, a „nemzeti és demokratikus forradalom” korszakában képviselt német és magyarellenes politikai koncepciója is. Persze, ez már inkább antidemokratikus és totalista volt. A kommunisták elképzelésétől csak annyiban különbözött, hogy kommunistaellenes is volt. A demokráciának nemzetivé torzítása hasonló hajlamokat követel, mint a szocializmus eszméjének nemzeti szocializmussá ferdítése: a teljes cinizmust.

A többségi nemzet érdekei által korlátozott demokrácia eszméje nem a második világháború körüli válságos időszakban bontakozott ki, Jelei már mutatkoztak az ország deklarálását követő hónapokban is. A meghirdetett „keleti Svájc” hangzatos programmal szemben jogos kétségek merültek fel a csehszlovákiai kisebbségek köreiben. Ismeretes, hogy még Masaryk elnök ís miként intette mérsékletre Vavro Šrobárt, Szlovákia teljhatalmú miniszterét a magyar kérdésben tanúsított türelmetlensége miatt: „Lassan kell szlovákosítani, hogy ne váltsuk ki a nemzetközi közvélemény ítéletét.”

Gyorsan-e vagy lassan? Ez csupán módszertani kérdés és nem lényegi. Nem befolyásolja azt az elvet, hogy fel kell számolni a magyar kisebbséget Csehszlovákiában. Akad-e ma olyan szlovák vagy cseh, aki ettől a mérsékelt módszertől pozitívan eltérőt, tehát kisebbségvédelmi nemzetiségi politikát tud vagy mer ajánlani? Mindeddig még a rendszerrel szembenálló nonkonformista értelmiség sem próbálkozott ezzel nyilvánosan. Még a legtoleránsabb szlovákok és csehek sem jutottak el oda, nem adtak hangot azon véleményüknek, hogy a kisebbségeknek az állam és a többségi nemzet által elősegített megszűnése helyett a kisebbségi helyzet megszüntetését, a nemzeti kisebbségnek a többségi nemzettel azonos államalkotói rangra való emelését, azaz jogi megoldást javasoljanak. Ez alól csak az 1968-as reformév jelent kivételt. A kollektív egyenjogúság eszméje ugyanis nem gyökerezett meg a térség hagyományaiban. Ha néha Palacký után is hallható volt ez az eszme, visszhangtalan maradt. Az emigrációban élő Kossuth Lajos Duna-menti konföderáció elképzelése, az osztrák szociáldemokrata Renner, a magyar radikális demokrata Jászi Oszkár föderáció tervezete szinte nyomtalanul sikkadt el a történelem süllyesztőjében. A kelet-közép-európai történelmi nemzetek önállóságának virágkorában, a középkorban, ez ugyanis még nem volt kérdés, tehát senki sem foglalkozott vele. Amikor a nemzeti eszme megújult, akkor egyszerre mindegyik nemzet inkább önmagával volt elfoglalva, mintsem az etnikai kapcsolatok türelmes rendezésével. És amikor – főleg 1918 után – égető problémává vált a nemzeti kisebbségek védelme, ezt csak a kisebbségek szorgalmazták. A többségi, illetve az uralkodó vagy a győztes nemzetek soha nem tartották időszerűnek a kollektív egyenjogúság kérdését.

Európa egyébb régióiban azonban a nemzetiségi problémát is meg kellett oldani, elsősorban össztársadalmi érdekből. Rendezték a finn-svéd kapcsolatot, amelynek a történelmi előzményei a leginkább hasonlítanak az itteni nemzetiségi viszonyokhoz. Az etnoregionális mozgalmak ellenére is sokkal rendezettebb a flamand-vallon viszony, mint bármelyik kelet-közép-európai nemzeti kisebbség helyzete. A svájci nemzetiségek együttélését lehet a legpéldásabb jogi rendezésnek tekinteni. Sőt, a közelmúltban – Franco halála után – a spanyolországi történelmi etnikumok helyzete is regionális érdekeik törvényes biztosítása felé közeledik. Mindez persze kelet-közép-európai szemmel nézve, mert az említetteknek lehet, hogy ettől eltérő a véleményük. Igaz viszont, hogy a kelet-középeurópai kisebbségek a nyugat-európaiaktól teljesen eltérő körülmények között keletkeztek, mert a modern nemzetté válás korszakának csúcspontján – a 20. század elején – nemzetközi erőszakkal hozták őket létre.

A Habsburg-monarchia széthullásakor a nemzetiségi kapcsolatok a birodalmon belül annyira ziláltak voltak, hogy valóban más nem következhetett be, csak az államalakulat szétesése. A felbomlás nyomán azonban – amint azt már említettük – az új nemzeti kisebbségek létrehozása miatt új, mind a mai napig megoldatlan ellentétek is keletkeztek. Az eltelt csaknem hetven évben ennek a feszültségnek a feloldására – amelynek részét képezné a magyarokkal való kiegyezés is – alig történt lényeges kísérlet. A német-kérdést sem oldották meg, inkább csak megszüntették a kitelepítéssel. A feszültségfeloldó kísérletek szempontjából Jugoszlávia jelent némi kivételt az önigazgatási elv bevezetése következtében és amiatt is, hogy a titóisták már 1943-ban programot hirdettek a különböző nemzetiségek közötti toleranciára. Viszont az összes utódállam elzárkózik attól, hogy tárgyilagosan nézzen szembe a magyar-kérdéssel.

A tárgyilagosság persze megkövetelné, hogy a rendezésnél három szempontot vegyenek számításba a felek: a területi rendezés lehetőségét, valamint a közigazgatási és az alkotmányjogi megoldást. Csakhogy az utódállamok számára az első szempont teljességgel elfogadhatatlan, a másik kettő pedig csupán olyan szűk keretek között, hogy mint megoldás csaknem kizárható. Ezért hasonló a helyzet, mint a dualista monarchiában, ahhol a számottevő hatalmi körök számára szintén elfogadhatatlan volt a dualista hatalmi rendszer pluralistává változtatása. A monarchia széthullásának példája, valamint a második világháborút megelőző területi átrendezés is arra figyelmeztet, hogy ha ez a feszültségteremtő tényező nem szűnik meg, az első adódó alkalommal dezínte-gráló erővé válik. Ha a kisebbségek erőszakos beolvasztására tett kísérleteket vagy a karhatalmi úton lebonyolított kitelepítésüket nem tekintjük az ebből levonható tanulság gyakorlat megnyilvánulásának – mint ahogy nem is tekinthetjük -, akkor valóban alig van nyoma annak, hogy az elmúlt évtizedek folyamán a térség politikusai bölcsebbekké váltak volna. Annak ellenére ez a helyzet, hogy egyre többen jönnek rá, főleg a Magyarország és Csehszlovákia alkotta térségben: koncepcionális hiba volt szétverni a Habsburg birodalmat, mert csak ez tudta volna megvédeni ezt a geopolitikai területet az egyhatalmi szupremációtól. Akár a Szovjetuniótól, akár a hitleri fasizmustól. Dehát éppen a nemzetihatalmi elvakultság ministrált a Monarchia temetésénél. Ezért még mielőtt a helyzetünk felett síránkozni kezdenénk, a térség népeinek a saját korábbi és mai magatartásából kell levonni a tanulságot. Csupán, ha ez végbement, írhatjuk le némi reménnyel az alábbi feltételezést: Közép-Európa védelme és értelmes jövője csak egy olyan szövetségi rendszerben képzelhető el, amely hasznosítja a „megboldogult” Osztrák-Magyar Monarchia és az azt követő új hatalmi helyzet hibáiból és előnyeiből levonható konzekvenciákat. Az ehhez vezető lépéseket a most uralkodó politikai rendszerben is meg lehetne tenni. Például azzal, hogy a szomszéd államok kölcsönösen alkotmányukban elismernék a területükön élő nemzeti kisebbségek kettős kötődését, a kettős hazát: a lakóhely szerintit és a nemzeti kultúra által adottat. Vagy úgy, hogy a gazdasági és a stratégiai előnyök elvét ne alkalmaznák egymással szemben – mint tették az utódállamok határainak meghúzásakor, vagy legutoljára Csehszlovákia Magyarországgal szemben a bős-nagymarosi vízlépcső építése kapcsán, vagy a nemzetközi úti és vasúti forgalomban. Persze a KGST-től egy sokkal Őszintébb érdekközösség csupán a kommunizmust, azaz a szovjet uralmat követő olyan korszakban válhat valóra Kelet-Közép-Európában, amelyben visszatérünk mind gondolkozásunkban, mind gyakorlatban az európai hagyományokhoz. Akkor talán itt is megvalósítható lesz egy olyan kapcsolatrendszer, amely felülemelkedik a par-tikularizmusokon és az államok közötti hivatalos kapcsolatok mellett helyet kapnak a nemzetek közötti baráti kapcsolatok is.

Az 1918 előtti időszakban a magyar politikában nem volt egyedi jelenség, hogy a többségi nemzet politikusai a nemzeti kisebbségek, illetve a kisebbségi nemzetek pártjára álltak. Természetesen volt ennek pártpolitikai oka is – a választókért folytatott harc. De sok politikai gondolkodót és közéleti személyiséget politikai és etnikai meggyőződése vitte erre. A magyar „márciusi fiatalok” nyilvánítottak elsőként ilyen magatartást 1849-ben Európa első nemzetiségi törvényének jóváhagyása érdekében. Ennek legmarkánsabb példáját Mocsáry Lajos tanúsította (akinek szülőháza a mai Szlovákiában, Losonc közelében düledezik szégyenszemre, emléktábla nélkül), valamint Jászi Oszkár és az általa vezetett polgári radikálisok. Csakhogy ez a példa nem lett ragadós az 1918-ban megváltozott hatalmi körülmények között. Az új államok politikusai között nem akadtak ilyenek. Igaz, gesztusok itt-ott előfordultak. Ilyen volt Masaryk elnök egymillió koronás ajándéka a kisebbségi magyar kultúra fejlesztésére. Emanuel Radl objektív politológiai munkássága azonban már fehér hollónak számít. A két világháború közötti csehszlovák kommunisták nemzetiségi politikáját nem etnikai meggyőződés és nem a politikai rendezés óhaja hatotta át, hanem az osztályharc és a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiája. A második világháború után azonban a baloldali szolidaritás is teljesen kiveszett, hiszen a Csehszlovák Kommunista Pártból kizárták a magyar nemzetiségű tagokat.

Az 1945 utáni Csehszlovákiában a magyarokkal szimpatizáló nyilvános színvallásokat könnyedén megszámolhatjuk a kezünkön. Ezeknek két alapvető jellemvonását határozhatjuk meg: nem politikusi körökből eredtek és nem elvi, hanem inkább módszertani kérdésekben foglaltak
állást.

1947-ben az evangélikus cseh-testvér egyház lapjaiban, a Kresťanské revueben és a Kostnické jiskryben két lelkész, Miřejovsky és Ricán ítélte el több cikkben a magyarok csehországi deportálásának embertelen körülményeit. 1968-ban, amikor a magyarellenesség – más nézetekkel egyetemben – ismét szabad utat kapott, Dominik Tatárka író és Zora Jesen-ská műfordító szólalt meg, józanságra intve a szlovák közvéleményt. 1969 tavaszán szép tanújelét adták a cseh fiatalok demokratikus gondolkodásuknak, midőn a csehszlovákiai ifjúsági szervezetek szövetségének prágai alapító kongresszusán a vita berekesztéséig amellett szálltak síkra, hogy joga legyen a nemzeti kisebbségek ifjúságának is saját szervezetet alakítani. Ezt a jogot ugyanis Szlovákiában a demokratizálási folyamat idején is mindvégig megtagadták a magyar kisebbségtől. Majd 1982-ben tört meg ismét a jég, amikor letartóztattak a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában végzett tevékenységem miatt. Először a Prágában működő polgárjogi csoportosulás, a VONS (Igazságtalanul Üldözöttek Védelmi Bizottsága) tiltakozott a bebörtönzésem ellen, 1984-ben a második letartóztatásomat követően pedig már négy szlovákiai értelmiségi is, Milán Šimečka és Miroslav Kusý filozófus, Jozef Jablonicky történész, valamint Ján Čarnogursky jogász szólalt fel a védelmemben. Elsősorban azt kifogásolták, hogy a hatalom üldözéssel akarja elhallgat-tatni azokat, akik nyíltan felvetik a problémákat. Tehát főleg a szólásszabadság érdekében foglaltak állást. Engem azonban a magyar kisebbség védelmében kifejtett tevékenységem miatt fogtak le, ezért a velem való szolidaritás akarva-akaratlanul a kisebbség ügyében való megnyilvánulás is volt.

Kevés is és sok is az említett néhány eset. Szám szerint kevés, mert elsikkad a hatását azonnal kompenzáló ellentétesen gondolkodó tömegben, és ezért aligha járul hozzá a politikai kultúra szintjének emeléséhez. Az említett hagyományok miatt azonban sok is, mert ennyit sem lehetett volna elvárni. Minden csehnek, de főleg szlováknak, aki a magyarokkal – elsősorban a magyar kisebbséggel – bármilyen nyilvános formában szolidáris, azzal kell számolnia, hogy mind a hatalom, mind a nemzet egy része elítéli. Az ilyen állásfoglalás ugyanis nemcsak a hivatalos hatalom érdekeivel, direktíváival és tilalmaival ütközik, hanem a nemzet évtizedeken keresztül tendenciózusan kialakított közvéleményével és manipulált elvárásaival is. Sem a szlovák nacionalista hagyományok, sem a cseh beneši és gottwaldi hagyományok továbbvivöí nem fogadták elismeréssel a négy szlovákiai értelmiségi levelét. Ez nem csoda, mert ugyanez a közvélemény a Jogvédő Bizottság tevékenységét is a hivatalos hatalom véleményével csaknem összhangban ítélte meg: írredentának, az ország egységét fenyegetőnek, legjobb esetben is nacionalistának, túlzónak vagy időszerűtlennek tartotta. Továbbá, vagy egyáltalán nem, vagy csak kelletlenül fedezte fel a kisebbségvédelemben az emberi jogok védelmet. Emiatt tekintem hihetőnek a politikai rendőrség tisztjétől 1985 októberében hallott kijelentést – amelyet nem fenyegetőleg mondott, hanem inkább reális lehetőségként -, hogy nem okozott volna gondot megszervezniük a szlovák munkások körében olyan tömeggyűlések sorozatát, amelyen elítélték volna a magyar kisebbség érdekében kifejtett polgárjogi tevékenységemet. Hiszen tudhatom – mondta a tiszt -, hogy milyen érzékenyek a szlovákok erre a kérdésre. Csupán azt nem hiszem el neki, hogy azért nem tették, mert tekintettel voltak a magyar dolgozókra, akik ezzel oktalanul „beszennyeződtek” volna. Sokkal valószínűbb két más ok. A hatalom által szervezett akciókat a lakosság zöme gyanakvással fogadja, ezért feltételezhető, hogy a támadás visszafelé sült volna el – ez az ismert bumerángeffektus. Igaz, hogy a magyarokat egy ilyen nyílt támadás még jobban megfélemlíthette volna, de egyes szlovák vagy cseh körökben talán még nemkívánt szimpátiát is kiválthatott volna. A hatalom elnyomó tevékenysége persze így ís keltett némi együttérzést, ha nem is egyértelműen a magyar kisebbség iránt, de a jogvédelmi tevékenységben jelenlévő civil kurázsi miatt. Ám az is elképzelhető, hogy csupán a kommunista párt taktikáját alkalmazták: ha egy problémáról nem beszélnek, olyan, mintha nem létezne. A nemzetiségi kérdésben minden konfliktus rossz fényt vet a kommunista hatalomra, mert lerántja a leplet a „proletár nemzetközösségi” és a „lenini elvek” valódi hátteréről, amelynek a lényege a hatalomért folytatott harc.

Magyar körökben is eltérő véleményeket váltott ki a csehek és szlovákok szolidaritása. A vélemények közül azok a figyelmeztetőek, amelyek a hagyományos nemzeti szemléletet tükrözik. Azok, amelyek gyanúsnak tekintették, hogy a Bizottság és a Charta között kapcsolat, elvi közösség alakulhat ki, és azt is, hogy csatlakoztam a Chartához. Többen úgy vélték, hogy a bebörtönzésem által kiváltott cseh és szlovák szolidaritás az egész ügynek „csehszlovák érdekű” irányt adhat. Egyes egészen szélsőséges magyar vélemények az induló cseh-szlovák-magyar dialógust a magyar nemzeti érdekek elárulásának tekintették. A megegyezés elvét valló magyarok is becsapástól tartottak és arra figyelmeztettek, hogy azok a cseh és szlovák értelmiségiek, akik a két világháború között a fasisztaellenes megmozdulásokban a magyar antifasiszták harcostársai voltak. 1945-ben mind elárulták ezt a fegyverbarátságot és a kiszolgáltatott magyar kisebbség ellen fordultak. Kevesen akadtak olyanok, akik úgy vélekedtek, hogy ez a második nyilvánosság szintjén kialakuló kapcsolat talán egy újabb alkalom lehet a három nemzet között oly sokszor megszakadt hídépítési kísérletek folytatására. Be kell vallanom, én is szkeptikus vagyok.

Valóban csak feltételes módban, csak mint szükséges lehetőségről és nem többről lehet beszélni, egy magyar-szlovák-cseh kozmopolita kapcsolat kibontakozásáról. Egy olyan kapcsolatról, amely a szemléletek affinitásán, szellemi rokonságon és Kelet-Közép-Európa demokratikus átrendezésében való megegyezésen alapul. Ez a bizonytalansági tényező elsősorban amiatt nagy, mert a két nemzet között kialakítható civil kapocs ütközik a mindenkori csehszlovák hivatalos hatalom érdekeivel. A mai hivatalos hatalom Csehszlovákiában – még inkább mint a korábbiak – egyértelműen tagadja az utódállamok magyar kisebbségei által még az első világháború után megfogalmazott hagyományos „híd-eszmét.” Amely pedig – ha nem is így nevezve – 1975-ben Helsinkiben részévé vált az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia Zárónyilatkozatának. Ezt az eszmét nem csupán azért veti el a csehszlovák politika, mert a magyar kisebbséget végleg leírni szándékozik. Nyomós okot ad neki erre a magyarországi hivatalos politika liberális irányzata amely nincs ínyére, és amelynek hatása e „híd” révén könynyebben érvényesülhetne Csehszlovákiában. Természetesen a híd-eszme tagadása nem csupán na-cionális és ideológiai okokkal magyarázható, hanem összefügg ez a totalitárius hatalom igényeivel: minden nem ellenőrizhető civil tevékenység elnyomásával. Ezzel szemben a magyar kormány – annak ellenére, hogy a csehszlovákokkal azonos politikai rendszert képvisel – a nemzeti kisebbségek híd szerepét nemcsak hogy nem ellenzi, hanem belefoglalta nemzetiségi politikájának programjába is, amint ennek 1985-ben tanújelét adta mind az ottawai emberi jogok konferencián, mind a budapesti Kulturális Fórumon.

Csehszlovák részről a nemzeti kisebbségek híd szerepének az elutasítása nemcsak azáltal nyilvánvaló, hogy nem fordul elő a hivatalos említésekben, hanem kimondottan ís. Ľudovít Pezlár, Szlovákia párt-főideológusa 1983. májusában a Csehszlovákiában megjelenő magyar irodalom kiadóhivatalában, a Madách könyvkiadóban tett hivatalos látogatásakor utasította el a híd-eszmét, azzal magyarázva állásfoglalását, hogy a nemzetek közötti kapcsolatok ápolására csak a két ország – Magyarország és Csehszlovákia – kormánya jogosult. Tehát kimondottan csak a két állam, illetve azok hivatalos szervei, intézményei tarthatnak kapcsolatot, amely nem bontható le az egyéni kezdeményezés szintjére. A cseh-magyar, szlovák-magyar nemzeti kapcsolatok civil fejlesztése nem kívánatos. Ebbó’l az is érthetővé válik, hogy miért korlátozzák olyan nagy mértékben a Csehszlovákiából Magyarország felé irányuló turistaforgalmat is, amely 1982-ben az 1981-es forgalomnak csak 49 %-át tette ki, a további években ez alig változott, 1986. első félévében pedig 1985. első félévéhez viszonyítva ismét 25 %-kal csökkent.

Figyelemre méltó, hogy e hivatalos államnacionalista szemléletnek hódol a csehszlovák közvélemény egy része mind otthon, mind az emigrációban. Ez abban nyilvánul meg, hogy a hivatalos szemlélettel összhangban az államok közötti kapcsolatot magyar-csehszlovák viszonylatban a nemzetek közötti kapcsolat elé helyezi. Míg a hivatalos szemléletet elsősorban az magyarázza, hogy a nemzeti kisebbségek hozzájárulásával bontakozó kapcsolatok hatalmilag csaknem ellenőrizhetetlenek, a nemhivatalos nézet kizárólag nacionalista gyökerű. Azért tud ebben közös nevezőre jutni a hivatalos szemlélettel, mert Közép- és Kelet-Európában az államok kiterjedése nem fedi az etnikai területet. Vagy az egyik nagyobb, vagy a másik, és ez rendkívül zavarólag hat az utódállamokban, így a Csehszlovákiában is uralkodó nemzetállam eszmére. Tehát ebben a vonatkozásban az állami totalitás csökkenti ezt a zavaró hatást, mert látszólagosan növeli a nemzetállam egységét.

De végül is aligha az állam merevsége miatt vagyok borúlátó, hanem főleg azért, mert a csehszlovák ellenzéki körökben sem uralkodik kedvező légkör a híd-eszme terjedésére.

Aki például csatlakozott a Charta 77 polgárjogi nyilatkozathoz vagy elutasítja a jelenlegi hivatalos politikát és egyúttal nonkonformísta vagy demokarata is, nem biztos, hogy tudatilag felkészült a hagyományos hatalmi szemlélet kritikus értékelésére.

A mindenkori hivatalos hatalom által kialakított csehszlovák szemlélet a magyar kérdésben a bismarcki elképzeléshez áll a legközelebb: az ország nemzeti egységét az erősíti leginkább, ha feszültségben él a szomszédos nemzettel (lásd a német-francia viszonyt 1871 után). Ez a tudatosan létrehozott helyzet azonban a nem népszerű hatalomnak némi megbocsátást is eszközöl a közvéleménynél, mert a nemzeti-hatalmi érdekek védelmét látja a hatalom feszültségteremtő direktíváiban. Ugyanis a hatalommal csaknem mindenki képes cinkos kapcsolatba lépni, ha nacionalista ügyről van szó.

Néha hihetetlen okokkal is lehet feszültséget kelteni. Egyik ilyen volt a Lengyel Dénes által feldolgozott magyar legendák és mondák szlovák nyelvű fordítása, amely 1981-ben a Tatran Könyvkiadó gondozásában jelent meg „Zázračný jeleň” (Csodaszarvas) cím alatt. A kiadóhivatal főszerkesztőjét megbírságolták a könyv miatt, mert a párt politikai bizottságának véleménye szerint e mondák sértik a szlovák nemzet érzelmeit. Korábban, 1976-ban a szlovák kormány is a tudatos feszültségkeltés eszközéhez folyamodott. Megtiltotta, hogy Szlovákiában hivatalosan megünnepeljék a magyar függetlenségi mozgalmak egyik legnagyobb alakjának, II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulóját. A fejedelem kassai sírját és borsi szülőházát – mindkettő a mai Szlovákia területén fekszik – megkoszorúzó magyar kormányküldöttség hivatalos fogadását is visszautasította. Ugyanekkor a csehországi Jindřichův Hradecban (Neuhaus), ahol Rákóczi a jezsuita kollégium növendéke volt, a prágai magyar nagykövetség és a cseh kulturális minisztérium közösen koszorúzta meg a kollégium épületén elhelyezett emléktáblát. Az eseményekkel párhuzamosan a szlovák lapok arról jelentettek meg cikkeket, hogy a Rákóczi által vezetett szabadságharc a szlovák nép érdekei ellen irányúit.

A feszültségkeltő intézkedések a hivatalos hatalomtól származnak. A csehszlovák ellenzék túlnyomó többsége viszont éppen ezzel a hatalommal áll szemben. Zömmel amiatt, mert nem engedi kidomborodni a csehszlovák, illetve a cseh és a szlovák hagyományok nemzeti vagy vallási jellegét, és a társadalmi megnyilvánulásokat a mindenkori szovjet érdekek és a saját hatalmi érdekei szerint korlátozza. Csakhogy az ilyenfajta ellenzékiség még valóban nem biztosítéka a demokratikus, vagy a független gondolkodásnak. Például a jelenlegi hivatalos hatalmat elvető körökben Szlovákiában gyakorta azért ítélik el a sztálinizmus miatt hírhedt „50-es” éveket, mert akkor szűnt meg a magyar kisebbség brutális elnyomása, amellyel párhuzamosan számolták fel a szlovákság államjogi egyenjogúsításának – a föderációnak – az eszméjét és vetettek börtönbe szlovák politikusokat, valamint tompították az 1944-es szlovák németellenes nemzeti felkelés nemzeti jellegét. Ez a körülmény alapozta meg azt a szélsőséges véleményt is – amelyet ezúttal fölösleges részletezni -, hogy a többségi szlovák nemzet nagyobb elnyomástól szenved, mint a magyar kisebbség. Igaz, ez elméletileg elképzelhető lenne, amint az is valóság, hogy 1969 után a népesebb cseh nemzet helyzete hátrányosabban alakult, mint az alig egyharmadnyi létszámú szlovákságé. Ennek persze az az oka, hogy Csehországban volt a góca és a mozgatója annak a demokratikus folyamatnak, amelyet 1968 augusztusa után, a Szovjetunió katonai beavatkozása hatalmi szóval elnyomott. A magyar kisebbség viszonylatában azonban ez lehetetlen. A magyar kisebbség elnyomása nem a szovjet hatalmi politika vetületeként jelentkezik – ez csak az elnyomás mértékét és formáit szabja meg, A kisebbségre nehezedő különböző nyomások okát – amint azt már említettük – a cseh, illetve a szlovák nemzeti-hatalmi célkitűzésekben kell keresni.

A mai hivatalos hatalom, amelyet totalista elemekkel keveredő diktatúrának tekinthetünk, természetszerűen átvett bizonyos totalista jellegű elemeket a fasiszta és a sztálinista közelmúltból. Sőt, a kommunista hatalomátvételt megelőző korszak is nagy hajlandóságot mutatott erre. Hiszen a tisztán szláv állam nemzeti-faji rémeszménye, amely a második világháború vége felé született a csehszlovák politikusok fejében és 1945 után részben meg is valósult, szintén az átvételt bizonyítja. Ezt az eszményt – természetesen – a kommunisták, már csak a Szovjetunióra való tekintettel is, hangosabban hirdették, mint a más pártállásnak. És midőn 1948-ban hatalomra jutott a kommunista párt, ezt az elvet úgy építette be a hatalmi politikai gyakorlatba, hogy megfeleljen a proletár internacionalizmus és a leninizmus követelményeinek és mindenkor összhangban legyen a Szovjetunió érdekeivel. Például Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkársága éppen akkor adott jelet a szlovák isko-laügyí minisztériumnak arra, hogy indítsa be a szlovákiai magyar iskolák gyorsított fölszámolását, amikor 1977-ben a Szovjetunióban, a nyelvészek taskentí konferenciáján, sürgették a nem orosz iskolák erőteljes ruszifiká-cióját.

A hivatalos hatalommal szembenálló különböző csehszlovákiai nem-hivatalos ellenzéki körök politikai profiljának bonyolultságát mutatja, hogy sem a prágai Charta ’77 polgárjogi csoportosulás szerteágazó tevékenysége és potenciális szándéka ellenére, sem más ellenzéki körök nem foglaltak állást az ország magyar kisebbségének helyzetével kapcsolatban. Persze, ez nem csupán azt jelenti, hogy peremjellegűnek tartják ezt a kérdést, hanem egyúttal azt is, hogy a kérdés is bonyolult és ezért nehezen alakítható ki róla olyan állásfoglalás, amelyet el tudnának fogadni az egyes résztvevő felek. Charta-dokumentummá ugyanis csak olyan irat válhat, amelyet a kiadásába bevont csehszlovák felek közösen elfogadnak. Ez alapjában véve helyes elv, mert demokratikus jellegű) de nem biztos, hogy demokratikus szellemű eredményhez vezet. Elég a résztvevő felek egyikének ellenvéleménye ahhoz, hogy a kísérlet meddővé váljon. Vagy ami még rosszabb: a hivatalos kommünikék közhelyeket és általánosításokat ismételgető színtjére sülylyedjen. A cseh ellenzék számára ugyan a magyar kérdés messzebb eső és kevesebb szenvedély fűzi őket hozzá. A szlovák ellenzék ezt közelebbinek érzi és ezért nehezebben is birkózik meg vele. Mivel a csehszlovákiai magyarság Szlovákia területén él, alig képzelhető el érdemleges álláspont ebben a kérdésben, ha ez csak cseh ellenzéki körökből származik. A magyar kisebbség ügyében – a hozzá fűződő nemzeti-hatalmi érdekek miatt – alig várható egyetértés a különböző ellenzéki körökben. És minden ilyen állásfoglalásnak akkor van értelme, ha egyeztethető a magyar kisebbség ellenzéki gárdájának nézeteivel is, s ha a Charta ’77 keretében jelenik meg.

A magyar kisebbség ügyében ezért gyakorlatilag csak egyéni megnyilatkozásokra lehet számítani, amelyek azonban annál értékesebbek lehetnek. Csakhogy ebben az esetben is alig várható olyan állásfoglalás, amely túllépne a puszta megállapítás szintjén és demokratikus megoldást javasolna. A mai nemzetiségi politika bírálata, ha nem csupán megállapító, hanem okfejtő is, nem térhet ki a folyamat, tehát az előzmények elemzése elől. Ilyen analízis nélkül a jelenlegi helyzet érthetetlen vagy félremagyarázható, mert fedve maradnak a folyamat tendenciái. A tendenciák feltárása viszont olyan érzékeny csehszlovák nemzeti-hatalmi érdekeket is érintene, amelyeknek objektív kritikai elemzésére kis kivétellel felkészületlen a mai nemhivatalos csehszlovák nyilvánosság.

Ezt a véleményemet úgy írom, mint a Charta ’77 egyik aláírója és nem bírálója. Ez a véleményem nem a Charta ’77 aláírása után alakult ki, hanem korábbi tapasztalataim alapján, amelyekről már a könyvemben, a ” Kutyaszórító”-ban is írtam. Amit itt felrovok, az szerintem nem a Charta hibája, hanem a csehszlovák társadalom egyik sajátossága, amelyet a Charta profilja, illetve az egész csehszlovákiai nemhivatalos ellenzék visszatükröz.

Ebből úgy látszik, hogy Közép-Európának ezen a tájékán nemigen javultak a népek megbékélésének a feltételei. Pedig az itteni nemzetek történelmi tapasztalatai egyre hasonlóbbak. A lengyel és a magyar történelem évszázadokon át húzódó párhuzamai és kapcsolatai nyilvánvalóak. A sokáig külön hatalmi régiókban zajlott magyar és cseh történelem – immár csehszlovák történelem – is egyre több hasonlóságot mutat. 1968 augusztusától – Csehszlovákia katonai lerohanásától – számítva pedig a szovjet típusú hatalmi rendszerben szerzett lengyel, magyar, cseh és szlovák tapasztalok betetőződtek. Az 1956-os magyarországi forradalmat Csehszlovákiában sokan még a magyarok második világháborús vereségének a vetületében látták. Azaz a vereséget szenvedett hagyományos magyar politikai erők és társadalmi osztályok lázadását – ellenforradalmát – vélték felfedezni az 1956. októberében lezajlott forradalomban. A novemberi katonai beavatkozást pedig emiatt logikus következménynek tartották. 1968. augusztusában azonban egyértelműen bebizonyosodott, hogy a háború végén győztesként kezelt s a Szovjetunió által messzemenően támogatott Csehszlovákia is ugyanolyan alárendeltje a szovjet hatalmi érdekeknek, mint a háborút vesztett Magyarország. Véleményem szerint az 1948 utáni korszaknak ez a legkegyetlenebb, de egyben legtanulságosabb tapasztalata. Ettől kézenfekvőbben nem lehetett volna bizonyítani a kelet-közép-európai nemzetek hasonló sorsát.

Elég pontosan tudjuk, hogy az itt élő nemzetek közötti ellentétek hogyan keletkeztek. Viszonylag pontosan ismerjük a kelet-közép-európai tragédia több mint egy évszázados folyamatát. És az is nyilvánvaló, hogy ha a monarchiabéli viszonyokért leginkább az osztrák és a magyar politikát hibáztathatjuk, akkor a monarchia felbomlása óta a térségben uralkodó viszonyokért elsősorban az utódállamok politikája felelős. Az általuk előadott kívánságok szerint készültek ugyanis a térség állapotát leglényegesebben befolyásoló nemzetközi döntések. Ha ez utóbbit tudatosítjuk, talán adódik némi reményünk arra, hogy csökkenjen valamelyest e térség népeinek kiszolgáltatottsága. Csak ez siettetheti visszatérésünket – legalább szellemileg – Európához. Mert amíg egyik oldalon a bizalmatlanság, a másik oldalon a hajthatatlanság fog uralkodni, nem sok reményünk marad közös érdekű európai jövőnk alakítására.

Fábry Zoltán, csehszlovákiai magyar közíró és kritikus, talán világirodalmi vonatkozásban is párját ritkító antifasiszta életművében a fasizmust jelölte meg az európai kultúra és hagyományok eltiprójaként. A fasizmust azonban nem tekintette időben és térben behatárolható egyedi jelenségnek. Meghatározása szerint a fasizmus az emberi értékrendben be-áílt olyan torzulás, amelyről lehetetlen azt állítani, hogy a fasiszta katonai hatalmak fegyverletételével 1945-ben legyőzték. Még akkor sem, ha a második világháború csúcspontjára jutott militáns és genocid fasizmus volt a nagy ellenség. Fábry, aki nem egy ország, hanem Európa polgárának tartotta magát, a fasizmust Európával állította szembe: az eszmével, a kulturális hagyományokkal, az újkori európai kontextussal: a demokráciával, pluralizmussal, antibarbarizmussal, szabadsággal, személyiségvédelemmel, erőszakelleniséggel, antitotalitarizmussal. Szerinte: „Az európai törvény: a szabadság. És ez a törvény kiveti magából a terrort, a diktáturát, az egypárt rendszert, a fasizmusnak ezt a létalapját.” 1946-ban írta le ezeket a szavakat „A vádlott megszólal” c. politikai iratában, amelyet a kollektív vád alá helyezett csehszlovákiai magyarok védelmére írt (és eljuttatott a cseh és szlovák kulturális és szellemi élet minden jelentős személyiségének, akik kivétel nélkül válasz nélkül hagyták. – Nem ártana, ha most, negyven év távlatából a mindenkori címzettek elolvasnák ezt a megrendítő szöveget.)

Állítsuk élesebbre optikánkat az imént idézett megállapítás vizsgálatára, mert ez ma még időszerűbb, mint négy évtizeddel ezelőtt volt. Cáfolhatjuk ugyan a terrort, tagadhatjuk a diktatúrát. Az előbbit nevezhetjük eltökéltségnek, az utóbbit: rendnek. Hagyományainktól és politikai kultúránktól függ, hogyan nevezzük. Az egypártrendszer létezését azonban a politikai gyakorlat bizonyítja. Tapasztalatunk ezzel kapcsolatban Fábryt igazolja.

Az egypártrendszer egyetemesebben megfogalmazva: antipluralizmus. De így már a demokrácia lényegesen nagyobb deficitjét jelenti, mint a politikai pluralizmus hiánya. A pluralizmus a legeurópaiabb hagyomány újkori történelmünkben. Amely társadalomban a pluralizmus hiánybetegsége ütötte fel a fejét, abban haldoklik az európai lélek. A pluralizmus jelentése azonban sokkal mélyebb és szerteágazóbb, mint hagyományos politikai értelmezése, a politikai pluralizmus. Ennek lényege a többpártendszer, azonban csupán a demokráciának a politikai gyakorlatban való érvényesítésére szolgál. Fontos, nélkülözhetetlen eszköze, de önmagában nem való arra, hogy a demokrácia eszméjét a társadalmi tudat működőképes részévé tegye. Mert bár alapeleme az eltérő politikai nézetek és érdekek egyidejű létezése, ezeket a többségi elv szerint, hegemonisztikusan rangsorolja. Mivel a politikai pluralizmus is az egyéni és a politikai szabadságjog eszméjének a tövéről fakad, ezért nem tartalmazza a kollektív egyenjogúság és egyenrangúság – kollektív önigazgatás – elvét. Igaz, mindenki számára egyénileg biztosítja a politikai szabadságot, de nem tudja biztosítani, hogy az egyes kollektív érdekek népesebb kollektívák érdekei által ne legyenek majorizálhatók. Az egyéni szabadság joga és a kollektív jog persze nem zárja ki egymást, mint ahogy az egyéni szabadság sem áll ellentétben az önigazgatás – kollektív önigazgatás elvével. Sőt, ellenkezőleg! Egyidejű létezésük biztosíthatja a demokrácia eszményének társadalmi kiteljesedését.

A politikai pluralizmus ott alakult ki, ahol mindenekelőtt szociális és politikai-ideológiai konfliktusokat kellett megoldani s nem az egymás mellett létező kollektív történelmi-kulturális-hatalmi érdekeket kellett összehangolni. Kelet-Közép-Európa fejlődésében a klasszikus konfliktusok mellé a nemzeti – nemzeti-hatalmi – ellentét azonos súllyal társult. Olyan szervezett csoportellentétekben jelentkezett, amelyeket pusztán az egyéni és politikai szabadságjogok tiszteletben tartásával nem lehetett megoldani. Ez eleve azt jelentette, hogy a politikai pluralizmus, tehát a többségi elvű demokrácia nem volt kielégítő rendező elv, mert nem biztosíthatta a különböző nemzetek és etnikumok kollektív érdekeinek egyenjogú érvényesülését. Tehát a rendszerből hiányzott az önigazgatói nemzeti pluralizmus elve. A múlt század második felében megszilárdult parlamenti demokrácia ezért sem tudta összehangolni az Osztrák-Magyar Monarchia egyes nemzetiségeinek – nyelvi nemzeteinek az érdekeit, így történhetett meg, hogy 1868-ban a magyar országgyűlés a nemzetiségi képviselők demonstratív kivonulása ellenére is megszavazta a nemzetiségi törvényt. A politikai rendezőelvek között a nemzeti az utolsó helyen szerepelt és ráadásul többségi elvű volt: ezért nem kisebbségi, illetve nemzetiségi jogokkal segített, hanem kisebbségi helyzettel sújtott.

Nem áll szándékomban most ítéletet mondani ezekről a viszonyokról, inkább azt akarom felróni, hogy ennek a tanulságnak a hasznosítása a mai napig késik. A nemzetek önrendelkezési joga mellett – amelyről tudjuk, hogy elsősorban az 1918-ban keletkezett utódállamok hatalmi érdekeit szolgálta – az önigazgatói nemzeti pluralizmust érvényesítő politikai rendezőelv máig idegen a térség politikai erőitől. Megítélésem szerint Kelet-Közép-Európában az önigazgatói nemzeti pluralizmus és a politikai pluralizmus együttes érvényesítése teremtheti meg a nyugati politikai demokráciához hasonló demokrácia eszményének politikai keretét.

Az a tény, hogy a térségnek 1918-ban bekövetkezett politikai átrendezése ott is tömeges lélekszámú új nemzeti kisebbségeket hozott létre, ahol ez az etnikai viszonyok alapján könnyen elkerülhető lett volna, azt jelenti, hogy nem az alapvető nemzeti ellentétek megszüntetése volt a cél. Csak a nemzeti hegemónia átcsoportosítása történt a többségi elvnek más nemzetek előnyére való alkalmazásával. Tehát valójában nem demokratikus rendezésről volt szó, mert a nemzeti elvű többségi demokrácia a totalitás irányába mutató hegemonizmus.

Ezt a felismerést mindenképpen hasznosítanunk kellene a térségben folytatott politizálás során. Itt ugyanis csak akkor érvényesülhet a demokrácia elve, ha a politikai pluralizmus mellett – a többségi nemzetek és a nemzeti kisebbségek (vagy még pontosabban: a többségben levő nemzetiségek és a kisebbségben levő nemzetiségek) azonos kollektív jogainak érdekében – az államok alkotmányával biztosított lesz az önigazgatói elvű nemzeti (nemzetiségi) pluralizmus is. Ha Kelet-Közép-Európában a majdan ismét lehetséges demokrácia többségi nemzeti elvű – a többségi nemzet előnyeit biztosító – marad, akkor a totalitarizmus veszélye állandósulni fog és a nemzeti kisebbségek irredentizmusa vagy elszakadási szándéka, valamint az állam és az ország iránti illojaliása nem szűnik meg. Fábry Zoltán írta: „A kisebbségi jog: a demokrácia próbája. Amikor egy demokráciában megszűnik az autonóm képesség, eltéríthetetlenül rálépett a barbarizmus útjára.”

A kelet-közép-európai országok politikai gyakorlatában a pluralizmus iménti értelmezésének nincsenek hagyományai. Sőt, ellenkezik az eddigi hagyományokkal, mert az önigazgatást biztosító nemzeti pluralizmus rendezőelvként való alkalmazása törvényszerűen a többségi nemzet nemzeti-hatalmi érdekeinek demokratikus korlátozását, a hatalom megosztását jelentené. Tehát a nemzeti kisebbségek kisebbségi helyzetének megszüntetését, azaz társadalmi, politikai és államjogi (államalkotói) egyenjogúsításukat, amely gyakorlatilag autonómiát jelent. Vagy ettől is többet, a mindenre kiterjedő azonos jogokat (tehát: nem egyenlő, hanem azonos), amely a jogegyenlőségnek a nemzeti pluralizmus elve szerinti érvényesülését jelentené.

Most pedig térjünk vissza a legelején feltett kérdésre: Kelet-Közép-Európában az európaiság valóság-e, vagy csupán megálmodott eszme?

A válasz nem bíztató. Nemcsak a térség államaira, illetve nemzeteire oktrojált monolitikus politikai rendszer és az európai hagyományoktól idegen szovjet hatalmi fennhatóság távolítja az itt élő nemzeteket Európától, hanem a saját történelmükben gyökerező okok is: a nemzetihatalmi érdekek szerint korlátozott pluralizmus és demokrácia hagyományai. Ezek a hagyományok a totalitárius rendszer által felerősödve működnek a csehszlovákiai magyar kisebbséggel szemben érvényesülő többségi nemzeti törekvésekben ugyanúgy, mint a hasonló román aspirációk a Romániában élő magyarokkal szemben. Ezek a körülmények legalább annyira veszélyeztetik az Európa-eszmét, mint a keletközép-európai térségben uralkodó monolitikus hatalom. A térség nemzetei között hagyományozódó feszültségek, a máig élő nemzeti-hatalmi ellentétek ugyanis automatikusan biztosítják a térség kiszolgáltatottságát. A Szovjetunió csak úgy tudja zavartalanul állandósítani befolyását, ha a románok elnyomják az erdélyi magyarokat; ha Magyarország és Románia között hivatalosan is feszültség uralkodik; ha Magyarországon a nemhivatalos ellenzék bírálni kényszerül a hivatalos hatalmat azért, mert az tétlen a kisebbségben élő magyarok ügyében, s ha a magyar kormány – a szomszédos kormányok óhajának is eleget téve – megpróbálja elnyomni ezt az ellenzéket; ha korlátozzák a Csehszlovákiából Magyarországra (vagy Lengyelországba) irányuló turistaforgalmat; ha Csehszlovákiában a magyarok azzal vannak elfoglalva, hogy védjék kisebbségi jogaikat; ha a csehek és a szlovákok attól tartanak, hogy a magyar kisebbség nem lojális az ország iránt, és így tovább. Ez azonban nem a hagyományos oszd meg és uralkodj elve, amelyet joggal vethetünk a Habsburg-ház szemére. Ők szintén a dinasztia érdekeit védték, de ez egybeesett a térség keleti és nyugati határainak a védelmével is. És ezek között, ha sok buktatóval, de a mindenkori európai hagyományok szerint éltek és fejlődtek a nemzetek.

Közép-Európa nemzetei azonban a közös érdektől elfordulva, rohamosan taszítódtak a mai kiszolgáltatottság felé. A Szovjetuniónak ma nem kell új ellentéteket szítania szatellitjai között, elég, ha nem hagyja elaludni a saját maguk által kimunkált nemzeti viszályokat. Ez az uralko-dási elv korábban egybeesett az itteni nemzetek természetes politikai térségének a védelmével, ma már azonban növeli a kiszolgáltatottságukat és egyenes arányban csökkenti önvédelmi képességüket. Ezen belül az egyes államok politikai vezetői csak ügyeskedni képesek. Az időnként ismétlő-dővazallusi hűségeskütételnél a Szovjetunió vezetőinek vagy az egyes országok kormányai mellé kirendelt helytartóknak a színe előtt esetleg egymásra licitálnak, hogy így biztosítsák pozíciójukat és hatalmuk tágabb határait. Hogy a hagyományos szomszédi ellentétek sínpárján haladva, legitimitásukat megteremtő előnyöket csikarjanak ki maguk s alattvalóik számára, de a többiek kárára. Ezért esik innen távol és egyre távolabb Európa.

Pozsony, 1986. június-augusztus

Duray Miklós