Miroslav Kusý: A nem-szlovák jelenség

Miroslav Kusý: A nem-szlovák jelenség*         
(Könyv: Csehszlovákiai nonkorformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről, 1989)  

Munkám tárgya a mai Csehszlovákia nemzetiségi politikájának néhány alapvető kérdése, elsősorban a mai magyar nemzetiség helyzetének összefüggésében. Ezzel elmélkedéseim keretei is adottak. Nem foglalkozom tehát a történelmi reminiszcenciák, a létező nemzeti reszentimen-tumok és kölcsönös ellenségeskedések, a két etnikum „nemzeti jellegének” kérdésével, de a csehszlovák hivatalos szövegek proklamációinak elemzésével sem.

Nem vagyok eléggé felkészült – és nem is szándékozom – részletekbe menően feltárni a Csehszlovákiában élő nemzetek és nemzetiségek tényleges helyzetét, aminek alapján lehetséges lenne a szlovákiai magyar kisebbség specifikus helyzetének sokoldalú megítélése. Ezért csak arra szorítkozom, hogy elemezzem a mai nemzetiségi politika valóságos kiindulási pontjait, valamint a nemzetiségi politikának a mai csehszlovákiai létező szocializmus hatalmi praxisában való érvényesítését. Ami a dolgok tényleges állását illeti, elsősorban azokról a számomra hozzáférhető csehszlovák hivatalos adatokból indulok ki, amelyek két ”reprezentatív” kiadványban találhatók meg: az SZSZK Kulturális Minisztériumának 1985-ben kiadott brosúrájában – Nemzetiségek Csehszlovákiában (Národnosti v Československu) /!./ és a szlovák kormány mellett működő nemzetiségi titkárság 1984-es összefoglaló jelentésében – Adatok és tények a Szlovákiában élő nemzetiségekről (Údaje a fakty o národnostiach žijúcich v SSR) /II./.

Az ilymódon meghatározott tematikai kereteken belül elsősorban két kérdéssel foglalkozom:

Lehetséges-e bizonyos sajátos nemzeti és nemzetiségi elnyomásról beszélni, a totalitárius rendszerek e típusát egyébként is jellemző általános társadalmi, gazdasági, kulturális és egyéb hatalmi elnyomáson túl.
Beszélhetünk-e az egyes etnikumokat különösen érzékenyen érintő specifikus nemzetiségi elnyomásról?
*A cím utalás a szerzőnek „A szlovák jelenség” [Slovenský fenomén] c. korábban publikált tanulmányára.

És még egy megjegyzés: nem politikus vagyok, hanem teoretikus. Ha politikus foglalkozna ezzel a problémával, folyton szeme előtt lebegne a kérdés: ” cuius bonum” . .. Mint teoretikusnak könnyebb a dolgom. Az elvem: „Menj utadon, s ne bánd, hogy mit beszélnek!” Tekintet nélkül arra, hogy a következtetéseim valaki számára politikai szempontból elfogadhatók lesznek-e vagy sem.

Ad 1) Egy bizonyos hatalmi rendszer nemzetiségi politikáját nem emelhetjük ki politikája egészéből, politikai koncepciója egészéből, és nem ítélhetjük meg önmagában, „in abstracto” – csak a rendszer proklamációi és jelszavai, hivatalos szövegeinek betűje szerint. Ezért a nálunk létező szocialista rendszer nemzetiségi politikáját is csak a rezsim totalitárius politikájának részeként értelmezhetjük, melynek jellege és elégtelensége ebben a szférában sajátos módon prezentálódik és koncentrálódik; éspedig azért, mivel itt a sok megpróbáltatásnak kitett nemzeti tudat, a fenyegetett nemzeti sajátosságok és nemzeti integritás, különböző külső körülmények hatására közös területre került ül. közös államba kényszerült etnikumok konfliktusokkal terhelt viszonyainak nagyon érzékeny és e végeken még mindig feldúlt talaján jelentkezik.

A demokratikus és totalitárius politika különbsége abban áll, hogy míg az előbbi a polgárok, választók prioritást élvező érdekeinek rendelődik alá, az utóbbi elsősorban a hatalom érdekeit szolgálja. És a hatalom az érdekeit Önmaga fogalmazza meg: lehet ez a „szocializmus építése,” az „uralkodó munkásosztály érdeke,” az „össztársadalmi érdek,” a „szocialista haza fejlődésének erősítése,” stb.

A totalitarizmus itt létező szocialista rendszere, nemzeti és nemzetiségi politikájának lényege ebben az értelemben azonos a rendszer kultúr-, vallás-, iskola- stb. politikájának lényegével. Ha a demokratikus egyház- és valláspolitika lényege elsősorban az, hogy biztosítsa a hívő állampolgárok és egyházi szervezeteik specifikus és semmivel nem helyettesíthető érdekeinek érvényesítését a hatalom által, addig a totalitárius egyház- és valláspolitika elsődleges feladata a hatalom érdekeinek a biztosítása a hívők és egyházi szervezeteik felhasználásával. Ugyanez érvényes a létező szocializmus totalitárius nemzeti és nemzetiségi politikájára is: számára az állampolgárok specifikus és semmivel nem helyettesíthető nemzeti érdekei nem célok, hanem eszközök saját céljainak elérésére. És ezekkel az érdekekkel ennek megfelelően is bánnak.

Az ilyen totalitárius politikának megvannak a maga ideológiailag definiált, hosszútávú stratégiái, és közvetlen, pragmatikus, rövidtávú taktikai céljai. Ha megmaradunk az előbbi párhuzamnál, egyház- és valláspolitikájának végső célja „az emberek tudatában létező vallási előítéletek” likvidálása, tehát a hívők specifikus és helyettesíthetetlen vallási érdekeinek és szükségleteinek likvidálása mindazzal együtt, ami ezeket az érdekeket és szükségleteket létrehozza – tehát egyáltalán a vallásnak mint a „nép ópiumának” és főleg intézményeinek megszüntetése. Vagyis minden, a kommunistától eltérő hitnek a megsemmisítése.

Ugyanez érvényes a kommunista nemzeti és nemzetiségi politika stratégiai céljaira is. Ez abból az elméleti koncepcióból indul ki, hogy a nemzetek az emberiség fejlődésének történelmileg meghatározott produktumai. A fejlődésnek egy bizonyos – meglehetősen magas – szintjén keletkeztek, s egy további szinten meg is szűnnek: feloldódnak az univerzális kommunista emberiségben. A kommunista nemzeti és nemzetiségi stratégia célja elősegíti ezt a fejlődést a „nacionalista csökevények” fokozatos lerombolásával, a nemzeti sajátosságok, specifikus nemzeti érdekek és szükségletek fokozatos likvidálásával, az asszimilációs folyamatok támogatásával.

Ez a stratégiai cél fogalmazódik meg továbbá az ún. „a nemzeti és internacionál is dialektikus egységének” koncepciójában, melyben erősen preferáltak a nemzetek fölötti (internacionális) elemek, s ennek megfelelően háttérbe szorítottak a tulajdonképpeni nemzeti elemek: a nemzeti ebben a dialektikus egységben csak ideiglenesen megtűrt társ. Ennek értelmében a kommunisták kezdettől fogva internacionalistának definiálják magukat, nemzeti pártjaik pedig mint a kommunisták világmozgalmának harci egységei jelennek meg.

Egy további stratégiai faktor, amely szorosan összefügg az előzőkkel, és fontos szerepet játszik a kommunista nemzeti és nemzetiségi politikában – az osztálytényező. A társadalom osztályelméletének szempontjából a nemzet származékjellegű, másodlagos, a társadalom osztálytagozódásának alárendelt kategóriája. Bár a nemzet osztályokból „tevődik össze,” amíg osztályharc létezik, a nemzet mégsem az a tényező, amely egységbe fogná az osztályokat, ellenkezőleg, éppen ebből kifolyólag oszlik meg a nemzet az osztályharc barikádján. Valamely nemzet munkásához ezért ebből a szempontból közelebb áll egy más nemzet munkása, mint a saját nemzetéhez tartozó paraszt vagy kapitalista. A nemzeti egységen magasan felülemelkedik az osztályszolidaritás és osztályinternacionalizmus: tehát nem több nemzet, hanem több nemzet és nemzetiség munkásosztályának internacionalizmusáról van itt szó. A kommunisták ebben a harcban a munkásosztályra tettek. Győzelme a szocialista forradalomban tehát semmiképpen sem egy nemzet győzelmét, hanem épp a nemzet felbomlásának betetőzését jelenti, hiszen a nemzet egyik része arat győzelmet a másik fölött. Az ún. nemzeti forradalom, melyben a nemzet egységesen lép fel, a kommunisták szerint csak átmeneti állapot lehet, amely a szocialista forradalomban (ezen egység felbomlásában) kell kicsúcsosodjon. A nemzet az osztálynak, a nemzeti érdek az osztályérdeknek rendelődik alá. Ennek értelmében a kommunista politika a kezdetektől egyértelműen mint osztály- és nem mint nemzetközpontú politika határozódik meg; a kommunista párt mint munkáspárt, és nem mint a nemzet „élcsapata” lép fel.

A következő stratégiai tényező abból ered, hogy ebben az osztály-koncepcióban a nemzet kategóriáját a nép kategóriája váltja fel: ebbe a nemzetnek csak azon részei tartoznak, melyek az osztályharcban a barikád egyazon oldalán álltak a kommunistákkal.

A szocialista forradalom idején és az azt megelőző időszakban, e koncepció szerint, tehát a nemzettel nem számolnak: legfeljebb a nép mint a nemzet felbomlásának produktuma jöhet számításba. A forradalom után már egyáltalán nem jutott szóhoz a nemzet, hanem csak az uralkodó munkásosztály élén a kommunista párttal. Ez a „proletárdiktatúra”. A nemzetről itt szó sem esik. Ezt az átmeneti hatalmi formációt felváltja az „össznépi állam”: a nemzet itt újra nem említődik.

A nép – a nemzettől eltérően – ebben az értelemben mint stratégiai, programadó kategória szerepel. A szocialista nép csak átmenetileg s csak bizonyos mértékig szerveződik nemzetekből: stratégiai feladata nem a nemzetek összefogása, hanem felolvasztása, feloldása egy magasabb egységben, A rejtett és irigyelt eszmény, az amerikai „meltíng pot.” Pl. a szovjetek ebben az értelemben dolgozták ki elméletüket az egyetlen és egységes „szovjet népről,” amelybe beletartozik, s melybe állítólag fokozatosan beleolvad és teljesen összeolvad a Szovjetunió valamennyi nemzete és nemzetisége. Nálunk hasonló értelemben alkalmazzák az egységes csehszlovák nép kategóriáját, bár némileg óvatosabban, hiszen koncepcionálisan az egységes csehszlovák nemzet az első köztársaságban használatos kategóriára emlékeztet.

E stratégiai cél szellemében tehát a nemzet kategóriája teljesen alárendelődik az egységes nép kategóriájának, és a kommunista nemzeti és nemzetiségi politika célja éppen a „nemzet” fokozatos átvezetése a „népbe.”

Az utolsó stratégiai tényező azon alapul, hogy míg a nemzet etnikai, addig a nép etatista kategória, s mint ilyen mindig elválaszthatatlan egy meghatározott államalakulattól. Tehát míg a nemzetnek vannak specifikus etnikai érdekei és szükségletei, melyek nem feltétlenül harmonizálnak, sőt ellentétbe is kerülhetnek az államérdekekkel, a nép kategória esetében az államhatalmi érdek összemosódik a nép érdekével.

Elvégre a döntések „a nép nevében” születnek, a hatalmi érdekek mint „a nép érdekei” találtatnak, a kiindulási elv értelmében „minden hatalom forrása a nép.” E koncepció szerint tehát ama bizonyos csehszlovák nép érdekei teljes mértékben azonosak a csehszlovák érdekekkel, ti. a csehszlovák rezsim hatalmi érdekeivel, „államérdekével.”

Ezen stratégiai tényező következményeként rendelődik alá a nemzet az államnak, a nemzeti érdek az államérdeknek.

A kommunizmus stratégiai céljainak ezeket a „nemzetek fölötti” elemeit nemcsak az ideologikus kommunista szövegekben hangsúlyozzák erőteljesen, hanem megtalálhatók az Összes hivatalos programtervezetben, így pl. azokban is, amelyek a jelenlegi csehszlovák rezsim nemzetiségi és nemzeti politikájának alapjait fektetik le. Ha megfigyeljük összefoglalásukat a II. dokumentumban, egyértelművé válik, hogy e politika végső célja nem a nemzet, hanem a nemzet eliminációja, nem a nemzetiség, hanem a nemzetiség elnyomása valamilyen felső kommunista elv érdekében. Mi más is lenne ez, ha épp abban a szövegben, melyet kiemelten a nemzetiségi politikának szenteltek, egyértelműen hangsúlyozzák: „A párt szüntelenül erősíteni fogja … az egységes csehszlovák tudatot a proletár internacionalizmus és a szocialista hazafiasság szellemében” (A CSKP XIV. Kongresszusának határozata) stb. Az államhatalom méltán törekszik ezek elérésére, ezt diktálja Önfenntartási érdeke, ez az állampolitika feladata. De hol a valós nemzeti küldetése egy ilyen nemzeti és nemzetiségi politikának? Milyen dialektikus egység az, ahol csak a dolgok egyik oldala dominál? Ebből, és a többi programjelle-gű szövegből soha nem derül ki, hogy az ilyen nemzeti és nemzetiségi politika mit is tesz a nemzetért mint olyanért (tehát nem a „népért” általában, az állampolgárért, hanem külön a nemzetért), mi benne a valóban nemzeti. A nemzetiségek helyzetét szabályozó 1968/144 Tt. sz, alkotmánytörvény szerényen csak annyit jegyez meg ezzel kapcsolatban, hogy „ezek a nemzetiségek … egyben kibontakoztatják nemzeti életük sajátos formáit is.” Tehát nemzetiségi politikájában a rendszer érvényesíti, erősíti, támogatja a nemzetek fölöttit (internacionálisat, államit, állami-hazafiasat), ami mellett és aminek nyomása alatt a nemzetiségek maguk kibontakoztathatják nemzeti vonásaikat – anélkül, hogy a rezsim nemzetiségi politikája ezt támogatná.

Látható, hogy a kommunista nemzeti és nemzetiségi politika stratégiai céljai sosem csak „ideológiai ködösítések,” prognosztizált víziók, melyek csak valamilyen távoli jövőt érintenek. Mint programadó kiindulópontoknak a létező, reális kommunista nemzeti és nemzetiségi politikában megvan a konkrét jelentésük, fontos a szerepük annak formálásában. A kérdés csak az, mekkora is ez a szerep egy adott helyzetben, egy bizonyos működő kommunista rendszerben.

A nemzeti és nemzetiségi politika sztálini típusa nálunk nem csak a magyarokat sújtotta. Az Összes itt élő nemzet és nemzetiség legjobbjait megtizedelte, igazi nemzeti képviselőit elhallgatatta, részben likvidálta, részben emigrációba kényszerítette. Az ukránokat (ruszinokat) kíméletlenül görögkatolikus vallásuk feladására és a proszovjet pravoszláv egyházba való belépésre kényszerítették; a növekvő szlovák nemzeti öntudat mint „burzsoá nacionalizmus” ellen folyt kérlelhetetlen harc – kezdve a szlovák nemzeti felkelés speciális nemzeti hozadékának likvidálásával, a Matica slovenskával bezáróan. De ez nem „az uralkodó cseh nemzet” nemzeti és nemzetiségi politikája, hanem a csehszlovák sztálinista kommunistáké, amelyben éppúgy része van Gottwaldnak, mint šírokýnak és Bacíleknek – a hatalom összes képviselőjének nemzeti hovatartozásukra való tekintet nélkül. E tekintetben a cseh nemzet sem állt jobban: Nejedlý széleskörű, a hatalom által támogatott kampányt folytat ekkoriban a cseh nemzeti tradíciók kommunista átformálásáért, melyben a cseh nemzeti elem éppúgy háttérbe került, mint a többi nemzet és nemzetiség esetében.

A posztsztálini létező szocializmus abból, a sztálini gyakorlat által igazolt megállapításból indul ki, hogy a stratégiai célkitűzéseket ebben a szférában is a beláthatatlan jövőbe kell utalni, s a jelen fejlődési szakaszban nem lehet hangsúlyozottan törekedni elérésükre. Ebből a szempontból a sztálini nemzeti és nemzetiségi politika mint „kommunista türelmetlenség,” az egyes elkerülhetetlen fejlődési szakaszok átugrására tett kísérlet értékelődik. Vele szemben a rövidtávú, pragmatikus, reális taktikai célokat helyezik előtérbe. Ez konkrétan annyit jelent, hogy pl. a vallás és az egyház esetében a létező szocializmus egyház- és valláspolitikája már nem beszél nyíltan „a vallási előítéletek felszámolásáról” – mint ahogy arról sem, ami ezzel a felszámolással együtt jár; ezt az ideológiára, tanfolyamokra, az átnevelésre bízza. A létező szocializmus egyház- és valláspolitikája abból az előfeltevésből indul ki, hogy az egyház és a hívők létével mint reális tényezővel még sokáig számolni kell, éppen ezért ez a politika sokkal differenciáltabbá kezd válni, mint a sztálinista volt. Megnyilvánul ez abban is, hogy e politika bizonyos mértékig támogatja az egyházak és a hívők azon tevékenységét, mely a totalitárius hatalom érdekének („a szocializmus” érdekének) használhat; megtűri mindazt a tevékenységet, amely nem áll szöges ellentétben az érdekeível, és elnyomja az olyan tevékenységet, amely nézete szerint veszélyezteti érdekeit, illetve, ha fennáll a konfliktus vagy az ellentmondás veszélye.

Ugyanez érvényes a létező szocializmus nemzeti és nemzetiségi politikájára is. Célja továbbra is ugyanaz maradt. Ez a cél nem a nemzeti integritás fejlesztése, a nemzeti élet gazdagítása, etnikumaink nemzeti sajátosságainak erősítése, épp ellenkezőleg: „a nemzetek és nemzetiségek közeledése a szocialista internacionalizmus és a csehszlovák szocialista hazafiság szellemében” (II.); a nemzeti a nemzetek fölöttihez (internacionalizmus) és az államihoz (csehszlovák hazafiasság) képest továbbra is teljesen alárendelt szerepet játszik. A gyakorlatban azonban már nem az egyes etnikumok nemzeti léte sajátosságainak totális elfojtásáról, hanem azokhoz a fent említett kritériumok szerinti differenciált hozzáállásról van szó. A nemzetiből érvényesülbet mindaz, ami a hatalmat (a szocializmust) szolgálja, megtűrik azt, ami a hatalmat közvetlenül nem fenyegeti, ami számára irreleváns; a nemzetiben csak az fojtódik el, ami a hatalom számára gyanús, ami veszélyesnek látszik, amit nem tud kézben tartani.

E differenciálás szellemében „kaptak” pl. a szlovákok föderációt. De hibás optikából ítélnénk meg a mai valóságot, ha ebben azt látnánk, hogy a szlovákok lettek Szlovákiában az uralkodó nemzet. Amint a cseh nem volt uralkodó nemzet a föderáció előtt, úgy nem az a szlovák sem ma. A kérdés ma nem az, hogy vannak-e szlovák hatalmi szervek, hanem az, hogy szlovák politikát folytatnak-e, hogy valóban a nemzet akaratát fejezik-e ki; nem az a kérdés, hogy Pozsonyban vagy Prágában az államhatalom képviselői között mennyi a szlovák, hanem az, hogy nemzetiségük hatással van-e politikai tevékenységükre. Elvégre ezek az emberek nem nemzeti hovatartozásuk miatt kerültek mai funkcióikba, hanem ettől függetlenül, „nemzetek fölötti” kritériumok alapján. Ezek a szlovákok nem azért kerültek be a hatalomba, hogy a szlovák nemzeti érdekeket védjék, hanem hogy a párt érdekeit védjék és segítsék érvényre juttatni; a kétféle érdek konfliktusa esetén, ha pozíciójukat meg akarják tartani, nem kétséges, melyik mellett döntenek.

A föderációval tehát nem került a hatalom a szlovák nemzet kezébe, az továbbra is, akár csak annak előtte, a totalitárius „élcsapat” kezében maradt. A szlovákok nem kapták vissza nemzeti hagyományaikat (pl. a Ciril-metódi), nemzeti ünnepeiket továbbra is a nemzetköziek pótolják, utcáik szovjet marsallok neveit viselik, nemzeti képviselőik Lenin mögé szorulnak, nemzeti emlékhelyeik tovább pusztulnak (pl. Bradlo). Sokatmondó az a tény is, hogy Csehország területén 1980-ban 360 ezer szlovák élt, a lakosság 3,5 %-a. A valós szám ennél jóval magasabb, lévén, hogy ez az adat csak a magukat (önként) szlováknak valló embereket takarja, így ís a legnagyobb létszámú nemzeti kisebbség Csehország területén. Ezek a szlovákok lényegében mégis (erőszakos? önkéntes?) asszimilációra vannak ítélve; hol vannak a szlovák iskolák? Hol a szlovák intézmények? Hogyan fejleszthetik nemzeti létüket? Milyen folyóirataik, könyveik jelennek meg? Ki gondoskodik nemzeti integritásukról? Nemzeti szempontból vajon jobb-e a helyzetük, mint a szlovákiai magyaroké, vagy a magyarországi szlovákoké? Bizonyos értelemben még rosszabb is, tekintettel a rokon nyelvi környezetre, amely könnyebben olvasztja be őket pszichikailag, kulturálisan, nyelvileg. Csehekké válnak ennek minden velejárójával, és többnyire törekednek is minél gyorsabb, minél tökéletesebb beolvadásra. Mindemellett nincs szó a prágai reprezentáció „szlovákellenes” nemzetiségi politikájáról; hisz Prágában ma a szlovákok dominálnak. A helyzet az, hogy az ő nemzeti és nemzetiségi politikájukban ezen szlovákok igazi nemzeti érdekei és szükségletei nem játszanak semmiféle szerepet, nem artikulálódnak, őket kizárólag a hatalom szükségletei és érdekei vezetik. Tehát nem a cseh, hanem a kommunista politika írta le ezeket a szlovákokat.

De a csehek sem állnak jobban manapság: a nemzeti az ő esetükben is „magasabb érdekeknek” rendelődik alá. A cseh rendszerellenes értelmiségiek tiltakoznak a nemzeti hagyományok iránt teljesen érzékeletlen helyesírási reform ellen, bírálják a cseh kisiskolások nemzeti tudatát szándékosan romboló ábécéskönyvet stb.

1980-ban Szlovákia területén 57 ezer cseh élt, a magyar után ez Szlovákia legnagyobb nemzetisége, az ukránnak csaknem kétszerese. Hogyan érvényesítheti specifikus nemzeti érdekeit ez a kisebbség – pl. az említett ukránokkal összehasonlítva? Lényegében szintén nemzeti asszimilációra van ítélve. Vigaszul csak az szolgálhat számára, hogy sorsát önként választotta, s azt kellő mértékben egyensúlyozzák gazdasági kiváltságai (döntő hányaduk magas képzettségű, jól fizetett, jó pozícióban lévő szakember).

Ezeket a példákat részletesebben fejtettem ki, hogy nyilvánvaló legyen: ahol a hatalom nem tudja saját céljaira felhasználni és ahol ez szükségesnek és hasznosnak tűnik, ott a nemzeti sajátosságok és az integritás elnyomásának trendje általános, és a rendszer nemzeti és nemzetiségi politikájának univerzális vonását képezi.

Tudatában kell lenni, hogy a totalitárius rendszer által gyakran egyenesen a nemzeti érdekek ellenében érvényesített ún. nemzetek fölötti vagy internacionális érdekek nemcsak valamiféle ideológiai absztrakciók. A Szovjetunióhoz, a KGST-hez, a Varsói Szerződéshez kapcsolódó gazdasági, kulturális, katonapolitikai és egyéb kötelékek nagyon is konkrét, kitapintható formát adnak ezeknek a nemzetek fölötti érdekeknek. Hogyan szolgálják nemzeteink érdekeit a területükön elhelyezett szovjet rakéták? Hogyan szolgálja a cseh ügyet a cseh uránnal való mostani sáfárkodás? Hogyan szolgálja érdekeinket az a gazdasági integráció, melynek nyíltan deklarált célkitűzése a gyöngébb nemzetgazdaságok felemelése az erősebbek és fejlettebbek számlájára?

Ami a tulajdonképpeni nemzeti kisebbségeket illeti, esetükben a nemzetiségi elnyomás, a jogaikat limitáló alkotmányos és egyéb törvényes korlátozásokkal is adott. Ahogy az egyes vallások híveinek is csak a törvények által megengedett hitélethez van joguk, s ezeken túlmenően minden cselekedetük büntetendő, ugyanígy a nemzetiségek sajátos nemzeti, főleg politikai életének lehetőségei is erőteljesen megnyirbáltak; nem tömörülhetnek nemzeti szervezetekbe és intézményekbe, nincs kollektív képviseletük a Nemzeti Frontban, stb. Nemzeti szervezettségük legmagasabb megengedett formája a nem politikai kulturális szervezet, mely lényegében csak a folklórral foglalkozik. Saját nemzeti életük fejlesztése, lehetőségeinek köre szigorúan körülhatárolt, pontosan kijelölt, a határok átlépése törvényellenes.

Az első kérdésre válaszolva tehát egyértelműen leszögezhetem, hogy a mai Csehszlovákiában továbbra is él egy sajátos nemzeti és nemzetiségi elnyomás, mely eltér az általános állampolgári, kulturális, gazdasági, stb. elnyomástól. Következik ez

• a kommunista rezsim távlati koncepciójából, mely szerint a nemzeti sajátosságok a jövőben eltűnnek, s ezt a fejlődési irányt hatalmilag támogatni kell;
• a rezsim el nemzetlenített és „nemzetek fölötti” lényegéből, mely szerint a nemzeti az internacionálisnak alárendelt;
• a rezsim totalitárius jellegéből, mely szerint a nemzeti érdekek és szükségletek a hatalom érdekeivel és szükségleteivel szemben alárendeltek;
• a nemzetiségeink nemzeti önmegvalósításának lehetőségeit limitáló törvényből.

Ebből is látszik, hogy a létező szocializmus nemzeti és nemzetiségi politikája elsősorban hatalmi – utilitarista jellegű; ebből kifolyólag az általa okozott sajátos nemzeti és nemzetiségi elnyomás ma nem mim Önmagáért való cél lép fel, hanem inkább mint a saját hatalmi, nemzetek fölötti érdekei érvényesítésének mellékhatása.

Ad 2) Annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy vajon beszélhetünk-e specifikus nemzetiségi elnyomásról a területünkön élő valamely nemzetiségi kisebbséggel kapcsolatban, a létező szocializmus nemzeti és nemzetiségi politikájának ezeket az alapvető tényezőit szem előtt kell tartanunk. E kérdést tabuként kezelik, ami egymástól igen eltérő csoportoknak az érdeke. Ilyenek a hatalmi szervek, a nemzeti beállítottságú hazai szlovák disszidensréteg, a rendszerhű szlovák értelmiség, a szlovák emigráció.

A hazai létező szocializmus hatalmi szervei a leginkább érdekeltek ebben. Bizonyítja ezt azonnali, éles és ideges fellépésük Duray ellen, amikor ő a magyar problémákat szellőztetni kezdte. De igazolja ezt saját tapasztalatom is.

Attól az időtől kezdve, hogy a pozsonyi állambiztonsági szervek tudomást szereztek a szlovákiai magyar kisebbség helyzete iránti érdeklődésemről, az érdekelt nyomozók nem csekély erőfeszítéssel próbáltak meggyőzni cselekedetem helytelenségéről. Ez a probléma – szólt az indoklás – mindkét fél teljes megelégedésére megoldódott, és csak a Duray-féle „uszítok” akarnak nemlétező kísérteteket megidézni. Nemzeti húrokat pengettek: „De Kusý úr, hát nekünk, szlovákoknak ebben össze kell tartanunk!” Bármilyen okból idéznek is be, nem felejtenek el újra meg újra visszatérni erre a kérdésre. Sőt, megajándékoztak a Kulturális Minisztérium említett brosúrájával – „A nemzetiségek Csehszlovákiában” -, hogy magam győződjek meg az igazságról, és hagyjak fel a további vizsgálódással. Mindezek után a végső benyomásom ilyen: ez tabukérdés, amit nem szabad bolygatni.

Meglepő számomra, hogy lényegében ugyanilyen hangokat hallatnak a másik oldalon is – olyan emberek, akik egyébként nagyon kritikusan szemlélik a mi létező szocializmusunk totalitárius politikáját. Ebben a kérdésben mintha nem lennének kifogásaik a mai rendszer és annak nemzetiségi politikája ellen; legfeljebb néhány apró szépséghibáját látják, egyébként azonban állítólag minden a legnagyobb rendben van. S ha valakinek mégis kétségei vannak, akkor hivatkoznak a történelemre, a rejtett (magyarországi) és nyílt (nyugati) irredenta mozgalmakra, a magyar nemzeti jellemre, a magyarországi szlovákok helyzetére és óva intenek… Mit nem akarnának ezek a magyarok – mondják csodálkozva és főleg elkeseredetten – hiszen úgy élnek itt, mint Marci Hevesen. A háttérben ott az intő ujj: ha valaki ezt a kérdést bolygatni kezdi, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Az egész argumentáció azonban kikerüli a lényeget, vagy egyenesen téves. A csehszlovák hatalmi szervek állítása a nemzetiségi kérdés „definitív megoldásáról” lényegét tekintve hamis. A nemzetiségi kérdésnek elvileg egyetlen definitív megoldása létezik: a sztálini Endlösung. Amíg nemzetek és nemzetiségek valamilyen kölcsönös összefonódottság-ban élnek, addig léteznek ennek az élő, folytonosan megújuló összefonó-dottságnak a problémái, köztük a nemzetiségi kérdés is. A történelmi érvelés a mai nemzetiségi problémák gyökereire mutat rá csupán, megoldási lehetőségeket nem érint. Az irredenta törekvéseket sem a problémák vizsgálata és a megoldásukra való törekvés élteti, hanem azok elhallgatása vagy félremagyarázása. A magyarországi szlovákok helyzetével való érvelés zsákutca; terrorista zsaroláshoz hasonlít, ahogy a kisebbségeket mindkét oldalon túszként kezelik. A két kisebbség helyzete két különálló probléma, az egyik megoldást nem lehet függővé tenni a másik ilyen vagy olyan megoldásától.

Ezért nem találok olyan érvet, amely indokolná a sajátos nemzetiségi elnyomás fentebb fölvetett problémájának szőrmentén kezelését.

Úgy vélem, ez a probléma két alakban létezik. Az egyik a megengedettnek és a meg nem engedettnek ebben a szférában előre kijelölt határaiból adódik, a másik a pillanatnyi helyzet függvénye. Az elsőre szemléltető példa az a sajátos vallási elnyomás, mely a létező szocializmus totális hatalma számára „a priori” elfogadhatatlan egyházak, vallási csoportok és tevékenységek, mint pl. Jehova Tanúi, a katolikus laikus igehirdetés, egyes egyházi intézmények (pl. rendek) stb., ellen irányul. Érhető módon a hívő állampolgárok érdekei, vallási szükségletei itt egyáltalán nem játszanak szerepet; ezek betiltott egyházak, tiltott tevékenységek, melyeket a létező szocializmus idevágó törvényei és azok interpretációja alapján elnyomnak, üldöznek és büntetetnek. Tehát ezekben az esetekben az ellenük irányuló tartós vallási elnyomás specifikus tipusáról beszélhetünk. Lényegtelen, hogy ezt mivel indokolják: Jehova Tanúi pl. nálunk felforgató, kimondottan államellenes szervezetnek számít, míg más államokban (szocialistákban is) legális egyházként létezik és működik.

A specifikus nemzetiségi elnyomás terén ilyen példa a hivatalosan „nem elismert” etnikai kisebbség, a cigányság. A nagy létszámú cigány etnikumot nálunk nem ismerik el mint önálló jellegű nemzetiséget, így nincsenek semmiféle specifikus kisebbségi jogai, és a hivatalos állásfoglalások, valamint a gyakorlati politikai intézkedések nyíltan erőszakos asszimilációra ítélik. A Roma Szövetséget, mely a megújhodás időszakában, 1968-ban, a cigányok kisebbségi érdekképviseletére alakult, a norma-lizáció idején feloszlatták, a vezetői emigráltak. Ez a sajátos és viszonylag nagy létszámú etnikum azonban továbbra is létezik, és az ellene irányuló kemény asszimilációs politika kétségtelenül mint specifikus nemzetiségi (etnikai?) elnyomás jelentkezik.

A másik esetben analógiánk azt mutatja, hogy mint a totalitárius létező szocializmus egyház- és valláspolitikája gyakorlati érvényesítésének a produktuma, tehát mint a játékszabályokon belüli kantárhúzogatás gyakorlatának produktuma, specifikus „szituációhoz kötött” egyház- és vallási elnyomás is létezik. Míg a hatalmat kiszolgáló, konform egyházi intézményeket és szervezeteket (békepapi mozgalom, Katolícke noviny) preferálják és támogatják, a nonkonformista lelkészeket, a különleges egyházi és vallási kezdeményezéseket, a laikus aktivitást üldözik és elnyomják. Ez vezethet ahhoz, hogy a szocialista hatalom koncentrált támadásának elsődleges célpontjai hol a túlságosan aktív katolikus papok, hol a vallási iratokat szamizdatokban terjesztő hívők csoportjai lesznek. Ebben az esetben tehát nem arról van szó, hogy a létező szocializmus vallás- és egyházpolitikája „a priori” valamely konfesszió mint olyan ellen irányul, hanem arról, hogy a hatalom mindenfajta konfesszionális tevékenységet a saját szemszögéből ítél meg, és akkor alkalmaz repressziót, amikor fenyegetve érzi magát, de egyidejűleg jutalmaz is, ha támogató szándékot érez. így eshet meg, hogy egy bizonyos időszakban keményebben üldözik a katolikusokat mint a protestánsokat, de ez csak annak a következménye, hogy az adott időszakban a hatalommal szembeszegülő nonkonform katolikus aktivitás az erősebb, a hatalom számára kevésbé elfogadható.

Úgy vélem, hogy ez az elv a csehszlovák totalitárius nemzeti és nemzetiségi politika következményeiben is érzékelhetően jelentkezik. A felszabadulást követő időszakban ugyan bizonyos szerepet játszhatott a múlt sérelmeinek megbosszulására irányuló törekvés ís (Csehországban a német, Szlovákiában a magyar kisebbség ellen) – tudjuk azonban, hogy az ilyesféle megfontolások és cselekedetek kezdeményezői nem éppen a kommunisták voltak, ők elsősorban mindig a hatalmi érdektől vezérelve cselekedtek. A bosszú momentuma a nemzetiségi politikában szerintem ma már nem lelhető fel – vagy ha mégis, másutt kell keresni: a háború utáni szlovák (főleg ludák) emigrációnál és részben a szlovák lakosság egyes csoportjainak nacionalista reszentimenyumaiban s atavizmusaiban (magyarellenes hangulatok formájában).

Persze, aki nyitott szemmel jár, nem tagadhatja, hogy a kölcsönös nemzeti gyűlölködés és sértődöttség egyes elemei még érzékelhetőek; de a létező’ szocializmus jelenlegi nemzetiségi politikájának Szlovákiában nem ezek a meghatározói.

Melyek tehát a magyar nemzetiség specifikus helyzetének meghatározó elemei?

A sztálinista típusú, tisztán repressziv nemzetiségi politika gyengítése és fokozatos megszüntetése elválaszthatatlan része volt az 1968-ban kicsúcsosodó csehszlovákiai megújhodási folyamatnak. Ebben az időszakban a magyar kisebbség is elsősorban Prágára vetette figyelő szemét, az általános csehszlovák reformra támaszkodott, és részt vállalt megvalósításában. Ettől várta a magyar kisebbségi érdekek kielégítését. Jellemző, hogy a nemzetiségi titkárság idézett jelentésének függelékéből egyszerűen kihagyták az 1968-as párt- és kormánydokumentumokat, mintha ezek nem is léteznének.

A megújhodási folyamat erőszakos félbeszakítása a magyar kisebbség reményeinek végét is jelentette. Logikus, hogy ezek után tájékozódásának iránya megváltozott: a „konszolidáció” és „normalizádó” időszakától egyre inkább a magyar reformra támaszkodik, támaszát a kádári prosperáló „nemzeti kommunizmusban” keresi. A csehszlovák létező szocializmus hatalmi szervei számára ez a fordulat potenciális fenyegetésnek tűnik. Magatartása a Kádár-féle reformmal szemben kezdettől fogva nagyon tartózkodó, sőt, elutasító volt, s riasztónak találja, hogy ez a reformfolyamat a magyar kisebbség nemzeti Önérzetének erősödését is ösztönzi: a magyar kisebbség viszonylag nyugodt hátországa ezzel a fordulattal a csehszlovák rezsim és a magyar reform konfrontációjának előterévé vált a hatalom szemében.

Ennek meg kellett nyilvánulnia a magyar kisebbséggel szembeni nemzetiségi politikában is. Visszatérek az előbbi párhuzamhoz: hasonlít ez a helyzet a vallás- és egyházpolitika katolikus egyházzal kapcsolatos álláspontjának megváltoztatásához „a lengyel pápa” megválasztása után. A csehszlovák katolikusok ezután érezhetően aktivizálódtak, erőteljesebben támaszkodtak a Vatikánra – ezért növekszik az ellenük irányuló represszió mérete is a csehszlovák egyházpolitikában.

Duray az írásaiban sok tényt sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy a normalizációtól kezdődően hasonló módon erősödik a csehszlovák nemzetiségi politikában is a magyarság elleni represszió. Argumentációja szenvedélyes ellenkezést váltott ki szlovák (és cseh) körökben: a hivatalos szervektől kezdve egészen az emigráns és disszidens csoportokig. Nekem is egész sor kifogásom volt és van egyes tények interpretációjával kapcsolatban, kétségbe vonom bizonyos adatok megbízhatóságát, stb. Az alapvető kérdésben azonban sajnos igazat kell adnom Duraynak: jelenleg evidens egy specifikus, a magyar kisebbség ellen irányuló nemzetiségi elnyomás. Egyértelműen bizonyítják azt az általam ismert és idézett két hivatalos forrás adatai is, S ráadásul ezt bizonyítja az első munkában alkalmazott módszer is: a szlovákiai magyar és ukrán kisebbség helyzete összhasonlításának a módszere. Az összehasonlítás teljesen jogos, mivel mindkét nemzetiség Szlovákia összefüggő területcin összpontosul.

Milyen például ezen kisebbségek részvétele az államigazgatásban? Az I. brosúra, a nemzetiségek helyzetéről szóló alkotmánytörvénnyel összhangban, azt írja, hogy „a magyar és ukrán nemzetiségű állampolgárokat számarányuknak megfelelően választják be valamennyi képviselőtestületbe.” Ezt az arányosságot azonban valamilyen különleges kulcs szerint állapítják meg: „Egy választási időszakban a Szlovák Szocialista Köztársaságban 8115 magyar és 1756 ukrán nemzetiségű képviselőt választanak” (valószínűleg a nemzeti bizottságokba történt 198l-es választásokról van szó).

Nagyon egyszerűen kiszámítható, hogy ha 1980-ban Szlovákiában 559 440 magyar és 36 850 ukrán élt, egymáshoz való arányuk 15:1. Ha viszont a képviselők arányát nézzük, ott 4,6 magyar jut egy ukránra. Ha az ukránokra kiszabott mérték szerint választanák a magyar képviselőket, számuk 26 642 lenne, míg ukrán képviselőkből a magyaroknál alkalmazott kulcs szerint csak 534 lenne. Másképp fogalmazva l magyar képviselőre 69 választó jut, míg egy ukránra csak 21. Még ha feltételezem is, hogy a helyi viszonyok következtében lehetnek bizonyos eltérések a helyi, járási és kerületi nemzeti bizottságok Összetételében, az összlétszámot ez ilyen mértékben nem befolyásolhatja. S végképp nem befolyásolhatja a Szlovák Nemzeti Tanács összetételét. S milyen a tényleges helyzet? Az I. brosúra szerint a Szlovák Nemzeti Tanácsban 16 magyar és három ukrán képviselő van (1981-es választások): ez annyit jelent, hogy l magyar nemzetiségű képviselő 34 968 választót képvisel, míg egy ukrán nemzetiségű mindössze 12 283-at (a szlovákoknál ez az arány 1: 33 208). A végeredmény újra azt mutatja, hogy míg az ukránok a lakosság 0,7 %-át teszik ki, képviseletük az SZNT-ben 2 %-os, addig a lakosság 11,2 %-át képviselő magyaroké csak 10,7 %-os. Valóban „a nemzetiségek lélekszámával arányos” ez a képviselet?

Ugyanezen kulcs szerinti arányszám érvényesül a kormány mellett működő Nemzetiségi Tanács összeállításában is. A II. dokumentum szerint itt a magyarok és ukránok aránya 9:4. Bár a tanács nem képviseleti szerv, ez az adat jól jellemzi a két nemzetiség helyzetét.

Mire az írásban eddig jutottam, nyilvánosságra hozták a legutóbbi, 1986-os választások eredményeit: a SZNT-ben 18 a magyar, 4 az ukrán képviselő. A legújabb, 1985. évi statisztikai évkönyvből viszont arról értesülök, hogy a magyarok lélekszáma 567 000-re nőtt (1983-ban, Szlovákiában), az ukránoké változatlanul 37 000. Ez annyit jelent, hogy egymáshoz viszonyított arányuk tovább torzult: l magyar képviselő ugyan 10 %-kal kevesebb választót képvisel (31 500), l ukrán viszont lényegesebben kevesebbet (9 250-et!). Eddig ugyanis az ukrán képviselet 2,8-szoros volt, most pedig már 3,3-szoros a magyarok rovására. A SZNT-ben az ukrán képviselet ezzel 2 %-ról 2,7 %-ra emelkedett, bár az ukránok továbbra is csak a lakosság 0,7 %-át teszik ki. Az igazság kedvéért persze el kell ismerni, hogy az SZNT-ben immár 12 %-os a magyar képviselet, ami, ha eltekintünk az ukránok mandátumainak aránytalanságától, már inkább megfelel a Szlovákiában elfoglalt helyüknek.

Persze ebben az Összefüggésben tisztában kell lennünk egy alapvető ténnyel: a mi létező szocializmusunkban a képviseleti elv teljesen formális és a hatalom által manipulált. A magyarok számára éppoly közömbös, ki is képviseli őket, mint a szlovákok vagy a csehek számára. Nemzetiségi szempontból ennek a képviseletnek gyakorlati jelentősége csak a legalacsonyabb szinten van: a helyi nemzeti bízottságokban, ahol a közösségek mindennapi életének gondjait intézik. Minél magasabb szintű egy képviseleti szerv, annál inkább a hatalom érdekeinek kifejezője az állampolgárok érdekeivel szemben. Egy magyar nemzetiségű állampolgárt korántsem azért választanak be a SZNT-be, hogy a magyar kisebbség specifikus nemzetiségi érdekeit képviselje és védje, hanem azért, hogy a kormány és a párt „nemzetek fölötti” hatalmi érdekeit érvényesítse. Képviselőt nem a magyar állampolgárok, hanem a párt és a Nemzeti Front jelöl – ahol a magyar kisebbség egyáltalán nincs képviselve, tehát a jelölést semmilyen módon nem befolyásolhatja. Egy ilyen képviselőjelölt magyar nemzetisége pusztán formai jegy, amelyet csak a választási matematika és nem az adott mandátum küldetése szempontjából vesznek figyelembe. A rezsim így gond nélkül betarthatja a képviseleti szervekben az arányszámokat. Nem kerül ez számára semmibe; mindig akad elegendő elnemzetlenedett és ” meggyőződéses” kommunista magyar, hogy a hatalom elsődleges érdekeinek veszélyeztetése nélkül „reprezentálhassa” a magyar kisebbséget ezekben a szervezetekben.

Ami tehát a magyar és ukrán képviselet szembetűnő aránytalanságát illeti, az nem elsősorban amiatt érdekes, hogy a magyarok engedélyezett képviseleti jogai talán jelentősen meg lennének nyirbálva (más lapra tartoznak a „nem engedélyezettek!”), hanem inkább az ukránok abszurd preferálása miatt, még a szlovákokkal szemben is (ami az egy képviselőre jutó választók számát illeti; nyilván valamiféle „jóindulat” kimutatása és talpnyalás ez a Szovjetunió irányában).

Más, és a mai viszonyaink között nagyon érzékeny, a mindenkori körülményektől eltekintve is különösen fontos a nemzetiségi iskolarendszer kérdése. Az 1983/84-es iskolaévben az összes szlovákiai óvodás 9,5 %-át alkották a magyar gyerekek. Az összlétszámból azonban csak 6,5 % jár magyar óvodába. A magyar anyanyelvű iskolakötelesek számaránya Szlovákiában 9,5 %-ot tesz kí. A magyar alapiskolába járó gyerekek aránya a szlovákiai iskolaköteleseknek azonban csak 6,9 %-át alkotja. Az ukránoknál ez az arány fordított, több az iskolájuk, mint a diákjuk! Az ukránok aránya az óvodáskorú gyerekek esetében 0,6 %, ám az összlétszám 0,8 %-a látogat ukrán óvodát! (Az elemi iskoláknál hiányoznak az összehasonlítható adatok.) A II. sz. jelentés csak ennyit jegyez meg szűkszavúan: „a szlovák tanítási nyelvű alapiskolákban több mint 17 ezer magyar nemzetiségű gyerek tanult”. Az ukrán gyerekekről ebben a kontextusban nem esik szó. Duray szerint ez az állapot egyértelműen a magyar iskolák nem kielégitő számáról tanúskodik: nincs okom kételkedni ebben.

A középfokú iskolák esetében már nem elegendő figyelembe venni, hogy egy adott iskolatípus Összes tanulójából mekkora arányt képviselnek a nemzetiségek, ez az adat itt már semmitmondó: orientációs adatként az adott nemzetiség megfelelő korcsoportjából az egyes iskolatípusokban tanulók hányadát kell figyelembe venni (a II. sz. dokumentum 5 éves korcsoportokat tüntet fel), így a magyar anyanyelvű lakosságnak a 15-19 éves korosztályából a magyar gimnáziumokban tanulók aránya 8,8 % volt; az ukránok esetében ez 11,9 %, a szlovákok 12,8 %-a tanult szlovák gimnáziumokban. A szakközépiskolák esetében ez az arány a magyaroknál 11,4 %, az ukránoknál ugyanebben a kategóriában az arány 20,2 %, a szlovákoknál pedig 13,3 %. Mindegyik esetben jelen-tó’s az ukránok kivételezettsége, s szembetűnő a magyarok hátrányos helyzete – nemcsak az ukránokkal, hanem a szlovák átlaggal összehasonlítva is.

Ezekkel az adatokkal arányos a kisebbségek műveltségi szintje is. Idézek a II. jelentésből: „A középiskolát végzettek aránya legmagasabb az ukrán nemzetiségű lakosság körében (17,6 %), a szlovákoknál ez az arány 13,3%, a magyaroknál 9,4 %. A csupán alapiskolát végzettek esetében a legmagasabb arányszám a német (59,8 %) és a magyar lakosságra esik (49,5 %). A főiskolát végzettek aránya továbbra is a cseheknél a legmagasabb (13,4 %), a szlovákoknál ez 3,9 %, a magyaroknál a legalacsonyabb, 1,6 %, Az ukrán nemzetiségű főiskolát végzettek arányát a jelentés szerényen elhallgatja, holott lenne mivel dicsekedni, számításaim szerint ez az arány 6,7 %!

Puszta tények ezek, magyarázatot nem kívánnak. A magyarok alacsony arányszámát az Összes kategóriában lehet magyarázni, indokolni, de nemzetiségeink 40 éves „sikeres” szocialista „sokoldalú és egyenlő” fejlődése után ezek a különbségek megbocsáihatatlanok.

Ez a műveltségi színt természetesen tükröződik a foglalkoztatás struktúrájában is. A magyar kisebbség gazdaságilag aktív csoportjában a legmagasabb a mezőgazdasági munkások aránya (6,3 %), úgyszintén a munkások aránya általában (46 %), viszont legalacsonyabb az alkalmazottak aránya – 29,8 % (a szlovákoknál ez az utóbbi kategória 43,8, az ukránoknál 48,9 %). Az ágazatok szerinti megoszlásban a magyarok messze meghaladják az össz-szlovákiai arányt. A mezőgazdasági és erdészeti ágazatban a magyarok aránya 27,3 %, az össz-szlovákíaí arány 15,3 %. A szociális szférában viszont a 11,5 %-al nem érik el az össz-szlovákiai arányt, mely 14 % (az ukránoknál 19,2 %).

A helyzet leegyszerűsítése, valamint demagógia lenne, ha a magyar kisebbség műveltségi és foglalkoztatottsági struktúráját az általa lakott terület jellegével magyaráznánk, hisz ma már egy fejlett mezőgazdasági terület ugyanolyan fejlett műveltségi és foglalkoztatottsági struktúrát igényel, mint egy fejlett iparvidék (terciáls és kvartális szféra: szolgáltatások, tudomány és kutatás, kulturális és szociális tevékenység stb.). A vázolt struktúra tehát egyértelműen a vidék elmaradott, és nem specifikus voltáról tanúskodik; mindemellett még az igazán fejlett részterületek igényét magasan képzett alkalmazottakra sem elégítheti ki a magyar kisebbség saját forrásból, éppen műveltségi struktúrája miatt.

Nem akarom az olvasót további adatokkal terhelni. A felsorolt tények elégségesen tanúsítják, hogy az általános nemzeti és nemzetiségi elnyomás mellett a mai Csehszlovákiában létezik egy specifikus nemzetiségi elnyomás ís, mely a magyar kisebbség ellen irányul (bár nemcsak ellene, ahogy ezt a cigány etnikum példája is mutatja); sok szempontból nemzeti szempontból hátrányos helyzetben van, ami Szlovákiában csak még szembetűnőbb a kivételezett ukrán kisebbség mellett.

Az ötvenes évekhez képest a nemzetiségi elnyomás viszonylag mérsékelt; igaz, a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ebben az érzékeny régiójában maga a mérték nem mindig a legmegfelelőbb kritérium. Bár nem totális erőszakos asszimilációt vagy genocídiumot célzó nemzetiségi politikáról van szó, a nemzetiségi elnyomás ténye letagadhatatlan, A specifikus nemzetiségi elnyomás ezen esetére is érvényes, hogy inkább a totalitárius kommunista hatalom nemzetietlen jellegéből, semmint annak nacionalista irányultságából adódik. Bár a kommunisták a kezdetektől harcoltak a nacionalizmus ellen, a nemzeti öntudatlanság, érzéketlenség, angazsálatlanság azonban sose bántotta őket: a nemzeti elem hiányát inkább szívesen fogadták. A nemzeti sajátosságok, a nemzeti lét saját formáinak, a teljes értelemben vett nemzeti kultúra (s nemcsak folklór) stb. fejlesztése inkább idegesíti és óvatosságra készteti őket. Jelszavaikban mindig ott van „a szocialista embertípus nevelése”, de sosem volt a „nemzeti öntudatra nevelés”; ott van a szocialista hazafiságra és internacionalizmusra nevelés, de mindig hiányzik a „nemzetre” nevelés. A nemzet és nemzetiség mindig ideiglenes eszköz, sosem cél a számukra. Kedvük ellen van minden mozgalom, amely a nemzetéért, nemzete érdekeiért harcol: ennek megfelelően bánnak is e mozgalmakkal. Egy konform, rendszerhű magyar mindig kedvesebb a számukra, mint egy nonkonform, fejlett nemzettudatú szlovák.

Az itteni rezsim által gyakorolt általános nemzeti és specifikus nemzetiségi elnyomást azonban minden esetben kompromisszumok nélkül le kell leplezni, nem szabad azt semmilyen politikai vagy egyéb megfontolások alapján eltitkolni vagy ködösíteni, hiszen elvi kérdésről van szó. A kisebbségek nemzetiségi érdekeinek védelme és kielégítése Szlovákiában egyáltalán nem sérti a szlovákok nemzeti érdekeit – inkább a nemzetiségi érdekek figyelmen kívül hagyása jelenthet veszélyt. A feladat a nemzeti és nemzetiségi érdekek nem egymástól elszigetelt, hanem közös védelme; a polgári és emberi jogok elválaszthatatlan részeként kell védelmezni őket, s nem azt feltételezve, hogy önmagukban is megoldhatók. A nemzeti és nemzetiségi érdekek teljes, minden érintett fél számára egyenlő kielégítésének önmagában való követelése abszurd, a totalitárius létező szocializmus keretei között teljesíthetetlen feladat: a totalitárius már „ex definitíone” nem lehet nemzetpárti. Tehát nem a totalitárius szocialista rezsim „nacionalizálásáról”, hanem demokratizálásáról van szó – ami a totalitarizmus lerombolását jelenti. Csak ezt szem előtt tartva lehet a nemzetek és nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására és fejlesztére irányuló bármely törekvés sikeres a mai Csehszlovákiában.