1982. november 10-e volt. Délelőtt féltizenegy. Éppen teáztam, amikor erőszakkal kipattant az irodám ajtaja. Az ajtónyílás megtelt emberi testekkel. Sunyi szemek pislogtak befelé a helyiségbe. Az élen jött Kostka, utána Mačai, majd még egy, vékony, fiatal, zöld ruhás titkosrendőr. Švec Michal.
„Régen nem láttuk egymást, Duray úr. Van egy iratunk az ön számára. Egyszer már látott ilyet. Eljöttünk megnézni, hogy mivel foglalkozik. Álljon félre, átkutatjuk az irodáját… Ne nyúljon semmihez!”
Mačai, akit közben előléptettek századossá, és Švec turkálni kezdett a szokásos módon. Megmozdítottak minden mozgathatót, átnyálaztak minden papírlapot. De elég gyorsan csinálták, nem nagy alapossággal. Közben Kostka utasította Mačait, hogy hívja be a főnökömet. Az falfehér arccal bejött. A kutatást az ő jelenlétében folytatták. Egy újságcikket találtak a táskámban, Kis János: Gondolatok a közeljövőről c. fejtegetését a Beszelő 3. számából és több fotokópiát folyóiratcikkekről, amelyeket éppen olvastam. Egy táskaírógép is volt a helyiségben. Azt is lefoglalták.
„Látja, nem használt magának a figyelmeztetés. Konok ember maga, nem hagyja abba a tevékenységet. Sejtettük.”
„Talán nem szabad olvasnom sem?” – kérdeztem.
„Nem szabad, nem szabad. Micsoda kérdés? Persze hogy szabad. De maga mit olvas már megint? Államellenes dolgokat” – mondta Kostka.
Most már következetesen elmaradt a megszólításnál a doktor úr. Mar csak Duray úr voltam. A jegyzőkönyvet is így vették fel.
„Látom, hogy mit olvas” – szólt közbe Mačai. – „A magyarországi ellenforradalomról. Csakhogy a cikkben forradalomként emlegetik. Maga szerint is forradalom volt akkor Magyarországon, amikor a magyar elvtársak olyan nehéz időket éltek meg?”
„Most nem áll módomban erről beszélni, Mačai úr. Ez sokkal összetettebb kérdés, mint hogy a maga műveltségi szintjén és ebben a helyzetben erről vitatkozzunk. Kérem, hagyja abba ezt a nem idevágó témát.”
A kutatás az irodámban talán félóráig tartott. Hamar befejezték, hiszen tudták, hogy úgysem találnak semmit, ami érdekes lehetne számukra. Csak Kis János cikkétől csillant fel a szemük. Elmenetelkor, csak úgy mellékesen Kostka odavetette:
„Rakja össze a holmiját egy helyre, hogy a maga után belépő új alkalmazott könnyen átvehesse az ön helyét. Ami a saját tulajdonát képezi, azt tegye félre, azt elviheti a családja.” Majd a főnökömhöz fordulva folytatta:
„Ő már nem jön vissza, kérem vegye át tőle a hivatali kulcsait!”
Úgy látszott, bekövetkezett az, amitől tartottam: ez a letartóztatás.
Majd a világosszürke Volgán hazavittek az Alagút-sori lakásomra. Rövid várakozás után megjött Marta Krásna asszony a
Körzeti Nemzeti Bizottságról. Tizenegy óra húsz perckor kezdődött a házkutatás és tizenkettő ötvenkor ért véget. Eredmény: egy folyóiratcikk. Több semmi.
„Felfeszegessük a parkettet is? Adja elő a többi holmit, addig, amíg szépen mondjuk. Vagy felaprítsuk a bútorokat? Meglátogathatjuk az anyja lakását is Losoncon, és olyan dúlást csapunk ott, amilyet még nem látott”
„A végbélnyílásomba is belemászhatnak, ott sincs semmi” – válaszoltam ingerülten.
Kostka rám nézett, de szavaimra nem válaszolt. „Jól van, akkor mehetünk! Üzenetet nem hagyhat a feleségének! A táskáját azonban hagyja itthon, arra nem lesz már szüksége.”
Kostka közben odavetette Švecnek „hívjon kocsit”. A rendőrhadnagy odalépett a telefonunkhoz és tárcsázott valamilyen háromjegyű rendőrségi számot. A vonal túlsó végéről közölték vele, hogy várnia kell, mert most éppen nincs szabad kocsi.
„No, mi történt? A fiúknak nagy fogása van, vagy éppen ebédelni mentek? Hívd őket mégegyszer és közöld velük, hogy elindulunk gyalog, de küldjék velünk szemben a kocsit.”
Valóban, gyalog indultunk el a letartóztatásom színhelyére – dalolva és „feltűrt ujjú ingben”. A lakásom ajtaját ők zárták be, majd visszaadták a kulcscsomót.
„Visszakapom a kulcsokat?” – kérdeztem meglepődve. „ Nekünk már van” – dörmögte Švec az orra alatt. Én pedig nem tudtam, hogy ezt információnak vegyem-e, vagy megfélemlítésnek.
Lementünk a lakásból az udvarra, kifordultunk a kapu felé. Elől ment Kostka, középen én, mögöttem Švec. A betontámfalban nyíló alsó bejáratban Kostka megállt, körülnézett, majd amikor az úttestre lépett, Švec hátulról utána lökött. Átmentünk a túloldalra, ahol a keskeny járda a nagyállomás kerítése mentén folytatódott. Libasorban meneteltünk tovább. Libabőr – ez jutott az eszembe. Az undor fizikai kifejeződése. Haladtunk lefelé az Alagútsoron. Elhagytuk az új vasúti aluljárót és tovább meneteltünk a zergehegyi viadukt felé. Átmentünk a boltívei alatt és balra kanyarodtunk a szőlőskerteknek. Libasorunk kicsit fellazult, mintha sétáltunk volna. Beszélgetést erőszakoltam kísérőimmel. Az időjárásról. Valami ilyesmit: milyen szép napunk van ma, nem fagy, nem esik az eső pedig már benne vagyunk az őszben. Közben arra gondoltam, akár meg is szökhetnék. Elinalhatnék a szőlőskertek irányában. Kostka biztosan nem bírna utánam futni, hiszen kehes, mint a cigány lova. A másik, ki tudja milyen, de eggyel csak boldogulnék. Túlmentünk az infúziós állomáson. Itt állomásoztak a mentők is. A feleségem manduláját is itt vették ki. Majd arra tartottunk, ahol néhány évvel ezelőtt a szemem láttára gázolt el egy kerékpárost egy bérautó. Innen már látni lehetett a rendőrség récsei úti épületének hatalmas szürke tömbjét. Ekkor kanyarodott elénk az egyik mellékutcából egy fekete Volga. Beültünk a kocsiba és két perc múlva begördültünk a rendőrség udvarára. Ezzel vége szakadt a menekülés ábrándjának is.
Hát ismét a kerületi rendőrkapitányságon vagyunk. Felgyalogoltunk a harmadik emeletre. Kísérőim becsengettek, majd beleszóltak egy kis, ráccsal védett mélyedésbe. A varácsos ajtó nemsokkal ezután kinyílt, majd becsapódott mögöttem. Leültettek Kostka szobájában. És vártam. Talán két órát ültem ott. Nagyon fáradt voltam. Tenyerembe hajtottam a fejem, és el-elaludtam. Közben ismerős arcú titkosok vigyáztak rám. Három tájban visszajött Kostka.
„Duray úr, úgy döntöttünk, hogy átminősítjük az ön ellen benyújtott vádindítványt. Mostantól kezdve a 98. § 1. valamint 2. bekezdésének b/ pontja értelmében vádoljuk önt a köztársaság felforgatására irányuló bűntett elkövetésével. Akarja hallani a büntetőjogi meghatározást?
1/ Aki a köztársaság szocialista társadalmi és államrendjével szemben ellenséges szándékkal, a köztársaság társadalmi és államrendje, területi egysége, védelme vagy önállósága, vagy a köztársaság nemzetközi érdekei ellen felforgató tevékenységet folytat:
2/b. és ezt a tevékenységet széles körben fejti ki, háromtól tíz évig terjedő szabadságvesztésre ítélendő.”
Hát ez az a rettegett cikkely, amely alapján 1979-ben elítélték Prágában a VONS (Výbor pro nespravodlivě stíhaných – Bizottság az Igazságtalanul Üldözöttek Védelmére) tagjait is? Havel, Benda, Uhl akkor öt-öt évet kaptak.
„Remélem, tudja mi vár magára? Nincs Csehszlovákiában olyan bíróság, amely ez alól a vád alól felmentené magát. Megkapja a kijáró büntetést a taxa felső harmadában, és negyvennégy eves lesz, amikor kijön onnan. Természetesen, ma este már nálunk alszik… Mostantól kezdve nagyon sok ideje lesz. Gondolkozhat, amennyit akar… Le van tartóztatva, Duray úr.
És ön azt hitte, hogy ezt nem tehetjük meg magával.”
3. TÖRZSSZÁM: 20 396
1982. november 10-én rám zárták a rendőrségi fogda vasajtaját. Aki még nem hallott börtönajtó csapódást, az nem ismerheti a bevágódó cellaajtó tompa puffanását. A régi mészárszékek és a háború előtti halottasházak fagyasztó kamráinak ajtaja adott ki hasonló hangot. És a tizedik emeletről kivetett emberi test nyög fel így, amikor földet ér. A börtönajtó puffanásába azonban fémes hang is vegyül. Amikor az ajtószárny belecsapódik a tokba, a porkoláb gyakorlott mozdulattal rácsattantja a záróvillát. Ettől van a fémes hang.
1979 júliusa óta várta a fülem félelemmel ezeket a zajokat. Több mint három évig éltem együtt azzal a tudattal, hogy letartóztatnak. Kezdetben szörnyű volt, de ahogy szorult körülöttem a hurok, fokozatosan hozzászoktam ehhez a gondolathoz. Ezzel a rémképpel keltem és feküdtem az elmúlt években. Ezzel a tudattal terveztem az életemet. Pontosabban: emiatt nem tervezhettem mást, csak vázlatéletet. Azóta minden csak ideiglenes, piszkozatszerű.
Éveken át egyre szűkült körülöttem a kör, és mindenki körül, aki velem egy sorsot élt, egy sorsot választott. A fokozatos bénuláshoz, az izomsorvadáshoz volt ez hasonlatos: rövidült a mozgásterem rádiusza, gyökeresen megváltozott az életem. Átalakult a magatartásom, megváltoztak fizikai megnyilvánulásaim, mássá vált érzelmi életem. És egyre inkább csak ábrándozhattam arról, amiről mások elérhető valóságként beszéltek. Kényelem, család, szerelem, barátság, távolodó fogalmak és értékek lettek. Helyettük feszültség költözött az otthonomba. Az addigi marokszorító kézfogásokat legjobb esetben leplezett szolidaritást tanúsító puha tenyérérintés váltotta fel, vagy egy-egy elkapott együtt érző pillantás. Az el-elmaradozó barátoknak pedig csak a hűlő helye maradt. Megszakadt minden társadalmi kapcsolatunk, már nem jöttünk össze vad szombat esti vitákra és borozásokra, az utcán is néha azt vettem észre, hogy egy-egy néhai barát véletlenül áttéved a túlsó oldalra. Egyedül maradtam. De néha kellemes meglepetések is értek, mert megjelent egy-egy nem várt távoli ismerős, felkínálva segítségét.
1979 augusztusában, amikor ügy döntöttem, hogy aláírom a nyomozást lezáró jegyzőkönyvet, megjegyezte a politikai rendőrség kerületi parancsnoka „1968 után megadtuk önnek a lehetőséget, hogy új életet kezdjen. Most az utolsó lehetőségével élhet. Ezután már a bűnvádi eljárás következik. Ehhez tartsa magát!”
A letartóztatásomig vezető út töretlenül ívelt mind a hivatalos hatalom uralkodási logikája, mind az én magatartásom logikája szerint. Egy ilyen „beteljesüléshez” is két fél szükséges: a letartóztató és a letartóztatott. Ebben az esetben: a hatalom és én.
Önéletrajzi esszémben – a Kutyaszorító első kötetében – leírtam, hogy tizenöt éves koromban döntöttem magatartásom értelméről. Ekkor mondtam serdülőkori szexualitástól telítetten, hogy az életemet a csehszlovákiai magyarok ügyének akarom szentelni. E romantikus és fellengzősnek ítélhető kijelentés fültanúja már nem él. Fiatalon, virágkorában halt meg. Judit volt a neve. Az akkor megvallott elhatározásom időközben minőségileg alaposan átváltozott. Csak később döbbentem rá, hogy a nemzet önmagában nem hordoz erkölcsi értékeket, csupán része az egyetemes értékrendnek, amelynek alapkövei: az emberi méltóság védelme, az igazság folyamatos keresése, és a türelmesség. A felismerés hosszú érlelődés eredménye lehetett, mert egyszerre jelent meg belső vetítővásznamon, és nem került ellentétbe eredeti elhatározásommal, sőt inkább gazdagította, elmélyítette azt.
Ennek jóvoltából egy új kepésséggel is gazdagodtam: a tudatosan átélhető szégyenérzettel. Nem a szégyenkezessel, hanem a szégyenérzettel. Ez az önbírálat és az etikus mértékletesség összegeződése. A három – számomra alapértéket jelentő – szempont szerint újjáalakult erkölcsi kódexem alapján igyekeztem kialakítani történelemszemléletemet is, amelyben a szégyenérzet a nemzeti múltról kialakult kritikai véleményemet befolyásolta. Örülök, hogy kialakult a szégyenérzetem a magyar múlt kapcsán is a más nemzetet, népet sertő mozzanatai miatt. Ezért sokkal bátrabban és lelkiismeret furdalás nélkül tudok bírálni másokat. Az önbírálatnak ez a kozmopolita árnyalatú, de a saját nemzet határait túllépő változata a napi élet tárgyilagosságát is túllépi. A pragmatikus szemlélet szerint a szégyenérzet meddő. Értelmetlen. Csakhogy ez az ítéletkényszer átszövi a napi élet határait is. És nyugtalanság lesz úrrá rajtam, ha a bennem kialakult normával ütközik a megért jelen, vagy látom megismétlődni azt, ami miatt a múltat kell elítélnem. Ez az állapot a szerelemhez hasonlatos: az értékítélettel jut el a beteljesüléséhez, és kimondásával jut a boldog megnyugvás állapotába.
Lehetséges a mi világunkban és a mi helyzetünkben következetesen és nyugodtan végiggondolni és átélni bármit? És érdemes-e?
Azt hiszem, főleg ennek van értelme. Életünket a félbehagyott gondolatok és félbeszakadt érzelmek miatt félbemaradt és átgondolatlan cselekedetek keserítik.
A valós élet általában semmibe veszi az eszméket.
A politikai rendőrség nyomozó osztálya által sikeresen végrehajtott nyár eleji házkutatást vádindítvány követte. Ez jogi alapot teremlett arra, hogy a nyomozás lezárásáig (vagy a letartóztatásomig) akár mindennap nyilvánosan ellenőrizzék mozgásomat, szinte minden percemet. Június végével a belügyminisztérium útlevélosztálya bevonta az útlevelemet, amelyet még június 3-án a házkutatás alkalmával elvitt a rendőrség. A posta ezután kézbesítette az amerikai meghívólevelet, ami így értelmét vesztette. Augusztusban egy hétig szabadságon voltam. Ehhez szintén kérnem kellett a politikai rendőrség beleegyezését. Tehát egyre szűkült körülöttem a világ, amely a letartóztatásom következtében a cella négy csupasz falával lett körbezárva. Bekerítettek.
Amíg nem töltötték ki az őrizetbe vételről rendelkező nyomtatványt, addig a letartóztatással fenyegető szavakat nem tartottam hitelesnek. Hiszen már annyiszor fenyegettek ezzel. Délután negyed ötkor, midőn Kostka a rózsaszínű papírlapokat lobogtatva a kezében elindult velem lefele a lépcsőkön – úgy, mint máskor: bután csevegve – kezdtem tudatosítani, hagy most a földszinten nem a főkapu felé fog kísérni.
A hátsó bejáraton át kivezetett az udvarra. Az ismerős nagy térségre, ahol már többször megfordultam, mert innen kísértek fel minden alkalommal, amikor hol Zsigulin, hol Ladán vagy Volgán behoztak a rendőrségre. Átlóztuk az udvart, majd felbaktattunk az első udvart a hátsóval összekötő rézsün és betértünk a „Szauna” feliratú bejáraton egy lépcsőházba.
Szauna. Csaknem gőzfürdő, azaz fürdő. Fantáziám erőltetése nélkül rémlettek fel bennem a KZ-táborok fürdőiről hallott szörnyűségek. Nem kényszerképzet volt ez, csupán képzettársítás. Rossz vicc, vagy kegyetlen rendőri humor, vagy csupán véletlen, hogy ugyanabból a lépcsőházból nyílik a kellemes élményt nyújtó fürdő és a sokkal kevésbe kellemes fogda bejárata? Mi az emelet felé indultunk. Eddig civil módra, egymás mellett mentünk, Kostka és én. Itt viszont már előreküldött, és odaszorított a lépcső végében nyíló gombos ajtóhoz. Becsengetett. Barátságos arcú öreg rendőr nyitott ajtót. Mint egy garniszálló éjszakai portása. Odaállítottak egy ablakhoz, ami az üzemi étkezdék ételkiadójára emlékeztetett. Itt pillanatok alatt elvégezték a formalitásokat, elvettek tőlem minden nálam található tárgyat, majd bevezettek egy helyiségbe, amely a bejárati ajtó mögött balra nyílt. Ott viszonylag szelíd hangon parancsolták, hogy vetkőzzem meztelenre, és ereszkedjek guggoló állásba széthúzott lábbal. A jóságos arcú öregedő rendőr rutinosan lehajolt és belekacsintott a végbélnyílásomba, majd elvette a szemüvegem.
„Erre most nem lesz szüksége, a cella kicsi, szemüveg nélkül is eligazodik benne” – mondta.
Felöltözhettem, de a cipőfűzőmet, nyakkendőmet, kabátövemet, órámat, karikagyűrűmet, pénztárcámat, igazolványaimat és a zsebeim egyéb tartalmát leltárba vették és ömlesztve beleszórták egy nagy borítékba. Aztán kaptam egy törülközőt, egy lepedőt, egy szállodai szap-pant, egy papírpoharat, pár darab klozettpapírt és irány befelé a tömlöcbe. A 113-as cella foglya lettem. Már volt lakója. Egy rablótámadással gyanúsított fiú. Martinnak hívták.
Amikor belöktek a cellába, Martin éppen idegesen járkált fel és alá. Öt lepés előre, fordulás, öt lepés vissza. Sokáig csak egyoldalú volt a kapcsolatunk. Bugyogott belőle a káromkodás, számomra ismeretlen embereket szidott, főleg egy kurva szipirtyó házmesternőt, aki feljelentette őt. Hallgattam, és rendkívül idegesített a kopogó járkálása meg a beszéde. Nem sokkal vacsora előtt azonban felém fordult.
„Te hol laksz”
„Az Alagút-soron.”
„Szoktál járni a kocsmátokba, Matúshoz?”
„Egyszer már voltam ott.”
„Akkor te jó fiú vagy.”
„Jó hát. Miért ne lennék jó? Te is jó vagy, nem?”
„Persze, nagyon szeretem az anyámat. Van feleséged?”
„Van.’
„Én is együtt élek egy növel.”
„Fontos, hogy szeressétek egymást.”
„Hétfőn volt egy hete, hogy nálatok az Alagút-soron, a vasúti aluljáróban megöltek egy embert? Hallottad?”
„Nem hallottam.”
„Az én apám volt az áldozat. Véletlenül történt. Ismerem a gyilkosát. Aznap este együtt söröztünk, éppen a Matúsnál. Tudom, hogy mást akart megölni… Látod, ilyen az élet.”
Valóban. Ilyen az élet. Egy nappal ezelőtt a Grand kávaházban ültem a barátnőmmel. Beszélgetés közben átsuhant az agyamon a gondolat, hogy rövidesen letartóztathatnak. Mikor elmondtam neki, leszamarazott. És nem telt el huszonnégy óra: valósággá lett.
A rendőri fogda kietlen. Minden le van csavarozva. A falból egy gumicső áll ki. Víz folyik belőle ha megcsavarom a fal mélyedésében lévő csap rózsáját. A sarokban, a gumicső alatt a padló szintje alá süllyesztve nyílik az emésztőgödör. Törökvécének neveztük, mert guggolni kellett rajta, csaknem törökülésben.
Külön tanulmány a fal. Üzenetek. Lengyelek, keletnémetek, csehek, akik erre próbáltak menekülni külföldre a totális állam uralma elöl, de elkapták őket. Üzeneteket írtak a falra. Niech źije solidarnosc! Przycz s kommunizmem! Jerzy z Wieliczky.
Az első éjszaka a legborzasztóbb. Hiába voltam fáradt, nem aludtam. És ha egy kicsit elszunnyadtam, azonnal ébredni akartam, hogy menekülhessek a rám törő álmok alól. Sohasem megélt perverz jeleneteket álmodtam, amelyeket talán soha nem mondok el senkinek. Sohasem álmodott lehetetlen álmok gyötörtek. Megváltás volt a reggel.
Sötét zárka a rendőrségi fogda. Állítólag itt kínozták az ötvenes évek elején a politikai foglyokat. Lehet. Eredetileg úgy tervezték meg a berendezést, hogy mind az ágyat, mind a székeket és az asztalkát, amikor használaton kívül voltak, a fal mélyedésébe záratták a foglyokkal. Ehhez képest most már főúri itt a kényelem. A rendőrségi fogdában lehet ágyon is ülni, sőt leheveredni is szabad. Nyilvánvaló, hogy eredetileg nem az őrizetbe vettek számára épültek ezek a cellák. A jellegük inkább a siralomházéhoz volt hasonlatos. Olyan sötét volt itt, hogy éjjel-nappal egy kétszázas égő világította be, acélhálóval elzárt üregből sugározva a fényt.
Nem panaszkodhatom, rendes volt az őrség. Megkérdezték, nem kérek-e cigaretták, olvasnivalót. Sőt csütörtökön este, vacsora után bejött az öreg rendőr és megkérdezte, ízlett-e a vacsora, esetleg ne hozzon-e valami mást. Vajat kínált. Ekkor egyedül voltam a helyiségben, a cellatársam nem volt bent, még nem jött vissza a kihallgatásról. Nem tudom, hogy miért voltak ilyen előzékenyek, és azt sem tudom, hogy mással is így viselkedtek-e? Valószínűleg nem. Martin, a cellatársam este cigarettáért csöngetett az őrnek, de az szörnyű káromkodások közepette küldte őt el oda, ahová ilyenkor szokás. Ugyanaz a rendőr volt, aki hozzám udvariasan szólt.
Pénteken, november 12-én délelölt megérkezett az államügyész, dr. Bartková. Ő hitelesítette a letartóztatást, és elrendelte a vizsgálati fogságot. Ezzel zárult a további kör. Szerda estétől mostanáig ugyanis folyamatosan az volt a benyomásom, hogy az őrizetbe vételem csak a rendőrség megfélemlítő akciója. Hiszen többször fenyegettek azzal, hogy letartóztatnak. Már 1979-ben is. Most, hogy a rendőrségi fogdába kerültem, ugyan túlságosan kézzelfoghatónak tetszett a fenyegetés, de még mindig volt reményem a kiszabadulásra. Negyvennyolc, de legkésőbb kilencvenhat órán belül. Titkon ebben reménykedtem. Főleg 11-én estefelé erősödött bennem ez az érzés. Martin egész nap kihallgatáson volt, ő hozta a szenzációs hírt meghalt Brezsnyev – egy asztalra vetett Pravdában olvasta. Állítólag egy nappal korábban, már 10-én hajnalban halott volt. Ebből azt a helyzetképet rekonstruáltam, hogy a letartóztatásom időpontját a rendőrség választotta éppen a haláleset miatt. A politikai rendőrséghez nyilván hamarabb jutott el a Szovjetunió mindenható pártvezérének a halálhíre, mint akár a vezető politikusokhoz. Ilyenkor álmenetelig összekuszálódhatnak a politikai érdekcsoportok erővonalai, és esetleg a kibontakozó hatalmi harcban senki sem fog törődni az én ügyemmel. Gondoltam, így kalkulált a politikai rendőrség. Főleg amiatt, hogy személyes ügyüknek is tekintették a letartóztatásomat. Bosszú fűtötte őket ellenem. Dr. Bartková azonban eloszlatta a szabadulás reményével kapcsolatos feltételezésemet A rendőrség ezek szerint előre jóváhagyott tervet hajtott végre. Az államügyész ugyanis csak akkor vehetett vizsgálati fogságba, ha erre felsőbb parancsot kapott. Az átminősített vádindítvány ugyanis nem tyúkpert helyezett kilátásba, hanem – ha odáig fajul – az ötvenes évek végétől országos méretben az egyik legsúlyosabb politikai pert.
A vizsgálati fogságot a pozsonyi városi államügyész helyettese, dr. Miroslav Jakšík végzése szerint a perrendtartás 67. §-ának a/ és c/ pontja alapján rendelték el. Ennek értelmében, ha fennáll a veszély, hogy a gyanúsított, illetve a tettes a várható súlyos büntetéstől való félelmében rejtőzködni fog, illetve tovább folytathatja, esetleg végrehajthatja a megkezdett bűncselekményt, vizsgálati fogságba vehető.
Az ügyészi határozat egyértelműen összefüggött a vádindítvány átminősítésével, illetve azzal hogy most már döntött a hatalom: keményen fellép ellenem. A döntés indoklásában főhelyre a hatalmi-ideológiai rendszerrel összeférhetetlen magatartásom került. Mert nyomatékosan abból indultak ki, hogy a szocialista társadalmi és államrenddel szemben ellenséges, izgató tartalmú iratokat szerkesztettem, melyek torzítva ábrázolják Csehszlovákia Kommunista Pártja és a szocialista állam nemzetiségi politikáját.
Az ügyésznő röviden kihallgatott és jegyzőkönyvbe foglalta a vallomásomat. Hasonlóképpen, mint az első vádindítvány után a rendőrségen, ő is felhívta a figyelmemet, hogy jogomban áll csak az ügyvédem jelenlétében válaszolni a feltett kérdésekre. De egyúttal azt is közölte, hogy az ügyvédemet még nem értesítették a letarlóztatásomról. Az ügyvédem jelenlétére – rá való tekintettel – nem tartottam igényt. A vádat ismételten visszautasítottam. Nem a tevé-kenységemet tagadtam meg, hanem a tevékenységem miatt ellenem emelt vádat utasítottam vissza. És éltem egyúttal azzal a törvény adta jogommal, hogy panasszal fordulhatok a vizsgálati fogság elrendelése miatt a pozsonyi Városi Bírósághoz.
A vádindítvány szigorításán nem csodálkoztam. A hivatalos hatalom bosszúvágya miatt ez várható volt. Nem értettem azonban az átminősítés jogi háttérét. Ezért megkérdeztem az államügyészt, hogy miért került sor erre a fordulatra. Hiszen a perrendtartás értelmében a nyomozást az államügyész ellenőrzi és irányítja, betöltve ezzel a polgári társadalmak jogrendjében szokásos vizsgálóbírói funkciót. Az első vádindítványt elfogadta az ügyészség, és azóta semmilyen tény nem tártak föl, sőt a nyomozást szeptember l6-án lezártnak tekintették. A november 10-én tartott házkutatással sem szereztek újabb bizonyítékot ellenem, azt sem sikerült bizonyítani, hogy folytatom-e a tevékenységet és nem nyert bizonyítást a feltételezett csoportos tevékenység sem. Az ügyésznő csupán rövid választ adott, miközben nem nézett rám, hanem a plafon és a fal találkozásának szögletébe irányította a tekintetét.
„Úgy ítéltük meg, hogy már a korábbi vádindítvány helytelenül minősítette a maga tevékenységét” – ennyit mondott, viszont figyelemre méltó volt, hogy a jogvédelmi tevékenységet nem nevezte bűncselekménynek.
Délután négy óra tájban átszállítottak bennünket a vizsgálati és gyűjtőfogházba, amely egyúttal toloncház is volt, és némelyek itt töltötték a büntetésüket is. A köznyelv az épületet régi hivatalos nevén Igazságügyi Palotának nevezte. A börtön sötét tömbje a Törvényszék épülete mögött van, amit a második világháború idején a Tiso-féle Szlovákiában építettek. A sors fintora, hogy Jozef Tisot is itt végezték ki 1946-ban. A börtön gyakorlatilag nem volt más, mint az igazságszolgáltatási nagyüzem nyersanyagraktára. Ezzel kapcsolatban kérdéses, hogy az igazságszolgáltatás kifejezést nem kellene-e mással, találóbbal helyettesíteni. Valamikor a magyar jogi szótárban volt egy jó kifejezés: ítélőtábla. Az igazságszolgáltatás ugyanis szemantikailag mást jelent, mint ami a valóságban meghúzódik mögötte. A jogrendben ugyanis nincs igazság, csak ítélet.
A délután folyamán körülbelül félóránként csattantak a rendőrségi fogda folyosósán a cellaajtók. Péntek volt. A letartóztatottakat egymás után vitték át a vizsgálatiba. Négy előtt ránk került a sor.
Az ügyeletes rendőr kivezetett a cellából Martinnal együtt, majd a kezemet csuklóban megbilincselték, a bilincset láncra fűzték és a láncot derékszíjjal a derekam köre csavarva rám lakatolták. A foglyok egymás között ezt a szerkezetet kis medvegúzsnak nevezték. Aztán így, gúzsba kötve először Martint, majd engem betereltek a rabszállító buszba és elindultunk.
A sofőr-rendőr hátraszólt a mellettünk ülő őrnek:
„Dobd át hozzám a pisztolyodat!”
„Ugyan már, csak ketten vannak. És az egyik igencsak vékonydongájú” – pillantott rám a zsaru gúnyosan összehúzott szemmel.
„Csak dobd át a stukkerodat ide, mellém az ülésre. Sohasem lehet tudni, hogy mi fordul meg a fejükben az ilyeneknek” – erősködött a sofőr-rendőr.
„Igazad van. Az ördög nem alszik. Az ilyen gazemberek mellett mindig résen kell lenni” – és lecsatolta a pisztolytáskát a derékszíjáról, majd átcsúsztatta a rácson a vezetőfülkébe.
Délutáni csúcsforgalom volt a városban. Az egyik forgalmas útkereszteződésnél – a récsei vámon – éppen pirosra váltott a közlekedési lámpa. Megálltunk. A járókelők kíváncsian nézegettek be a rabszállító ablakán. Bevicsorogtak, gúnyosan nevettek. Szerencsére nem kaptam vissza a szemüvegemet, így nem láthattam elég élesen a bámészkodók arcát. Emiatt úgy ereztem, mintha azok sem látnának engem. Furcsa élmény volt. Remélem megismételhetetlen.
Az elmúlt hónapokban és az elmúlt két-három évben alig volt olyan élményben részem, aminek a megismétlődését kívánnám. A rabszállítóban ülve nem tudtam, nem tudhattam, hogy az elkövetkező hónapokban, években lesz-e olyan esemény az életemben, amelyre szívesen fogok visszaemlékezni. Szerencsére volt.
Mikor november 10-én kora délután elvittek otthonról, megtiltották, hogy üzenetet írjak a feleségemnek. Csupán a házkutatási parancsot hagyhattam az asztalon. Az irathoz joga volt a lakásnak is, hiszen benne végezték a kutatás műveletét.
A feleségem aznap csak estefele jött haza. Nem talált otthon. Ez nem volt rendkívüli esemény, mert általában este 6 és 7 óra között jártam haza, sőt néha még később is. A hivatalos munkaidő után tovább szoktam dolgozni, tanulni, írni, olvasni, könyvtárba járni. Ilyenkor szoktam találkozni az ismerősökkel, barátokkal. A késő délutáni órákban szoktam találkozni a Bizottság tagjaival is. Csak akkor vált egyértelművé a helyzet a feleségem számara, midőn az asztalon megtalálta a házkutatási parancsot. Ebből nyilvánvalóvá volt, hogy nem baráti látogatóba mentem, hanem a rendőrségen vagyok. És nem önként mentem oda, hanem vittek. De várt, hiszen máskor is megtörtént, hogy későn jöttem haza a kihallgatásról. Ezen a napon azonban nem érkeztem meg.
Tizedikén este azt hittem, hogy már értesítették a feleségemet a letartóztatásomról, Kostka ugyanis megígérte, hogy felhívja őt telefonon.
A feleségem 11-én, csütörtökön délelőtt a rendőrségen érdeklődött felőlem, de szóba sem álltak vele. Csak pénteken délután tudta meg az ügyvédemtől, hogy valójában mi történt. Aki szintén csak kollegiális alapon szerzett hírt az őrizetbe vételemről. Ő is csak november 16-án értesült hivatalosan a letartóztatásomról és a vizsgálati fogság elrendeléséről. Ekkor kézbesítették neki az erről szóló ügyészi végzést. A feleségem pedig csak november 17-én kapta meg a hivatalos értesítést. Igaz kedden, 16-án ismét járt a rendőrségen, mert még mindig nem tudott felőlem semmi bizonyosat. Ekkor, hosszú várakoztatás után Kostka hajlandó volt vele szóba állni, de csak röviden és durván, ordítva beszélt vele.
„Igen, bent van a börtönben, és ott is marad, amíg nem tölti le a büntetését.”
Egy hétig tartott, míg az illetékes hivatal értesítette a legközelebbi hozzátartozómat a letartóztatásomról.
1982. november 12-én 16 óra 15 perckor léptünk be – Martin és én – a gyűjtőfogház kapuján. Kettőnket kétfelé löktek. Az előcsarnok két ellenkező sarkában arccal a fal felé fordulva kellett várakoznunk, majd betereltek egy kis fülkébe. Ott azt parancsolták, vetkőzzem pucérra. Bőrvizsgálat következett, hogy nincsenek-e a testemen verésnyomok. Megkérdezték, vertek-e a rendőrségen. Mikor azt válaszoltam, hogy nem, gyorsan fel kellelt öltöznöm. Ismét leltárba vették a tárgyaimat. Létszámba vettek. Majd átvezettek a kupolacsarnokon az öltözőbe. Ott ismét megparancsolták, hogy vetkőzzem le, és öltözzem át a vizsgálatisok barna színű melegítőjébe.
A felvételi irodából a zárt körletre vezettek. A gyilkosok, a többszörösen visszaeső köztörvényesek és a politikaiak celláinak zárt folyosójára.
Az első emeleten átadtak a körletparancsnoknak. Ő vett élelmezési létszámba, és ő jelölte ki számomra a cellát.
„Tudjuk, hogy ki maga” – mondta jelentőségteljesen. „Tudjuk, hogy intelligens ember, és nem lesz fegyelmezetlen.” Majd figyelmeztetően megjegyezte: „Itt csak törzsszáma van az embernek, titulusa nincs. Ha hívják, a törzsszámát fogják kiáltani, ha az őrség szólítja, a törzsszámával kell jelentkeznie. Ezt ne felejtse el. Az őröket pedig parancsnok úrnak nevezze. Értette?”
Kis cellába kerültem, a százhatvannégyesbe, szemben a halálraítéltek cellájával, amely most üres volt. Utolsó lakója Rigó, a pozsonypüspöki cigányfiú volt, aki bosszúból felszabdalta a feleségét a szeretőjével együtt. Becsületére legyen mondva, önként sétált a rendőrség karjába, áldozatainak temetésén. Ismertem őt. Ő is Mikulov-ban (Nikolsburg) szolgált, az ezredkórházban találkoztunk 1974 tavaszán. A nyakán egy tetoválás jelezte sorsát: ide szúrd a dikódat.
A százhatvannégyes két lakójával hamar összebarátkoztam. Egy-két nap múlva már régi ismerősöknek hittük egymást. Az egyikük, Klim Józsi volt, aki már tizennyolc évet lenyomott különböző börtönökben, Főleg Lipótváron, most ismét betöréses lopás miatt volt itt.
„Nem tudom megállni, hogy ne lopjak” – töprengett egyszer fejcsóválva sorsán, majd így folytatta: „Igaz, dolgoztam már tisztességesen is. Szakács a kitanult mesterségem. Utoljára a pozsonyi főpályaudvar vasúti restijének a konyhájában főztem. De tudod, idegesség fog el, ha látom a sok kurvát meg az ingyenélő komcsikat. Mindenkit becsapnak, mindenben dúskálnak, élősködnek, nekem meg dolgoznom kell. Hát nem. Ha ők lopnak, lopok én is. Ha két életem lenne, akkor sem tudnék annyit összelopni, mint ezek az új vörös burzsujok. Igaz, hogy kevés időm marad a lopásra, mert mindig elkapknak. Utoljára is egy ilyen kommunista újgazdagnak a kurváját rámoltuk ki. Nem mondom, szép pár voltak, a pasi diplomata útlevéllel rendelkező csempész és kerítő, a nő pedig digózó volt. A pártigazolványos pasasra csak azért volt szüksége, hogy fedezze őt, meg néha beszerezze kommunista bulikra ágymelegítőnek. Ez egy ilyen kertészleány volt, egyik melegágyból a másikba surrant. De megérte neki, mert telehordták a palik a lakását ezüsttel, és elnézték neki a kupizást is. Öt lánnyal dolgozott… Kicsóreszoltuk a ringyót. A nőci pedig feljelentett bennünket. Az egyik orgazdánál látta meg a holmiját, az pedig köpött. Ez a pech. Biztos lefeküdt vele. Százezer koronányi értékkel vádol minket. Azt állítja, hogy a nyugatnémet vőlegényétől kapott nászajándékát vittük el tőle. Közben értéktelen vackok voltak a lakásán. Ezüstözött alpakka. Öregem, biztosítlak, hogy tőled sohasem lopnék. Az ilyen vagányok, mint én, a hozzád hasonlóktól nem lopnak. Van betyárbecsület is a világon. Meg nem is érdemes lebukni kis zsákmány miatt… Ha majd kiszabadulok, és te is már otthon leszel, beállítok hozzád egy kazal Pick szalámival és konyakkal, hogy megünnepeljük a megismerkedésünket.”
A másik, Tóth Milan volt Deákiból, civilben kocsikísérő. Gyilkosság gyanújával került ide. A teherkocsija sofőrjét agyonlőtte valaki. A nyomozás közben kiderült, hogy Milan csak egy közönséges, hétköznapi tolvaj, mint a republika számtalan, szabadon futkosó polgára. Sokad-magával nem egész húszezer korona értékű építőanyagot tulajdonított el. Mikor lezárták a nyomozást – így mesélte Milan – a bűnügyis megkérdezte tőle, elégséges tanulság volt-e számara ez az eset? Majd azt is mondta. hogy reméli, többet nem keveredik ilyen ügybe.
„Nem-e?” – válaszolta Milan. „Ezután fogok csak igazán lopni, hiszen mindenki lop. Csakhogy most már ügyesebb leszek, és nem állok össze akárkivel” – válaszolta Milan a rendőrnek.
Én pedig azt kérdeztem tőle, hogy mire használta a feketén eladott téglákból rájutó pénzt.
„Talán négyezer korona volt az egész. Hát mit lehet tenni ilyen kevés pénzzel? Elkártyáztam és elittam.”
Klim pozsonyi volt és magyar. 1950-ben, midőn ismét engedélyezték Pozsonyban a magyar elemi iskola megnyitását, szülei átírattak őt a szlovák iskolából magyarba. Tóth szlovákiai magyar anya és Magyarországról Szlovákiába, 1947-ben áttelepült szlovák apa gyermeke volt. Otthon magyarul beszéltek. Amikor beléptem a cellába, az első, bemutatkozó szóváltások után azonnal megkérdeztem Tóthtól:
„Te magyar vagy?” – de a kérdést szlovákul intéztem hozzá.
„Igen” – válaszolt szintén szlovákul. Holott ő hivatalosan nem volt magyar nemzetiségű, csak az anyjával, apjával, nagyszüleivel, feleségével és gyermekével beszélt magyarul, és a szlovák szavakat magyar kiejtéssel mondta.
Annak ellenére, hogy Klim magyar volt és Tóth sem volt szlovákabb, mint magyar, a beszélgetés ezután is szlovákul folyt. Mindvégig, ameddig ebben a cellában voltam. Egypárszor ugyan magyarra fordítottuk a szót, de ilyenkor mindig én kerültem nehéz helyzetbe. Nem tudtam olyan primitíven kifejezni magamat, hogy ők azt maradéktalanul megértsék. Klim Józsi ugyan magyar iskolába járt, de állandóan szlovákok között volt a börtönben, Tóth Milan pedig szinte mindig magyarul beszélt, hiszen a munkatársai is magyarok voltak, de szlovák iskolában tanult. A köznyelvi sztereotípiák, a konyhanyelven túli szókincsük és a műveltségük már nem magyar nyelven rakódott le bennük. Ezt ők is érezték. Anyanyelvükön idegenül formálódtak bennük a gondolatok.