Néha tekints vissza is!

(Duray Miklós nyílt levele Václav Havelhez, amely Rotterdamban jelent meg az NRC Handelsblad című holland napilapban, 1990. május 23-án)

Kedves Václav,

gratulálok a két ével ezelőtt Önnek odaítélt Erazmus-díj megkésett átvétele alkalmából. Mindannyian tudjuk, hogy ezzel a díjjal Önt nem csupán drámaíróként tüntették ki, hanem a csehszlovákiai ellenzék – a Charta ’77 – jeles képviselőjeként is. A kitüntetés odaítélésekor Ön még ellenzéki volt, most pedig az ország első számú polgára – köztársasági elnöke. Ez kér merőben ellentétes helyzet. Legalább annyira, amennyire más a rendőrség által üldözött ellenzéki és a hatalom birtokosának a helyzete. Ön most a hatalom birtokosa.

Amint azt tapasztalatból tudjuk, a Charta ’77 aláírói a miatt váltak ellenzékivé és üldözöttekké a kommunista rendszerben, mert a hivatalos hatalommal szemben védelmezték az állampolgári és az emberi jogokat. Mert a politikai rendszer következtében kialakult helyzetben veszélyeztetve látták a cseh nép nemzeti, kulturális és politikai identitását. Mert követelték, hogy a hivatalos hatalom tartsa tiszteletben a törvények megalkotásánál és alkalmazásánál a nemzetközi egyezségokmányokban lefektetett elveket. Én is ezért csatlakoztam a Chartához. De volt más okon is: az, hogy a magyar nemzeti kisebbséghez tartozom, amely Csehszlovákiában mindig egy fokkal hátrányosabb helyzetben volt, mint bármelyik cseh vagy szlovák nemzetiségű polgártársunk.

Az „ellenzéki korszakban” sokan úgy gondoltuk, hogy a közös eszme, amiért vállaltuk a meghurcolást és a börtönt, oly erős és annyira általános érvényű, hogy egyetemessége megmarad a kényszerű ellenzékiség korszakán túl, a szabadság idején is. Telik majd belőle egy olyan politikai átalakulás szervezésére is, amelyben a legelnyomottabbaknak, a kisebbségek helyzetének a megoldása polgárjogot nyer. Akkor nem sejtettük, hogy ez a közös múlt csupán a hatalom árvételére lesz elegendő, de a további közös politizálásra már nem.

Tudnia kell, kedves Václav, hogy a forradalomnak nevezett fordulat Csehszlovákiában a kezdeti napok kivételével bolsevista módon játszódott le. Ezt bizonyítja mind a messianizmusa, mind a pátosza, mind az új politikai erők hatalom-átvételi éhsége. Hiszen tudnia kell, hogy azok az erők, amelyek Önt köztársasági elnökké tették, úgy tartják sakkban a társadalmat a kommunista veszély állandó hangoztatásával, mint annak idején a kommunisták tették ezt az „osztályellenség” rémképével. Tudnia kellene, hogy a nagy sietség a választások miatt késlelteti a belpolitika letisztulását, a politikai élet kristályosodását és kizárólag azok számára teremt esélyt, akik már most is hatalommal bírnak. Kevés az organikus fejlődéssel legitimált politikai erő. Inkább hatalmi pozíciók vannak, és van politikai zsarolás.

Tudnia kellene, kedves Václav, hogy az országban létezik magyarellenesség is. Ez benne van a szlovákiai közhangulatban, de a szövetségi politikai elgondolásokban is. Sőt tapasztaltam a parlamenti politikában is. Hiszen a parlament hozott olyan választási törvényt, amely esélytelenné teheti a nemzeti kisebbségek számára a politikai életben való önálló részvételt; a parlament tette lehetetlenné, hogy Csehszlovákiában magyar egyetem létesüljön. A törvényhozó testületek és a kormányok konzerválni igyekeznek a nemzeti kisebbségeknek a kommunista elnyomás alatt kialakult hátrányos helyzetét. Mindez idővel csak feszültségeket szülhet.

Tisztelt Elnök úr! Ön elsősorban a külpolitikával van elfoglalva. De a belpolitika legalább olyan fontos, mint a külügyek. Mi, magyarok, Csehszlovákiában jogaink törvényes biztosításával szeretnénk megélni a demokráciát. Jobban szeretnénk, ha az utcán nem fenyegetnének bennünket; ha Szlovákia belügyminisztere nem az amnesztia során megüresedett börtöncellákat kínálná fel nekünk; ha a cseh és szlovák új politikai erők önszerveződésünkben nem az ellenség szervezkedését lámák, hanem a politikai partnerek színrelépését. Örülnénk, ha azok az erők, amelyek kialakították a „nemzeti megegyezés” kormányát, nem törekednének a nemzeti kisebbségek politikai szétforgácsolására, hanem szövetségesüknek tekintenének bennünket. Üdvös volna, ha lenne Önnek egy hiteles tanácsadója a nemzeti kisebbségek ügyeiben. Ha ugyanis alkalma lett volna áttekinteni ezt a kérdést, akkor nem történhetett volna meg, hogy újévi köszöntőjében a testileg rokkantak és a nemzeti kisebbségek helyzetét azonos jellegű kérdésnek tekintse. Nem történhetett volna meg, hogy ez év tavaszán válasz nélkül hagyja a zömmel magyar lakosú Komárom városi tanácsa részéről Önnek általam kézbesített meghívását a város fennállásának 725. évfordulója alkalmából rendezendő emlékünnepélyre.

Tisztelt Elnök Úr! Néhány évvel ezelőtt azonos platformon álltunk: gyanúsítottak, börtönlakók és a hivatalos hatalom által a társadalomból kiverésre ítéli ellenzékiek voltunk. Disszidenseknek neveztek bennünket. Az Ön helyzete azóta megváltozott, az enyém kevésbé, mert az új hatalom – amely Önt most körülbástyázza – továbbra is gyanakvással néz rám. Azért, mert továbbra is a nemzeti kisebbségek jogainak a védelmét tartom fontosnak. Főleg azért, mert ebben a kérdésben nem történt előrelépés.

Annak idején azt hittük, ha elkezdjük alkotni a demokráciát, ez a kérdés is természetszerűleg megoldásra kerül. Most már nyilvánvaló, hogy ez tévhit volt, mert az Önt szentesítő új politikai erők a kisebbségek helyzetének a megoldását nem tartják a demokrácia szerves részének. Csehszlovákiában a nemzeti kisebbségek számára még sokáig nem lesz demokrácia, ha egyáltalán lesz valaha.

Az elmúlt hetekben megkérdeztem néhány volt sorstársamat és az Ön sorstársait a Charta ’77 aláírói közül, hogyan vélekednek az emberi és polgári jogoknak arról a sajátos területéről, amelyet Csehszlovákiában a kisebbségek jogai alkotnak. Megdöbbenve tapasztaltan, hogy a politikai helyzet megváltozásával az ő korábbi nézetük is kezd átalakulni. Már nem képviselik olyan meggyőződéssel a korábban Ön által is vallott elvet: amennyiben az emberi jogokat akár csak egy helyen is megsértik, akkor bárhol a világon megsérthetik.

Tartok tőle, hogy azzal a tipikus esettel állunk szemben, amikor a helyzet befolyásolja a szemléletet. Az Ön helyzete is alapvetően megváltozott. Ellenzéki korában például a Duna csehszlovák-magyar szakaszán épülő emberpusztító veszélyeket magában rejtő bősi vízi erőmű építésének a leállítását javasolta. E műnek a környezetromboló hatása azóta sem csökkent, sőt egyre többet tudunk a veszélyekről. A „nemzeti megbékélés” kormánya – amelynek megalakításában Ön is részt vett – azonban ugyanazokat az érveket sorakoztatja föl az építés folytatása mellett, amelyeket annak idején a kommunista kormány hangoztatott.

Ön ezúttal hallgat!

Kedves Elnök úr, valóban sokan azt hittük, hogy a tízéves közös múlt olyan azonos erkölcsi és politikai értékrendet alakított ki, amely tovább élhet egy más, sokkal szabadabb helyzetben is. Amikor ott álltam a prágai Vencel téren azon az emlékezetes decemberi hétvégen, a Melantrich Könyvkiadó épületének második emeletén, ahonnan Ön hirdette ki a „nemzeti megegyezés” kormányának megalakulását, éreztem, hogy alapvetően megváltozott a helyzet. Az ujjongva üvöltő tömeg hangja a közelmúltat azonban nemcsak az uralmon volt hatalommal, hanem a „disszidensi” múlttal együtt söpörte el. Új hatalmat követelt, amely az ő többségi óhaját hajlandó teljesíteni.

És láttam, hogy Ön, kedves Václav hogyan emelkedik föl a magasba, miként sodorja magával a hangörvény föl a Hradzsinba, ahol pár nap múltán, még a bukott rendszerben megválasztott képviselők jóvoltából egyhangúlag elnökké lett.

Kérem, Elnök Úr, néha tekintsen vissza onnan, és a korábbi Václav Havel szemével és helyzetéből is ítélje meg a dolgok folyását az országban.

Tisztelettel:

Duray Miklós,
szintén volt börtönlakó,
jelenleg a Szövetségi Gyűlés képviselője
és az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke