Együtt, egyenjogúan Európába!

(Duray Miklós felszólalása a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés Szövetségi Gyűlésbeli közös parlamenti klubja nevében az alapvető emberi jogok és szabadságjogok alkotmánytörvény-íervezetének záróvitájában, 1991. január 9., Prága.)
Az alapvető emberi jogokat és szabadságjogokat rögzítő alkotmányiéval megfogalmazása a Cseh Nemzeti Tanács, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács, valamint a Szövetségi Gyűlés állandó bizottságaiban zajlott A törvény-előkészítési folyamatban a jogalkotási szakértők és a képviselők valóban a törvény megalkotására Összpontosították minden erkölcsi, szellemi és fizikai erejüket Nem véletlenül és nem feleslegesea Hiszen a maga nemében ez az első olyan jogszabály a második világháború utáni csehszlovákiai törvényhozás történetében, amely a demokratikus államokban kodifikált emberi jogok lehető legszélesebb skáláját veszi figyelembe.

Az előkészületek folyamán volt szerencsénk felhasználni mindazon tapasztalatot, amely az utóbbi negyvenöt év folyamán, vagyis a második világháború befejezése óta felgyülemlett a politikusok és a politikai szakértők számtalan nemzetközi tanácskozásán, valamint a különböző nemzetközi politikai értekezleteken.

Az ENSZ Alapokmányának és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása óta nagyot léptünk előre az alapvető emberi jogok és szabadságjogok terén. Számunkra — akik az utóbbi két évtizedben a be-börtönzés árán is síkraszálltunk az emberi jogok tiszteletben tartásáért — elégtételt jelent, hogy most a parlamentben törvényhozóként vehetünk részt az emberi jogok kodifikálásában.

A nemzetközi jog apostolai már eddig is sokat tettek a jogtudat elmélyítéséért az emberi jogok terén, de mindez mégsem volt elegendő. Noha figyelembe vettek számos szempontot, mégis háttérbe szorult az egyik legfontosabb kérdés, és sokáig nem szerepelt a nemzetközi tanácskozások programján.

Évtizedekig kerülték a kisebbségek, főleg a nemzeti, nyelvi és etnikai kisebbségek problémáját — 1975-ig ez mindenképpen így volt Nem véletlenül. Századunk első felében a versailles-i békerendszer által létrehozott kisebbségekkel összefüggő problémák vontatott megoldása miatti sikertelenségek, illetve a tudatos politikai akarathiány a második világháború utáni évtizedekben távol tartotta a politikusokat és a szakértőket a kisebbségek irányába tett bármilyen kezdeményezéstói A felgyülemlett problémák—saját energiájuk következtében—csak a hatvanas évek végén kerültek ismét felszínre. Mindaddig az 1945-ben kialakított doktrína uralta a politikát, miszerint a nemzeti kisebbségek kérdése az államok kizárólagos belügye.

* * *

Ha a csehszlovákiai állapotokat vesszük szemügyre, azaz a német és a magyar kisebbség üldöztetését a második világháborút követő években, valamint a kommunista diktatúrát, akkor akár elégedetten állapíthatjuk meg, hogy az 1968-ban elfogadott, a nemzeti kisebbségekről szóló 144-es számú alkotmánytörvény úttörő tett volt, noha nem volt sem az első, sem egyedülálló a világon. Az alkotmánytörvény létrejöttéért mindenekelőtt a reformkommunistákat illeti a dicséret Furcsán hangzik most a kommunista hatalom bukása után, de a reformkommunisták közelebb álltak a polgári társadalom eszméihez, mint azok a mostani rendszerváltoztató forradalmárok, akik elítélik vagy megvetik őket fiatalkori tévedésük, a kommunizmus iránti kezdeti odaadásuk miatt Ezeknek az új anti-kommunistáknak egy része — mint tudjuk — egy másfajta, a nemzetállami totalitarizmus mellett kardoskodik. Alexander Dubček, a Szövetségi Gyűlés elnöke és Jičinsky professzor, a Szövetségi Gyűlés alelnöke is azok között volt, akik a „nemzetiségi” alkotmánytörvény bölcsőjénél álltak 1968-ban. Nem őket terheli a felelősség azért, hogy az alkotmánytörvény-tervezetet a jóváhagyása előtti éjszakán (1968. október 27-én) a szlovák nacionalista Gustáv Husák utasítására megcsonkították, és az akkori Szövetségi Gyűlés képviselői úgy szavazták meg, hogy nem is tudtak er-rŐl a beavatkozásról.

Mindezek ellenére a hetvenes és nyolcvanas években mégis gyakran hivatkoztunk erre az alkotmánytörvényre, mint egyetlen érvényes jogforrásra, noha a totalitárius hatalom még ezt is folyamatosan megsértette.

Ennek az alkotmánytörvénynek — az elmondottak ellenére — most is vannak bizonyos erényei, igaz viszont, hogy a helsinki folyamatnak köszönhetően az emberi jogok tiszteletben tartása és a kisebbségek védelme terén már meghaladottnak tekinthető. A rendszerváltozás néhány új politikusa — akiket lehet, hogy megfertőzött az intolerancia szelleme —, ma mégis kritizálja ezt az alkotmánytörvényt, mondván, hogy túl nagyvonalú és aránytalanul sok jogot nyújt a kisebbségeknek.

A múlt nyáron (1990-ben) részt vettem egy politikai kerekasztal-beszélgetésen, amelyen jelen voltak mind a kormánypártok, mind a kormányon kívüli parlamenti pártok vezetői. Többen is megegyeztek abban, hogy az 1968-ban elfogadott 144-es számú alkotmánytörvényben rögzített elvek messze meghaladják az európai normákat, azaz meg kellene nyirbálni ezt a több mint húszéves jogszabályt Sőt, olyan nézet is elhangzott, hogyha a többség nemzeti érdekei megkövetelik, az európai normákat sem szükséges betartani a nemzeti kisebbségek jogainak megszabásában.

Azóta is a fülemben csengenek ezek az alantas szándék sugallta szavak, ezért még nagyobb figyelemmel olvastam el a most előterjesztett alkotmánylevél-javaslat 3. fejezetének rendelkezéseit, amelyek a kisebbségi jogokat rögzítik. Kíváncsi voltam, vajon 1968-hoz képest közeledtünk-e az európai normákhoz, vagy sem. Sajnos, arról győződtem meg, hogy az 1968-ban elfogadott alkotmánytörvényhez képest és a jelenleg érvényes, általánosan elismert és nemzetközileg elfogadott normákkal ösz-szehasonlítva az alkotmánytörvény javasolt elvei visszalépést jelentenek.

Paradox helyzetbe kerültünk. Azokat a jogokat, amelyeket a kommunista rendszerben ugyan fogcsikorgatva, de hajlandók voltak törvénybe foglalni a hatalom birtokosai, most, amikor demokratikus rendszert és jogállamot építünk, nem vagyunk képesek sem megerősíteni, sem továbbfejleszteni.

* * *

A kisebbségi kérdés — mint már említettem — a második világháború után az egyes államok kizárólagos belügyi hatáskörébe került, de alig több mint két évtized múltán ismét nemzetközi kérdéssé vált Sőt, az Európa Tanács nemrég megállapította, hogy a „kisebbségi jogok tiszteletben tartása a béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia alapvető tényezője. Ezen jogok figyelemmel kísérése részét képezi az alapvető emberi jogok és szabadságjogok megőrzésének és érvényesítésének.” Az Európa Tanács a közép- és kelet-európai országokkal való együttműködésben és a konzultációs kapcsolattartásban a kisebbségeket az egyik legfontosabb alanynak tartja. Érthető az álláspontjuk, nem kívánnak olyan államok vezetőivel egy padsorban ülni, amelyekben nem tartják tiszteletben az emberi jogokat.

Valójában miért nemzetközi kérdés a kisebbségek helyzete az egyes országokban, jóllehet helyzetük alakulása mindenekelőtt az államon belüli törvényhozástól és az állam igazgatásától függ? Egyszerű a válasz: a kisebbségi kérdés azért vált nemzetközivé, mert — kevés kivételtől eltekintve —, a kisebbségek azon nemzetek tagjai, amelyek más, többnyire a szomszédos országok területén élnek többségben. De azért is, mert helyzetük megoldatlansága destabilizáló hatással van mind a szomszédsági kapcsolatokra, mind a nemzetközi politikára, ezért közvetlenül kihat a politikai és a gazdasági kapcsolatokra is. Meg kell jegyezni, hogy ezek a kisebbségek az esetek túlnyomó többségében egy tömbben élő, helyileg többséget alkotó közösségek.

A szétszórtan élő kisebbségek általában nem okoznak problémát, ha szavatolják számukra, hogy nem diszkriminálják őket, és lehetőséget kapnak a többségtől eltérő sajátosságaik megőrzésére, fejlesztésére és az utódaiknak történő átadásra. Társadalmi méretű vagy az országos politikában is lecsapódó gondot az egy tömbben élő kisebbségek okozzák, főleg azért, mert jogos követeléseik teljesítése a többségi nemzet vagy az államhatalom ellenállásába ütközik. Igényeik kielégítésére ugyanis nem elegendő a szabadság és az egyenlőség deklarálása. Amiatt, hogy egy tömbben élnek, követeléseik az egyéni jogokon túl kollektív módon, főleg a közművelődés, a lakóhelyükhöz fűződő viszony, a közéleti szerepvállalás, valamint a saját ügyeikben való döntés joga iránt támasztott igényekben is megnyilvánulnak. Ezek figyelmen kívül hagyása konfliktushoz vezethet A többségi lakosságot előnyben részesítő államnak a kisebbségekkel szembeni elutasító magatartását csaknem mindig a többségi nemzet nemzetállami érdekei motiválják. A nemzeti többséghez tartozó lakosság a túlhangsúlyozott nemzeti érdekek tükrében egy idegen hatalom „ötödik hadoszlopának” tekinti a kisebbségeket Az idegen hatalom többnyire az a szomszédos ország, amelyben a kisebbségekkel azonos vagy rokon lakosság alkotja a számbeli többséget Ennek bizonyítására több példát is felhozhatunk napjaink Csehszlovákiájából. Az úgynevezett ötödik hadoszlop szerepét tulajdonítják például a Bős környéki, szinte kizárólagosan magyar nemzetiségű lakosságnak a dunai vízművel kapcsolatos elutasító álláspontja miatt Hasonló vélemény alakult ki az ország szlovákiai részében többségben élő szlovákság körében keltett azon hisztéria kapcsán, hogy a kisebbség állítólag veszélyezteti a szlovák nemzet szuverenitását.

A kisebbségi kérdés „megoldására” különféle módszereket próbáltak ki a közelmúltban Európában. A legszörnyűbb a jogi kérdés megoldására alkalmazott gázkamra volt De brutalitásában ezt követte az a sajátos nemzeti tisztogatás, amelyet Csehszlovákiában is alkalmaztak: csaknem az összes német lakosnak és a magyar kisebbség egy részének szülőföldjéről való kiűzése. Ugyanerről a töröl fakadt a szlovákiai magyarok erőszakos asszimilálására tett kísérlet is, az úgynevezett reszlovakizálás, amely a magyar nyelv használatának teljes betiltásával — néhol a templomokban is —, a magyar iskolák megszüntetésével, mindennemű magyar közművelődési tevékenység tiltásával járt Ezt egészítette ki a magyar közületek és magánszemélyek ingatlan vagyonának kisajátítása, a magyarok állampolgári jogától való megfosztása és az államon belüli szét-telepítése. Ez utóbbi sújtotta a német lakosság maradványait, és nemrégiben ezt alkalmazták a romákkal szemben is.

Sajátos nemzetközi „megoldás” volt az úgynevezett lakosságcsere, amelyet az előbb ecsetelt szörnyűségek után akár humanista megoldásnak is nevezhetünk.

Ezekkel szemben kevesebb pozitív példával szolgálhatunk. Csak 1948 után kezdett fokozatosan érvényesülni a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Ez önmagában még nem pozitív példa, de egyes szórványkisebbségeket, mint például a szlovákiai horvátokat, a Utói Jugoszlávia ellen folytatott sztálinista kampány kivételével nem üldözték. Viszont a Szovjetunióhoz fűződő viszonnyal kapcsolatos sajátosság volt a csehszlovákiai ruszin lakosság és a görögkatolikus egyház teljes diszkriminálása.

Meglepőnek vagy anomáliának kell tekinteni azt a tényt, hogy az 1950-es évek elején, jellegénél fogva kollektív lehetőségeket teremtettek a magyarság számára az anyanyelv használata, az anyanyelven való művelődés és a saját kultúra fejlesztése terén. Kezdetben ezeket a lehetőségeket nem szavatolták törvények, csupán a kommunista párt határozatai. Csak 1968-ban deklarálták ezeket a 144-es számú alkotmánytörvénnyel. A közéletben való részvétel jogát azonban ezután sem törvény biztosította, hanem a kommunista párt tartotta kézben a Nemzeti Front révén.

Paradoxonnak vagy talán jellemzőnek tekinthetjük, hogy e jogok törvényes garantálása óta korlátozzák a törvényben foglalt jogokat’ A fent említett kulturális „kollektív” jogok azonban könnyen sérülhetnek, ha nem kapcsolódnak hozzájuk politikai jogok, valamint nemzetközi garanciák. Elég, ha az országban kormányváltás következik be, és máris veszélybe kerülhetnek a kisebbségi jogok. Példa erre a hetvenes évek. A 144es alkotmánytörvény ellenére a husáki hatalomátvétel után fokozatosan korlátozták a magyar és a ruszin (akkor még ukrán), valamint a lengyel kisebbség anyanyelvi művelődési lehetőségeit A múlt évben (1990-ben) a nyelvhasználat ügyében volt némi benevolencia, aminek hatására néhány magyar település visszakapta eredeti elnevezését, de a rendszerváltozást követő első kormányváltás után a Szlovák Nemzeti Tanács a kisebbségeket diszkrímináló nyelvtörvényt hagyott jóvá. E nyelvtörvény értelmében — a magyarok egy részének korlátozott kivételével — egyetlen szlovákiai nemzeti és nyelvi kisebbségnek sincs joga használni anyanyelvét.

Tudatában kell lennünk annak, hogy a hátrányos megkülönböztetés tiltása—ha még ezt törvény rögzíti is—nem szavatolhatja sem a kisebbségek eltérő sajátosságainak tiszteletben tartását, sem a kisebbségek fejlődését A lehetséges megoldás egy olyan politikailag pluralista rendszerben és jogállamban képzelhető el, amelyben a kisebbségi jogokat a nemzeti, nyelvi és etnikai pluralitás teljes mértékű tiszteletben tartásával, az egyéni politikai és kollektív kulturális jogok rendszere szavatolja, és az állam legfelsőbb törvényhozó testülete által ratifikált nemzetközi jogi normák garantálják.

* * *

Ma már léteznek erre vonatkozó nemzetközi normák és kötelező ér: vényű ajánlások, részben az Egyesült Nemzetek Szervezetének dokumentumaiba foglalva, részben a helsinki folyamatnak köszönhetően. Sajnos, meg kell állapítani, hogy az alapvető emberi jogokat és szabadságjogokat rögzítő alkotmánylevél most beterjesztett javaslata a kisebbségi jogok szemszögéből nézve szűkíti a nemzetközi dokumentumokban rögzített elvek érvényesíthetőségét Ha ebben a formában hagynánk jóvá, akkor azt az állapotot tartósítanánk, amely az utóbbi húsz év jogkorlátozásainak következtében alakult ki. Ezért — minden körülményt figyelembe véve — a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés Politikai Mozgalom közös parlamenti klubja úgy döntött, hogy néhány módosító javaslatot terjeszt elő a kisebbségi jogokra vonatkozóan. Hangsúlyozzuk, indítványaink semmiben sem különböznek azoktól az elvektől, amelyeket a koppenhágai Emberi Dimenziók Konferencián elfogadott dokumentum 4. fejezete, illetve az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által 1990. október l-jén Strasbourgban elfogadott kisebbségi jogokról szóló ajánlás tartalmaz.

Először az alkotmánylevél terminológiájához kell fűznünk megjegyzéseket Az előterjesztett javaslatban „nemzetiségi és etnikai kisebbségek” szerepelnek. A nemzetközi dokumentumokban (az angol nyelvűekben) a national minority, vagyis „nemzeti kisebbség” fogalom szerepel. A nálunk, valamint Romániában, Bulgáriában és a Szovjetunióban a kisebbségi lakosság megnevezésére használt „nemzetiség” fogalom az úgynevezett lenini nemzetiségi politika terméke. Ezenkívül értelmetlen is, mivel minden embernek, aki valamely nemzethez tartozik, nemzetisége is van, s az csak a valamely nemzethez való tartozására utal. A hovatartozás nem lehet sem többségi, sem pedig kisebbségi Ha lehetséges lenne, akkor a nemzet fogalmát „nemzetiségi többség” fogalommal kellene helyettesíteni, amely ugyancsak rossz kifejezés lenne. Ezért javasoljuk, hogy mindenütt, ahol szerepel a nemzetiségi kisebbség fogalom, legyen helyettesítve „nemzeti kisebbség” kifejezéssel, és a tervezet harmadik fejezetének címe ez legyen: A nemzeti és etnikai kisebbségek jogai.

Javasoljuk, hogy azokban a rendelkezésekben, amelyekben a kisebbségek nyelvéről van szó, „nyelvük” helyett az „anyanyelvük” fogalmat használjuk. Ugyanis a nemzetközi dokumentumokban mindenütt az anyanyelv szerepel.

Most pedig előterjesztem az alkotmánylevél módosítására és kiegészítésére vonatkozó konkrét javaslatainkat:

A 392-es számú parlamenti nyomtatványra vonatkozó kiegészítések és változtatások értelmében az első fejezet harmadik cikkelyébe kerül az eredeti nyomtatvány 25. cikkelyének első bekezdése, amely a következő mondattal kezdődik: „Mindenki szabadon dönthet nemzetiségéről”. Ehhez kiegészítést javaslunk, amely így hangzik: „és bevallhatja etnikai származását”, mivel nemzeti és etnikai kisebbségekről egyaránt szó van.

Javasoljuk, hogy az ezt követő mondat így hangozzék az eredeti változat — „e döntés bárminemű befolyásolása tilos” — után tegyünk pontot Majd folytatódjék így: „Az elnemzetienítésre irányuló nyomás minden módszere és az asszimiláció szervezett módjai megengedhetetie-nek.”

Továbbá javasoljuk, hogy az eredeti parlamenti nyomtatvány szerinti 25. cikkely 2. bekezdése változtatás nélkül kerüljön át 3. bekezdésként a 3. cikkelybe. Ugyanis ez is általános rendelkezés, ezért az általános rendelkezések közé tartozik.

Javasoljuk továbbá, hogy ebbe a cikkelybe 4, vagyis új bekezdésként kerüljön be a következő meghatározás: „A nemzeti és etnikai kisebbségek önrendelkezésük teljes megőrzéséhez és sokoldalú fejlődésükhöz fűződő jogos érdekeiket szabadon kifejezhetik, és ezt a többi állampolgárnak az általánosan elismert emberi jogok elidegeníthetetlen részeként kell tiszteletben tartania.” E változtatások nyomán az eredeti második bekezdést 5. bekezdésként kell jelezni.

A 392-es számú nyomtatvány 26. cikkelyében az alábbi módosításokat javasoljuk:

A nemzeti és etnikai kisebbségeknek joguk van:

• saját kultúrájuk fejlesztésére,
• önkéntes adományokra vagy állami támogatásra kulturális intézményeik fenntartásához,
• megfelelő típusú és színvonalú iskolákban való művelődésre saját anyanyelvükön,
• információk szerzésére, továbbítására, birtoklására, reprodukálására, terjesztésére és cseréjére saját anyanyelvükön, tekintet nélkül az államhatárokra,
• anyanyelvüknek írásban és szóban való használatára a magán- és közéletben, valamint a hivatalos kapcsolatokban.

A nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó állampolgároknak joguk van:

• saját egyesületeikben való tömörülésre,
• korlátlan kapcsolatok felvételére és ápolására az államon belül egymás között és az államhatárokon kívül más országok állampolgáraival, akikkel közösek a hagyományaik és kulturális örökségük, valamint az etnikai vagy nemzeti származásuk. Ezt a jogot a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságban főleg a közművelődés és a kultúra terén fenntartott nemzetközi kapcsolatokban fogják tiszteletben tartani
• kormányon kívüli, nemzetközi szervezetek munkájában való részvételre.
• a közéletben és azon ügyek intézésében való részvételre, amelyek identitásuk védelmére és fejlesztésére vonatkoznak, valamint az ezzel kapcsolatos döntésekben és végrehajtásukban való részvételre.

Azok az állampolgárok, akik nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartoznak, jogaikat éppúgy önállóan, mint csoportjuk más tagjaival közösen érvényesíthetik és élhetnek ezekkel a jogokkal.
Javasoljuk egy új cikkely beiktatását, amelyet 25a cikkelyként jelölnénk:

• a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak összhangban kell lenniük az állampolgári egyenlőség elvével.
• a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvényesítését az állam szuverenitásának megőrzésével összhangban kell megvalósítani.
• az állam kerülni fogja azoknak az adminisztratív eszközöknek az alkalmazását, amelyek a nemzeti és etnikai kisebbségek lakta területeken befolyásolhatják a népesség nemzetiségi és etnikai összetételét.

Javasoljuk, hogy e fejezet utolsó cikkelye így hangozzék:

Anemzeti és etnikai kisebbségek helyzetének részletes szabályozását a nemzeti és etnikai kisebbségi kódex tartalmazza.

Tisztelt Képviselőtársak,

ismételten hangsúlyozom, hogy az általunk előterjesztett minden egyes változtatás és kiegészítés teljes összhangban van — csaknem szó szerinti idézetnek tekinthető — a koppenhágai emberjogi dokumentummal, illetve az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1990. október l-jén kelt 1134-es számú ajánlásával. Javaslataink elfogadása kétségkívül megkönnyítené számunkra az európai nemzetek közösségébe való visszatérést Szeretnék emlékezteüli Dubček úr szavaira, aki a Szövetségi Gyűlés Elnökségének január 7-i ülésén azt mondta, hogy olyan törvényekét kell kidolgoznunk, amelyek teljesen összhangban vannak az európai demokratikus államok jogi normáival.

Tisztelt Kollégák,

az alkotmánylevél-tervezetet — mint említettem — értékes javaslatnak tartjuk, amelyet örömmel támogatunk. Ezért kérjük önöket, támogassák a mi javaslatainkat is.