Van-e, lehet-e hazájuk a nemzeti kisebbségeknek?

(Előadás a hollandiai Mikes Kelemen Kör konferenciáján, 1991. szeptember 7-én.)

Már a címben foglalt kérdés is rendhagyó, mondhatnám gyanút ébresztő. Miért kell foglalkoznunk azzal, hogy van-e, lehet-e hazájuk a nemzeti kisebbségeknek? Miért kell gyötrődni a haza fogalmával most, a huszadik század végén, amikor a civilizációs fejlettség szempontjából mérvadó világ már más értékrend szerint igazodik? Természetes az lenne, ha mindazoknak, akik a szülőföldjükön laknak, lenne hazájuk. Ha nekünk sem kellene azon töprengenünk, van-e hazánk. Ezért úgy gondolom, hogy a kérdés feltevése valamiféle abnormalitásról árulkodik.

A múlt században a hazával kapcsolatban kialakult elvárások a jogközpontú szemléletet tükrözték: haza csak ott van, ahol jog is van! Ez szükségszerű és jogos követelmény volt a modern, polgári állam kialakítása során, a jogállam építésekor. A polgári értékeket, az állampolgár és az állam közötti kapcsolatot a hazával és a hazaszeretettel összefüggésben a jogbiztonsággal mérték. Tehát a fő szempont a haza megítélésében és a fő elvárás a hazával szemben elsősorban az állampolgári jogok törvények általi biztosítása volt.

Ez a szemlélet a korábbi, a rendi társadalomtól való tudatos elhatárolódás természetes következményeként alakult ki. A rendi társadalom legfőbb ismertető jegye ugyanis az volt, hogy különböző jogú csoportokra osztotta a társadalmat. A jogok különbözőségének állapotában a modern, polgári nemzeteszme szerint megfogalmazható hazaszeretet fel sem vetődhetett, mert ezt a lojalitás, a hűség, az alattvalóság stb. helyettesítette.

A 19. században a társadalmi fejlődés következményeként megszűnt a rendi társadalom, kialakultak a jogállam alapjai, valamint megszülettek az állampolgári és az emberi jogok alapfogalmai. Ezért a huszadik században, a második ezredforduló felé közeledve merőben másként vetődik fel a haza kérdése. A jogbiztonságon kívül más elvárásokat is támaszt az állampolgár azzal a társadalmi, jogi és történelmi alakulattal szemben, amelyet esetleg a hazájának tekintene, ha az kielégítené az elvárásait. Az elvárások abból a meggyőződéséből erednek, hogy az ország, amely haza lehetne, úgy jött létre, illetve maradt fenn, hogy a polgár korlátozta saját szuverenitását, és átruházta az államra természetes jogainak egy részét.

A huszadik század hisztérikus korszak. Már csak azért is, mert a történelmet meghatározóan befolyásoló politikusok a jogállamiság megszilárdulása és a modern nemzeteszme rendező elvként való érvényesülése idején olyan eszközökhöz nyúltak, amelyek a korábbi – a rendi – korszak tárházába tartoztak: az emberi közösségeket egy új értékrend szerint osztották alattvalókra és kiváltságosokra. Az „osztályszemlélet” helyett a társadalom kategorizálásának mértékadója a nemzetelvűség lett.

A nemzeti kisebbségek szempontjából újkori történelmünkben éppen ez a korszak a sorsdöntő. Hiszen a modern nemzeteszme bűvkörében élő Európa a huszadik században termelte ki a nemzeti kisebbségeknek azt a tömegét, amely azóta sem tud belenyugodni a sorsába. A moldvai csángó magyarok kivételével (akiket elkerült a nemzeti forradalom szele) az összes magyar kisebbség a huszadik században alakult ki. Magyar kisebbség 1918-ig nem is létezett. Addig ugyanis volt egy nagy haza, és azon belül mindenki élte a maga életét.

Azok a magyarok, akik 1918-ban kisebbségi sorba kerültek, minden szempontból elveszítették a hazájukat. Elveszítették a hazájukat, mint egy nagy történelmi közösséget; elveszítették a hazájukat, mint a természetes jogok normális működésének területét; elveszítették hazájukat az emberi kapcsolatok viszonylatában. A magyar kisebbségek úgy jöttek létre, hogy a lakóhelyük megváltoztatása nélkül egy idegen ország lakóivá, jobb esetben polgáraivá váltak. A határok átlépték őket. Szól erről egy rövid anekdota is, a sokat tapasztalt öregember szájába adva a tanulságos mondandót: „Születtem az Osztrák-Magyar Monarchiában, voltam csehszlovák adófizető, magyar katona, szovjet kolhoztag és ukrán nyugdíjas” „Akkor kend igencsak sokat költözött az életben.” – vágta rá a tapasztalatlan ifjonc. „Dehogy, öcsém, ki sem léptem a szülőfalumból, csak a határok zúgtak el a fejem fölött.”

A kisebbségi és a nemzeti kérdéssel kapcsolatos neuralgia a huszadik század Közép-Európájában egy végzetes ellentmondás következménye. Közép- és Kelet-Európában ugyanis a nemzeti (polgári) forradalmak másként és más ütemben zajlottak le, mint Nyugat-Európában. Ezért nem alakulhatott ki nyugati értelemben a nemzetállamok közössége sem. A történelmi Magyarország szétdarabolásával ezért keletkeztek ellentétek az államhatárok és az etnikai határok között. Azaz nyilvánvaló ellentmondás keletkezett a nemzeteszme és az állameszme között – ahogyan ezt gróf Révai István fogalmazta meg. A két eszme közti ellentmondás árnyékában jöttek létre a nemzeti kisebbségek a huszadik század második évtizedének végén. Ez az ellentmondás nyomta rá súlyos bélyegét sorsuk alakulására. Ma is az ebből származó feszültség a meghatározója a kisebbségekkel szembeni többségi álláspontnak az érintett államokban.

Vegyük sorra, hogy a tárgyalt kérdés szempontjából mi történt 1918ban és utána. Természetesen nem a történelmi helyzet elemzésére gondolok ezúttal, hanem azoknak a változásoknak a felsorolására, melyek az új helyzetet minőségileg megkülönböztették a korábbitól, az államfordulat előttitől.

Az a néhány milliónyi magyar, aki 1918-ban saját akaratán kívül, szülőföldjén maradva ugyan, de más államszervezet kötelékébe került, a korábbi állampolgári egyenjogúság helyzetéből a másodrendűség állapotába jutott. Bizonytalanná vált a lakóhelyhez és a szülőföldhöz való joga. A csehszlovák állami fennhatóság közvetlenül 1918 után több mint százezer magyar személyt kényszerített lakóhelye vagy szülőföldje elhagyására. Vagy úgy, hogy e1 kellett hagyniuk az új állam területét, vagy azon belül kényszerítik őket átköltözésre.

Ez azonban csak az egyik oldala volt a bizonytalanságnak. A társadalmi lelkiállapottal és az identitás rombolásával összefüggő hatásokat nehezebb volt elviselni. Nyomai mélyebbre égtek az ember lelkületében, mint a fizikailag érzékelhető bizonytalanságé. Az új államban megkérdőjelezték a kisebbségeknek az anyanyelvükhöz való jogát, és olyan közigazgatási rendeleteket hoztak, amelyekkel korlátozhatták anyanyelvük használatának törvényes lehetőségét. Az új állam közjogi működésével párhuzamosan sorvasztották el vagy számolták fel a kisebbségbe jutott nemzetrészek iskoláit és más művelődési intézményeit. De a legrosszabb a többségi nemzet részéről fokozódó általános intolerancia volt, amely a minden napi, civil élet elviselhetetlenségét és a társadalmi lelkiállapot romlását idézte elő.

Ilyen helyzetbe kerültek a magyar kisebbségek Csehszlovákia, Románia és a délszláv állam területén, de a többi közép- és kelet-európai nemzeti, vallási vagy faji kisebbség helyzete sem volt sokkal jobb ennél. Helyzetük különbözőségének két fő oka volt. Ez egyrészt attól függött, hogy a többségi (uralkodó) nemzetnek pozitív vagy negatív politikai érdekei fűződtek-e az illető kisebbséghez. Másrészt attól, hogy a társadalmi és a politikai fejlődés milyen fokán vált kisebbséggé az illető népcsoport. Ez utóbbi miatt volt a magyarok és a németek helyzete a tömeglélektan szempontjából a legkevésbé elviselhető, mert egy társadalmilag, politikailag és nemzetileg teljesen szuverén helyzetből jutottak kisebbségi és másodrendű körülmények közé.

A félreértések elkerülése végett meg kell említeni, hogy van egy alapvető különbség a nyugat-európai és a közép-európai kisebbségek között, ami kialakulásuk eltérő körülményeiben gyökerezik. A közép-európai nemzeti kisebbségek zöme – köztük a magyar kisebbség – a modern polgári nemzet kialakulása után jött létre. A magyar kisebbség a teljes társadalmi szerkezetű, fejlett politikai felépítésű és a nemzeti identitástól duzzadó, erőteljesen polgárosodó magyar nemzettől erőszakosan elválasztva jutott kisebbségi helyzetbe. A nyugat-európai kisebbségek túlnyomó többsége azonban az államok történelmi fejlődése során még a modern nemzeteszme térhódítása előtt alakult ki. Tehát társadalmi és politikai fejlődési görbéje merőben eltérő volt a magyarokétól.

A két világháború közti időszakban a magyar kisebbségek számára a megpróbáltatásoknak csupán a kezdetét jelentette a társadalmi és a nemzeti önmegvalósítás korlátozottságából származó beszűkülés, a lelkiállapotukat és magatartásukat befolyásoló bizonytalan helyzetük és a társadalmi térvesztés. Ezen körülmények elegendő alapot teremtettek ahhoz, hogy a korszellemmel összhangban fel lehessen tenni a kérdést: van-e, lehet-e hazájuk a nemzeti kisebbségeknek? Századunk húszas és harmincas éveiben ezt a kisebbségi magyarság zöme úgy válaszolta meg, hogy helyzetét átmenetinek tekintette, amely rövidesen véget ér, és helyreáll a korábbi, természetes rend. Az új államokhoz a magyar kisebbség tömegei úgy viszonyultak, mint egy ideiglenes formációhoz. Hangsúlyosabb volt ez Csehszlovákiával és a délszláv állammal szemben. Romániával kapcsolatban talán valamivel kevésbé volt meghatározó ez a magatartás, mert a Román Királysághoz csatolt Erdély sajátos történelmi múltja regionális viszonylatban honossági érzést kölcsönzött az ott élőknek. De volt egy közös állapota a magyarságnak: az államfordulat, a magyar történelmi állam megszűnése és a nemzet egyharmad részének kisebbségi sorsba taszítása teljesen felkészületlenül érte a magyarságot. A kisebbségi helyzetbe kerültek esetében ezt az állapotot csak kihangsúlyozta, hogy egy idegen ország, egy idegen nyelv fennhatósága alá kerültek. A borzalmas második világháborút megelőző hónapok, illetve a háborús évek kezdeti szakasza némi orvoslást hozott erre a helyzetre – a kisebbségbe jutott magyarság nagy része, szülőföldjével együtt, visszakerült az anyaországhoz. Ez a megoldás azonban a háború miatt politikailag kedvezőtlen időben született. A visszacsatolás elve ugyanis hiába volt igazságos, a háború miatt erőszakos cselekedetnek minősült.

Sokkal veszélyesebb és sokkal rombolóbb hatású fordulatot hozott a második világháború vége, illetve a háborút követő korszak. A második világháború végén az újjáalakuló utódállamok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) biztonságosabbá akarták tenni területi státuszukat, és hatalmukat az államhatáraikkal befogott terület fölött. Ezt oly módon képzelték el, hogy az ország felségterületét kizárólag a többségi nemzet lakossága uralja, mert szerintük az akaratán kívül odacsatolt kisebbség nem lojális az országhoz, és ezért ellenséges vele szemben. Ezt a román hatalom 1944-ben úgy kísérelte meg, hogy az Erdély területére bevonuló román katonaság irtani kezdte a magyarokat. A népirtásnak, amelynek több ezer személy esett áldozatául, a szovjet hadsereg vetett véget. Délvidéken a jugoszláv fegyveresek (partizánok) több tízezer fegyvertelen civil magyart pusztítottak el, lőttek tömegsírba. A csehszlovák politikusok pedig azt tervelték ki (a szovjet hadvezetéssel egyetértésben), hogy a Szlovákiába észak felől bevonuló Vörös Hadsereg nyomába szegődő Csehszlovák Hadtest a déli irányba vonuló front mögött likvidálja a magyar lakosságot. A Csehszlovák Hadtestet az a Ludvík Svoboda vezette, akit 1968ban köztársasági elnökké választottak. Erre a nemzeti haditettre csak azért nem került sor, mert a forgandó hadiszerencse következtében végül is nem északról, hanem délkeletről vonult a frontvonal. Tehát Magyarország felől. Nagyszámú magyar lakossággal a front hátában nem lehetett végrehajtani ezt a tervet.

A magyarság fizikai megsemmisítése a három említett országban nem járt sikerrel. A háború befejezésével azonban Csehszlovákiában – a teljes jogfosztottság korszakában – más módszerhez folyamodtak. Ezt a korszakot már néhányan kitűnően és részletesen leírták, például Karel Kaplan, J. W. Brügel vagy Janics Kálmán. Ezért a korszak elemzése helyett csak azokra az evidenciákra szorítkozom, amelyeket a haza kérdése szempontjából meghatározónak tartok.

1945-ben minden csehszlovákiai magyar elvesztette az állampolgárságát és alapvető állampolgári jogait. A magyarok egy részét szinte egy szál ingben kergették ki az országból. Elveszítették munkavállalási jogukat az állami intézményekben. Megfosztották őket az anyanyelvük használatának jogától a nyilvános helyeken, közterületeken, sőt még a templomokban is. Akiket a nyelvhasználati tilalom megszegésén rajtakaptak, azokat kopaszra nyírták és megszégyenítették. Bezárták a magyar iskolákat. Megrendült a magyar kisebbség szociális létalapja. Több százezer magyart a fizikai veszélyeztetettség és a gazdasági bizonytalanság terhe alatt nemzetisége megtagadására kényszerítettek. A csehszlovákiai magyarság a felszámolandó népcsoport sorsára jutott, mert úgy tervezték, hogy megközelítőleg kétszázezrüket kitelepítik a szülőföldjéről és az országból, egy részüket széttelepítik az országon belül, főleg Csehország területén, a maradékot pedig asszimilálják.

Tény, hogy ez így nem sikerült teljesen, de a terv egy részét azért végrehajtották. Több mint negyvenezer személyt katonai kényszerrel áttelepítettek Csehországba, ahol kényszermunkára fogták és megfosztották őket szabad költözködési joguktól; kb. húszezer embert kitoloncoltak Magyarországra, több mint tízezret menekülésre kényszerítettek, és hetvenezer fölött van azoknak a száma, akiket ingóságaikkal együtt áttelepítettek Magyarországra. Ez az erőszaksorozat 1949 tavaszán ért véget, egy új történelmi helyzetben, nem sokkal azután, hogy a kelet- és közép-európai országokban átvették a hatalmat a kommunista pártok.

Ennek kapcsán hangsúlyoznom kell, hogy a magyarok elleni nyílt erőszak megszűnése nem a kommunisták és nem is a Szovjetunió érdeme, hanem a világpolitika alakulásának és a hatalmi politikai érdekeknek a következménye. Egyrészt ekkor írták alá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelynek néhány követelményét – például a nemzeti és a faji diszkrimináció tiltását – legalább formálisan be kellett tartani. Másrészt a kialakuló szovjet blokk övezetében viszonylag békességes állapotot kellett teremteni a szatelitországok között. Hiszen, mint tudjuk, a nemzeti kisebbségek csehszlovákiai üldözésével nem értett egyet a Rákosi által vezetett Magyar Dolgozók Pártja sem. Amellett a hatalomra jutott kommunistákra az az „internacionalista” feladat hárult, hogy a Szovjetunió, a munkáshatalom és a marxizmus-leninizmus segédletével a nemzetiségi ellentéteket „átutalják” a bukott burzsoázia kelléktárába. Ezt pedig látványosan csak úgy lehetett véghezvinni, ha leállítják a magyarok nyílt üldözését, sőt látszatjogokat adnak nekik. E két utóbbi intézkedés vitathatatlanul lélegzetvételhez juttatta a több mint négy évig üldözött magyar kisebbséget Csehszlovákiában. Emlékeztetőül meg kell jegyezni, hogy a csehszlovákiai maradék németség csak 1953-ban nyerte vissza állampolgárságát.

A társadalmi közérzet állapot-meghatározó körülményeinek leírásában eljutottunk egy fontos mozzanathoz: Csehszlovákia Kommunista Pártja nélkül, a háborút követő négy évben nem lehetett volna megvalósítani a magyarok kitelepítését és általános üldözését. A londoni csehszlovák emigráció magyarellenes terveihez Moszkva támogatását a moszkvai kommunista emigráció közvetítésével kapta meg. Erről azonban az adott időben az érintett magyarság mit sem tudott. Meg kell állnunk ennél a mozzanatnál, mert az akkori kommunista rendszerváltozás kapcsolatba hozható a magyarság nyílt üldözésének megszűnésével. Ezért felvethető a kérdés: az új politikai szisztémához hogyan viszonyult a csehszlovákiai magyarság.

Mind a masaryki, mind a kommunista csehszlovák állami propagandában kezdettől fogva jelentős helyet kapott az a törekvés, hogy a rendszerváltozást vagy az államfordulatot, illetve az azt kivitelező politikai erőket a magyarok helyzete szempontjából pozitívnak tüntessék fel. A magyar tömegekkel 1918 és 1938 között a kormányhű magyarok segítségével azt igyekezett elhitetni – teljesen sikertelenül -, hogy Csehszlovákiában jobb magyarnak lenni, mint Magyarországon, mert míg itt demokrácia és jólét uralkodik, ott elnyomás és szegénység. Ez az egyoldalú szemlélet a kommunista párt uralma alatt sokkal inkább megerősödött. A hivatalos propaganda a kommunista hatalomátvétel előtti időszakot feketében tüntette fel, míg a hatalom átvételét követő állapotot rózsaszínben. És ez sokkal inkább sikerült a kommunistáknak, mint a masaryki köztársaságban működő propagandának. A magyarok nyílt üldözésének a berekesztésével a kommunista rendszer ugyanis kézzelfogható és csábító eredményt tudott felmutatni. (Emlékeztetőül: az 1989-es rendszerváltozást követően az új hatalom képviselői ugyanezt próbálták ki, és ugyanúgy megtalálták hozzá a szolgálatkész alanyokat a magyarok körében, mint 1918 vagy 1948 után.)

Ennek kapcsán fel kell tennünk az előbbihez szorosan kapcsolódó másik kérdést: mennyire váltotta ki ez a helyzet a magyarok lojalitását? A csehszlovákiai magyarok egy része a nyílt nemzeti elnyomás megszűntével végre karriert szeretett volna befutni szülőföldjén. Idetartozik a pályakezdő fiatalok viszonylag nagy tábora, valamint a két világháború között kommunistává vált magyarok nem túl népes csoportja. Ezek egy része heves szolgai lojalitást tanúsított az új rendszer irányába. Az odaadás, méretei miatt, eddig példátlan volt. Megítélésem szerint ez azonban nemcsak a sztálinista „meggyőzési” módszereknek volt az eredménye, hanem annak is, hogy a magyarság – értelmiségének, valamint városi és falusi középrétegének az elvesztésével – szellemileg is védtelenebbé vált, és kevésbé tudta összefüggéseiben megítélni a politikai helyzetet. De talán annak is betudható, hogy igyekezett pótolni az elmúlt évek veszteségeit, és nem válogatta meg körültekintően az eszközöket. Ez utóbbi természetes biológiai reflexnek is tekinthető.

A magyarok lojalitásában a magyar kommunisták jártak elöl példaként. Ők nevezték először programszerűen Csehszlovákiát a hazájuknak. Az volt a meggyőződésük, hogy ez a rendszerváltozás mentette meg a magyar kisebbséget a végső pusztulástól. Ezt a meggyőződést azonban nem csupán az új hatalom propagandája igyekezett beléjük sulykolni, de a látszat is ezt igazolta. Tehát létezett egy ilyen nem alaptalan, de rendkívül szűk látókörű meggyőződés.

Tulajdonképpen azóta küzd a csehszlovákiai magyarság, de Ausztria kivételével minden utódállambeli magyar népcsoport a lojalitás-dilemmával. Azóta neuralgikus pont a csehszlovákiai magyarság politizálásában, valamint a magyar kisebbség és a többségi nemzet illetve az állam közötti viszonyban a lojalitás kérdése. Gyökerei azonban mélyebbek, hiszen egészen a Csehszlovák Köztársaság 1938-as felbomlásáig nyúlnak vissza. A visszacsatolás felett tanúsított öröme miatt a magyar kisebbséget a többségi nemzet illojálisnak tartja.

A lojalitás kapcsán feltehetők további kérdések is. Elvárható-e józan ésszel ettől a kisebbségtől bármiféle lojalitás az állammal, az országgal, a többségi nemzettel szemben mindazok alapján, amiket elmondtunk 1918-tól kezdve helyzetéről, félelmeiről, rettegéseiről, megaláztatásáról, kiszolgáltatottságáról? Elvárható-e lojalitás az ilyen helyzeteket és ilyen állapotokat megélt népcsoporttól?

Újabb kérdés: ha ahhoz az országhoz, amelyben él, csak tudathasadásos állapotban lehetne lojális, akkor kialakulhat-e benne a haza birtoklásának lelki érzése?

Térben és időben legkevesebb három tényezőnek kell egybeesően hatnia ahhoz, hogy zavarmentesen alakulhasson ki a hazatudat, a lojalitás és az egyértelműen pozitív vonzódás ahhoz az országhoz, amelynek polgára az ember. Kell, hogy legyen az állampolgároknak közös történelmi múltjuk, vagy legalább azonosítható, egyféleképpen megítélhető történelmi értéke; szükséges, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége azonosan ítélje meg a jelent. Ehhez elengedhetetlen, hogy a kisebbségnek és a többségnek azonos vagy együttes politikai és csoportélményei legyenek. Végül fontos, hogy közös terveik, közös céljaik legyenek a jövőt illetően.

Ezekből a szempontokból megítélve az eseményeket, az elmúlt hetven év (1918-tól) abba az irányba befolyásolta és befolyásolja a kisebbségi helyzetbe került magyarokat, hogy mind a mai napig nem alakulhatott ki az egész közösségüket átható hazaszeretet érzése azon ország irányába, amelynek a területén élnek. Kevés a remény arra, hogy a jövőben megváltozzék ez a helyzet, hacsak nosztalgiaként vagy az egyéni karrier függvényében nem jelentkezik valamilyen pozitív vonzalom.

Egész Közép-Európa és egész Kelet-Európa átalakulóban van. Rövidesen új politikai térképet kell kiadni az egész térségről, s ezen feltüntetik majd az új államhatárokat, amelyek az elmúlt hetven évben nem léteztek, vagy csak rövid ideig léteztek. Egy ilyen átalakuló Közép-Európában a magyar kisebbségek helyzete is törvényszerűen megváltozik.

Ami most játszódik le ebben a térségben, nem példa nélküli, és nem új keletű folyamat. A 18. század végén indult el, amikor a polgári nemzeteszme nyomán kezdtek kialakulni a modern nemzetek és nemzetállamok, amikor elkezdődött a nemzeti forradalom korszaka. Ez azonban Közép-Európában másként zajlott le, mint nyugaton. Anélkül, hogy elemeznénk a különbséget, megállapítható: az első világháború után alapvető változás állt be ebben a folyamatban, mert a nemzetek önrendelkezése elvének hatalmi úton bekövetkezett deformálódása miatt lelassult, valamint a kommunista hatalomátvétellel kizárólag a hatalmi politika függvényévé vált. A nemzeti forradalomnak 1918 óta tartó korszakának legjellemzőbb vonása Kelet-Közép-Európában az, hogy a múlt század arculatához képest kevesebb benne az organikus elem.

A kommunista hatalom bukása után a korábbiakhoz képest olyan változás állt be, hogy ismét előtérbe kerültek a szerves, sajátos nemzeti törekvések, és háttérbe szorultak az idegen hatalmi érdekek. A nemzeti forradalomnak ebben az új folyamatában lehetőség van új államok kialakulására. Egyre világosabban látható, hogy Jugoszlávia a történelemkönyvek lapjaira szorul vissza, Szovjetunió (amely de facto meg is szűnt) nyugati peremén milyen új államok fognak kialakulni, illetve leszakadni az unióról, s ez a folyamat már az önállósult balti államok révén el is kezdődött. Az is látható, hogyan fog átalakulni Románia, főleg Besszarábia Szovjetunióról való teljes leválása után, és egyre pontosabban körvonalazható Cseh-Szlovákia átalakulása, illetve szétesése is.

Csehszlovákia valószínűleg meg fog szűnni. Az elkövetkező évtizedben kiadandó térképeken ilyen ország aligha lesz. Lesz esetleg Csehország, és lesz Szlovákia. Az is lehet, hogy államközösséggé alakul át a volt szövetségi ország, de mindenképpen úgy, hogy mind Csehország, mind Szlovákia a nemzetközi jog önálló alanyaként fog fellépni az európai politika színpadán. Ezt megakadályozni nem lehet, csupán lassítani.

Várható tehát, hogy a Kárpát-medencében merőben új politikai viszonyok jönnek létre. De nemcsak Csehszlovákia esetleges megszűnése és egy önálló Szlovákia megalakulása miatt, hanem azért is, mert megkérdőjelezhető a Szovjetunió kárpátaljai részének jövője is. Cseh-Szlovákia is és Szlovákia is – ugyan nem hivatalosan, hanem az utcai politizálás szintjén – igényt tart Kárpátaljára (Ruszinszkóra). Románia ugyancsak nem titkolja igényét Besszarábiára, vagyis a Szovjetunió Moldvai Köztársaságnak nevezett részére. Ha teljesülne ez a nagyromán vágy, felmérhetetlen lenne a hatása Románia belső szerkezetére. Hiszen az országba belépő új, államalkotói tapasztalatokat rejtő energia megváltoztathatná a belpolitikai erőviszonyokat.

Ebben a folyamatban a magyar kisebbségek is törvényszerűen más helyzetbe kerülnek, mint eddig voltak. Olyan kérdésekre kell majd válaszolniuk, amelyekre elméletben már tudjuk a választ, de közösségként még felkészületlenek vagyunk a helytállásra.

A kisebbségek jogaival kapcsolatban a demokratizálódó Csehszlovákiában egyelőre feltételes módban kell fogalmazni. A politikai rendszerváltozást követően, tehát 1989 novembere óta Csehszlovákiában a kisebbségek jogi helyzete a kommunista időszakhoz képest romlott. Az általános szabadságjogok ugyan megvalósulóban vannak, de éppen ez nyit teret az idegengyűlöletnek, a magyarellenességnek. A politikai pártokon keresztül ez a szellem beáramlik a törvényhozásba is, és a kisebbségi jogok elvi és gyakorlati megnyirbálását eredményezi.

Ezt az áldatlan helyzetet az 1990 októberében elfogadott diszkriminatív nyelvtörvény csak súlyosbította, mert faji megkülönböztetést idéző elemeket tartalmaz. Előírja például, hogy a szlovák nemzetiségű ügyfelet csak szlovák nyelven szólíthatja meg a hivatalnok. Mintha a nemzetiségnek külső jelei lennének. Mintha első pillantásra meg lehetne állapítani, hogy kinek mi az anyanyelve – hacsak nem rendelik majd el, hogy azok, akik nem szlovákok, valamilyen jelet viseljenek magukon, például bélyeget a homlokukon.

A jogbizonytalanságot elmélyítette az emberi jogok alkotmánylevele is, amely a korábbi alkotmányos meghatározáshoz képest szűkebben fogalmazza meg a kisebbségek jogait. Mintha az elmúlt másfél évtizedben a helsinki folyamatban egy tapodtat sem léptek volna előre az emberi és a kisebbségi jogok megfogalmazásában. Ezt a törvényt, amely figyelmen kívül hagyja az Európa Tanács ajánlásait a kisebbségi jogokat illetően, a Csehszlovák Szövetségi Gyűlés az ország Európa Tanácsba való felvételének előestéjén fogadta el belépési nyilatkozatként.

Vannak, akik azt állítják, nem az a lényeges, hogy mit ír elő a törvény, hanem a gyakorlat a fontos. A jogállam szempontjából ez az elfogadhatatlan vélemény a köztársasági elnök, Václav Havel szájából hangzott el, amelyet magyar udvaroncai gyorsan visszhangozni is kezdtek. A mi meggyőződésünk és célkitűzésünk a jogok törvények általi biztosítása oly mértékben, hogy joggal mondhassuk: a magyar kisebbség szülőföldje valóban a hazájában legyen.

A jelenlegi körülmények között az autonómiák rendszerében látjuk a kisebbségben élő népcsoportok, nemzetrészek, közösségek helyzetének megoldását. Ezáltal enyhíteni lehetne az állameszme és a nemzeteszme közötti feszültséget. Ezúton talán csökkenteni lehetne azt a lélekromboló állapotot, amely a hazátlanság következménye. Hogy ez sikerül-e, ma nem lehet felelősséggel megválaszolni. Mint ahogy egy alternatív megoldás sikerét, vagy sikertelenségét sem lehet pontosan előre látni. Ennek ellenére – vagy talán éppen emiatt – az a feladatunk, hogy csökkentsünk minden olyan hatást, amely egyénileg, társadalmilag és lélektanilag rombolja a csehszlovákiai magyarságot.

Védenünk kell ezt a népcsoportot, hogy ne essék szét jobban társadalmi szerkezete, sőt, ha lehetséges, álljon meg ez a szétesési folyamat. Minderre azért is van szükség, hogy ne kelljen állandóan feltenni a kérdést: mi a haza, van-e hazánk? Mert ma csak szülőföldünk van.