Ön is legyen demokrata, Elnök Úr!

(Duray Miklós Václav Havel köztársasági elnöknek írt levele az önrendelkezésről szóló politikai állásfoglalás kísérőleveleként, 1992. február 27., Pozsony.)

Az Együttélés Politikai Mozgalom 1991. októberében tette közzé Memorandumát. Ebben értékeltük a csehszlovákiai rendszerváltozás két évét abból a szempontból, hogy mit hozott a kialakulóban levő pluralista rendszer az országban kisebbségben élő népcsoportok számára. Meg kellett állapítanunk, hogy míg az általános szabadságjogok terén javulás állt be, a kisebbségek helyzete — sajnos — romlott.

Most — erre kapcsolódva — arról az önrendelkezési törekvésről foglaljuk Össze véleményünket, mely átrajzolhatja mind Csehszlovákia, mind Közép-Európa politikai térképét, és döntően befolyásolhatja a nemzeti kisebbségek sorsát is.

A történelmi tapasztalat azt tanúsítja, hogy az önrendelkezési jog érvényesítése nemcsak államokat alakíthat át, hanem újakat is teremthet Tudjuk, hogy századunk első harmadában az önrendelkezés szelleme egyszer már bejárta Európát Ebből akkor azt a téves következtetést vonták le, hogy egyszer s mindenkorra győzött az új, demokratikus rend.

Az önrendelkezési óhaj újólagos megjelenésének nem az az oka, hogy az első világháború után ennek a jognak csak a térségünkön kívüli érdekek függvényében lehetett érvényt szerezni. Az új államok nem az önrendelkezés természetes feltételei szerint alakultak ki, hanem egy ezzel ellentétes politikai felfogás diktátumaként a dinasztikus politika módszerei szabták meg az államalakulás keretét Emiatt a nemzeti önrendelkezésnek csak a torzója jöhetett létre. Ez a körülmény akkor derékba törte az itt élő nemzetek természetes fejlődését, feldúlta a történelmileg organikus kapcsolatrendszerüket Következmenyként az itt élő nemzetekben, valamint a kisebbségbe jutott nemzetrészek tömegeiben társadalmi és politikai feszültség halmozódott fel.

Az előnyösebb helyzetbe juttatott népek féltették a helyzetüket, a hátrányt szenvedők pedig igazságért kilincseltek.

A harmincas évek vége felé — mikor egyre nyilvánvalóbbá váltak az igazságtalanságok — a háború kitörése akadályozta meg az érdekek egyensúlyának kialakulását A második világháború után pedig a győztesek érthető, de jogtalan bosszúja, majd a Szovjetunió több évtizedes, mindent megbénító befolyása, valamint a kommunista egypártrendszer tette lehetetlenné a közép-európai kiegyezés megvalósulását.

A totalitárius hatások megszűntével azonban elemi erővel tört fel az önrendelkezési jog érvényesítésének óhaja. Ez az eszme — a különböző történelmi és politikai háttér ellenére is — egy nevezőre hozza a Csehszlovákiát szétfeszítő törekvéseket, Jugoszlávia szétesését, valamint a Szovjetunió megszűnését.

Vannak, akik emiatt egy kialakulóban levő világválságról beszélnek. Mások úgy ítélik meg a helyzetet, hogy a 18. század végén elkezdődött — részben önfelszabadító, részben hódító jellegű — nemzeti forradalom korszaka az önrendelkezés köntösében most közeledik a beteljesüléshez.

Megítélésünk szerint Csehszlovákiában a szlovákság önrendelkezési törekvéseiben ez utóbbi eszme öltött testet Megjelenése azonban a status quo védelmezőinek és az azt megváltoztatni óhajtóknak a törvényszerű szembekerülését eredményezte.

A fennálló államforma védelmezőinek igazuk van abban, hogy az állam folytonosságának a megtartása stabilitást jelent, és lehetőséget nyújt egyfajta értékvédelemre a változást türelmetlenül sürgető szélsőségesekkel szemben. Ellenfeleiket azonban — történelmietlenül — a demokrácia és az európai haladás ellenségeinek nevezik. Tény, hogy Európa néhány nemzetének történelmében korábban zajlott le ez a folyamat. Az is igaz, hogy ha az önrendelkezési jog hatalmi harc keretében jut kifejezésre, önzést testesít meg. A nemzeti önrendelkezés mostani felbukkanása azonban történelmi gyökerű: egy késői, illetve késleltetett fejlődés következménye.

A jelenlegi államjogi helyzet megváltoztatását sürgetőknek türelmetlenségük, nemzeti kizárólagosságuk és a kisebbségben élőkkel szemben tanúsított agresszivitásuk ellenére az ad politikai hitelességet, hogy az önrendelkezésért vívott harc a demokratikus jogokért folytatott küzdelem szerves része.

Akik bármilyen módon akadályozzák a társadalmi és politikai átalakulást, igazságkeresést, azok előbb-utóbb elnyomókká válnak (ha máris nem azok), még akkor is, ha egyetemes értékeket képviselnek. Ez a megítélés azonban azokra is vonatkozik, akik a kisebbségben élő népcsoportok önrendelkezési jogát korlátozzák.

Úgy véljük, hogy az önrendelkezési óhaj ismételt megjelenése Közép-Európában az itt élő népek kiegyezésének legnagyobb esélyét jelenti a 20. században. Ez azonban csak akkor lesz valódi esély és akkor hoz hosszan tartó megbékélést, ha a politikusok komolyan veszik és olyan mederbe terelik a megvalósulását, hogy a végeredmény ne teremtsen ismét győzteseket és veszteseket.

Állásfoglalásunkban éppen ezért hívjuk fel a figyelmet e kiegyezési lehetőség egyik legérzékenyebb mozzanatára: a kisebbségben élő népcsoportok önrendelkezési jogának tiszteletben tartására, mert az önrendelkezési jog eddigi érvényesítésének ők a legnagyobb vesztesei.

Ennek kapcsán kell még egyszer emlékeztetnünk Memorandumunkra, amelyben javaslatot tettünk a „Visegrádi hármak”-nak egy állandó jellegű Közép-Európa Konferencia összehívására, melynek résztvevői lennének a kisebbségben élő népcsoportok képviselői is. Ez a konferencia lenne hivatott megteremteni az önrendelkezés eszméje által vezérelt mostani átalakulási folyamatban a közép-európai kiegyezés politikai feltételeit.