Az önrendelkezés fázisai

(Duray Miklós előadása a Kárpát-Alpok Alapítvány szimpóziumán a Pálos rend gellérthegyi sziklakápolnájában 1992. augusztus 4., Budapest.)

Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a kisebbségben élő népcsoportoknak, a nemzetek különböző államok területén élő részeinek a problémáját legszívesebben mindenki a szőnyeg alá söpörné. Ez ugyanis nehezen megoldható, sőt csaknem megoldhatatlan kérdés.

Ennek ellenére Nyugat-Európában az utóbbi időben a kérdésnek legalább az emlegetése a reneszánszát éli. Majdnem olyan mértékben, mint az első világháború után, amikor azért volt napirenden, mert a szégyenérzettel rendelkező politikusok tudták, hogy igazságtalanul húzták meg az új államhatárokat, s ezért ki kell alakítani egy rendszert, hogy — legalább ideig-óráig — úgy lehessen kezelni ezt a kérdést, hogy stabilizálva legyenek az államhatárok, Azóta többször kiderült, hogy bár a biztosítékrendszer nem volt jó, de a határok fönnmaradtak. Viszont az a versailles-i rendszer, ami kialakította az első világháború utáni és a mai napig létező Közép-Európát, mára már nemcsak hogy Összeroppant, nemcsak hogy bebizonyította íákolmányszerűségét, hanem helyette egy új rendszer alakult ki. Ennek az új rendszernek ma még csak néhány elemét ismerjük. Az új nemzetközi politikai szerkezet viszonylatában ismét embrionális állapotban vagyunk, és ebben az állapotban talán még befolyásolható a megszületendő gyermek néhány tulajdonsága.

Azért történelmi ez a mai helyzet, mert hetvennégy év után először jutottunk el oda, hogy a versailles-i rendszer önmagától, és nem külső hatásra, vereséget szenvedett.

Érdekes megfigyelni, hogy a versailles-i rendszer milyen módon bomlik fel. Jugoszlávia, a Szovjetunió és Csehszlovákia példája mutatja, hogy bár mindhárom állam valamely formában — közvetlenül vagy közvetve — ehhez a rendszerhez tartozik, mégis más-más rendszer szerint és más dinamizmussal szűnik meg.

Jugoszláviában eddig három elszakadást eredményező lépés volt: Szlovénia, Horvátország és a szerencsétlen Bosznia-Hercegovina kitörési kísérlete az államszövetségből. Velük szemben állt és áll Szerbia, amely minden áron meg akarta akadályozni, hogy ezek a korábban tagköztársaságként létező alakulatok elnyerjék nemzetközi jogalanyiságukat és önálló állammá váljanak. Többek közt ezért tört ki a balkáni háború, amelynek végső soron Szerbia lehet a vesztese. Kérdés, hogy milyen mértékben. Úgy lesz-e vesztes, hogy elveszíti a horvátok által megálmodott illír birodalmat, tehát az egész Jugoszláviát, vagy pedig csak úgy lesz vesztes, hogy elveszíti azokat a területeket, amelyeket a háborúban annektált a kitörni akaró tagköztársaságoktól. Ez valószínűleg egy végső szerződésnek vagy békerendszernek lesz a következménye.

A Szovjetunió felbomlása során Oroszország szintén szívesen megakadályozta volna az államoknak a kiválását az unióból, azonban nem volt rá lehetősége, mert nem volt meg hozzá az ereje, az a fölénye és biztonságérzése, amely megvolt Szerbiának. Talán ezért végződött szerencsésen a Szovjetunió felbomlása, és nem alakult ki belőle egy hatalmas kelet-európai és ázsiai regionális háború.

Csehszlovákia esetében más helyzetnek vagyunk a szemtanúi. Az államkötelékből való kilépés óhaját Szlovákia jelentette be. A Cseh Köztársaság és a cseh politika megpróbálta ezt különböző alkotmányjogi és politikai eszközökkel háttérbe szorítani, lelassítani vagy lehetetlenné tenni, azonban kiderült, hogy ez nem lehetséges, mert elvezethet Csehszlovákia, tehát Szlovákia és Csehország gazdasági és politikai összeomlásához. Ezért, felismerve ezt a helyzetet, a cseh politika arra az álláspontra jutott, hogy nem megakadályozni kell a kilépést, hanem siettetni kell a szétválási folyamatot Ezzel úgymond váratlan helyzet és feladatok elé állította a szlovák politikát, amelyeket az nem képes megoldani. Be kell ismerni, hogy a szlovák politikusok nem készültek fel a gyors szétválásra, noha az önállóság vágya ott lebegett és ma is ott lebeg a szlovák szemek előtt.

Ezeket a megállapításokat azért tartom szükségesnek előre bocsátani, mert ezekből a különbségekből adódik a kisebbségben élő magyar népcsoportok helyzetének a megoldása is.

* * *

Fokozatosan alakult kí az elképzelésünk arról, mit lehet, mit kellene tenni. Nem akarok beszélni a végső megoldásokról, mert nem lehet tudni, hogy melyik lesz az a megoldás, amelyet véglegesnek vagy hosszú időre érvényesnek kell tekinteni.

Csehszlovákia, hasonlóképpen mint Szerbia, soknemzetiségű állam, viszont a kisebbségek között túlnyomó többségben a magyarság van. Szlovákiában a népszámlálás adatai szerint 11% a magyar nemzetiségűek aránya. Tekintettel arra, hogy több kisebbség is van Csehszlovákia területén — egyelőre csehszlovákiai keretek között kell gondolkodnunk —, ezért mi úgy gondoltuk, hogy egy általános megoldást kell találnunk, amely nemcsak a magyaroknak felel meg, hanem a németeknek, a ruténoknak, az ukránoknak, lengyeleknek és a kisebbségben élő szlovákoknak is. Ebből a közös alapból kiindulva kell keresni a fajlagos megoldást. A közös alapnak a jelenlegi megítélésünk szerint a kulturális, illetve oktatásügyi önkormányzatot, Önigazgatást, autonómiát tekintjük, ugyanis ez járulhat hozzá az identitás védelméhez oly módon, hogy a tömbben és a szórványban élő csoportok számára egyaránt jelenthet lehetőséget a fennmaradásra, esetleg a helyzetüknek a saját óhajuk szerinti befolyásolására.

Azért kell általános megoldási módszert keresnünk, mert nem lehet ma olyan konkrét helyzetet elképzelni, amely a magyarok számára jó, de a többi kisebbség számára a kilátástalanság, a kiúttalanság érzetét keltené. Egy ilyen érzet a különböző kisebbségi helyzetben és a számszerű kisebbségben élő népcsoportokat egymással szembeállítaná.

A továbblépés az általánosítástól magával hozza azt a kényszert, hogy az ukránoknak Kelet-Szlovákiában, a lengyeleknek a Cseh Köztársasághoz tartozó Szilézia területén és a magyaroknak a szlovák-magyar határ mentén élő csoportjai számára meg kell keresni azt a megoldást, amely biztosítja a helyzetük javulását, esetleg a végleges megoldását is.

Az egyik lehetőség egy ilyen véglegesnek tekintett megoldásra a területi autonómia, a területi önkormányzat Ezt lehetséges megoldásnak tartjuk, de annak a függvényében, hogy egy-egy kisebbségnek mekkora részét lehet egy ilyen megoldással kielégíteni. Ezért elsősorban nyelvileg és nemzetiségileg vizsgáltuk meg ennek lehetőségeit.

A szlovákiai magyarságnak több mint 90%-a olyan területen él, mintegy 522 községben, ahol az aránya az 1991-es népszámlálás szerint túllépi a 10%-ot Ebből 437 községben túllépi az SOVot Ennek következtében jutottunk arra az elgondolásra, hogy a kulturális és területi autonómiát – pontosabban önigazgatást, önkormányzatot – ki kellene egészíteni a nyelvi zónák létrehozásával, ami azt jelenti, hogy a 437 községben, ahol a magyarok aránya legalább 50%-os, kötelezővé kellene tenni a kétnyelvűséget, illetve a magyar nyelvet kellene nyilvánítani első nyelvvé. Ahol túllépi a 10%-ot, de nem éri el az 50 százalékot, ott meg kellene maradni a klasszikus kétnyelvűségnek, tehát a kisebbségben élő népcsoport anyanyelvének a használati lehetősége mellett a hivatalos nyelvhasználatban és a nyilvánosság előtt egyaránt A többi szórvány számára megállapítani egy szám szerinti határt abszolút értékben – főleg a városokra gondolok, elsősorban Kassára és Pozsonyra -, ahol megállapíthatnánk, hogy például ötezer lélekszám feletti területen lenne érvényben az, ami a 10% fölötti nyelvi zónákban érvényes.

Úgy gondoljuk, hogy ez a megközelítés kiindulási pontot jelenthet egy másfajta megközelítés felé, melyet a regionalizmuson keresztül próbálunk elérni.

Ki kellene használnunk a törvény adta lehetőségeket és létre kellene hoznunk községeink önkormányzatainak szövetségi rendszerét Az önkormányzataink regionális szerveződései jelenleg olyan állapotban vannak, hogy ki tudnánk alakítani akár 4-7 regionális szövetséget is, amelyeknek egy-egy része majd nagyobb egységekbe fuzionálna. Feltételezhetően ki tudunk alakítani egy nagy regionális tömböt Pozsony és Esztergom között, amelynek északi határa valahol Galánta környékén lenne, és több kis regionális tömböt, amelyeket megpróbálnánk egy-egy régióvá összekapcsolni.

A régióink kialakítása eléggé előrehaladott állapotban van. Sikerült több regionális szövetségünket bejegyeztetni, tehát legalizáltatni a társulási törvény alapján, és előkészületben van az együttműködésük megszervezése a hasonló jellegű magyarországi regionális Önkormányzati szövetségekkel.

Elképzelésünk megvalósításában egy köztes megoldásra lesz szükség: egy olyan legitim képviseleti testületnek a kialakítására, amely a területi autonómia elérése eló’tí, illetve a régiók szövetségének a kialakítása előtt már egy legitim képviseleti testületét jelentené a csehszlovákiai magyarságnak. Ezt is az önkormányzatokra és a parlamentben lévő magyar képviselőkre szeretnénk alapozni. Egy nagygyűlést szeretnénk összehívni, amelyre meghívnánk az összes magyar önkormányzati képviselőt, polgármestereket, alpolgármestereket és parlamenti képviselőinket pártállásra való tekintet nélkül, tehát a függetleneket, a baloldaliakat, a Magyar Polgári Párthoz és a koalíciónkhoz tartozókat; majdnem ötezer személyt Ezen a nagygyűlésen meg kellene választanunk egy testületet, amelynek az első fokú legitimitását az adná meg, hogy az oda beválasztott személyek korábban mind törvényes választások útján lettek megválasztva. Másodfokú legitimitását pedig az adná, hogy a legitim képviselők választanák meg saját soraikból a testület tagjait.

Mi a jelenlegi átmeneti helyzetet Közép-Európában ilyen megközelítéssel próbáljuk a magunk szempontjából hasznosítani.