Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Előhang
Földijeim és idegen barátaim! Cérna Géza életútján vezetlek végig benneteket, hogy megismerjétek ennek, a palóc népnek oly kedves vándorszabónak a tetteit. Abban az évben jött ő éppen a világra, amikor a betlehemi csillag fent ragyogott az égen. A hagyomány azt tartja, hogy ilyenkor álmodozó emberek születnek. Cérna Géza tizenkét éves koráig valóban a csillagok közelében lakott, madáreledellel táplálkozott és erdei vadakkal társalgott.
Életének következő tizenkét évében lejött a völgybe, megtanult olvasni az emberek lelkében, és felfedezte a szemekben rejtőző virágfakadást. Az utolsó tizenkét évben pedig vándorútra kelt. Egyik tenyerében a keresztjeiével, a másikban Dávid csillagával, homloka fölött a hold fénylő karéjával járta a földet.
Cérna Gézáról sokan azt hitték, hogy valóban egy távoli csillagról költözött a Földre, mert senkit sem szeretett jobban a másiknál, és ellenséget sem bántott soha. Nagy volt az ő emberekbe vetett bizodalma, s ettől olyan gazdag lett, hogy lyukas zsebbel járhatta be a világot
Az öregek azt jósolták, hogy halála akkor következik be, amikor az emberi gonoszság elhomályosítja a betlehemi csillagot amikor elfogy a szeretet ereje, amikor kialszik a reménység szikrája, és hazugság kerekedik az igazság fölébe.
De most induljunk el Cérna Géza nyomában az általa megélt történetek útján. Mindenki vonjon le belőlük annyi tanulságot, amennyire kedve szottyan.
Az égig érő óriásbükk
Mikor átléptem Palócföld határát, olyan öröm fogott el, mint amilyen a vízbe visszadobott halat. De a földijeim ábrázatára fagyott megaláztatás és félelem gyorsan lelohasztotta a kedvemet. A kivert fogú emberek láttán összeszorult a szívem.
– Haza kellett jönnöm, ez volt a kötelességem – szűrtem fogaim között a szót, hogy ne hallja senki, és szorítottam ökölbe a kezem, hogy ne kiáltsak fel lelkem fájdalma miatt.
Amikor megérkeztünk Agócsékhoz, éppen szombat este lett, akkor jött fel az Esthajnalcsillag.
Vártak bennünket, mert azonnal zsályás fürdővizet készítettek nekünk. Testemet pedig vadlevendula olajával kenegették. Először csak óvatosan érintettek, hátha nem is vagyok, csupán a reményük vált lázképpé a szemük előtt. De amikor megbizonyosodtak róla, hogy én vagyok az, akkor elszabadult a jókedv, és jöttek a szomszédok meg a környékbeliek, hogy lássanak és megérintsenek. És hozták az ajándékokat Frissen sült ropogós héjú kenyeret, mézzel édesített mákos kukoricát, omlós fentót, illatozó, lisztesen omló sült burgonyát, szagos füvekkel pácolt ürüsültet, dióban hengergetett darázsfészket.
– Egyél, egyél, Cérna Géza. Jöjjön meg az erőd, és szívd magadba a régen nem érzett itthoni illatokat! – így kedveskedtek.
Mindettől könnybe lábadt a szemem, és nem is vettem észre, hogy közben megérkeztek az öregek.
Ekkor már az asztalra került a szilvapálinka is. Ezzel hitelesítettük hazatérésemet Majd felállt a legöregebb palóc és megkérdezte:
– Tudod-e, Cérna Géza, miért hívtunk haza?
– Tudom. Bajban van a nép, elfogyott az ereje – ennyit mondott Agócs Géza.
– Bizony így van, de kevesebb ez a valóságnál – válaszolta.
– Vissza kell hoznom a mosolyt az emberek arcára?
– Vissza, bizony, de kevesebb ez a valóságnál.
– Újra keli tanítanom az embereket a szeretetre?
– Bizony újra, de kevesebb ez a valóságnál.
– Meg kell lelnünk ismét az éjszakai álmok nyugalmát?
– Meg bizony, de kevesebb ez a valóságnál.
– Vissza kell állítani a szavak hitelét!
– Bizony vissza, de kevesebb ez a valóságnál.
– Ha boldogulni akarunk, meg kell újítani a munka becsületét – szólt kórusban a fiatalok és az öregek csoportja. De valaki közbevágott:
– Meg, bizony, de kevesebb ez a valóságnál.
– Az akarat szabadságát kell újrateremteni – szólt egy magányos hang.
– Azt, bizony, de ez is kevesebb a valóságnál.
– Akkor mit kell még tennem, mindezeken kívül? – kérdeztem.
– Népünk emlékezetét és méltóságát kell megmentened, Cérna Géza – mondta az öreg palóc. Ezt fenyegeti a legnagyobb veszély. Ki akarják vágni népünk égig érő fáját, a bucsonyi óriásbükköt. Ha elpusztul a fa, mi is meghalunk, mert abban van népünk múltja és jövője.
– Ki merészelné ezt megtenni?
– Azok, akik lehervasztották a mosolyt az arcunkról, akik kiszívták erőnket, akik elüldözték embereinket, akik elvették javainkat, akik korlátozták szabad akaratunkat, akik kiverték fogainkat, akik kivágták erdeink legszebb fáit, akik kihúzták talpunk alól a földeinket, akik betiltották anyanyelvűnket…, akik nap mint nap megaláznak bennünket – mondván mindezt, szigorúan nézett a szemembe, mintha mindezt nem tudnám.
– Gyengék lettünk, nem tudjuk megmenteni a fát – fogta szinte könyörgőre az öregek csapatának másik szószólója.
– Én elég erős vagyok ehhez, azt hiszitek?
– Te erős vagy, mert a mi lelkünk ereje és a mi akaratunk is benned van! – mondta egy hátrább álló öreg palóc.
– Te olyan erős vagy, mint a dal, melyet, ha egy helyütt elfojtanak, másutt újrakél – kiáltott fel valaki a kendős asszonyok közül.
– Ha te fogod őrizni a fát, a mi erőnk is visszatér – jelentette ki erélyesen az öregek szóvivője.
– Akkor vállalom, ha belepusztulok is – mondtam csökönyösen, de kétségbe is esve amiatt, hogy ide jutottunk.
– Nem pusztulnod kell, Cérna Géza, hanem őrködnöd és emlékeztetned! Ez a te feladatod!
– Vállalom, amit rám szabtok – válaszoltam nekiveselkedve, de ekkor már inkább az alázat kerített uralmába.
– Tudod-e, Cérna Géza, hogy ezt senki sem fogja neked megköszönni? – kérdezte az öreg.
– Nem várok köszönetét
– És tudod-e, hogy neked kell felépíteni az őrhelyet is.
– Ha kell, felépítem.
– És azt tudod-e, hogy a ragadozó vadak ellen sem véd meg senki, ha nem fogod magad védeni?
– Ha megtámadnak, úgysem lesz más választásom.
– És azt tudod-e, hogy senki sem fogja oltani a szomjadat, ha kiszárad a torkod?
– Majd magam járok vízért a Mogyorós-kútra.
– És vállalod-e, hogy ezentúl rajtad kérjük számon a terád bízott fa sorsát?
– Vállalom. Mi mást tehetnék?
– A fa terméséből neked kell majd kiválasztani a legszebb makkot, hogy ne vesszen magja az emlékezet fájának.
– Óvni fogom a fát és a magját.
– Akkor holnap reggel indulunk, Cérna Géza. Búcsúzz el mindenkitől, akit szeretsz, mert lehet, hogy többé ide nem térsz vissza.
– Sohasem ér hát véget a félelem korszaka?
– Ezt ne kérdezd. Ezt nem tudja senki.
– Neked az emlékezet és a jövő fáját kell óvnod. Nap nap után odavezetjük gyermekeinket és unokáinkat, és te majd naponta olvasol nekik a fa rejtett évgyűrűiből, hiszen te az elő fa szöveteit is látod. Ez lesz a legfontosabb feladatod.
– De a jövőt nem taníthatom. Az nincs a fa szöveteiben.
– A jövő a tanítványaidban van, Cérna Géza! A jövő olyan lesz, ahogyan te oktatod őket! Ezért kell óvni az emlékezet fáját, mint az életünket – nélküle nem lehet jövőt oktatni!
– Csak a valóságot fogom nekik mondani!
– Legyen így, Cérna Géza!
Ez után a szóban elmondott szerződést szilvapálinkával pecsételtük meg. Az öregek megöleltek, tizenkét kiválasztott szűz leány pedig az arcát érintette az arcomhoz. Majd csakhamar vasárnap reggel lett.
Siettünk, még istentisztelet előtt kijöttünk ide az óriásbükkhöz. Azóta itt élek.
Utóhang
Földijeim és idegen barátaim! Ne higgyétek, hogy Cérna Géza hős volt. Csak a róla költött énekek avatták ót azzá. Csupán azt teljesítette, amit rábíztak. Az viszont nem véletlen, hogy kire milyen feladatot ró a sors.
Cérna Géza életének végéig az óriásbükk őrzője maradt, és mindenkinek – aki kérte – osztott a fa évgyűrűibe rejtett múltból, ahogy meghagyták neki az öregek. Mindenkinek annyit adott, amennyit magával tudott vinni. Az én iszákomba is tett mindig egy keveset. De az egyik reggel hiába vártuk őt a Mogyorós-kútnál, hogy felvezesse csapatunkat a fához. Végül magunk merészkedtünk oda, hiszen már ismertük a járást. A mi arcunkról ekkor hervadt le a mosoly először, mert olyat láttuk, amit eddig még nem. Az eget érintő fa helyén csak forgácsok fénylettek. Körös-körül ki volt irtva az erdő, és sóval volt behintve az erdei televény, hogy még csírájuk se fakadhasson az elhullott magoknak. Cérna Géza pedig orra bukva hevert a fejszecsapásoktól mardosott tőke szélén.
Később megtudtuk, mi történt.
Százötven baltás embert béreltek fel, és azon az éjszakán, amikor a földről felszálló köd eltakarta a betlehemi csillagot, körbeállították őket a Bucsony tövében, szemüket lámpával elvakították, hogy ne lássák, mit cselekszenek, majd hátulról kergetve a nagy fa irányába hajtották őket, és azt parancsolták nekik, hogy irtsák az erdőt így, saját embereivel sújtatták agyon Cérna Gézát, vágatták ki az emlékezet fáját és pusztítatták el a fa írmagját is.
Midőn megtaláltuk Cérna Géza testét, melyből talán nem is oly régen távozott az élet, könnytől homályos tekintettel temettük el őt.
Csak később, több tavasz elmúltával döbbentünk rá, mikor már gyöngült az általa osztott emlékezet, hogy még halálában is megtartotta ígéretét. Mert azon az erdei tisztáson volt a nyughelye, ahol a gombaszedők szoktak találkozni. Itt serkent fel az a facsemete, amely őrá emlékeztetett – egy apró bükkcseije.
Ez pedig úgy történt, hogy mikor a lámpák látásrontó fényében megvillantak a fejszecsapások Cérna Géza szeme előtt, az eszmélés utolsó pillanatában a legszebb bükkmakkot a nyelve alá rejtette. Ez hajtott ki most, hogy teste televénnyé vált, belőle szívva a táplálékot
Ezt a fát nem lehet a kertek tövében titkon nevelgetni! Ez vagy nagyra nő, vagy elpusztul! Adja Isten, hogy minél erősebbre nőjön!