Társnemzeti kapcsolatok – Új távlat a szétdarabolt magyarság számára

Új távlat a kulturálisan egyetemes, politikailag szétdarabolt magyarság számára (Duray Miklós előadása az Identitás Szabadegyetemen 1993. július 16., Nagykanizsa.)

Eszmefuttatásom indítékát elöljáróban így foglalhatom össze: a magyar nemzet részeit – éljenek bárhol a világon – a nemzeti kultúra egyetemessége kapcsolja össze. Ez a kulturálisan egyetemes nemzet azonban politikailag sok részre szakadt Annyi részre, ahány országában él a világnak.

De lehet, hogy ez így nem egészen pontos, mert más a politikai magatartása a magyar emigránsoknak, és más az utódállamokban őshonosként élő magyarságnak. A magyar bevándorlók nem integrálódtak egyformán a befogadó országok politikai életébe, nem jellemző rájuk, hogy szervezetten politizálnának. Annyiban azonban valós a megállapítás, hogy politikailag annyi részre darabolt a magyarság, ahány ország területén őshonosként él. Ezekben az országokban ugyanis ma már a lehetőségekhez képest maximális politikai aktivitást fejtenek ki, és határozottan jelenítik meg politikai alanyiságukat, illetve követelik ennek elismerését.

A modern nemzeteszme kialakulásának korszakában — 1918-ig — a magyarság, mint politikai nemzet egységes volt Ezért érte sokkoló-an történelmi államának, az évszázadok során folyamatosan létrejött politikai egységének a megszűnése. A mai napig nem ocsúdott fel ebből teljesen. Nem tudta megtalálni a mai helyzetnek megfelelő új eszmét, mely helyettesítené a magyar nemzetet a magyar állammal azonosító történelmi tudatot.

A korábbi nemzeteszme szertefoszlott, új pedig nincs helyette, noha számosan tettek kísérletet az új eszme megfogalmazására. A két világháború között például Németh László, Fábry Zoltán, Szentimrey Jenő, Győry Dezső, Szabó Dezső majd Illyés Gyula, hogy csak néhányukat említsem. De napjainkban is ezen munkálkodik Kende Péter, Bíró Gáspár, Molnár Gusztáv. Az eddigi elméletek zöme a trianoni Magyarország határain kívül született meg, vagy a kisebbségi helyzetbe került magyarok apropóján. Ez érthető és természetes. Oka az, hogy a kisebbségi helyzetbe jutottak számára igyekeztek megfogalmazni a megmaradás ideológiáját és eszköztárát Hiányosságuk zömmel az volt, hogy külön-külön szemlélték az utódállamokban más-más viszonyok közt élő magyarságot és Magyarországot, és nem vették szemügyre az egészet: a kulturális nemzetet Tehát nem próbálták—az egész magyarság helyzetére méretezve — újra értelmezni a nemzet fogalmát.

* * *

Az új nemzeteszme és az új nemzetfogalom keresését két kényszerítő erő is sietteti.

Az egyik az 1918 után megrajzolt új államhatárok kérdése. Igaz, hogy kis megszakítással hetvenöt éve léteznek ezek a határok, de annak ellenére, hogy a nemzetközi jog részévé váltak, nem eresztettek történelmi gyökeret. Továbbra is bizonytalanságot sugallnak azok felé, akik ezekkel bástyázták körül magukat. Magyarországot és a magyar politikai erőket — határon innen és túl — folyamatosan kényszerítik e határok sérthetetlenségének és megvaltoztathatatlanságának kinyilatkoztatására. Noha a történelem bizonyítja, hogy nem a nyilatkozatokkal garantált határok az időtállók, hanem a kultúrák találkozása és az azonos alapvető érdekek mentén kialakult határok a maradandók. Az országok közötti kapcsolatrendszerek állandósága és őszintesége is megkérdőjelezhető, ha ilyen kikényszerített nyilatkozatok állnak a hátterében.

A másik siettető körülmény a számbeli kisebbségbe jutott magyar közösségekre gyakorolt többségi és kormányzati nyomás az állam iránti lojalitás kinyilatkoztatására, illetve bizonyítására. Ennek az alattvalói hűségnek a középkor szellemét idéző elvárása teljesen alkalmatlan a modern államszervezésre és az állam belső egységének kialakítására. A hűségnyilatkozatok követelését ugyanaz a bizonytalanság motiválja, amely a határok megváltoztathatóságából eredő félelmet is: a birtoklás társadalmi legitimitásának a hiánya.

A bizonytalanság fő oka az, hogy az új államhatárokkal olyan nemzetrészeket szakítottak el szülőföldjükkel együtt a történelmileg szervesen létező nemzettől és országtól, amelyek máig megtartották eredeti jegyeiket, másságukat, és nem olvadtak be az új ország politikai nemzetébe. Meg kell jegyezni, hogy nem is igen mutatkozott szándék ezekben az országokban a politikai nemzet kialakítására. Az új keletű többségi közösségek a számbelileg kisebbségbe jutott közösségek gyors asszimilálására — azaz kulturális homogenizálására — vagy felszámolására törekedtek és nem a politikai integrálásukra.

A különböző nyilatkozatokat és kinyilatkoztatásokat követelőknek, valamint a kisebbségi körülmények között élő magyar közösségek kérdéseire könnyebben válaszolhatnánk egy új nemzetkoncepció birtokában, amelybe úgy épülne be az új — a hetvenöt éve létező — helyzet, hogy nem kényszerítené politikusainkat sem bizonytalan fogadkozásra, sem elutasításra.

Akárhogy kerülgetjük is a téma lényegét, állandóan egy kérdésbe ütközünk: helyreállítható-e, illetve valamilyen módon megújítható-e a magyarság korábbi egysége vagy sem. Ez olyan politikai kérdés, amelyre a politikai folyamatokat értékelve lehet csak válaszolni. A nemzet, ez a bonyolult szociológiai szervezet erre nem tud felelni, noha működőképességére közvetien hatással van e politikum. A nemzetet ugyanis nem ez a kérdés nyugtalanítja elsősorban, hanem a következménye: a struktúra fennmaradása, fenntarthatósága. A nemzet struktúrájának évszázadok óta főleg a kulturális, illetve a kultúrát hordozó elemei a meghatározóak, valamint a nyelv, ami a szociológiai kommunikáció és az információátadás legfontosabb eszköze.

Tehát a nemzeti struktúra szempontjából kell megközelíteni ezt a kérdésegyüttest, melyben egy fő szempont létezik: hogyan tartható fenn a nemzet szerkezete a politikai szétdaraboltsága ellenére. Mert ha megfelelő választ, megoldást találunk a feltett kérdésre, a politika fog erre elsőként reagálni, feltehetően pozitívan.

Ha a kérdésre sem tudunk kielégítő választ adni, akkor marad a trianoni sokk, a bizonytalanság és a feszültség, valamint ennek minden negatív velejárója: a kisebbségi körülmények között élők társadalmi szerkezetének fokozatos szétesése, asszimilálódása, menekülése szülőföldjéröl, a többségiek velük szemben álló csoportjainak agresszivitása, a magyarországiak polarizálódása nemzetféltőkre, közömbösökre, és a határon túl élő magyarokat pragmatikusan elutasító csoportokra.

* * *

Az elmondottak alapján helyesnek tartjuk azt a korábbi törekvést, hogy a kérdést a számbeli kisebbségbe jutott magyar közösségek, illetve az őket körülvevő politikai és társadalmi közeg szempontjából kell megközelíteni. Tehát nem az egyén, hanem a szociológiailag behatárolható közösség szempontjából.

Ez nem jelenti az egyéni jogok elhanyagolását, inkább azok helyes arányú mérlegelését A nemzet vagy a nemzetrészek esetében ugyanis a szociológiailag meghatározható közösség a lényeges, mert az ezzel kapcsolatos problémák közösségi és közösséghez kapcsolódó politikai problémaként vetődnek fel. Gyökerük abban lelhető meg, hogy a 20. század elején nyűt összeütközésbe került az állameszme a nemzeteszmével, és az I. világháború végén az új államhatárok meghúzásával nyilvánvalóvá vált az ellentmondás az államhatárok és az etnikai, illetve a nyelvi határok között Ez az ellentmondás ugyan lappangva létezett már a 18. és a 19. század folyamán is, de mivel a történelmi fejlődés szerves részeként jelentkezett, nem volt nyilvánvaló. Csak miután egyértelmű hatalmi érdekek tapadtak hozzá, lett belőle politika- és történelemformáló ellentmondás.

A magyarság számára ez végzetszerű és már háromnegyed évszázada megoldhatatlan kérdés, mert érzéstelenítés nélkül vágott bele a nemzet élő testébe, és még mindig vérzik a sebhely. A mai napig nem döntöttük el, hogy mi legyen a Magyarország szomszédságában területileg és tudatilag kontinuálisan élő magyarsággal. Magyarország lemondjon róluk, vagy ők mondjanak le a nemzet egységéről? Ragaszkodjék-e hozzájuk az „anyaország”, vagy ragaszkodjanak-e ők az „anyaországhoz**? Önálló életet kezdjenek-e, vagy adják föl eredeti identitásukat? Eddigi keserves harcaikat a megmaradásért inkább a politikai egység korából örökölt energia és valamiféle remény fűti, amely inkább túlélési jellegű, mintsem új érték teremtésére alkalmas. Ennek a bizonytalanságnak az árnyékában fogadták el ezek a közösségek a kisebbségi jelzőt annak minden negatív tartalmával együtt, tehát a másodrendűségi státus elviselésével is.

Kisebbségi jogokért küzdöttek. Amit azonban a többség jóvoltából kaptak, az a nehezen definiálható kisebbségi jogok paródiája. Amit ugyanis kaptak — és nem alapvető jogként vettek a birtokukba — az bármikor visszavehető, degradálható.

* * *

Az elmúlt hetvenöt évet tekintve, mára eljutottunk a kisebbségi politika és a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem teljes csődjéhez. A második világháború után a történelmi Magyarország utódállamainak területén élő magyar közösségek helyzete rosszabbra fordult a két világháború közötti helyzethez képest. A 20. század vége felé — beleértve a 90-es évek első két-három évét is — pedig rosszabb a helyzet, mint az 1950-es években volt. Ezen utódállamok zömében nem sikerült megteremteni a kisebbségi közösségek helyzetének jogi szabályozását még olyan mértékben sem, műit azt az 1868-ban meghozott nemzetiségi törvény tette lehetővé a királyi Magyarországon.

Ez a tény és az európai helyzet elemzése vezetett bennünket az eddigi események átértékelésére, ennek eredményeként fogalmaztuk meg a társnemzeti elképzelést A társnemzeti viszony az Együttélés kongresszusi határozatának értelmezésében két vagy több különböző identitasú közösség között az eddigi alá- és fölérendeltségtől alapvetően eltérő érték- és kapcsolatrendszerre épül. Ez az elképzelés annyiban tér el a természetes fejlődési trendektől, amennyiben a magyar kisebbségi közösségek helyzete ellentmond a normális emberi életnek. Tehát nem a fokozatos előrelépés egyik további fejlettebb szintjét jelenti, hanem az eddigi sikertelenségekből okulva minőségileg másfajta megközelítését az un. kisebbségi kérdésnek s egyszersmind a magyar kérdésnek is.

A társnemzeti elképzelést azonban nem csupán az eddigi kisebbségi politika kiúttalansága eredményezte, hanem egy döntés is, amely megszületett csaknem minden magyar lelkületében, aki Magyarországon kívül él. A döntés lényege egy óhaj; az emberi méltóságnak az eddigitől eltérő magasabb jogi szinten való megélhetésének, tehát az egyenrangúság megteremtésének az óhaja. Ezt igénybejelentésnek is tekinthetjük, melyet azonban az eddigi úton nem lehet kielégíteni. Új értékrend és új látásmód szükséges hozzá. Ezt az amorf társadalmi óhajt a politika nyelvén egyenrangú partneri viszonyként, azaz a társnemzeti kapcsolat képeként jelenítettük meg.

A társnemzeti elképzelés jogi vonatkozásaival most nem kívánok foglalkozni, mert ez a jogok adekvát érvényesíthetőségének elve szerint különböző szinteken más-más tartalommal tölthető meg. Ezért fontosabb az elképzelés politikai és strukturális vonatkozása. Jogilag ugyanis ez elképzelhető egy településre korlátozódó, döntési jogkörrel felruházott kisebbségi önkormányzatként, vagy törvényalkotói joggal felruházott országos önkormányzatként, de akár úgy is, mint önkormányzattal, sőt saját parlamenttel rendelkező régiók konföderációja, vagy mint az egyes nemzeti közösségek között megkötendő szerződéses szövetségi viszony. Hogy ezek közül melyik szintre lehet eljutni, attól függ, hogy az adott számbeli kisebbségben élő közösségnek milyen a lélekszáma, mekkora területen lakik, nemzetileg mennyire kompakt a lakóterülete, és hogyan tudja megszervezni önmagát.

* * *

Próbáljuk beleképzelni magunkat bármelyik olyan ország belső szerkezetébe, vérkeringésébe, az ott domináló gondolkodási mechanizmusokba, amelyben jelentős számban élnek magyarok őslakosként, szervezetten, és küzdenek fennmaradásukért. Az egyszerűség kedvéért meg is nevezhetünk legkevesebb három ilyen országot — Szlovákiát, Romániát és Szerbiát Ezekben az országokban a nemzetállam eszméje francia mintára vált az államszervezés mértékadó eszméjévé. Ez az eszme azonban kizárólagos, mert csak kényszeredetten tűri meg az államalkotónak tekintett többségiektől eltérő identitással rendelkező közösségeket Ezért törekszik a felszámolásukra. A konfliktust alapvetően az teremti meg, hogy a politikai nemzet kialakítása helyett a 18. század végére jellemző, de a 20. század végén már anakronisztikusnak tekinthető elképzelést igyekszik megvalósítani, miszerint az államot egy nyelvileg és kulturálisan egységes nemzet alkotja. A történelemnek az ilyen megerőszakolása, a természetes történelmi folyamatoknak erőszakos államszervezési módszerekkel való helyettesítése ideológiai és politikai botorság. Az ebből keletkező társadalmi betegségtünetek ismét strukturális eredetre, az ország politikai és nemzeti struktúrájának rendezetlenségére utalnak.

A konfliktus ezúttal a többségiek által hőn óhajtott nemzetállam és a valóságban létező (de nem működő) nemzetileg pluralista állam között alakul ki. Erre a konfliktusra talál feloldó megoldást a társnemzeti elképzelés. Elsősorban azzal, hogy az adott államszervezetben, a létező államhatárok tiszteletben tartásával, a számbeli többség államalkotói vágyának elfogadása mellett a számbeli kisebbségben élő közösségeket is államalkotói szintre emeli. Az elképzelésben csupán egy korlátozás van: az egy (a számbeli többségű) közösség szuverenitását a többi közösség nagyságához mérten korlátozza. E korlátozásnak azonban nincs hatása sem az ország külpolitikájára, sem nemzetközi alanyiságára. Csupán a belső struktúra alakulását befolyásolja oly módon, hogy nyilvánvalóan pluralistává teszi az egynemzeti államalkotást, és a struktúra fejlődését egy kulturálisan föderalisztikus politikai nemzet kialakulása felé ösztönzi. A társnemzeti elképzelés szerint tehát egy többnemzetiségű országot alkotó politikai nemzet szerkezete „kulturális föderációként” nyilvánul meg.

Kulturális értelemben vett föderációról beszélünk a társnemzet kapcsán, mely azonban politikai fogalom, sőt mi több: politikai célkitűzés. A Magyarországon kívül tömbben élő, önmagát felszámolni nem óhajtó magyarság számára egyúttal eszköz is arra, hogy a kisebbségi sorsot, a kisebbségi helyzetet felcserélhesse az egyenrangúsággal. Tehát a társnemzeti kapcsolatrendszer a politikailag, kulturálisan egyenrangú élet megteremtésének, a saját ügyekben való döntési jog kivívásának az eszköze. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a nemzet legnagyobb tömbjétől, legnépesebb közösségétől államhatárokkal elválasztott magyarság ne kerüljön minduntalan összetűzésbe az adott ország területén többségben élő közösség államalkotó törekvéseivel és az államhatárokat garantáló nemzetközi jogrenddel. Logikus és ezért a kalandor politikától messze eső a megállapítás: amennyiben nem a társnemzeti kapcsolatok válnak dominánssá az etnikailag kevert és politikailag barbár módon szétdarabolt térségünkben, a határrevízió ugyanannyira időszerű kérdéssé válik, mint amennyire elháríthatatlanná a kisebbségi közösségek beletörődése a másodrendűségbe, a felszívódásba. Hogy melyik lehetőség kerül előtérbe, az egyelőre megjósolhatatlan.

* * *

A Magyarországon kívülrekedt magyarság esélyeinek taglalása után térjünk vissza a politikailag szétdarabolt magyarság kérdéséhez. A nemzet politikai szétdaraboltságának kezeletlensége a kulturálisan egyetemes magyarságban hasonló szerkezeti defektusokat idézhet elő, mint a kulturálisan föderatív politikai nemzet felcserélése az államalkotónak kikiáltott többségi közösséggel. A különbség csupán az, hogy az előbbi hiány nem a mások megsemmisítését eredményezi, hanem csupán önromboló.

Mi sem természetesebb, hogy az önrombolás megállítására törekszünk. Ennek a cselekvési szándéknak két fő szempontja van: viszonyunk a környezetünkhöz és viszonyunk önmagunkhoz. Hogyan láttathatjuk ezt a magyar nemzet és a szomszéd nemzetek közötti kapcsolat tükrében.

Példaként vehetjük a halmazelméletből két halmaz metszési zónáját Ez tipikus példája két szomszédos nemzet átfedési módjának. Több ilyen terület létezik Európában, azonban leggyakoribb ez a magyarok és a németek esetében, de a Szovjetunió felbomlásával az oroszok is hasonló helyzetbe kerültek.

Mit jelent konkrétan a magyarok esetében ez az átfedés? A Magyarország határán kívül élő magyar nemzeti közösségek révén a magyarok és a szlovákok, a magyarok és a románok, a magyarok és a szerbek, a magyarok és a horvátok stb. között földrajzilag adottak a társ-nemzeti kapcsolat kialakulásának feltételei. Mégpedig oly módon, hogy a kulturálisan egyetemes magyar nemzet Szlovákiában (Romániában, Szerbiában, Horvátországban, stb.) élő közössége révén, mely a társnemzeti elképzelésnek megfelelően része Szlovákia politikai nemzetének, illetve szuverén tagja a szlovákiai kulturális föderációnak, társnemzeti kapcsolatba kerül a szlovák nemzettel. Ennek a társnemzeti kapcsolatnak azonban nincs semmilyen “vetülete az állam belső szerkezetére, a térségben kiépülő kapcsolatrendszerre azonban közvetlenül hat A magyarságnak a magyar kultúrnemzet politikai egységének szétesése miatt érdeke a jó viszony, a partneri kapcsolat A szlovákoknak (románoknak, szerbeknek, horvátoknak, stb.) pedig az államhatárok állandósítása miatt érdeke a zavartalan kapcsolatrendszer kiépítése. Az érdekek ezen összefonódása a kettős reciprocitás rendszerét teremti meg. Egyik esetben pl. a magyarok és a szlovákok között Szlovákián belül, mert élnek magyarok számbeli kisebbségben szlovák jellegű településeken és ugyanakkor élnek szlovákok számbeli kisebbségben magyar jellegű településeken, így a számbeli kisebbségben élők jogait kölcsönösen biztosítják. Az államok közötti kapcsolatban pedig a már említett módon: a magyarok garantálják a határoknak a földrajzi szélesség és hosszúság koordinátái szerinti állandóságát, a szlovákok pedig az ezeken a határokon belül élő magyarság társ-nemzeti jogait.

Ez az alapfeltétele az integrációs tényezők működőképességének is. Például a jól működő, kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatok sem képzelhetők el ilyen bizalomerősítő rendszer nélkül. A határokon átnyúló regionális együttműködés pedig eleve ilyen kapcsolatrendszert föltételez. Éneikül ugyanis az államok egymást gyanúsíthatnák a nemzet és az állam szuverenitásának vélt megsértése miatt.

* * *

A nemzet kulturális egyetemességének és politikai szétdaraboltsá-gának egyidejűsége szükségszerűen arra ösztönzi a magyarságot, hogy újólag gondolja végig a 19. században kialakult nemzeteszme fogalmát. A társnemzeti elképzelés logikája szerint ez most sokkmentesen kivitelezhető.

Az eddigiekben két új kategóriával ismerkedtünk meg. Az egyik a számbeli kisebbségben élő magyarság és az illető ország többségi lakosságának egyenrangú partneri (társi) kapcsolata, mely a kulturálisan föderalisztikus politikai nemzeteszmére épül. A másik a magyarság és a szomszéd nemzetek között felépülő társnemzeti kapcsolat, mely a két nemzet szociológiailag is behatárolható metszési zónája révén jön létre. A társnemzeti kapcsolatrendszerben az új nemzeteszme fogalma ezekből az új strukturális jegyekből áll össze.

A nemzet politikai földaraboltsága következtében politikailag heterogén, noha a kultúra révén egységes. Ez alapjában véve azt jelenti, hogy az egyetemes kulturális háttéren megjelenő politikailag heterogén nemzet a közös nemzeti cselekvések természetes összehangoltsága végett politikailag föderális nemzetként nyilvánul meg. A föderalisztikus jelleg az előbbi helyzettel ellentétben, tehát nem a kultúrát érinti, hanem a politikát E szerint a magyarság, mely kulturálisan egyetemes, a nemzettesten áthaladó államhatárok miatt politikailag föderális nemzetté válik.

Meg kell jegyezni, hogy noha a kulturálisan egységes szociológiai formációkat erőszakkal szétszakították, részeinek politikai reflexiói azonos rugóra működnek, hiszen előtte a modern nemzetállam alkotásának élményét egységben élték meg. Tehát a különböző politikai közegben található egyes részei között elkerülhetetlen a politikai szövetségi rendszer kialakulása. A kultúrának ugyanis konkrét társadalom és tudatformáló, tehát a politikai kultúrára és a politikai alanyiságra vonatkozó hatása van. Amennyiben eleve nem tennénk lehetővé a politikailag elkülönített, kulturálisan összetartozó egységek közötti szabad kommunikációt és a szövetségi kapcsolatok kialakítását, kényszerhelyzetet teremtenénk, amely ezen struktúrák illegális szerveződését
eredményezné.

* * *

Az első hallásra három viszonylag új és bonyolult politikai fogalom: a társnemzet, a kulturálisan föderalisztikus politikai nemzet és a kulturálisan egyetemes nemzet föderalisztikus politikai szerkezetének fogalma legplasztikusabban a magyar nemzet példáján értelmezhető. Az eszmefuttatásban az a szándék rejlett, hogy érzékeltessem, milyen a magyar nemzet szerkezete a harmadik ezredforduló közelében. A felvázolt szerkezet tehát egyszerűsítve a közép-európai magyar valóságot ábrázolja. A szerkezet részei azonban csak akkor alkotnak működőképes egészet, ha megteremtjük a működésük politikai és jogi feltételeit.