Az elnyomás módszereinek rendszertana

(Duray Miklós tanulmánya. Készült a komáromi nagygyűlés előkészítéseként, 1993. december, Pozsony.)

A felvidéki magyarság 75 éve

Szlovákia az 1918-ban létrejött Csehszlovákia részeként emelkedett ki a történelem homályából. A nemzetek önrendelkezésének elvére való hivatkozással keletkezett Csehszlovákiában azonban több millióan éltek — a lakosság kétötöde —, akiktől megtagadták ezt a jogot Közöttük volt az a több mint egymillió magyar is, kiknek még másod-, harmadgenerációs utódaitól is a mai napig megtagadják, hogy saját ügyeikben maguk dönthessenek.

 

Ezt nem a történelem kerekének a visszaforgatása vagy a történelem más forgatókönyv szerinti újrajátszásának vágyával mondom, hanem ténymegállapításként Nem jelenti ez a valós helyzet kétségbevonását sem, csupán annyit: aki nem tiszteli a mások jogát, és megtagadja tőlük a jog érvényesítését, az a saját szabadságát korlátozza.

Ezért minden kétség eloszlatása végett le kell szögezni: mi tiszteletben tartjuk a szlovák nép önrendelkezési jogát, de megköveteljük, hogy ezt a jogot a szlovák nemzettel egyenrangúan mi, magyarok is érvényesíthessük az országon belül.

Jogállásunkat tisztázandó kell felvázolni és rendszerezni azokat a módszereket, amelyekkel az elmúlt hetvenöt év során igyekeztek bennünket homogenizálni — mozsárban összetörve elkeverni az ország államalkotónak kikiáltott nemzetével.

Elsőként minden bajok okozójaként az alapproblémát kell említeni: az 1918-ban alakult új ország államhatára jelentősen eltért az etnikai határoktól. Révay István szerint ez az ellentmondás, mely az állameszmét és a nemzeteszmét állította szembe egymással, a 20. századi nemzetiségi kérdés kiváltója, Az ellentmondás kiküszöbölésére irányuló igyekezet hetvenöt éve vörös fonálként húzódik a közép-európai politikában. Az első világháború után alakult államok esetében, főleg a csehszlovák (szlovák) kormányzati politikában ez az államhatár és a nyelvi határok összemosására irányuló törekvésben nyilvánult meg oly módon, hogy a nyelvi (etnikai) határ fokozatosan egybeolvadjon az államhatárral, de a nemzetközileg garantált államhatárok változatlanok maradjanak.

Milyen módszereket alkalmaztak e cél elérése érdekében?

Az állampolgári jogok megtagadása

A csehszlovák állam keletkezésekor mindazoktól megtagadták az állampolgárságot, akik nem az új állam területén születtek és illetőségüket ezen a területen 1910 után szerezték meg. Később, a második világháború végén minden magyartól megvonták az állampolgárságot, ennek következtében automatikusan elvesztették minden emberi és állampolgári jogukat, tehát a közügyek gyakorlásának jogát is.

Az iskolai művelődésre való jog korlátozása és ennek a jognak a teljes megvonása

A csehszlovák állam keletkezésének első pillanatától kezdve azon munkálkodott, hogy gyengítse vagy felszámolja a magyar értelmiséget, és akadályozza a magyarság iskolázási lehetőségeit.

Az 1918 után létrejött állami szervek egyik első beavatkozása az volt, hogy megszüntették a magyar egyetemi oktatást, melynek felújítását azóta sem engedélyezték. Folytatták az alacsonyabb fokú iskolák bezárásával vagy az oktatási nyelv fokozatos megváltoztatásával. Ez a szándék is a II. világháború végével csúcsosodott ki, amikor is betiltottak minden magyar oktatási intézményt, a magyar pedagógusok nagy részét pedig elüldözték. Igaz, a magyar iskolákat 1948 után újra megnyitották, de szakképzett magyar tanítók nélkül. A magyar pedagógusképzés azóta is megoldatlan. Az 1950-es évek közepétől ismét a magyar iskolák leépítése és bezárása vált programmá. Az 1948 óta eltelt negyvenöt év alatt a magyar iskoláknak csaknem hatvan százaléka jutott a felszámolás sorsára.

Napjainkban, alternatív oktatás címén, a magyar oktatási nyelv szlovákra változtatásával kísérleteznek —1978 óta már hatodszor. Az állami költségvetés azonban 1994-ben először ad 100 millió korona támogatást erre a célra, azaz a magyar oktatás államilag és programszerűen támogatott felszámolására. Tudnivaló, hogy Szlovákia alkotmánya nem biztosítja sem a magyaroknak, sem más kisebbségnek az anyanyelven való oktatás jogát az állami iskolákban, nem biztosítja sem a nyilvános, sem a magyar magániskolák működtetésének jogát, csupán az anyanyelvi műveltség birtoklásának jogát határozza meg. A magyar többségű községek 40^ában nincs magyar iskola.

A közművelődésre való jog korlátozása

Ez kezdetben inkább akadályoztatásként jelentkezett, noha 1918 után az új Csehszlovákiában például megszüntettek minden állandó magyar színházat. A magánkezdeményezéseket azonban törvények útján nem akadályozták. Az 1945-49 közötti időszakban viszont betiltottak minden magyar közművelődési intézményt Vagyonukat az állam elkobozta, és a mai napig nem szolgáltatta vissza. A két világháború közötti Csehszlovákiában sajátosságként jelentkezett a magyar sportegyesületek léte, amelyek szintén közművelődési küldetést töltöttek be. 1945-ben ezeket is megszüntették, vagyonukat az állam szétosztotta, újraalakulásukat nem engedélyezte.

A kommunista időszakban — a politikai rendszer lényegéből eredően — a magyar közművelődés is szabályozott volt Csak az létezhetett, amivel a politikai hatalom egyetértett. Ennek következtében a magyarok számára gyakorlatilag csak az amatőr tevékenységet engedélyezték. A közművelődés akadályozásának legjellemzőbb vonása mind a mai napig az, hogy lehetetlenné teszik a magyar professzionális intézmények működését Ezért nem alakulhatott ki semmilyen magyar közgyűjtemény. Nem jöhettek létre magyar művészeti és egyéb alkotóműhelyek. Nincs magyar közkönyvtár, nem szólva a tudományos kutatói igények kielégítéséről. Ezért 1918-tól kezdve fokozatosan elsorvadt a magyar szellemi felépítmény, majd a második világháború végi nullapont után nem alakulhatott újjá a teljes szerkezetű magyar szellemi élet Ez ugyanis mecénások, állami támogatás, illetve törvényes lehetőségek nélkül elképzelhetetlen.

A magyar közművelődés állami támogatásának jellegére utaló példa a színházak költségvetési dotációja. Míg a szlovák színházak egy szlovák nemzetiségű lakosra átszámítva 1992-ben 45 korona támogatást kaptak, a két magyar színház egy magyar nemzetiségű állampolgárra átszámítva ennek csupán egyharmadát.

Az elmúlt években (1991—93) összesen 60-60 millió korona állami támogatást kapott a nem szlovák kultúra Szlovákiában (a 130 milliós költségvetési tételnek egy részét ugyanis visszatartották, egy része pedig nem a kultúrára lett elköltve). Nem mutatható ki, hogy ebből mennyi jutott az ország 12%-át kitevő magyarság kultúrájára. Hozzávetőleges számítások szerint az összeg alatta marad a kultúrára szánt évi országos költségvetési támogatás 5%-ának. Ez egy magyar lakosra átszámítva kb. másfél US dollár évente. A szlovákiai magyarság pedig nem dönthet szabadon még ennek az összegnek a felhasználásáról sem. Ehhez tudni kell, hogy alig van más forrás a kultúra támogatására. A szlovákiai magyar kultúra létminimumát a Magyar Köztársaság költségvetése és magyarországi alapítványok biztosítják.

Az anyanyelv használatának korlátozása

Miért fontos kérdés az anyanyelv szabad használata? Az anyanyelven való kommunikáció a közösségi együttélés alapja és a társadalmi öntudat elsődleges hordozója, azaz a szociálökológiai együttélés bázisa. Ezért egy számbeli kisebbségben élő közösség elnyomásának a nyelvi elnyomás a legfontosabb eszköze, amely bármilyen más, központilag vagy lokálisan szervezett elnyomásnál és diszkriminációnál meghatározóbb.

A magyarság nyelvi elnyomása egyben a legtöbb állami energiát felemésztő tevékenység is, mert nem elégséges a nyelvművelésének intézményeit betiltani, vagy tevékenységüket korlátozni. Nem elegen-
dő a nyelv sorvasztása — le kell szoktatni a magyarokat anyanyelvük használatáról.

A nyelvromboláshoz az szükséges, hogy kihaljon a fejlett nyelvi színvonalú generáció, hogy a nyelvi kultúra színvonala mélyre süllyedjen, és akadályozza a szellem kibontakozását, a művelődést; hogy a nyelv használata szégyenérzetet keltsen az emberben; hogy belső kényszerré váljék a nyelvváltás. A nyelv elnyomásának vannak intézményesült formái. Ilyen pl. a magyarok nyelvhasználatát korlátozó nyelvtörvény, melyet 1990 őszén fogadott el a szlovák parlament, vagy a II. világháború után a magyar nyelv használatának betiltása, még a templomokban is. Az anyanyelven való iskolai művelődés korlátozása vagy lehetetlenné tétele azonban az egyik leghatásosabb módszer, mert elemista kortól biztosítja, hogy a műveltség nyelve ne az anyanyelv legyen – ez volt a janicsárnevelés lényege is. Ha ezzel a mó dszer-rel párosul a magyar nyelv száműzése a közéletből és a hivatalos használatból, akkor a nyelvi elnyomás teljesen egyértelművé és hatásossá is válik.

A hétköznapi tevékenységben ugyanis az elnyomás mértékét éppen az adja meg, hogy használhatják-e anyanyelvüket a magyarok. A Szlovák Statisztikai Hivatal által 1993. júniusában végzett felmérés szerint a magyaroknak legkevesebb negyven százaléka nem használhatja anyanyelvét a munkahelyén, és 62%-a nem tudta elintézni hivatalos ügyeit az anyanyelvén. Mindemellett semmilyen hivatalos nyomtatvány sem jelenhet meg magyarul, sőt az alkotmány előírja az állami hivatalnokok számára, hogy csak az állam nyelvén — azaz szlovákul — tájékoztathatnak, az ügyfelekkel kizárólag szlovákul beszélhetnek. Amennyiben az államhatalmi szándékokra visszavezethető fenti gyakorlat a jövőben nem ütközik kellő ellenállásba, a kitűzött cél elérése biztosítottnak látszik.

A nemzeti identitástudat megtörése

Ez már következmény, de intézményesen elősegíthető, siettethető. Például azzal, hogy az anyakönyvbe nem írják be a magyar neveket, vagy nem engedélyezik a vezetéknevek magyar alakjának bejegyzését. Fontos eleme ennek a földrajzi nevek, településnevek, utcanevek magyar használatának korlátozása, az évszázados elnevezések megváltoztatása. Ebben a tevékenységben mind a volt csehszlovák kormányzatnak, mind az új Szlovákia államhatalmának gazdag tapasztalata van. Már a kommunista időszakban arra a döntésre jutottak a szlovák történészek, hogy a magyar történelmi személynevek helyesírását megváltoztatják – azaz rendeletileg torzították a régi családneveket Természetesen a magyar neveket és csak a magyar neveket kell a szlovák helyesírás szabályai szerint írni. Az angol vagy a német nevekkel kapcsolatban ez senkinek sem jutott az eszébe.

Az identitástudat átalakításának további lehetősége a történelemtanításban rejlik, pl. abban, hogy a magyarok a szlovákiai tankönyvekben a saját nemzeti múltjukkal úgy szembesülnek, hogy azt elutasítani és szégyenleni kelljen. Csak tanítóik jóakaratából és magánszorgalomból tanulhatják a hiteles és valódi magyar történelmet.

A szlovákiai magyarok szembeállítása saját nemzetével

Ez egyrészt a célzatos történelemtanításon keresztül érhető eí, úgy állítva be a magyar történelmet, hogy az a bűnök, a bűnösök és az elnyomók történelme. Az első világháború után megalakult Csehszlovákiában azt igyekeztek belesulykolni a magyarokba – eredménytelenül -, hogy az elszakított magyarság szerencsés helyzetbe került, mert történelme során először élhet demokratikus viszonyok között. Később, főleg a negyvenes évek végétől folyamatosan azt sugallták, hogy a magyarság civilizálódásának egyetlen lehetősége a csehszlovákká válás önkéntes elfogadása.

A 20. század során a magyarságot ért sorozatos csapások következtében fellépő szegénységet és a fékezett fejlődési lehetőségek nyomán kialakuló gazdasági és civilizációs árnyékot szinte a magyarság genetikai adottságaként igyekeztek feltüntetni, szembeállítva ezzel az anyagilag jobb csehszlovákiai viszonyokat, mint szintén valamiféle genetikai adottságot A történelemnek olyan sorsfordulóit is, mint az 1956-os magyarországi forradalom és az 1968-as prágai tavasz, a csehszlovák (a cseh és a szlovák) nemzeti propaganda manipulálni igyekezett — függetlenül a kommunista rendszertől, amelynek ideológiai és hatalmi érdeke főzó’dött ezen események lejáratásához. Egyrészt azzal kísérleteztek, hogy bebizonyítsák: 1956-ban Magyarországon nem a bolse-vizmus ellen lázadtak fel, hanem a pozícióját vesztett, a „szlovákokat elnyomó feudális osztály” próbálta visszaszerezni a hatalmat Tehát Magyarországon egy Európától idegen törekvés érvényesült, ami a magyar történelem lényege. Az 1968-as prágai tavasz vértelenségét pedig úgy igyekeztek szembeállítani az 56-os véres eseményekkel, hogy abban egy kulturális magasabbrendűség tükröződjön vissza. Persze ennek a propagandának a gyökere soha sem volt tapintható. Lappangva terjedt, ám a magyarokat védekezésre, magyarázkodásra késztette, és gyakran az alacsonyabbrendűség érzetét váltotta ki belőlük.

Az anyanyelven megszerezhető információk korlátozása

Ezt főleg a magyar nyelvű közszolgálati rádió és televízió adásának korlátozásával érik el. A szlovák televízió havi háromszori magyar nyelvű adásának összideje egy és egynegyed óra. Havonta körülbelül negyvenszer ennyit kellene sugározni, hogy egyáltalán betölthesse információs küldetését és hozzájárulhasson a magyarság állampolgári kötődéseinek kialakításához, valamint erősítéséhez.

A sajtó és a könyvkiadás szűkös anyagi lehetőségei fokozzák az információs csapok elzáródását Akkor, amikor a világban a legértékesebb szellemi termék az információ, a szlovákiai magyarság még önmagának sem tudja elegendő mennyiségben hozzáférhetővé tenni a róla szóló információkat

A gazdasági kibontakozás korlátozása és a gazdasági diszkrimináció

A művelődés és az anyanyelv használatának akadályozása mellett a gazdasági’eínyomás játszotta a legfontosabb szerepet az elmúlt több mint hét évtizedben a szlovákiai magyarság elsorvasztásában. Ennek több formája és fázisa is megfigyelhető.

Elsőként az 1919-es földreformot kell említeni, amely ugyan egyrészt demokratizálta a földtulajdonosi jogot, megszüntette a nagybirtokrendszert, ugyanakkor nacionalizálta is ezt a jogot, mert a földosztásból kizárta a magyarokat — sőt, földet elsősorban magyar tulajdonostól vettél.

Következő lépésként a magyarlakta területek iparának csaknem teljes felszámolása következett Igaz, hogy ez összefüggésbe hozható az 1929-es világgazdasági válsággal, de az ország más területét ilyen beavatkozás nem sújtotta. Sőt, ugyanabban az időben a szlovák területek gazdasági szerkezete javulóban volt Emellett meg kell említeni, hogy a két világháború közötti időszakban magyar vállalkozó Csehszlovákiában állami megrendelést nem kaphatott, állami szervezettel, pl. a hadsereggel üzletet nem köthetett Mindennek következtében az 1930-as években a magyarlakta területeken nőtt a szociális feszültség, és a magyar lakosság szociális szerkezete az 1880-as magyarországi állapotot tükrözte.

A második világháború után a magyar közalkalmazottak elvesztették állásukat, és minden magyar elvesztette nyugdíjjogosultágát A magyar vállalkozókat — ha nem űzték el őket szülőföldjükről — un. nemzeti felügyelet alá helyezték, azaz cégük irányítását szlovák nemzetiségű egyénre bízták vagy elkobozták. E szervezett és erőszakos beavatkozások következtében a szlovákiai magyarok gazdasági struktúrája balkanizálódott — 1950-ben a gazdaságilag aktív magyaroknak kereken 50%-a élt földművelésből.

A kommunizmus időszakában más eszközökhöz folyamodott a politikai hatalom. A beavatkozásokra jó lehetőséget teremtett a központi tervirányításos rendszer. Az 1960-as évek elejéig a magyarok lakta területen gyakorlatilag nem történt ipartelepítés, ezt követően pedig főleg környezetszennyező ipart telepítettek: vegyipart, vaskohászatot, széntüzelésű hőerőműveket, cellulóz- és papírgyárat, kőolaj-feldolgozó ipart és a legveszélyesebbet a bősi vízierőmüvet A hetvenes és a nyolcvanas években a központi dotációs rendszeren keresztül állandósították a magyar területek gazdasági elmaradottságát. A Dél-Szlovákia tizenhárom magyarlakta járásába folyósított állami beruházás Összege évről évre rendszeresen 50-70%-kal elmaradt a szlovákjárásokba folyósított Összegektől, Ezzel párhuzamosan a szocialis-
ta típusú mezőgazdasági szövetkezetek intenzív kényszertermelése vegyileg mérgezte a magyar mezőgazdasági vidéket Ennek következtében a magyarságnak nemcsak az életstílusa került országos viszonylatban az utolsó előtti helyre — csak a cigányokét megelőzve — (P. Machonin felmérése 1969), hanem egészségügyi állapota is vészesen leromlott.

De hogy egy pozitívumot is említsünk: mindennek ellenére a bekövetkezett gazdasági rendszerváltozás hatására a magyarok körében megnőtt a vállalkozási kedv. Kétszerese annak, amit az 1991-es népszámlálás a szlovák nemzetiségű lakosság körében megállapított.

Az érvényesülés korlátozása

Ez elsősorban a közalkalmazotti pálya, tehát az állami hivatalnoki karrier szempontjából sújtotta és sújtja a magyarokat. A két világháború között bármiféle állami hivatalban magyarok csak beosztotti állást tölthettek be — azt is csak protekcióval. Előrejutásukhoz egyértelműen kormánypárti magatartást kellett tanúsítaniuk.

A második világháború után minden magyar közalkalmazottat elbocsátottak állásából.

A kommunista időszakban a politikai alkalmasság még jelentősebbé és általánosabbá vált. Azért is, mert a szövetkezeti szektor kivételével minden állami kézbe került Ami pedig nem tartozott a közvetlen állami irányítás alá, azt a kommunista párt — az állampárt — ellenőrizte. A magyarok a politikai megbízhatóság alacsony fokán álltak, elsősorban azért, mert 1945-ben mind a kassai kormányprogram, mind a törvényeket helyettesítő köztársasági elnöki dekrétumok kollektív bűnösnek (háborús bűnösnek, valamint a cseh és a szlovák nép ellenségének) nyilvánították a magyarokat Emiatt az 1946-ban kiadott 255. sz. törvény sem vonatkozott a magyarokra, mely szerint különböző ellenállói előjogokat lehetett szerezni. A kommunista hatalomátvétel után mindazok, akikre ez a törvény vonatkozott, előnyben részesültek a munkavállalás, a munkahelyi beosztás során és a választott tisztségek megszerzésénél. A magyarok ezért teljesen kiszorultak az érvényesülési áramlat sodrából. Ez olyannyira feltűnő volt, hogy titkos
párt- és kormányhatározatok születtek a magyaroknak a „szocializmus építésébe” való bevonásáról. Annak a magyarnak, aki érvényesülni akart, be kellett lépnie a kommunista pártba, be kellett állnia az államrendőrség ügynökei közé, vagy valamilyen más vazallusi, főleg magyarság elleni szolgálatot kellett teljesítenie. A szlovákiai magyarok viszonylatában csak részben érvényesült az a bibói megállapítás, hogy a totalitárius rendszer a tehetségesnek karriert, a becsületesnek bitófát kínál. Az utóbbi lehetőség átvitt értelemben igaznak bizonyult, mert a szlovákiai magyarok öngyilkossági mutatója a kommunizmus szörnyű korszakában világelsőséget mutatott Karrierről azonban szó sem lehetett.

De lássuk, mi a helyzet ma? Abban a tizenhárom járásban és a két nagyvárosban (Pozsonyban és Kassán), ahol a szlovákiai magyarság 98%-a él, egyetlen járási hivatal élén sem áll magyar nemzetiségű hivatalvezető. Az egyes minisztériumok hatáskörében dolgozó magyarok aránya 1993-ban, beleértve a takarító személyzetet is 1,5—2,6% között volt, szemben azzal, hogy Szlovákiában a magyarajknak aránya eléri a 12%-ot.

Jogi diszkrimináció

Ebbe a kérdéskörbe tartozik a magyarság törvények eszközével történő hátrányos megkülönböztetése és jogfosztása. Tételesen: az állampolgárság megtagadása (1918 után) és az állampolgári jogok, valamint az alapvető emberi jogok elvétele (1945 után) a törvények eszközével teremtett jogi diszkriminációt bizonyítják. Ide tartozik a nyelvi jogok törvényes korlátozása is. Ilyen célt követtek a közigazgatási-területi átszervezések 1922-től, amelyek egyrészt csökkentették a nyelvhasználati jog érvényesíthetőségét, valamint a képviseleti demokrácia keretében korlátozták a magyarok érdekérvényesítési lehetőségét, mivel a választott testületekben (a helyi önkormányzatok kivételével) mindenütt leszavazhatóvá váltak.

Ebbe a kérdéskörbe tartozik a jogi diszkrimináció csökkentése céljából született magyar javaslatok „demokratikus” elutasítása is.

Úgyszintén ezzel a kérdéssel függ össze az is, hogy 1945 és 1960 között az ország alkotmányában nyoma sem volt annak, hogy az államnak magyar nemzetiségű polgárai is vannak, akiknek jogait biztosítani kellene. Ugyancsak a jogi diszkriminációnak egyik válfaja, hogy az 1969 január elsején életbe lépett „nemzetiségi alkotmánytörvényt” soha nem hajtották végre.

A jogi diszkrimináció mai formáit a nyelvtörvény, a névtörvény, a földtörvény és a kárpótlási törvény teremti meg, valamint az alkotmány szűkreszabott két cikkelye, amely a kisebbségek jogait határozza meg. Az alacsonyabb szintű jogi normák közül elsősorban a közlekedési minisztérium rendeletei és utasításai tartoznak ide, amelyekkel elrendelték a magyar helységnévtáblák eltávolítását, vagy legutóbb (1993 decemberében) a magyarul megcímzett postai küldemények kézbesítésének tilalmát.

A szülőföldhöz való jog megvonása

A szlovákiai magyarság legszörnyűbb történelmi emlékei közé tartozik az a négyéves korszak a II. világháború után, amikor egy jelentős része a szülőföldről való kiűzetés áldozatául esett, oly módon, hogy el kellett hagynia szülőföldjét, vagy úgy, hogy az elüldözésbe belehalt.

A kiűzetésnek több fázisa volt 1945 nyarán mintegy harmincezer magyart a szó legszorosabb értelmében kikergettek lakóhelyéről az országhatáron túlra; 1946—47 telén 45 ezer magyart — 10 ezer magyar családot — katonai felügyelet alatt több évig tartó kényszermunkára hurcoltak; ebben az időben több ezren elmenekültek otthonukból, elsősorban Magyarországra; 1947—49-ben az un. lakosságcsere keretében pedig szervezett módon 75 ezer magyart kitelepítettek szülőföldjéről.

A szülőföldhöz való jog kodifikálása a szlovákiai magyarság számára azóta is alapvető kérdés, és azóta sincs alkotmányba foglalva ez a jog.

Az emberi méltóság megsértése

A szlovákiai magyarság emberi méltóságát többször, minőségileg más-más helyzetben sértették meg.

A második világháború végén a csehszlovák emigráns kormány és a szovjet hadvezetés közötti egyezség alapján a civil magyarok tízezreit hurcolták el csellel több évig tartó kényszermunkára a Szovjetunióba, ahol bűnözőkként tartották fogva őket, tehát még annyi joguk sem volt, mint a hadifoglyoknak. Elhurcolásukat csak azután állították le, miután kiderült, hogy szlovákok is keveredtek közéjük. A közel félszázezer 18 és 50 év közötti elhurcolt férfi fele elpusztult az embertelen körülmények között. Az életben maradtak 1948-ban és 1949-ben kerültek haza. További megaláztatásuk a hazatérésük után következett, mert évekig kellett küzdeniük állampolgári jogaik visszaszerzéséért, majd nyugdíjas korukban a nyugdíjukért.

Az 1945-48 közötti jogfosztottság korszakában a magyarok a törvényen kívüliség következményeként folyamatos megaláztatásnak voltak kitéve. Voltak, akiket kopaszra nyírtak, mert az utcán magyarul beszéltek. Nyilvános helyekre megtiltották a magyarok belépését — Magyaroknak és kutyáknak tilos a belépés felirattal. A magyarok ellen büntetlenül lehetett elkövetni bármiféle, még a legsúlyosabb bűntettet is. Az 1946-47 telén kényszermunkára elszállított magyarokat rabszolgaként árusították. A cseh gazdák fogaik állapota, izomzatuk, gyerekeik száma és kora szerint válogattak az elhurcolt magyarok között Kényszertartózkodási helyükön sok esetben összezárták őket az állatokkal, vagy sertésólakban tartották őket.

Az emberi megaláztatás leghosszabb ideje tartó fajtája az állampolgári másodrendűség, amely mai napig létező helyzet, és az alkotmányból fakad. Az alkotmány a magyarokat kezdettől fogva nem tartotta egyenrangú államalkotónak. A mai szlovák alkotmány is ezt a hagyományt követi, a szlovákságot államalkotó kollektívaként ismeri el, a nem szlovákok jogait azonban csak az egyéni jogok alapján határozza meg, szűkösen és félremagyarázhatóan.

A politikai diszkrimináció

Ez inkább csak áttételesen követhető nyomon, mert esetenként a többség diktatúrájaként értelmezett demokrácia játékszabályainak az útvesztőjében tűnik el a nyoma, vagy a törvények célzatos alkalmazásával lehet átfesteni a nyomravezető jeleket A kommunista időszakban a titkos párthatározatok révén valósult meg a politikai diszkrimináció. A legnyilvánvalóbban ezt a megkülönböztetést is közvetlenül a II. világháború utáni korszakban lehetett kimutatni, amikor pl. a kommunista párt kizárta soraiból az összes magyar nemzetiségű tagját Állampolgári jogaik híján a magyarok 1946-ban nem választhattak és nem voltak választhatók. Később is íratlan szabály volt, hogy magyar nem érhet el magas állami tisztséget Csehszlovákiában. Sőt 1989 decemberében a kormányalakítási tárgyalásokon a későbbi miniszterelnök, Marián Čalfa úgy nyilatkozott, hogy a csehszlovák kormánynak nem lehet magyar tagja. Szlovákia alkotmánya szintén körvonalazza a politikai diszkrimináció lehetőségét, mert az általánosan érvényes politikai tömörülési jog mellett kimondja, hogy a kisebbségeknek „nemzetiségi szervezetek” megalakítására van joguk. Negatív értelmezéssel ez annyit jelent, hogy nem alakíthatnak saját politikai szervezetet, vagy a létezők bármikor betilthatok.

A szervezett és erőszakos asszimiláció

A mai Szlovákiában élő magyarság már hetvenöt éve áldozata a szervezett és az erőszakos asszimilációnak. A komplex hatás több elem együttes működésével jön létre. Ezek közé tartozik az érvényesülés befolyásolása, az anyanyelvű iskolai művelődés korlátozása, a magyarok társadalmi szerkezetének előnytelen alakulása, a vegyes házasságok és főleg az asszimilációt segítő civilizációs kényszerek, az országon belüli migráció, különböző lélektani hatások stb. Az éves statisztikai jelentések és a népszámlálási adatok közötti különbségből hozzávetőlegesen kiszámítható, hogy az 1970-es évektől az élveszületések és az elhalálozások szerint a magyarság becsült éves szaporulatának 50—70%-a elvész az asszimilációban.

Erőszakos asszimiláció bizonyíthatóan a II. világháború utáni négy évben volt, mikor törvény szabályozta az un. reszlovakizációt — azaz „az elmagyarosodott szlovákok eredeti nemzetiségükhöz való visszatérésének” lehetőségét Ez a világon is párját ritkító embertelen törvény abból az áltörténelmi hipotézisből indult ki, hogy a magyarok legnagyobb része eredetileg szlovák volt, csak időközben elmagyarosodott.

A magyaroknak az erőszakos asszimiláció e szörnyű korszakából származó emléke és védtelensége az asszimilációval szemben statisztikailag is mérhetővé teszi az asszimilációtól való félelmet A Szlovák Statisztikai Hivatalnak 1993. júniusában végzett felmérése szerint a magyarok 42%-a vélekedett úgy, hogy asszimiláció fenyegeti őket.

Ugyanakkor a magyarokkal együtt élő szlovákokban is megtalálható ez a félelem, sőt talán még nagyobb mértékben, mert az említett felmérés szerint a szlovákok 50%-a tartotta önmagára nézve fenyegetőnek az asszimiláció veszélyét, noha az államhatalom kezében lévő eszközök teljes védelmet nyújtanak nekik, még a spontán asszimilációval szemben is.

A belső lakosságcsere

A természetes és törvényszerű költözködés mellett, melynek a szabaddá tétele alapvető emberi jog, az elmúlt hetvenöt évben nyomon követhető az államilag szervezett lakosságköltöztetés. Ennek mindig az volt a célja, hogy megváltoztassák a magyarság településszerkezetét A Csehszlovákia megalakulását követő években azoknak a magyaroknak egy részét, akiknek ugyan az új állam területén volt a születési helyük, de máshol, szlovákok által lakott területen éltek és a korábbi magyar állam alkalmazottjai voltak, szülőföldjükre való visszatelepülésre kényszerítették. Ezzel ellentétes elvet alkalmaztak az 1919-es földreform után. Az államosított magyar birtokokat szlovákok és csehek között osztották szét, számukra új községeket hoztak létre a magyar települések közé beékelve. Ily módon 1922 és 1938 között több mint hetven új falu és falurész létesült

A belső lakosságcsere logikáját követte a magyarok áttelepítése Csehországba 1946-47 telén. Az eredeti terv azzal számolt, hogy a magyarok egy részének széttelepítése révén elérhető a magyarság felszámolása Csehszlovákiában.

Az 1950-es évektől az 1980-as évek végéig több módon valósult meg a belső lakosságcsere. Dél-Szlovákia újraiparosítását megelőzően a megélhetési kényszer a magyarok ezreit irányította Észak-Szlovákiába és Csehorszába az ott létesített ipari munkahelyekre. Ez azért történhetett szinte spontán módon, mert az erőszakkal létrehozott szocialista típusú mezőgazdasági szövetkezetekből a magyarok menekültek. Ekkor kezdett rohamosan romlani a magyar falvak korösszetétele, fogyni a falusi lakosság, és kezdtek „elöregedni” a magyar mezőgazdasági települések. A hatvanas években, mikor a magyarlakta területeken megkezdődött az ipartelepítés, tömegével költöztettek oda cseh és szlovák munkásokat, szakembereket A szlovák városfejlesztési kutatóintézet javaslatai alapján a 70-es években láttak hozzá a szovjet típusú településszerkezet kialakításához. Ennek részeként kezdték felépíteni a központi fekvésű magyarlakta városokban a lakótelepeket, ahová szlovákokat költöztettek. Ekkor változott meg alapvetően ezeknek a magyar városoknak a nemzetiségi jellege, s némelyek elvesztették eredeti magyar jellegüket A hetvenes és a nyolcvanas években államilag szervezett munkaerő-toborzás folyt a Dél-Szlovákiában létesített ipari üzemekbe. Ezt az illetékes szakminisztériumok irányították. Az irányítás lényege abba rejlett, hogy a magyar vidékekre szlovákokat toboroztak, a szlovák vidékekre pedig magyarokat.

Ez a fajta szervezett lakosságmozgatás azonban az 1990-ben elkezdődött gazdasági rendszerváltozás következtében minimalizálódott Észlelhető viszont más jelenség: azoknak a szlovákoknak az anyagi támogatottsága, akik ingatlant vásárolnak magyarok által lakott területen. Persze ez sem újdonság. A hatvanas években például a főleg magyarlakta Oroszváron — amely 1947-ben került Csehszlovákiához — a helyi nemzeti bizottság vezetője az államtól fejpénzt kapott minden o datelepülő szlovák után.

Ellenségkép

A csehszlovák és a szlovák politika egyik vezérelve hetvenöt éven át a magyarellenesség volt, mely elsősorban abból eredt, hogy a magyaroktól mind 1918-ban, műid később megvonták az önrendelkezés jogát Ezzel magyarázható a belső és a gyakran kifelé megnyilvánuló félelem is a szlovák (korábban csehszlovák) politikusok egy részében. A félelem abból az meggyőződésből ered, hogy a magyarok soha nem fognak beletörődni e jognak a korlátozásába. A szlovák politikusok egy része pedig azért is igényli az ellenségképet, hogy leplezhesse saját gyengeségeit és hibáit, hogy elterelje róluk a közfigyelmet. A szlovák politikának több önriogatást szolgáló ellenségképe volt, de a leghuza-mosabban és legmakacsabbul a magyarokban igyekeznek ezt megtalálni.

A magyarok ellenségként való megjelenítésének két fontos eleme van: a szlovákiai magyarság törekvése saját jogi helyzetének javítására, mely — állítólag — a szlovák államiságot és az ország területi integritását veszélyezteti, a másik: Magyarország. A kommunista időszakban — mikor a magyarországi politika egyáltalán nem törődött a szlovákiai magyarokkal — Magyarország az ott uralkodó szabadabb szellem és a gulyáskommunizmus miatt volt állítólag veszélyes Csehszlovákiára. Sőt, a csehszlovák kommunista vezetők egy részének megítélése szerint az egész „szocialista táborra”. Most, hogy a szlovákiai magyarság belekerült a magyar politika értékrendjébe, Szlovákia ezért tekinti ellenségnek Magyarországot A szlovákiai védelmi gyakorlatokon az ellenség Magyarország felől tör be az országba, és a nemzetiségileg vegyesen lakott határmenti területeken (tehát a magyarlakta területeken) a helyi lakosság körében talál támogatókra.

Azóta, hogy az önálló Szlovákia megjelent a nemzetközi politika porondján, itt is ellenségként igyekszik kezelni a magyarságot és Magyarországot. A szövetségeseket is ilyen kiválasztódás alapján keresi, erőfeszítéseket téve a volt magyarellenes kisantant felújítására.

Az ellenségkép-hisztéria akarva-akaratlanul deffenzív álláspontra kényszeríti a szlovákiai magyarságot Ennek következtében hajlamossá válik lemondani bizonyos alapjogokról is annak érdekében, hogy tompítsa az ellene irányuló támadások élét.

Etnikai tisztogatás

Ezzel a vészesen hangzó kifejezéssel, amelyet az 1990-es évek balkáni háborúiból ismerünk, a szlovákiai magyarság történelmének két korszakát lehet jelölni.

Az első, 1918 után még „bársonyos” volt Nyflt erőszakra csak néha került sor, sortüzet csak egyszer nyitottak magyarokra —1918 decemberében Pozsonyban. Szabályos katonai akciókra pedig csak 1919 május—júniusában került sor. Hogy mégis etnikai tisztogatást kell emlegetnünk, annak tudható be, hogy 1918—1920 között több mint százezer magyar kényszerült elhagyni otthonát; 1938-ig bezárólag pedig összesen kétszázezer magyar tűnt el különböző módon Csehszlovákiából.

A második korszakot azonban már nem lehet finomító jelzővel illetni. Hiszen 1944-ben a csehszlovák politika azt a célt tűzte ki, hogy felszámolja az ország területén élő egész magyarságot Az eredetileg tervezett megoldás lett volna a legvéresebb: katonai erővel elűzni a magyarokat szülőföldjükről. Ez a terv a duklai hadművelettel függött össze. A tisztogatást a Vörös Hadsereg nyomában vonuló Csehszlovák Hadtestnek kellett volna elvégeznie úgy, hogy a felvidéki magyar lakosságot kiűzi a trianoni Magyarország területére, azaz a csehszlovák határon túlra. A hadiszerencse forgandósága miatt erre nem kerülhetett sor, mivel a szovjet frontvonal nem északról, hanem délkeletről nyomult be a Kárpát-medencébe, ezért a front előrenyomulásakor a hátországában magyar lakosság élt és nem szlovák. A háború utáni négy évben 200 ezer magyart távolítottak el szülőföldjéről A nemzetközi politikának (főleg az angol és az amerikai tiltakozásoknak) köszönhető, hogy csak ennyit sikerült elűzniük.

A teljes jogfosztottság korszaka (1945-1948)

A diszkrimináció és a jogkorlátozás eddig felsorolt formáinak kapcsán csaknem mindig meg kellett említeni a második világháború utáni korszakot, amelyre jellemző volt a fasizmus továbbélése, de már a kommunista totalitarizmus előszele is. Ennek ellenére külön is ki kell térni erre a négy évre. Elsősorban azért, mert történelmileg ritka — az emberiség történelmének legsötétebb korszakaira jellemző —, hogy egy népcsoport ellen olyan komplex támadást indítsanak, mint akkor a szlovákiai magyarok ellen. Továbbá azért kell külön említeni ezt a korszakot, mert egy embertelen jogi kategóriát teremtett a kollektív bűnösséget.

A magyarokat, akiket kezdettől fogva mind Csehszlovákiában, mind a mostani Szlovákiában elzárták a közösségi jogérvényesítés lehetőségétől, soha nem ismerték el közösségként az államalkotásban — noha a mindenkori alkotmány a cseh/szlovák nemzetet ilyen kollektívaként ismerte el —, mégis kollektív bűnösséggel vádolták.

A harmadik oka e korszak külön említésének az, hogy az 1990-es évek jogrendje és politikája e szörnyű korszak részbeni folytatásának tekinthető, hiszen a cseh, valamint a szlovák politikusok elutasítják a kollektív bűnösség vádjának feloldását és következményeinek felszámolását.

* * *

Jogkorlátozásainknak és jogfosztásainknak a felsorolt jegyzéke bizonyára folytatható lenne. A nyilvántartás további bővítése helyett azonban azt javaslom, próbáljunk egy rövid időre olyannyira idealistává válni, hogy a jelent is tekintsük múltnak, az elképzelt jövőnket pedig írjuk le úgy, mintha már a jelen lenne. Ez a módszer talán segít abban is, hogy szellemünk szabadságát ne kössék gúzsba a vészterhes tapasztalatok. Ezek az emlékek ugyanis korlátozhatnák gondolkodásmódunkat, aminek következménye a tudat korlátozása lehet, és ennek eredménye az önkéntes jogkorlátozás. Jogainkról azonban nem mondhatunk le, mert ezzel közösségünket károsítanánk Utódaink nevében pedig nincs jogunk lemondani semmiről sem.

Megszakítás