Mit kezdjünk azzal, ami van, és még sincs?

(A Székelyudvarhelyen, 1995. február 4-én tartott Orbán Balázs centenáriumi ünnepségen elmondott beszéd.)

A magyarságnak a huszadik század végén vannak olyan töprengésre okot adó gondjai, amelyekről egy évszázaddal ezelőtt még a legnyugtalanabb és legkísértetiesebb éjszakáján sem álmodott volna magyar ember. Olyan gondok ezek, amelyek ma valószínűleg nem foglalkoztatják sem az angolokat, sem a franciákat, sőt talán egyéb európai nemzet fiát sem.

A gond abból ered, hogy a magyarok jelentős része nem tud mit kezdeni az állam, ország, szülőföld, haza, nép, nemzet fogalmakkal vagy az ezen kifejezésekhez fűződő tartalmi és anyagi valóság vetületével, noha e szavak egyértelműségéhez nem férhet kétség.

Olyan állapot ez, amelyből már vicc is született, ugyan kissé suta, de utal a probléma gyökereire. A sikerületlen vicc lényege: Az egyszeri ungvári polgár, aki életében egyszer sem mozdult ki városából, az első világháború vége óta hét államban élt: az Osztrák-Magyar Monarchiában, Csehszlovákiában, Szlovákiában, Magyarországon, majd ismét Csehszlovákiában, a Szovjetunióban és Ukrajnában, sőt 1939-ben néhány napig Kárpátalja Köztársaságban.

Ha egy nemzet lakóterületén egy emberöltőnyi idő alatt ilyen gyakori a politikai státus változása és az államhatárok módosulása, az egyéniség és a tudat fejlődése a kiegyensúlyozatlan politikai és nemzeti magatartáshoz értékrendbeli zűrzavarhoz vezethet.

A magyarság nemcsak politikailag, de tudatilag is egy hazában élt több mint ezer évig, amit még a három részre szakítottság százötven éve alatt sem veszített el. Az egy haza tudatát nem rendítette meg az utána következő Habsburg-gyámkodás sem. A XIX. század végi gazdasági és nemzeti prosperitás után, melyben a régi nemzeti dicsőség helyreállásának érzete alakult ki, főbekólintásként hatott az 1918-ban bekövetkezett üt részre szakadás (Magyarország, Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia között). Ezt – mintegy ráadásként – megkoronázta a XX. század utolsó évtizedében keletkezett új országok jóvoltából a hét részre szakítottság (az új országok: a Szovjetunió helyett Ukrajna, Jugoszlávia helyett Szlovénia és Horvátország, valamint a Szerbia-központú maradék Jugoszlávia, és a Csehszlovákia széteséséből létrejött Szlovákia).

A török hódoltságbéli helyzet, valamint azt követően a „helytartósági” rendszer és a mostani között van egy óriási különbség: míg az előbbi két állapotot nem hitelesítette a nemzetközi jog (tehát az „ellenfélen” kívül senki sem kérdőjelezte meg a magyar állam és a haza folyamatosságát), az utóbbi, azaz a mostani állapot politikai elismerését, a helyzet megváltoztathatatlanságát és tudatba vésését a nemzetközi jog írja elő. Emiatt hiába volt a hungaristák jelszava a két világháború között, a „nem, nem, soha”, azaz, hogy helyre kell állítani a történelmi országot, és nem szabad megengedni, hogy még egyszer a szétdarabolás sorsára jusson – a tudati átformálódás megindult.

Szüleim – akik a Csehszlovákiához csatolt területen maradtak – mesélték, hogy fiatal házasként 1936-ban a dalmát tengerparton nyaraltak, IV. Béla királyunk tatárjárás alatti egyik lakóhelyének közelében, ahol őket a trianoni Magyarországról ott nyaralók cseh házaspárnak neveztek. Az elszakított területek részleges visszatérése után 1938-at követően pedig a területet újrafoglaló „anyaországiak” a visszatért Felvidék magyarságát idegenek által megmételyezett, magyarságukban meggyengült, visszamagyarosítandó magyaroknak tartották.

Emlékezzünk vissza, mintegy 25 évvel ezelőtt egy közvélemény-kutatás eredménye nyomán – melyet magyarországi középiskolások körében végeztek – döbbent rá néhány jeles magyar író, hogy a maradék Magyarország gimnazistái nem tudják, hogy a székelyek is magyarok. Körülbelül ugyanebben az időben sértődtek meg a székelyek is, de más magyarok is, akik a trianoni Magyarország határain kívül rekedtek, hogy az „anyaországiak” elcsodálkoznak magyar nyelvtudásukon, „Hol tanultak meg ilyen jól magyarul?” kérdéssel körítve.

Az 1960-as évek második felében Debrecenben találkoztam egy marosvásárhelyi orvossal, aki az Arany Bika szállodában kézmosáskor csak módjával engedte a csapból a vizet, hogy ne pazarolja annak a szegény, sok veszteséggel sújtott országnak az ivóvízkészletét. Néhány évvel később ez az orvos átköltözött Vásárhelyről Veszprémbe, azaz Erdélyből a Dunántúlra, vagyis a nemzetközi jog pontosságával leírva Romániából Magyarországra. Új lakóhelyén azonban a mai napig román orvosnak nevezik, idegennek tartják őt és itt-ott szemére is vetik, hogy a hazaiak elől elfoglalt egy munkahelyet és egy lakást – ugyanis akkor még tanácsi lakást kapott. A Nyírségből odaköltözött orvossal szemben azonban ugyanezt sohasem éreztették, mert nyilván vele szemben nem is alakult ki ilyen érzésük, hiszen ő hazai, azaz maradék magyarországi volt.

És itt jöhet a tanulság levonása, amely szintén csak helyzettel érzékeltethető. A történelmi Magyarország egyik utódállamának területén élő barátom a 80-as évek legelején úgy vélekedett, hogy jobb lesz, ha átköltözik Magyarországra. „Mondd, mit tegyek, menjek, vagy maradjak?” – kérdezte tőlem. És mivel én megrögzött otthonmaradó vagyok, azt válaszoltam neki: „Csak akkor leszel otthon az új lakóhelyeden, ha a szülőföldeddel együtt válsz Magyarország állampolgárává”. V. K. barátom ezután úgy döntött, hogy marad, mert jobb idegenként élni otthon, mint az „anyaországban” szülőföld nélkül.

Aki a szülőföldjétől elszakadt, annak élete végéig birkóznia kell az „otthon lenni” és a „haza menni” közötti különbséggel. Ez a két eltérő jelentésű és különböző kinetikájú állapot ugyan nem ellentétpár, de a nem azonosítható eredetek következménye. A harmincas években Amerikába emigrált értelmiségi magyarság számára a haza a mai napig a mindenkori Magyarországot jelenti. De miként éreznek azok, akik sohasem emigráltak Magyarországról, ennek ellenére jelenlegi életük mégis más országban zajlik? Hogyan érezhetnek azok, akik fölött az államhatár lépett át? Nekik hol a hazájuk? Az amerikás magyarok egy tetemes része a befogadó országot új, második hazájának tartja. Tarthatja-e egy magyar az őt bekebelező országot a hazájának? A befogadás ajándék, a bekebelezés pedig erőszak. Nemde?

A magyar nyelvben az otthon és a haza fogalmak a szülőföldhöz kötődnek. Tágabb – politikai – értelemben a szülőföld az ország egy része, amely már a haza fogalmát politikailag és a járulékos tartalmak révén is behatárolja. A szülőföldet az országot igazgató államszervezet védi például attól, hogy ne kerüljön más állam fennhatósága vagy idegen uralom, más nemzet befolyása alá. Ennek következtében az ország részeként megfogalmazható szülőföldön élő emberek közösségeit több idősíkban meghatározható kapcsolatrendszer fűzi össze: közös a történelmi múltjuk, azonosítható élmények kötik őket a jelenhez, és együtt tervezik a közös boldogulásukat jelentő jövőjüket.

Az összmagyarság sorsában ennek a bonyolult rendszernek megszűnése jelentette a történelmi méretű változást. Felbomlott a szülőföld, az ország, az állam, mint védőpajzs és a haza közötti történelmileg kialakult természetes összefüggés. Ennek következtében megszűnt a múlt-jelen-jövő hármas egysége is. Legfőképpen a közös jövő tervezésének a megszakadása jelentette a nagy törést.

Az elszakított részek magyarsága esetében azonban aktívan működik egy további törésvonal is. Az ország, amelynek területén most élnek, a mindenkori jelenhez kapcsolódó élmények tekintetében is új helyzetet jelent, ugyanis a lakosság többi, illetve többségi részétől eltérő – azaz nem azonosítható, vagy csak részben hasonlatos – élmények kötik őket a jelenhez, de egyre inkább a múlthoz is. Tehát nem adott a közös jövőtervezés természetes alapja sem.

Most, a kilencvenes évek elején több szociológiai felmérést végeztek a szlovákiai magyarság körében. Ezek azt bizonyították, hogy a felvidéki magyarok a szülőföldet tekintik a legszilárdabb értéknek, és ezt azonosítják a hazával. Tehát nem azt az országot tartják a hazájuknak, amelyhez politikailag tartozik a szülőföldjük, de ugyanúgy Magyarországot sem tartják annak. De a Szlovákiában élő magyarságnak vagy ötödrésze még mindig az egész magyar nyelvterületet tekinti hazájának.

A jogérzékenység és a tudat alakulásának szempontjából rendkívül izgalmas, hogy 75 évvel Trianon után miként vélekedik a Szlovákiában élő magyar középiskolások korosztálya arról, hogy milyen országban szeretne élni. Az egynegyede Szlovákiát választotta, de nem az ország miatt, hanem a szülőföld és az ehhez kötődő hagyományok, családi kapcsolatok miatt. Az egyik válaszoló fejezte ki legsokatmondóbban az otthon (a szülőföldön) maradás indítékát: amíg nem lőnek a Fenekembe, addig nekem itt jó. A válaszolók egyötöde Magyarországon szeretne élni, de nem a szülőföldhöz való hűtlenség miatt, hanem a magyarság, a nemzeti kötelékek, a magyar nyelv miatt és főleg azért, mert így megszabadulna az idegenné minősítés terhétől. A többi válaszoló egyéb országot választott, de olyan megokolással, hogy ott nincs nemzetiségi elnyomás. A politikai haza fogalma azonban nem jelent meg a válaszokban. Valóban lehetséges, hogy az elszakított mintegy három és félmilliónyi magyar számára a politikai haza üres, semmitmondó fogalom? Vagy egyszerűen úgy érzik, hogy nincs hazájuk? A történelmi hazától meg lettek fosztva, az új államot pedig nem tekintik annak.

Ma már – a tudat átalakulása következtében – nem igaz az, hogy minden magyar hazája Magyarország. Az elszakított magyarság részeit különböző jelzőkkel illetik. Akik valamikor Bácskában éltek, ma délvidékiek vagy vajdaságiak. A Sopron és Vas megye nyugati részén élőket várvidékieknek, azaz burgenlandiaknak nevezik. A csallóközieket, gömöri és nógrádi vagy bodrogközi magyarokat felvidékieknek mondják. A beregieket és az ungiakat kárpátaljaiaknak, sőt kárpátontúliaknak nevezik. A részeken, azaz a Partiumban élőket erdélyieknek hívják. Új fogalmak vagy megváltozott tartalmú fogalmak ezek, és ha tudatunkban rögződnek, jöhet a szellem szőnyegbombázása, majd a létrejött állapot bebetonozása.

Tudnunk kell legalább nekünk, hogy nem a szétszakítottságunk a tragédia. Nem e z a történelmi és politikai állapot a fő baj, hiszen ilyen már volt. Az igazi baj annak a hamis, de gyilkos meggyőződésnek a terjedése, hogy a kialakult helyzetünk megváltoztathatatlan. Ha ez válik meggyőződéssé, akkor minden megváltozik, és értéktelenebb lesz. Talán a szülőföldünk sem lesz oly drága nekünk, mint eddig, mert úgy fogjuk érezni, hogy elvesztettük azt az értéket, amelyet ma még őrzünk: a szülőföld televényéből táplálkozó, lélekbe zárt hazát.