Ma egy a biztos: a kevesebb a több

(Ünnepi beszéd az 1848-as Forradalom évfordulója alkalmából 1996. március 17-én, Dunaszerdahelyen)

Amíg magyar él a Földön, addig számunkra március 15-e, valamint az 1848-as és az 1849-es évhez kötődő események kettős jelképet jelentenek: az emberi és a nemzeti szabadság elválaszthatatlan szimbólumát. Lehet, hogy ez a magyar történelem sajátossága, de lehet, hogy csupán a magyarság által lakott, jelenleg hét ország határán átnyúló térség történelmi-földrajzi esetlegessége. Nemzetünk egyharmadának, amely már több mint háromnegyed évszázada él államhatárokkal elszakítva egymástól és a nemzet törzsétől, e két érték veszélyeztetettsége folyamatos létélménye.

Néhány évvel ezelőtt, mikor éppen a kommunista hatalmi rend bukott meg, sokan hittel, sokan reménykedve azzal számoltak, hogy talán majd csökken e kettős elnyomás terhe, hogy fokozatosan egyenjogú polgárként és talán a másik közösséggel egyenrangú magyarként élhetjük életünket. Akkori hitünkből és reményünkből ered politikai programunk vezérfonala is, és az a meggyőződésünk, hogy az itt élő nemzetek egymás ellenében nem, csak egymással társi viszonyban haladhatnak előre az állami, polgári és nemzeti fejlődés útján. Ezen elképzelés alapján kezdtük szervezni a felvidéki magyarság romos társadalmának újraépítését is. Az építés legfontosabb elemének az önkormányzatiságot tekintettük, amely nem csupán a modern demokrácia alappillére, de Filozófiailag is a legtisztább kifejezője az egyén szabad akaratának és közösségi jogigényének. Az önkormányzatiság ugyanakkor az önrendelkezés nélkülözhetetlen alapeleme is, amely egyaránt része a polgári szabadságnak és a közösségi jogérvényesítésnek.

Ma mind a kettőnek nem csupán elégtelen voltát érzékeljük, hanem a fokozatos csökkenését is. A kommunista hatalom négy évtizedében az akkori politikai rendszer eszmeiségéből következett ezen értékek hiánya, hiszen a kommunizmus fő jellemzője a különböző társadalmi osztályok közötti kibékíthetetlen ellentét folyamatos gerjesztése és a kollektivizmus volt, ami a gyakorlatban az egy osztály majd az egy hatalmi klikk kizárólagosságán alapuló hatalmi rendet jelentette – az indivíduumok csoportos, azaz kollektív manipulálhatóságát.

A rendszerváltozás ezt az osztály-kizárólagosságot ugyan megszüntette, de magát a kizárólagosságra való törekvést nem. Ezért alakulhatott fokozatosan úgy a helyzet, hogy a mai Szlovákiában hat évvel a kommunista hatalom bukása után a demokrácia elveinek megvalósítása helyett egy újabb kizárólagossággal kell küzdenünk. Ma az egy nemzet hatalmára és jogtulajdonlására épülő diktatúra tényével állunk szemben.

Ebben a megfélemlítettséget és félelmet újraélesztő rendszerben az épülésünkre megfogalmazott programot és célokat nem szabad és nem is lehet félretenni, de azt is tudni kell, hogy a folyamatos és zavartalan csoportmunka helyett ismét az egyéni feladatvállalás, az egyéni kiállás, az egyéni hősiesség korszaka kezdődik. De a letisztulás korszaka is, mert továbbra is sokan szeretnének nagyok lenni, de kevesen mernek tetteikkel azokká válni, és még kevesebben vannak, akik lényegükben is azok.

Ma nem lehet és nem szabad senkit hiú ígéretekkel vagy ígérgetésekkel kecsegtetni és vélt eredményekkel ámítani. A valóság ettől sokkal durvább. Ma a szétveretésünk ellen kell megtalálnunk a legegyszerűbb közös programot, ideológiáktól és pártérdekektől mentesen. Helyzetünk olyanná válhat, hogy maholnap nem az lesz a mérvadó, melyik szlovákiai magyar párt tudja magát jobban láttatni és olcsón csillogtatni, hanem, hogy tudunk-e alkotni szervezetileg egyetlen, de belsőleg a különbségeket tisztelő egységet, tudjuk-e az erőnket egy irányba, egy pont felé összpontosítani, mert ma a kevesebb a több. Nemsokára a cizellált vagy öncélú pártprogramok helyett egy programra lesz szükségünk: semmit nem feladni, mert amiről az ember önmaga mond le, azt örökre elveszíti.

Ne bántsunk tehát senkit, de foggal és körömmel ragaszkodjunk szellemi örökségünkhöz, szülőföldünk minden egyes rögéhez és mindenhez, ami a miénk!