A határon túli magyarság nemzeti öntudata

(Elhangzott 1996. május 3-án, Budapesten az Adalbertinumban, a Keresztény Értelmiségi Kerekasztal rendezésében)

A cím kapcsán felvetődött bennem a kérdés: szabad-e külön beszélni a Magyarországon kívüli magyarság nemzettudatáról és a magyarországi nemzettudatról, vagy pedig egyetemesnek kell tekinteni a magyar nemzettudatot?

Elsősorban azt kell látnunk, hogy a Magyarországon kívül élő magyarság különbözőképpen és sokszor nagyon bizonytalanul jelenik meg a tudatunkban. Maga a ,,határon túli” elnevezés több kérdést vet fel. Minek a határán túl? A nemzettest határán vagy az ország határán túl? És melyik országot értjük ezen? Ha azt mondjuk: Magyarország, akkor sem világos, miről beszélünk. A Szent István-i Magyarországról, illetve ezen belül Magyarországnak valamelyik középkori formájáról, vagy a Trianon utáni Magyarországról, azaz a maradék Magyarországról beszélünk-e? Csak a moldvai csángók esetében biztos, hogy határon túliak, hiszen ők mindig a történelmi országhatáron túl éltek. Kik a maradék Magyarországon kívüli magyarok?

Nem vagyunk tisztában a fogalmakkal, nem tudjuk, hogyan kell a magyarság különböző politikai körülmények között élő részeit megnevezni. Ha azt mondjuk: felvidéki magyar, pontatlan a meghatározás, mert a Csallóköz sohasem volt a Felvidék része, mint ahogy Partium sem volt Erdély, de ma már Nagyváradra is azt mondjuk: Erdély, Dunaszerdahelyre pedig: Felvidék.

Óriási zavar uralkodik bennünk, amely akkor kezdődött, amikor a szó politikai értelmében megzavarodtunk. Az első világháború óta önmagunkat sem tudjuk pontosan megnevezni. Ha pedig ez így van, akkor kérdés: hogyan állunk a nemzettudattal? Az a nemzet, amely nem tudja önmagát a saját nyelvén egyértelműen meghatározni, bajban van a nemzettudattal is.

Ha a magyarsághoz, mint kulturális egységhez mérve vizsgáljuk pl. a mai Szlovákia területén élő magyarok nemzettudatát, akkor az előbb feltett kérdések háttérbe szorulnak. Amikor ugyanis élesben megy a játék, akkor az alapértékek tisztán domborodnak ki, és nyilvánvalóvá lesz, hogy a magyar nemzethez tartozás tudata a „felvidéki” magyarságban ugyan nem töretlenül olyan, mint 75 évvel ezelőtt volt, de jelentősebben nem változott. Az ott élő magyarságban nem keverednek össze a nemzetiség és az állampolgárság fogalmak, sohasem merültek fel kételyek, hogy a székelyek magyarok-e vagy románok, és a palócokról is tudják, hogy nem elmagyarosodott szlovákok, hanem az avarokra rátelepült besenyő származékok, tehát legkevesebb ezerszáz éve folyamatosan élnek a szülőföldjükön. Ugyanakkor az átlagos magyarországi magyar sokszor nem tud válaszolni ezekre a kérdésekre, ha egyáltalán szembesül velük.

Lehet-e külön beszélni nemzettudatról azok esetében, akik 1920-ban a trianoni békeszerződéssel lettek leválasztva Magyarországról, és lehet-e külön beszélni magyarországi nemzettudatról? Jó lenne, ha nem lehetne, de sajnos lehet. Miért lehet? Mondhatnánk, hogy Magyarországon természetes, ha valaki magyar. Igaz vannak, akik azt mondják, Magyarországon természetes magyarnak lenni. Ha ez így van, akkor mennyire nehéz például Érsekújváron vagy Nagykaposon? Mennyire nehéz olyan városokban és falvakban magyarnak lenni, ahonnan a magyarság egy részét elkergették? És mennyivel nehezebb magyarnak lenni például Szlovákia zömmel vagy részben magyarok által lakott településein, ahol nem szabad magyar nyelven beszélni az állami hivatalok helyiségeiben?

Ha a nemzettudatot vizsgáljuk, rájövünk, hogy ott erős és ott erősödik, ahol nap mint nap szembeállítják az embert nemzeti énjével. Ott pedig, ahol erre nincs szükség, hiszen teljesen természetes, hogy valaki magyar, a nemzethez való kötődés és a nemzeti önismeret szükségessége feloldódik. Tény, hogy a világon minden magyar iskolában kötelező a magyar irodalom tanítása, de ha mélylélektani vizsgálatot folytatnánk, kiderülne, hogy a mai Magyarországon kívül élő magyarság iskoláiban a magyar irodalomhoz másként viszonyulnak, mint a mai Magyarország területén. Éppen azért, mert a magyar irodalom nem tantárgyként kezelt tananyag, hanem a magyar élet része. Nem illik belőle közepesnél rosszabb osztályzatot kapni. Ez is a nemzettudat része, mint az is, hogy az ember helyesen használja a szavakat, hogy ha már a szórendet nem is tudja helyesen, mert az idegen nyelv hatása megzavarja.

A beszéd milyensége nem csupán a műveltség, a logikus gondolkodás tükre, hanem a nemzethez való kötődés része is. Az elmúlt évtizedekben éppen ezen a téren szenvedtünk a legtöbbet. Nem is annyira a nyelvet nyomták el, hanem a nyelv jelentőségét csökkentették, és egyes fogalmak értelmét változtatták meg. Ezért ma nemzetről beszélni sokszor szégyenkezést kiváltó cselekedet, mintha rosszat tennénk. A nemzethez való tartozás a kommunista időszakban, főleg a Magyarországon kívüli területeken kettős elnyomást váltott ki, mert ha valaki megvallotta a magyar nemzethez való tartozását, akkor az adott ország „szocialista nemzetével” szemben volt illojális, így politikailag is illojális lett. Ennek következtében a nemzethez való tartozásnak a megvallása és érzése részben a titkok közé került. Jobb volt nem beszélni róla.

Az a három és fél millió magyar, aki itt él a Kárpát-medencében, a trianoni Magyarországon kívül, olyan állapotba jutott, hogy sokszor nem meri megvallani a magyarsághoz való tartozását, noha belül sziklaszilárdan tudja, hogy nemzeti érzése rendíthetetlen. Ma például Szlovákiában ott tartunk, hogy a magyar vállalkozók közül sokan nem mernek közösséget vállalni a magyarsággal, mert attól félnek, hogy nem kapnak bankhitelt, kiviteli engedélyt, esetleg hátrányba kerülnek a belkereskedelemben, vagy csődbe jutnak. A nemzethez való tartozás gyengítésében vagy megedzésében ilyen körülmények is közrejátszanak, s ezek úgy fonják át az ember gondolkodásmódját, magatartását, hogy egyszer csak azt veszi észre, elvesztette emberi szuverenitását. Más gondolkodik és más cselekszik helyette – az ő fejével és az ő kezével. Ez is a nemzettudat összetevője, ami még bonyolultabbá teszi a nemzettudat kérdését a történelmi Magyarország utódállamaiban.

Ha globálisan nyúlunk a nemzettudathoz, megállapíthatjuk, hogy a felvidéki magyarság körében nagyon erős a magyar nemzethez való tartozás, mert ott igazán erős, ahol egyesekben az is felmerülhet, hogy érdemes személyi szabadságot vagy akár életet áldozni a nemzetért. Ott, ahol ez egyáltalán, akár kérdésként is felmerülhet, egészségtelen viszonyok uralkodnak, de ha felmerült a kérdés, akkor azt jelenti, hogy ott a nemzettudat él és hatalmasodik.

Ezt látván, a mai Magyarországon szellemi és lelki felfrissülésre lenne szükség. Ennek egyik hasznos módja, ha minél mélyebbre merítenek az elszakított területeken élő magyarság nemzettudatából és magatartásából Ahol meg kell küzdeni egy-egy iskolai osztályért, hogy magyarul taníthassanak benne, ahol meg kell küzdeni egy-egy tantárgy magyarul tanításáért, ahol minden évben meg kell küzdeni a magyar iskoláért, ahol közelharcot kell vívni a pedagógusnak az igazgatójával azért, hogy meg tudja tartani a magyarságban a diákot, ott a nemzettudat a mindennapok kérdése, és nem lehet előle elbújni. Ha az ember álmában felijed, akkor is ezzel foglalkozik, és ha bemegy a kocsmába, akkor sem fociról beszél, hanem erről. Ez mutatja, hogy ott annyira élő a nemzethez való tartozás, hogy már szinte teher. Ez pedig veszélyes, mert ha a teher nem édes, akkor idővel ledobhatja magáról az ember. Ha állandóan ezzel kell foglalkozni, akkor a visszájára is fordulhat. Az is természetellenes, ha az ember nem tudatosítja, és az is, ha nap mint nap szembesülnie kell vele. Azt tapasztaltam az 1970-80-as években és tapasztalom most is, hogy az elszakított magyarság nemzettudata nincs veszélyben, a megmaradása van veszélyben. Amíg magyarként élünk, a nemzettudatunkkal nincs baj, csak amikor magyarként meghaltunk, akkor vesztünk el.