Magyarok magyaroktól is elhagyatva

(Magyar Demokrata, Budapest, 1996)

Kovács László külügyminiszter ígéri, hogy különböző nemzetközi fórumokon mindenképpen szóvá teszi majd, milyen magyarság- és kisebbségellenes politikát folytat a szlovák kormány. A bajok fölemlegetésén túl azonban másra már nem vállalkozik. Közöny és távolságtartás csendül ki e szavakból, mintha nem is a határokon túli magyarokról, hanem az eszkimókról vagy a perui indiánokról lenne szó. A jelek szerint a felvidéki magyarságnak is a Horn-kormány támogatása nélkül kell megvívnia harcát érdekei védelmében, önmaga megtartásáért. Erről a küzdelemről s a felvidéki magyarság életesélyeiről beszélgettünk Duray Miklóssal, a szlovákiai Együttélés Mozgalom elnökével, a szlovák nemzetgyűlés parlamenti képviselőjével.

– Szomorú hírek terjednek mostanában arról, hogy a szlovák hatóságok el akarják távolítani a Felvidéken található magyar millecentenáriumi emlékműveket. Vannak helyek, ahol élő gyűrűvel, váltott őrséggel védenek szobrokat, obeliszkeket a felvidéki magyarok. Félő azonban, hogy ebben a feszült hangulatban valahol még összetűzésre kerül sor. De a nyelvtörvénnyel kapcsolatosan is fellángoltak a harcok, mert Szlovákia nem hajlandó kétnyelvű bizonyítványt adni a magyar iskolák tanulóinak. A szülők nem engedik iskolába a gyerekeiket vagy nem veszik át a dokumentumot, a bátrabb igazgatók meg a szekrények mélyét bújják, hátha maradt még valahol egy kötegre való kétnyelvű bizonyítvány. Lehet, hogy nem maradnak sokáig a helyükön?

– A szlovák oktatási minisztérium az államnyelvtörvényre hivatkozott, amikor kiadta a nevezetes rendeletet. Ez tulajdonképpen a jogszabály sajátos értelmezése, mert ezekben a paragrafusokban nincsenek egyértelműen szigorító meghatározások, csak olyan elrendelő passzusok, amelyek kimondják például, hogy az iskoláknak az államnyelven kell lebonyolítaniuk az ügyvitelüket. De azt nem tiltják meg, hogy az államnyelvvel párhuzamosan a saját oktatási nyelvét is használhassa egy iskola. Érdekes probléma, mert a szlovák alkotmány mindeközben jogot biztosít arra, hogy a kisebbség saját nyelvén szerezzen információt, márpedig az iskolai bizonyítvány információ, méghozzá a legjavából. Mindaddig, amíg a szlovák alkotmánybíróság nem hoz döntést a nyelvtörvény ügyében, mindez csupán parttalan vita. Sajnos a bírói grémium már több mint fél éve ül a beadványunkon, noha tudnia kellene: azzal, hogy időben minél távolabbra tolja az állásfoglalását, annál több bonyodalom keletkezik. Például 1997. január 1-étől már meg (ehet büntetni azokat, akik vétenek a törvény ellen. Igaz, ez csak jogi személyekre vonatkozik, magánszemélyekre nem. Az iskola azonban jogi személy, rosszabb esetben az államigazgatás része, tehát így is, úgy is durván lehet alkalmazni vele szemben az államnyelvtörvényt, annak legszigorúbb, vagy legfondorlatosabb értelmezése szerint.

– A nyelvrendőrség, mint intézmény, akár Orwellnek is eszébe juthatott volna. Van ilyen egyáltalán?

– Van. Elvileg óriási bonyodalmak keletkezhetnének abból, ha a nyelvrendőrség megkezdené a büntetéseket, ám egy-két hónapon belül, ha megszületne az alkotmánybíróság döntése, amely reményünk szerint megsemmisíti a törvényt vagy annak egyes részeit, elkerülhetők lennének ezek a konfliktusok. Azért beszélek feltételes módban, mert az alkotmánybíróságot sem tekintjük politikailag független szervnek. Ebben az ügyben erőteljesen érvényesül a szlovák hatalom politikai akarata, sőt, magukat kifejezetten demokratának és liberálisnak tekintő képviselők is megszavazták a nyelvtörvényt. Zsigeri érdekük, hogy minden maradjon úgy, ahogy azt a jogszabály elrendeli. Mi, magyarok, tanácstalanok vagyunk. Talán Strassbourgba, a nemzetközi emberjogi bíróságra kellene vinnünk a sérelmünket, de az a gond, hogy nem lépett még életbe az egyik legfontosabb hivatkozási dokumentum, az európai nyelvi charta.

Amennyire tudom egyébként, Szlovákia ebben a választási periódusban nem is fogja aláírni. Most is csak azt mondhatom, ha a nyelvtörvény ügyében nem siet a segítségünkre a hivatalos magyar kormány, akkor teljesen magunkra maradunk.

– A szlovák kormánykoalíció módosítani szerette volna a büntetőtörvénykönyvet. Hosszú huzavona után a parlament leszavazta a javaslatot, de ettől függetlenül megvannak a kísérlet tanulságai. Az elképzelések szerint a törvény súlyos börtönbüntetést szabott volna ki azokra, akik veszélyeztetik Szlovákia területi integritását, biztonságát és stabilitását. Nem nehéz kitalálni, hogy az első perbe fogottak éppen a szlovákiai magyar politikusok lettek volna, sőt, varrnak, akik azt mondják, hogy az egész tervezet tulajdonképpen a magyar kisebbség megrendszabályozására készült…

– A módosítások valóban lehetőséget adtak volna arra, hogy a hatalom eljárásokat indítson politikusok, parlamenti képviselők ellen. Érdekes, de lett volna egy olyan kitétel is az új btk-ban, amit magyar nyelven elég nehéz elmondani, csak körülírni lehet. Ez a paragrafus ugyanis nemcsak a szlovák állam területi integritására vonatkozna, hanem belső területi egységének megőrzésére is. A hatalom ezzel is meg akarta védeni azt az új területi közigazgatási felosztást, amely, mint tudjuk, rendkívül előnytelen a felvidéki magyarság számára.

– Csak el ne kiabáljuk, de Romániában nagyot változott a világ, a választások után magyar politikusok is bekerültek a bukaresti kormányba, vagy más fontos közéleti pozíciókba. Milyen hatással van ez a példa a mai Szlovákiára?

– Pillanatnyilag semmilyennel, csak a pozsonyi kormánykoalíció egyik pártja, a Szlovák Nemzeti Párt reagált a történésekre. O viszont úgy jellemzi a helyzetet, mintha a magyarok a hagyományosan jó barátságban élő román és szlovák nép közé álltak volna. Az Együttélés természetesen másképp értékeli a bukaresti kísérletet. Szerintünk a román példával végre Kelet-Európában is elindulhat az a folyamat, amely Nyugaton, de főleg a skandináv régióban már bevett szokásnak számít. A finn kormányban például hosszú ideje ott ülnek a svéd néppárt miniszterei is.

-A Szlovák Nemzeti Párt nyilván azért nyilatkozott olyan indulatosan, mert kialakulóban volt már egy nem titkoltan magyarellenes Pozsony-Bukarest tengely. A két állam főleg azt sérelmezte, hogy Magyarország már az első körben a NATO tagja lehet, s ezzel erőfölénybe kerülhet Szlovákiával és Romániával szemben. De vajon érdekli-e egyáltalán Szlovákiát a NATO?

– A szlovák politikusok nyilatkozatai szerint Szlovákia szeretne NATO-tag lenni, a katonai vezetés viszont mélyen hallgat róla. Személyes véleményem szerint az országban uralkodó belpolitikai viszonyok miatt Szlovákia alkalmatlan a csatlakozásra, nem véletlen, hogy Brüsszelben nem is nagyon emlegetik ezt a kérdést. Szlovákia olyan ország, ahol nem hogy gumitörvények vannak, de a hatalom a maga szájíze szerint értelmezi azokat, vagy értelmezi át a legstabilabbnak hitt jogszabályokat is. Nos, egy ilyen állam zavarokat kelthetne a NATO-n belül, felboríthatná a szervezet működését. Tudni kell azt is, hogy a csatlakozást sürgető nyilatkozatok ellenére szinte idillien jók a szlovák-orosz kapcsolatok, Pozsony tehát a moszkvai vasat is a tűzben tartja.

– Ha már a kapcsolatoknál tartunk: panaszkodnak a hazai turisták, hogy a szlovák hatóságok a magyar átkelőkről az északi határokra vezényelték a nyelvünket is jól beszélő vámosokat, útlevélkezelőket. Ettől nehézkesebbé, hivatalosabbá, kutakodóbbá vált a határátkelők szlovák oldala.

– Én is tapasztaltam már, hogy a szlovák-magyar határon kicserélődött a személyzet, eltűntek a régi arcok. Érdekes módon azonban arra is felfigyeltem, hogy a magyar vámosok és határőrök újabban vonakodnak velem – mint Duray Miklóssal, a nyilvánvalóan magyar emberrel, de szlovákiai állampolgárral – magyarul beszélni, noha legtöbbjüket már évek óta ismerem. Inkább szlovákul próbálnak érintkezni, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy magyar nyelven sokkal gyorsabban átesnénk a formaságokon.

– Minden jel arra utal, hogy a szlovák kormány nem érdekelt a Mária Valéria híd újjáépítésében sem. Alkudozik, késlelteti a munkálatok elkezdését, sőt, az ügyet újabban összekötötte a bős-nagymarosi vitával is.

– A felvidéki magyarok, de például a párkányi szlovákok is nagyon szeretnék, ha végre használhatnák a hidat. Tudatosítani kell azonban, hogy a szlovák kormánynak nem érdeke a határokon átnyúló társadalmi, kulturális, gazdasági együttműködés. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen 1920 óta ezt tapasztaljuk. Ez a magatartása a szlovák politikának azonban jelenleg nemcsak Magyarország viszonylatában igaz. A szlovák kormány akadályozza leginkább a Kárpátok Eurorégió működését is, ennek pedig ukrajnai és lengyelországi érdekeltsége is van, nem csupán magyar vonatkozása. Az sem kizárt azonban, hogy Pozsony politikai tőkét akar kovácsolni a híd ügyéből, s igen komoly árat kér majd az esetleges újjáépítésért. Például egy új magyarországi duzzasztót a Dunán. Hozzáteszem, ha Budapest belemegy ebbe az alkuba, akkor önkéntelenül is elismeri, hogy jogtalanul vagy feleslegesen bontotta le a nagymarosi folyamelterelő művet. Egy ilyen esetleges lépésnek a magyarországi kormány részéről beláthatatlan következményei lehetnek Hágában, de hiteltelenné teheti az országot a nemzetközi politika színpadán is.

– Régóta tudjuk már, hogy szóba jött a három legjelentősebb szlovákiai magyar párt egyesülése. Ön azt mondta, ha csak Duray Miklós személye jelenti a pártegyesülés akadályát, akkor a háttérbe húzódik. Megteheti, hogy csak úgy a háttérbe vonul?

– Félreértés ne essék, én nem akarok hátat fordítani a politikának. Nem is tudnék, hiszen ez az életem, mindig is aktívan politizáltam, még a börtönbüntetéseim sem tudtak eltántorítani. De nem a személyes karrier motivál, hanem a felvidéki magyarság ügye. Ennek a közösségnek az érdeke most az, hogy a korábbinál egységesebben politizáljon, hatékonyabban védje meg magát, és hangosabban szólaljon fel a legkülönfélébb fórumokon. Napjainkban öt és Fél pártja van a felvidéki magyarságnak, s ez elviselhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy a választójogi törvény módosítása után ez a szétdarabolt erő nem tudja hatékonyan képviselni majd a szlovákiai magyarság érdekeit a pozsonyi parlamentben.

– Az egyesülésre készülő három legjelentősebb magyar párt, vagyis az Együttélés, az MKDM és az MPP már eddig is koalíciót alkotott. Milyenek az együttműködés eddigi tapasztalatai?

– Sajnos elég csekély hatékonysággal dolgozik ez a koalíció. Igaz, a legalapvetőbb kérdésekben mindig egyezségre jutunk, de mindig késésben vagyunk, túlbonyolítunk mindent, rendkívül bürokratikusan intézzük a közös ügyeinket. Arról már nem is beszélve, hogy az Együttélésnek úgymond újra és újra aktív tevékenységre kell gerjesztenie a koalíciós partnereket.

– Mi az, amiben például nem értenek egyet?

– Pillanatnyilag éppen a pártunió kialakításában van némi súrlódás közöttünk. Az Együttélés szerint ugyanis úgy kellene kialakítani az uniót, hogy jogilag ugyan egyesülne a három párt, de az új formáción belül azért mindenki megtartaná a maga arculatát és karakterét, méghozzá platformok formájában. Ezt az ötletet koalíciós partnereink csúcsvezetőségei elutasítják. Méghozzá annak ellenére, hogy az MPP és főleg az MKDM tagsága velünk ért egyet. Sőt, amíg a vezetők akadékoskodnak, addig a tagság alapszervezeti szinten, több helyen létrehozta már az uniót. Egyébkent a Magyar Polgári Párt vezetőivel vitatkozunk a legtöbbet az unió ügyében, s észrevettük, hogy a részükről érkező elutasításban igen jelentős szerepet játszanak bizonyos magyarországi sugallatok is.

– Bölcs dolog lenne-e, ha az unió úgy jönne létre, hogy pont ön vonulna háttérbe? Ez jelképesen azt sugallaná, mintha az Együttélés feladná az eddigi vezető pozícióját a koalíción belül.

– Ha az unióról van szó, akkor nem szabad a pozíciókon vagy azok feladásán töprengeni, az új helyzetben már az unió tagságának kellene eldöntenie, hogy kiket delegál a vezetői székekbe, de az ő akarata lesz a legfontosabb a pártprogram kialakításában is.

– Vannak már számításaik arról, hogy a szavazatok hány százalékát szerezhetné meg az unió a közelgő választásokon?

– Csupán egy elméleti kalkulációval rendelkezünk, mert sok függ attól is, miként módosul majd a szlovák választójogi törvény. Ha ez a jogszabály érintetlen maradna, akkor a parlamenti helyek 12 százalékát szerezhetnénk meg. Van egy számításunk arra vonatkozólag is, hogy hány olyan választót tudnánk megnyerni magunknak, akik 1994-ben nem a magyar koalícióra szavaztak, illetve akik nem járultak urnához. Már 1994-ben is több tízezren pártoltak át hozzánk, s az egység növelésével lehetne növelni az irányunkban mutatkozó szimpátiát.

– Magyarországon is megosztott az ellenzék. A szlovákiai magyar unió viszont komoly példát jelenthetne a számukra.

– A választók számára általában magától értetődő dolog egy szövetség vagy egy unió, feltéve persze, hogy nagyjából azonos elvi, ideológiai platformon állnak az adott pártok. A csúcsvezetők viszont általában attól félnek, hogy nem tudják kiteljesíteni személyes ambícióikat, s elszürkülnek, vagy egyenesen a feledés homályába merülnek.

– Ön egy kicsit sem fél ettől?

– Miért félnék!? Ahogy mondtam már, számomra a politika nem cél, hanem eszköz. Ami a szövetségeket és az együttműködéseket illeti, attól függ minden, hogy a partnereknek sikerül-e kialakítaniuk egy közös jövőképet vagy sem. Ha egy pártvezető számára a politika nem feladatvállalást, elkötelezettséget és szellemi megnyilvánulást, hanem az egyéni érvényesülés terepét jelenti, akkor jobban fél a lehetséges szövetségeseitől, mint az ellenfeleitől. A szövetségesekben ugyanis nem a partnert, hanem mindig és mindenütt a veszélyes konkurenciát látja.

– Melyik lesz az a párt, amelyik a legtöbb kompromisszumra kényszerül majd az unióban?

– Van egy passzusa a koalíciós szerződésnek, amely a politikai együttműködés kérdésére vonatkozik. Az Együttélés szerint erre lehetne felépíteni a majdani egységes párt programját. Nyilvánvaló, hogy mindenki hozna bizonyos elemeket a saját programjából is, de ez a koalíciós dokumentum lehetne az anyag magva.

– A minap olvashattunk egy felmérést arról, hogy Szlovákiában a magyarlakta területeken jóval alacsonyabbak az egy főre jutó GDP-adatok, miset a szlovák vidékeken. Milyen anyagi körülmények között él ma a magyar kisebbség Szlovákiában?

– A magyarlakta területeken két dolog áll egymással szemben. Az egyik a magyarság hagyományos vállalkozókedve, a másik a vállalkozási kedv hatalmi eszközökkel való elnyomása. A szocializmus idején a költségvetési pénzek szándékos elirányítása, a beruházások visszafogása jelentett problémát a magyarlakta régiókban, ma meg a privatizáció politikai motiváltsága, a bankhitelek teljes hiánya. Szlovákiában ugyanis magyar vállalkozó számára nem hiteleznek a bankok. De azért sincs tőke a magyarság kezében, mert nem kárpótolták azokat a városi lakosokat, akiknek éppen magyar voltuk miatt kobozták el az ingatlanjaikat a II. világháború után, a földtulajdont pedig csak részben lehetett visszaszerezni. Ezek a valaha magyar tulajdonú földek most teljesen ki vannak szolgáltatva a mai szlovák kormány kényének-kedvének. A magyarlakta területek egyébként kimaradnak a pozsonyi kormány által nyújtott támogatásokból is, ezért a magyarok úgy boldogulnak, ahogy tudnak.

– A hazai ellenzék gazdasági szakértői számos esetben felvetették már, hogy ha másképpen nem megy, akkor az anyaországból kell támogatni a határainkon túli magyarság vállalkozásait. Történt valami ebben az ügyben?

– Semmi. Mi 1990 tavasza óta járjuk a szűkebb és a nagyobb világot annak érdekében, hogy létre tudjunk hozni egy olyan pénzintézetet, amely hitelekkel segítené a Felvidék magyar vállalkozásait, de hiába. Sajnos el kell marasztalnom az elmúlt hét év magyarországi kormánypolitikusait, mert még csak nem is törekedtek az ilyen jellegű segítségnyújtásra. Szomorú, de igaz, hogy a Szlovákiába érkező külföldi tőkén belül a magyar tőkehányad képviseli a legkisebb arányt.

Az interjút készítette: Matthaeidesz Konrád és Sinkovics Ferenc