Értéket teremtettünk!

Duray Miklós elnöki beszéde az Együttélés VI. (utolsó) kongresszusán, Galánta, 1998. június 13. Tisztelt kongresszus, kedves vendégeink, tisztelt tanúi a történelmi időnek!

Sorsformáló döntések előtt állunk. Az 1998-as év politikai vízválasztó lesz Szlovákia számára és az itt élő magyarság számára is.
Szlovákia számára elsősorban azért, mert ezév őszén kell dönteniük a polgároknak arról, hogy egy olyan kormánypolitikát kívánnak-e támogatni, amely a Szlovák Köztársaságot továbbra is az európai politika peremére szorítja, vagy olyan politika következményeit akarják-e élvezni, amely visszairányíthatja az országot az európai politika fő sodrásába. Bármely döntésnek történelemformáló következménye lesz. Mára ugyanis egyértelművé vált – amit már korábban is jeleztünk –, hogy a szlovákiai politika elsősorban Vladimír Mečiar kormánypolitikája révén nehezen illeszthető az európai együttműködésbe és az európai politika fő irányvonalába. Ennek következtében Szlovákia más megítélés alá esik, mint a vele szomszédos országok. Ha viszont 1998-ban a parlamenti választásokon a választópolgárok visszaterelik az országot a nyugat-európai irányba, akkor Szlovákia is rövidesen hasonló útra térhet, mint amilyen úton halad Magyarország, Csehország és Lengyelország – azaz visszatérhet az európai integráció útjára. Ennek eléggé pontosan körvonalazható következményei lesznek a Szlovákiában élő magyarság számára is.

A szlovákiai magyarság ugyanakkor azért érkezett vízválasztóhoz, mert 1990-től, a rendszerváltozás első napjaitól számítható politikai útját értékelnie és átértékelnie, valamint korrigálnia kell. Elsősorban a szlovákiai magyarság körében kialakult sokpártiságot kell átértékelni. A szlovákiai magyar politikusoknak át kell állítaniuk a váltót a politikai erők egységesítése, tömörítése felé. Egy ilyen döntés meghozatalát azért tekinthetjük sorsdöntőnek, mert át kell alakítani és át kell építeni az eddig kialakult politikai szerkezetet. Ez főleg azért nehéz feladat, mert minden szerkezethez személyek, egyéni és csoportérdekek, valamint rajtuk keresztül a felvidéki magyarság közösségi érdekein kívül álló érdekek is kapcsolódnak. Az elodázhatatlan szerkezetváltozásunk tehát egyéni érdekeket és egyúttal tőlünk idegen érdekeket érint, ugyanakkor közösségi érdeket szolgál.

Elsősorban azt az utat tekintsük át, amelyet az elmúlt nyolc évben bejárt az Együttélés politikai mozgalom. Mit adtunk az egész szlovákiai magyarságnak és az összmagyarságnak? De vizsgáljuk meg azt is, hogy mitől fosztott meg bennünket az elmúlt nyolc év. Azt vizsgáljuk meg legelőbb, melyek azok a fő értékek, amelyek eddig vezérelték gondolkodásunkat, magatartásunkat és alakították céljainkat.
A több mint nyolc évvel ezelőtt megalakult Együttélés sok töprengés után jött létre. Elsősorban azért, mert a szlovákiai magyarság zömének a rendszerváltozás legelején is az volt az elképzelése, hogy érdekeit, társadalmi céljait egy egységes, erős politikai szervezetnek kell képviselnie. Az 1989-90-es évforduló és az akkori politikai forrongás és érlelődés azonban olyan helyzetet teremtett, amelyben nem lehetett kielégíteni a szlovákiai magyarságnak ezt a közös elvárását. Ezért arra törekedtünk, hogy legalább a szellemi alapjait teremtsük meg az egységes politikai erő kialakításának. Legyen meg legalább a csírája az önállóan, saját politikai és cselekvési program szerint működő politikai erőnek, amely – ha lehetséges, és ha szükséges -, megteremti az egymás közötti együttműködés módját és kereteit.

Az Együttélést – mindössze három hónappal a szándéknyilatkozat közzététele után -1990. február 27-én jegyezték be a Cseh Köztársaság Belügyminisztériumában, majd március 1-jén a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériumában. Kezdettől fogva országos politikai szervezet voltunk, tehát nem olyan regionális párt, mint a Magyar Koalíció mostani pártjai. Tevékenységünket kiterjesztettük nemcsak a magyarságra, hanem a többi számbeli kisebbségben élő közösség politizálni vágyó, és a közérdekek iránt elkötelezett tagjai felé is. Ezzel a tájolódásunkkal a múlt század második felének magyar liberális (radikális)-demokrata hagyományát követtük, melynek egyik megtestesítője a Nógrád vármegyei születésű Mocsáry (Bocsáry) Lajos parlamenti képviselő volt, illetve előhírnöke az a gróf Teleky László, aki az 1848-ban megalakult első felelős magyar kormányt képviselte Párizsban. Egyik sajátosságunk az volt, hogy tagjaink között tudhattuk főleg a csehországi lengyeleket és kezdetben a Szlovákiában élő ruszinok és ukránok egy részét, valamint a magyarul beszélő romákat is. A németek szervezetileg ugyan nem, de egyének révén szintén részt vettek az Együttélés politikájának alakításában. Szervezetünknek ez a nemzeti sokrétűsége és az egész Csehszlovákiára kiterjedő tevékenysége az ország felbomlása, valamint a többi magyar párttal való együttműködés előtérbe helyezése következtében fokozatosan megszűnt. De az a meggyőződésünk sohasem szorult háttérbe és a mai napig fennmaradt, hogy nemcsak a magyarságot kell szolgálnunk, hanem mindenkit, aki velünk azonos, vagy hasonló helyzetben van. Emellett – természetesen – egyik fő célunknak tartottuk és tartjuk a mai napig az egész ország demokratikus átalakítását.

Az Együttélés nemzetiségi sokrétűségének fokozatos leépülésében – az eddig említett okok mellett – közrejátszott egy további tényező is. A különböző nemzetiségű, számbeli kisebbségben élő szlovákiai polgárok szervezetei szlovák nemzetpolitikai érdekek befolyása alá kerültek. Azzal hangolták őket ellenünk, hogy bennünket államellenes színben tüntettek fel, ami egyet jelentett érdekeik veszélyeztetettségével. E megosztó politika miatt ugyan mi nem mondtunk le érdekeik képviseletéről, viszont tarthatatlanná vált, hogy azok, akik kishitűségükben ellenünk felléptek, ott üljenek a sorainkban, vagy pedig osztozzanak velünk a párt által megszerzett parlamenti képviselői székeken. A rendszerváltozás első két és fél évében – mint tudvalevő – az Együttélés színeiben lengyel, német, ukrán és cigány képviselőjelöltek vettek részt a választásokon, valamint lengyel és ukrán képviselőink is voltak a parlamentben.
*
Az Együttélés megalakulásakor a nemzeti kisebbségek jogvédelmét és politikai érdekképviseletét hirdettük meg. Nem húztunk ideológiai határokat. Kezdettől fogva azt az álláspontot képviseltük, hogy fölül kell emelkedni az ideológiákon. Az ideológia a politika szolgálatában olyan felépítmény, ami csak az önrendelkező társadalmakban válhat társadalmi mozgatóerővé. Kezdetben tehát az Együttélés ideológiamentes, majd utóbb meghatározott értékrendi tájoltságú gyűjtőpártként működött. A gyűjtőpártot úgy értelmeztük, hogy egy pártba vagy egy párt köré kell összefogni mindazokat, akiknek hasonló az elképzelésük a társadalom építéséről vagy átalakításáról. Elutasítottuk a szociális rétegpárt szerepét. Az Együttélés ilyen értelemben a mai napig gyűjtőpárt és feltételezhető, hogy gyűjtőpárt lesz az utódja is.

Az Együttélés értékrendjét 1992-ben a szlovákiai magyarság legfőbb közösségi értékei és érdekeltsége szerint határoztuk meg, de részben visszakanyarodtunk a magyar politikatörténeti múltba is. Az Együttélés eszerint a (keresztény) konzervatív és a (polgári) liberális vagy szabadelvű értékrend követését tűzte ki célul. A konzervativizmuson elsősorban értékmegőrzést értettünk, a liberalizmuson pedig türelmességet. A konzervativizmus és a liberalizmus azonban a reformkortói kezdve egymást kiegészítő és egymást támogató értékrendek a magyar politikában. E két értékrend mentén épült fel a modem magyar államszervezet, melyből kivette részét a konzervatív Széchenyi István és a forradalmi liberális Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc és a polgári-liberális Eötvös József, majd századunkban a nagy konzervatív triász Tisza István, gróf Bethlen István és Teleky Pál, vagy elméleti munkáival a nemzeti liberális Bibó István. Az Együttélés e két irányultság iránti elkötelezettségével nemcsak beépült a magyar történelmi pártok sorába, de kompatibilissé vált minden olyan pártszerveződéssel, amelyek konzervatívnak, illetve kereszténykonzervatívnak, néppártinak vagy pedig liberálisnak tekintik magukat. A neoliberalizmust azonban doktrinerségként elutasítottuk. Viszont a politikai vagy ideológiai értelemben vett baloldali orientáció hiányzik az Együttélésből. Ezt részint természetes reakciónak is lehet tekinteni a kommunista korszak magyarellenessége miatt, ami nem azt jelenti, hogy nem tudjuk elviselni vagy elfogadni köreinkben a baloldali gondolkodású vagy az ilyen értékrend szerint igazodó személyeket. A baloldaliság elutasítása részünkről elsősorban azzal kapcsolatos, hogy a baloldali értékrend a politikában az állami centralizmus megtestesítője, a polgári önrendelkezés fékezője és térségünkben a közelmúlt kommunista totalitarizmusához kötődik. A felvidéki magyarságot sújtó minden jogkorlátozás pedig a centralizmussal és a totalitarizmussal kapcsolatos, legyen az kommunista vagy nemzeti indíttatású. Azért tekintjük tehát magunkat tudatosan jobboldalinak, mert a jobboldali, középpárti politizálás az egyénre és a közösségre épít, az államszervezésben pedig a decentralizálás eszméjét követi, azaz kimondatlanul is az autonómiára épít. Ennek következtében mi természetszerűen közép illetve középjobb pártként fogalmaztuk meg magunkat, ha úgy tetszik, konzervatív-liberális pártként.

Azáltal, hogy pontosan meghatároztuk értékrendünket, arculatunk határozottabbá vált és alkalmasabbakká váltunk a nemzetközi együttműködésre is, főleg a nagy nemzetközi pártcsoportosulások irányába. A szlovákiai belpolitikában azonban ettől függetlenül alakultak kapcsolataink. A szlovák pártok továbbra is elutasítottak bennünket, ami nem csoda, hiszen számos elképzelésükkel szemben ellentétes véleményt fogalmaztunk meg. Más volt a demokráciaeszményünk és az államról alkotott elképzelésünk. A magyarság igényeit Szlovákiában mi az önrendelkezés elve alapján fogalmaztuk meg, amelyet a szlovák pártok elutasítottak.

Kevés volt tehát az érintkezési felület a szlovák pártok és az Együttélés között. Emiatt is, de nemcsak ezért, a legfontosabbnak a magyar partnerpártjainkkal való kapcsolattartást tekintettük. Első koalíciós partnerünkkel, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal 1990 tavaszától kerestük az egymáshoz vezető utat – akkor kötöttük meg az első koalíciós szerződést, amely azonban csak a választások idejére vonatkozott. A Magyar Polgári Párt 1994-ben vált további koalíciós partnerünkké. A koalíció révén alakult ki fokozatosan egy olyan együttműködés, amely sok belső vitával, sok haraggal járt, de a felvidéki magyarságot érintő alapvető kérdésekben közeledtek egymáshoz a nézeteink.

A viták és veszekedések során kezdtek lebomlani a három párt között az 1990-ben felépített és sokszor átjárhatatlannak tűnő falak. Esetenként olyan jó együttműködés alakult ki helyi szinten a három párt alapszervezetei között, hogy észre sem lehetett venni, ki melyik párthoz tartozik. Helyenként az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom között, de esetenként az Együttélés és a Magyar Polgári Párt között alakult ki nagyon jó viszony.

Van rá példa, hogy a magyar pártok közötti falakat mesterségesen emelték. Már 1990-ben tapasztaltuk, hogy az Együttélés és az MKDM tagjai és aktivistái között a választási kampány során rendkívül jó együttműködés jött létre. Akkor nyilatkozta Popély Gyula, aki az Együttélésnek 1990-ben képviselőjelöltje volt, hogy olyan jó volt az együttműködés a két szervezet tagjai között, hogy észre sem lehetett venni, van-e közöttük választóvonal. Abban az időben nem állt mindenkinek érdekében az együttműködés jó szellemének kialakulása, ezért Popély Gyulának ez a kijelentése parlamenti mandátumába került. Ez okozta, hogy átmenetileg – néhány évre – inkább a külön-külön és esetenként az egymás elleni szervezkedés vált a szlovákiai magyar politika jellemzőjévé.
*
Most pedig vegyük számba azokat a közösségi értékeket és eszméket, amelyeket az Együttélés az elmúlt nyolc évben a magyarság szolgálatában akart hasznosítani. Az alapítólevelünkből kell kiindulnunk, amely tartalmazza eddigi politizálásunknak mindazon alaptételét, amelyekre a későbbiekben is építhettünk – a saját ügyeinkben való döntés jogát, az állampolgári egyenlőség és egyenrangúság, valamint az önigazgatás és az önkormányzatiság elvét. Mindezek gyűjtőfogalma az ÖNRENDELKEZÉS. Ezekre az eszmékre építettük kezdettől fogva a politizálásunkat. Ezen értékek és ezen vezéreszmék mentén fogalmaztuk meg mindazon alapvető politikai megnyilatkozásainkat, amelyek irányadói voltak a parlamenti munkánknak. Ebből merítettünk a közösségi munkában is. Ennek alapján jutottunk el annak a felismeréséhez, hogy a szlovákiai magyarságnak a korábbitól és a jelenlegitől eltérő közigazgatási rendszerben kell élnie, hogy lelki, szellemi épségben, társadalmilag pedig újjáépülve köszönthessen rá a jövendő.
Ezen eszmék alapján tettünk kísérletet a felvidéki magyarság önmeghatározásának megfogalmazására.

Önmegjelölésünkre olyan fogalmat kerestünk, amely kifejezi vagy az eddigiekhez képest jobban tükrözi a szlovákiai magyarság belső struktúráját, közelebb áll a valós létünkhöz, így született meg az a javaslatunk, hogy a jövőben nevezzük magunkat közösségnek – a magyar nemzet Szlovákiában élő nemzeti közösségének. Korábbi, illetve eddigi megjelölésünk – nemzetiség, kisebbség, nemzetiségi kisebbség, nemzeti kisebbség -, olyan fogalmak, amelyek a magyarság ellenében megfogalmazott hatalmi szándékokat tükrözik vissza. Mi tehát meg akartuk fordítani ezt az ellenünk irányuló folyamatot és a szétverésünkre irányuló kísérleteket ellensúlyozva tudatosan szervezett (önrendelkező) közösséggé válásunk akaratát kívántuk megerősíteni. A felvidéki magyarságnak az a belső szervezettsége, amelyből a „nemzeti közösség“ fogalmat vezettük le, az elcsatolás előtti időszakból származik és az elmúlt nyolcvan év elnyomatása ellenére megmaradt.
*
Az Együttélés politizálásában az elmúlt években az egyik legfigyelemreméltóbb mozzanat, hogy azon kevés politikai szervezet közé tartoztunk, amely egyértelműen felismerte: Csehszlovákia meg fog szűnni. Ezt több ízben meg is fogalmaztuk, de emiatt abba a helyzetbe jutottunk, mint a kanyar mögé látó utas, aki hiába figyelmezteti az autó vezetőjét az előre nem látható veszélyre. Mi láttunk a kanyar mögé és már 1990 tavaszán figyelmeztettünk, hogy Csehszlovákia meg fog szűnni, s nyomban megalakul az önálló Szlovákia. Figyelmeztetésünk politikai támadások sorát váltotta ki ellenünk. Következménye pedig az lett, hogy a szlovákiai magyarságot felkészületlenül érte Csehszlovákia megszűnése és az önálló szlovák állam megalakulása.

Más vonatkozásban is kerültünk ilyen helyzetbe. Mi voltunk az elsők, akik láttuk, hogy az a politikai garnitúra, amely 1990 tavaszán (Mečiar belügyminisztersége idején) kezdett verbuválódni Szlovákiában, katasztrófa felé sodorhatja az egész társadalmat, az egész országot de különösképpen bennünket. Amikor erre felhívtuk a figyelmet, lehurrogtak bennünket. Amikor azonban teljesen egyértelművé váltak a magyarság elleni támadások, akkor arra figyelmeztettünk, hogy előbb mi leszünk a célpontok, aztán azok a szlovákok válnak ellenséggé, akik meg akarják menteni az országot az Európától való elszakadástól. Ezt sem hitte el senki. Ma már mindenki látja, hogy nekünk volt igazunk, de kérdés, hogy meddig tart ennek az okító tapasztalatnak a hatása.

Mi idejében emeltük fel a szavunkat arra figyelmeztetve, hogy a demokráciában nem hierarchizálhatók az alapértékek. A kezdet kezdetén is azon a véleményen voltunk, hogy nem lehet úgy demokratikus társadalmi rendszert építeni, nem lehet úgy érvényesíteni a demokrácia elveit a politikában és a közélet egyéb területén, az állam építésében és a társadalom szervezésében, hogy először úgymond létrehozzuk a demokráciát, utána pedig megteremtjük a modern jogállamiságot, nevezetesen: a „kisebbség“ jogait. Mikor azt mondtuk, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, ismét a támadások kereszttüzébe kerültünk. Kiderült, hogy ezúttal is nekünk volt igazunk, miközben elvesztegettünk nyolc évet.

Sorolhatnám a további példákat is, de egy ilyen leltár sajnos nem változtat a helyzetünkön. Inkább annak örüljünk, hogy mások is rájöttek arra, amit mi már régen tudtunk, így talán könnyebb lesz a továbbiakban együttműködni mindazokkal, akikkel éppen ezek miatt a véleménykülönbségek miatt korábban nem tudtunk együttmunkálkodni.
*
Tisztelt Kongresszus!

Említettem, hogy vízválasztóhoz érkeztünk. Igaz ez abból a szempontból is, hogy eddigi politizálásunk módozatait át kell értékelnünk. Ez nemcsak az Együttélésre vonatkozik, hanem koalíciós partnereinkre is.
Korábban, főleg a 1990-es évek legelején kialakult helyzet azt igazolta, hogy a szlovákiai magyarság érdekeinek teljes palettáját szabadon, a hatalomtól függetlenül, csak kormányon kívül, azaz ellenzékben lehet képviselni. Az Együttélés a megalakulását követően, már 1990 februárjának első felében tett ugyan kísérletet az akkori mérvadó szlovák politikai erőkkel való együttműködésre, de elutasításra találtunk. Ez nem egy véletlen negatív gesztusa volt az akkori új hatalomnak. Bizonyítható ez egy későbbi példával is, a magyar egyetem alapítására vonatkozó törvényjavaslat sorsával. Mindannyian, akik most itt vagyunk, de azok is, akik szerte az országban a magyarság érdekeit akarják és akarták képviselni akkor is, azon a véleményen voltak, hogy Szlovákiában meg kell alapítani a magyar egyetemet. Sokan felismerték közülünk, hogy a jövőbeni építkezésünk egyik fő pillére a gazdaság mellett a felsőfokon képzett értelmiség. Jól felkészült magyar értelmiséget azonban csak teljes – az alapoktól az egyetemig terjedő – oktatási struktúrában lehet felnevelni. Ezt az igényünket 1990 februárjában törvényjavaslatként is megfogalmaztuk, amelyet az akkori rendszerváltozást vezénylő szlovák politikai erők elutasítottak, és egy követ fújt ebben velük a Független Magyar Kezdeményezés. Nem átallották felhasználni olyan erkölcstelen eszközt is, mint a magyar fiatalok fellazítását a magyar egyetem ellen – értelemszerűen a javaslat előterjesztői ellen is. Ez akkor annak a tanúbizonysága volt, hogy a kormányzat nem hajlandó felvállalni a mi legelemibb érdekeinket sem. Ilyen esetben hogyan lehettünk volna kormánypártiak, hacsak nem akartunk volna alapvető érdekeink árulójává válni? Emlékeztetni szeretném önöket arra, hogy a szlovákiai magyarságnak több mint a 90 százaléka azon a véleményen van, hogy Szlovákiában kell önálló magyar egyetem. Ne értsék félre, nem iskolaügyi kérdés taglalásában akarok elmélyedni, csak igazolni kívánom, hogy ha a társadalmunknak ilyen nagy része igényli a magyar egyetemet, akkor mi nem lehettünk partnerei vagy szimpatizánsai egy olyan kormánynak, amely ezt radikálisan elutasította.

Visszatérve politizálásunk átfogalmazásának szükségességére: ma úgy kell megfogalmaznunk politikánkat és taktikánkat, hogy önálló, integrált erőként lehessünk részesei Szlovákia demokratikus átalakításának. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ha legitim és önálló politikai erőként vehetünk részt a kormányalakításban, akkor az előbb említett elutasító magatartásra sokkal kisebb mértékben nyúlik lehetőség. Tévednek azok, akik ennek kapcsán paradigmaváltásról beszélnek. Nem a meggyőződésünk változott, mely szerint már nem ellenzékben, hanem a kormányban kell dolgoznunk. A helyzet változott meg. Kiderült, hogy a mostani magyar politikai képviselet önálló és szuverén erő, ugyanakkor a szlovák politikai erők egy kormányalakítás alkalmával már nem tudnak megkerülni bennünket, mert nem találnak megfelelő erőt képviselő szervilis magyarokat.
*
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Számot kell vetnünk azzal is, hogyan alakult az elmúlt nyolc évben a szlovákiai magyarság helyzete. Az alábbiakban felsorolt adatokat a budapesti Balázs Ferenc Intézet és a szepsi székhelyű Spectator Társadalomkutató Műhely mérte fel 1997-ben, nem egészen egy évvel ezelőtt.

A szlovákiai magyarság zömmel azon a véleményen van, hogy a helyzetünk az elmúlt nyolc évben fokozatosan romlott.
Az iskolaügy terén a felvidéki magyarság 96 százaléka, az anyanyelv használatát tekintve 87 százaléka, a közművelődés terén 81 százaléka, a gazdasági életben 77 százaléka, a jogbiztonságunkat illetően pedig 91 százaléka úgy véli, hogy romlott a helyzetünk. Tehát azokkal a területekkel kapcsolatban, amelyek a kormánypolitikával függnek öszsze, a felvidéki magyarság mintegy 90 százalékának az a véleménye, hogy romlik a helyzetünk. Ennek a következménye, hogy a szlovákiai magyarság és a szlovák állam között a lehető legmélyebb a bizalmi válság. A szlovákiai magyarság csaknem 80 százaléka azon a véleményen van, hogy nem bízhat a szlovák államban. Ez lesújtó vélemény, amely azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarság csupán a papírformának megfelelően állampolgára a Szlovák Köztársaságnak. Ez az állam viszont úgy viseltetik iránta, mintha idegen lenne. Nem kapja meg mindazt, amihez az állampolgárság szerint joga van. Ilyen bizalmi válság elegendő lenne egy államkrízis kirobbanásához is, ha nem a lakosságnak egy 12 százalékot kitevő csoportjáról lenne csupán szó.

Helyzetünk romlásával szorosan összefügg, hogy miben bízik a szlovákiai magyarság. Ha romlik a jogbiztonság, olyan támpontokat kell keresni, amelyekben bízhat az ember – ezek nélkül ugyanis bekövetkezhetne a társadalom szétesése.
Jó hírként kell elkönyvelnünk, hogy a szlovákiai magyarság elsősorban a szlovákiai magyar szervezetekben bízik. Azokban tehát, amelyek pillanatnyilag a Magyar Koalíciót alkotják, s amelyek – reméljük – nemsokára az egységes magyar pártot fogják létrehozni. Ez a bizalom azonban óriási felelősség is, amivel nemcsak szervezetileg – tehát az egyesült pártnak – kell szembesülnie, hanem egyénileg a politikusoknak is. Mindenkinek, aki ezekben a szervezetekben, vagy majd a közös pártban fog dolgozni, ugyanis ezentúl a pártérdeket nem a vetélytárs magyar párttal szemben kell megfogalmazni, hanem közösségi érdekként.

Át kell tekinteni azt is, hogy a Szlovákiával szembeni bizalmatlanság miatt hogyan tudunk együttműködni a szlovák nemzetiségű polgártársainkkal. Az elmúlt nyolc év a szlovák-magyar együttélésnek sem kedvezett. A szlovákiai magyarság 40 százaléka egyértelműen azon a véleményen van, hogy a szlovák-magyar együttélés állapota jelentősen romlott. Sőt, a romlás különböző mértékéről a megkérdezetteknek majdnem a 80 százaléka tesz tanúságot. Ez is az előbb említett bizalmi válság egyik oka.
Mit kell tennünk egy ilyen helyzetben? A szlovákiai magyarság azon a véleményen van, hogy alapvető kérdésekben kell elérnünk javulást. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar politikának az iskolaügyben, a magyar nyelv hivatalos használatában, a kultúra autonómiájában és a lakóterülethez kötődő gazdasági és közigazgatási kérdésekben kell határozott álláspontra jutnia. Az iskolaüggyel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a szlovákiai magyarság az önálló magyar pedagógusképzést tekinti a legfontosabbnak – majdnem a 80 százaléka azon a véleményen van, hogy ezt kollektív jogként kell kiharcolnunk.

A programalkotás miatt fontos ismernünk a közvélemény-kutatási eredményeket. A kongresszusi anyagokkal került önök elé az előbb említett kutatás eredményeit figyelembe vevő programtervezet, amely elsősorban a gazdasági ügyekben, a területi önkormányzatok, illetve a közigazgatás kérdésében, a demokrácia fejlesztésében, az iskolaügy és a nyelvhasználat kérdésében, a szociálpolitikában és a környezetvédelemben, valamint a biztonságpolitikában foglalja össze elképzeléseinket. Amennyiben a kongresszus elfogadja ezt a programot, akkor ezt felajánljuk a pártegyesülés után a Magyar Koalíció Pártjának programja alapjául.

Hangsúlyozottan oda kell figyelnünk azokra a kérdésekre, amelyekben nem lehet értékromboló kompromisszumokat kötni, amelyeket abban az esetben is alapvető kérdéseknek kell tekinteni, ha a magyar politikai erő kormányra lép. A szlovákiai magyarság 46 százaléka szerint, ha lehetőség nyílik belépni a kormányba, akkor ezt meg kell tenni. A megkérdezettek további 43 százaléka úgy véli, hogy a kormánybalépést feltételekhez kell kötni. A magyarságnak csak 3,7 százaléka gondolja azt, hogy nem kell belépnünk a kormányba. Az irántunk támasztott elvárás tehát az, hogy váljunk (a magyar koalíció) kormányalakítóvá, de saját, önálló programmal és feltételekkel tegyük meg ezt. Ez egy további kihívás!

Ennek a függvényében kell vizsgálnunk azt is, hogy milyen politikai magatartást kell tanúsítania a szlovákiai magyar politikusoknak és milyennek kell lennie a szlovákiai magyar politikának főleg az autonómiával kapcsolatban, amelyet az itt élő magyarok több mint 75 százaléka tart lényeges kérdésnek.

A magyarsággal szomszédos nemzeteknél, tehát a szlovákoknál is most kezdődött el a nemzetállami államalkotás folyamata, amely a többi európai nemzetnél – tehát a magyaroknál is – a múlt században tetőzött. Ez a nemzeti társadalmak differenciált fejlődésének a törvényszerű következménye. Közép-Európában – a magyarságon kívül – a többi nemzet még nem jutott el a posztnemzeti államalkotás állapotába. Ez a fejlődésbeli különbség befolyásolja az autonómiához és az önkormányzatisághoz való viszonyukat, az egyenrangúsághoz és az egyenjogúsághoz való különböző hozzáállásukat és az igazságosság szellemében történő egymás mellett élés normáival kapcsolatos nézetkülönbségeket. Ez alapvetően befolyásolja a megmaradásunkért és fejlődési lehetőségeinkért folytatott küzdelmünk taktikáját és módszereit. Tekintetbe véve a nemzeti társadalmak különböző fejlettségi szintjét, érthetővé válik, hogy egyes esetekben a visszalépés részünkről a későbbiekben előrelépést jelenthet.
A szlovákiai magyarság arról is véleményt alkotott, hogy milyen jellegűnek kell lennie a politizálásunknak. Az a véleménye, hogy erélyesebbnek kell lennie. Mindhárom eddigi párt hívei között ez a nézet van relatív többségben. Ehhez társul az a vélemény is, hogy egyúttal rugalmasabban kell politizálnunk. Ez az elvárás megmutatkozott abban is, hogy a szlovákiai magyarság éles kritikával illette 1994-ben a Magyar Koalíciót, mert a választások után nem ült le tárgyalni minden politikai erővel. Nem azt kérte számon, hogy miért nem egyezik meg Mečiarral, hisz azt mindenki tudta, hogy ez nem lehetséges, de elvárta, hogy tárgyaljunk, és próbáljunk meg utakat keresni. Választópolgáraink ugyanis pontosan ismerik politikai ábécéskönyvünk azon alaptételét, hogy a szlovákiai magyarságnak elsősorban érdekei vannak és csak azután vannak szövetségesei.

*

A szlovákiai magyarság 95 százaléka azon a véleményen van, hogy az egyik legfontosabb politikai érték a magyarok közötti összetartás. Ez a vélemény attól független, hogy mennyire erős és mennyire állandó ez az összetartás. Az összefogás tényét jutalmazta mind az 1990-ben, 1992-ben és az 1994-ben tartott parlamenti választásokon és előreláthatóan ezt fogja jutalmazni 1998-ban is.
Az említett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett szlovákiai magyarok 65 százalékának az a véleménye alakult ki, hogy ha az előttünk álló parlamenti választásokon a jelenlegi Magyar Koalíció három pártja nem együtt lép fel, akkor arra a politikai tömbre szavazna, amelyben megtalálná a jelenlegi Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat és az Együttélést. Ez a vélemény igazolja a sokéves átlagot, valamint azt is, hogy e két párt hívei és támogatói a leginkább összetartozónak érzik magukat. Ez újabb bizonyíték arra, hogy sokszor a választóvonalat sem lehetett felfedezni az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom támogatói között. Eszerint kijelenthetjük, hogy aminek össze kell hogy tartoznia, az tartozzon össze.
Napjaink legfontosabb témája tehát a magyar politikai egység m