Miért boldog a magyar?

(1999. február)

Végre ismét kétnyelvű bizonyítványt kaptak a magyar iskolák diákjai Szlovákiában! Boldogok vagyunk! Lám, mily kevés kell a boldogságunkhoz.

Röviden: arról van szó, hogy amióta Csehszlovákiához csatoltak bennünket, a magyar iskolákban kétnyelvű bizonyítványt kaptak a tanulók – már amikor volt magyar iskola. Ezt a hagyományt azonban 1996-ban egy csapásra megszüntette a lófogú oktatásügyi miniszter asszony. A történet lényege azonban több ennél. Amikor az 1978 óta tartó, a kormány által dirigált kísérletsorozat hatodik állomásán – 1995-ben – sem sikerült bevezetni a magyar iskolákban a tantárgyak nagyobb részének szlovák nyelvű oktatását, akkor az időközben kodifikált államnyelvtörvényre hivatkozva – de inkább a bosszútól fűtve – a bizonyítványokat vette célba a tárcát vezető asszonyság. E jogsértés miatt tüntető szülőknek köszönhetően azonban tudomást szerzett erről a világ számunkra fontos része. A korábban jelentéktelen okmányoknak ily módon megnőtt a jelentősége. Mi több: diplomáciai jegyzékek részévé vált az ügy, számunkra pedig egy időre ez lett az elnyomás legújabb szimbóluma.

Szlovákia magyarlakta területein 1993 óta sorra zajlottak a tüntetések, gyertyás felvonulások, ülősztrájkok – a polgári engedetlenség békés megnyilvánulásai. De nemcsak ezrek (összességében talán százezrek) vonultak a terekre, hanem a szülők nem engedték gyermekeiket az iskolába bizonyítványosztáskor és iskolakezdéskor – így tiltakozva az oktatásügy állami igazgatása által indítványozott iskolatörvény-módosítás ellen. Nemcsak a szülők vették ki részüket a küzdelemből, hanem a pedagógusok is. Egy részük szembe szegült az államhatalommal és nem teljesítette a feljebbvalók utasításait. Mintegy huszonöt igazgató és több mint száz tanár, tanító, óvodai nevelő jelentette be az engedetlenséget. Sorra el is nyerték büntetésüket. Az igazgatókat leváltották, az osztályfőnökök munkabérét csökkentették, néhányukat elbocsátották, vagy megszüntették az állásukat.

Rengeteget tiltakoztunk, tüntettünk, nagygyűléseztünk az elmúlt öthat évben, de nemcsak az iskolaügyben tervezett jogkorlátozások miatt, hanem a kultúra autonómiájának visszaállításáért, községeink magyar nevének visszaszerzéséért, a közigazgatási-területi átrendezési terv ellen és az önkormányzatok jogkörének bővítéséért. A felsorolásból azonban látható: nem biztos, hogy demokrácia ott van, ahol lehet tiltakozni. Inkább az a bizonyosabb, hogy ott tiltakoznak, tüntetnek, ahol korlátozzák a jogokat és a demokrácia gyakorlását. Akik tehát emiatt tiltakoznak, tüntetnek, azok a demokrácia letéteményesei, mert demokratikus eszközökkel védelmezik a demokráciát.

A bizonyítványügy a benne rejlő lényegen túlmenően két sajátos politikai eseménysort vont magával.

Az egyik nemcsak látható, hanem feltűnő is volt. A felvidéki magyar politikusok egymás lábát tiporva tülekedtek az akkor alakuló Magyar Szülők Szövetsége által szervezett tüntetéseken és igencsak könyökölnie kellett annak, aki mindenki által látható helyen akart állni, netán szónokolni is kívánt. Micsoda változás volt ez az ezerkilencszáz hetvenes-nyolcvanas évekhez képest, amikor ugyanezek a személyek a lehető legtávolabbra húzódtak a küzdelmi vonaltól! De azok a politikus kollégák, akik további jó pontokat és tapsot akartak szerezni, fennen ígérték: majd ha mi leszünk kormányon (és egyeseknek máris viszketett a zsebe a kormánypozíció kapcsán remélt pénzszerzési lehetőségtől), első lépésünk az lesz, hogy visszahelyeztetjük tisztségükbe a leváltott iskolaigazgatókat – hadd ne idézzem más hordószónoki megnyilatkozásaikat.

A bizonyítványügy másik politikai következménye már a nagypolitikába sorolható. A nyelvhasználati kérdés és a sorozatos polgári engedetlenség miatt felértékelődött a pártegyesülés előtti három párti Magyar Koalíció a nemzetközi politikában. A kétnyelvű bizonyítványok kulcskérdéssé váltak. Ez így hangzott leegyszerűsítve: Szlovákia nemzetközi szalonképességét Európában a szerint is fogják értékelni, hogy az 1998 őszén megtartandó parlamenti választások eredménye alapján létrejövő kormány visszaállítja-e a kétnyelvű bizonyítványokat. Továbbá: az új kormány eurokonformitásának egyik feltétele az lesz, hogy a magyarok (azaz a pártegyesülés után a Magyar Koalíció Pártja) is részt vegyenek a kormányalakításban.

Ha ezt lefordítjuk a gyakorlati politika nyelvére, annyit jelent: a tüntető szülők – akik egyúttal választópolgárok is – a tüntetéseken kivívták az MKP kormánypozícióját. De azt is jelenti: gyorsan helyre kell állítani a kétnyelvű bizonyítványok kiadásának lehetőségét. Ám van benne egy cinikus figyelmeztetés is: eddig terjedhet a magyar miniszterek követelése és nem tovább. Az lesz Szlovákia kormányának jó magyar minisztere (miniszterelnök-helyettese, államtitkára), aki elfeledteti a magyarokkal a tüntetéseken szerzett vitathatatlan politikai tőkét. Az lesz tehát a jó magyar politikus Szlovákiában, aki összemossa az értéket és a talmit.

Talán mindez eszembe sem jutott volna, ha most, 1999. január 28-án a dicsérő vállveregetésre válogatva összehívott magyar pedagógusok színe előtt nem hallom Csáky Pál újsütetű miniszterelnök-helyettesünk szájából ezt a mondatot: „Minden kormány felelős az előző kormány tetteiért”. Ez a szellemi torzszülemény, ami lehet, hogy a ,,minden magyar felelős minden magyarért” mintájára keletkezett, nem egy államférfiúi tanúságtételnek tekinthető, hanem az értékrendünkben és gondolkodásunkban uralkodó zűrzavarról állított ki további tanúsítványt. Sőt még olyan nyelvi baklövésnek sem számítható, mint a „növekszenek a szakadékok közöttünk” típusú kijelentés.

Mert hát az 1998 novemberében hivatalba lépett új kormány nem azért alakult, hogy az elődjének tetteiért vállalja a felelősséget. Az új kormányt alakító politikai pártok 1994-től a létező kormány politikájával szemben fogalmazták meg programjukat. Leginkább a magyarok. Így hát a magyar miniszterelnök-helyettes kijelentése minden egyéb minősítésen túl sértő is volt. Leginkább az övéit, azaz a magyarokat sértette. Legfőképpen azért, mert a magyarok tüntettek folyamatosan és rendszeresen a kormány politikája ellen és ezek a magyarok segítették Csákyt és az MKP többi jelöltjét a legfelsőbb államigazgatási posztokra. Ezek a tüntető felvidéki magyarok érték el, hogy a Trianonban véglegesített elszakíttatásunk óta először kerülhetett felvidéki magyar politikai erő kormányba.

Egy kormány a saját tetteiért felelős, de az előző cselekedeteiből eredő következményeket el kell viselnie, és ha lehet, jóvá kell tennie. Ez főleg azt jelenti, hogy Csáky Pálnak és a kormány többi tagjának jóvá kell tennie az előző kormány által okozott sérelmeket – ebben az esetben a magyarokon esett sérelmeket. Az európai jogtudat ezt a logikát fogadja el. A bársonyszékbe került magyar politikusoknak is ez a kötelessége azok iránt, akik alájuk tolták a széket. Ha egy kormány nem ezt teszi, akkor sem az előző kormány tetteiért vállalja a felelősséget, hanem azonosul vele. Az azonosulás gyanúja azonban, ha nem is Csákyt, de a kormányt illetően, sajnos nem alaptalan.

Szlovákiában, illetve Csehszlovákiában a kormányok közötti azonosulás kérdése egy vonatkozásban – a magyarellenességben – nem újdonság. A politikai hatalom utódlója eddig általában mindig elfogadta elődje magyarellenes intézkedéseit, esetenként újrafésülve azokat, a tetszőbb küllem kedvéért. Most is ez történt. A kétnyelvű iskolai bizonyítványok kiadását újra engedélyezték, de az ellenálló pedagógusok munkabérveszteségét nem kárpótolták, az elbocsátott igazgatókat pedig nem helyezték vissza állásukba és ugyancsak nem kárpótolták, a nyelvhasználati megszorításokat pedig nem enyhítették. A tüntetéseken tett szónoki ígérgetések részbeni betartása látszatának kedvéért Csáky Pál a magyar miniszterelnök-helyettes a felvidéki magyarok által összeadott fillérekből létrehozott szolidaritási alapot pedig szétosztotta a kárvallott magyar pedagógusok egy része között, de nem azonos arányban – nem tudni, hogy ki miért nem kapott semmit és azt sem tudni, hogy ki miért kapott többet vagy kevesebbet.

Azt azonban előre tudhattuk, hogy a dolgok ehhez hasonlóan fognak történni. Az 1998. évi őszi parlamenti választásokat megelőzően csaknem egy évvel a budapesti Közép-Európa Egyetem rendezett egy szűk körű konferenciát, amelynek témája Vladimír Mečiar kormányának megbuktatása és Szlovákia újrademokratizálása volt. Az akkori szlovákiai ellenzéki Kék Koalíciót Martin Bútora képviselte a konferencián. Felszólalásában sajátos képet rajzolt a szlovákiai magyarkérdésről. A rendszerváltozás utáni két évet (1990-1992) úgy jellemezte, hogy akkor sikerült rendezniük Szlovákiában a szlovák-magyar kapcsolatokat, amely folyamatot a Mečiar-kormány szakított meg és azt néhány vonatkozásban visszavetette. Példaként a kétnyelvű bizonyítványok betiltását és a kisebbségek kultúrája állami támogatásának csökkentését említette. Bútora ezen a konferencián bejelentette, hogy az új kormány megalakításakor számolnak a magyarok részvételével. Csak azt nem mondta el, hogy a magyar pártok közül melyiket szemelték ki erre a célra, mivelhogy akkor még nem egyesült a három magyar párt, és a Kék Koalíció nem rokonszenvezett a pártegyesüléssel, inkább egy magyar választási párt létrehozását támogatta volna. Továbbá azt is elmondta, hogy visszaállítják a kétnyelvű bizonyítványokat, valamint a korábbi szintre emelik a kisebbségek kultúrájának támogatására szánt összeget a központi költségvetésben. De azt is bejelentette, hogy a magyaroknak semmilyen más kérdésben nem kíván engedni a majdani új kormány. A fültanúk szerint Bútorának ez a határozottsága a szűk körű konferencia hivatalos résztvevőinek többsége részéről egyetértéssel találkozott.

Tudtuk tehát (de nemcsak innen), hogy mi vár ránk az 1998. évi őszi kormányalakítás során és után. Hiszen a három magyar párt és a Kék Koalíció pártjai által aláírt közös nyilatkozat is előre jelezte a problémákat a magyaroknak nyilatkozatban kellett lemondaniuk az autonómiáról. A kormányalakítást megelőző előszerződésben pedig a jogállásunk javítását lehetővé tevő egyéb ügyekben is meg kellett hátrálnunk, de ezt akkor a kékek már a kormányba belépő posztkommunista baloldallal kényszeríttették ki tőlünk, azaz a három magyar párt egyesüléséből létrejött Magyar Koalíció Pártjából.

Tudtuk tehát egy-másfél évvel a kormányalakítás előtt, hogy mi vár ránk a „szövetségeseink” részéről. Ezért talán helyesebb lett volna és helyesebb lenne megmondani az igazságot, vagy belátni, hogy nem sikerült megtartani a korábbi ígéreteket.

Ha lényegi kérdésekben nem tudunk, nem akarunk, vagy nem merünk igazat mondani, állandósul a zűrzavar körülöttünk, és egyre több hazugságra fogunk kényszerülni. A magyar ember sem akkor boldog, ha füstöt fújnak a szemébe.