Szakolczay Lajos: a cölöpember

„Életemet a csehszlovákiai magyarságnak akarom szentelni”

(Duray Miklós méltatása annak okán, hogy a magyar megmaradás küzdelmét felmutató Kutyaszorító című könyve MAGYAR ÖRÖKSÉG DÍJAT kapott- Budapest, 2000 márciusa)

Nem szükséges a Trianon utáni megvesszőzés, a ránk kényszerített békediktátum összes, máig sajgó sebét elosorolnunk, hogy világossá váljék: az anyaország földarabolásával kezdődött a kisebbségek – az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a kárpáraijai magyarság – stációja. Ha a stószi remeteként is vox humanát hirdető Fábry Zoltánt idézem (A vádlott megszólal című, 1946-os röpirata csak 1968-ban kapott nyomdafestéket), azonnal a közepébe jutunk az el nem követett bűnökért ránk rótt szenvedésözönnek. „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom.”

A második virágháború után vagyunk, amikor – természetesen a Szovjetunió beleegyezésével – a csehszlovákiai magyarság három évre letöröltetett a térképről. A kitelepítések, áttelepítések, a cseh rabszolgapiacra való hurcolás évei ezek.

És a befelé nyelt könnyeké, meg a gyászé.

Azonban a történelem felhői sem tudták annyira elsötétíteni a felvidéki – a két világháború közötti megnevezéssel: szlovenszkói – eget, hogy azon ne törjön át valamilyen reménysugár. Amely isteni sugallatra jöhetett ugyan a Fennvalótól, de a kétségbeesés szakadékaiban veszteglő, ám önmaga körül világosságot látni akaró embertől is.

Duray Miklós – rakoncátlan, igazságkereső gyerekkora a bizonyság rá – már a kezdet kezdetén ilyen ember volt. A politikai hatalmak előtt meg nem hunyászkodó szülői környezetnek- a kristálytisztán gondolkodó és egyenes gerinccel cselekvő apának és anyának – köszönhető, hogy már lurkóként fölfedezte a kisebbségekre (a magyarokra) különösképp veszélyes, álságos társadalmi béke-bilincs szorítását. Még nincs tizenöt éves, amikor egyik fiatalkori szerelmének megvallja: életemet a csehszlovákiai magyarságnak akarom szentelni.

Minő, fölizgult lelkiállapotból következő nagyotmondás, gondolhatnánk, ha nem ismernénk az önismeretről nagyon is tanúskodó Kutyaszorító eleven körképét: megejtő családrajzában és ítéleteiben, politikusi meglátásaiban fölöttébb következetes közösség-tablóját. Amelyekben a dokumentum-hűség lírai futamokkal ötvöződik, hiszen belőlük nem csupán az övéiért élő-haló, előzetes letartóztatásban lévő vádlott megtörhetetlensége (1983) világlik ki, hanem a losonci, füleki évek megannyi, a felnőttet később irányító emberség példája is.

Erkölcs nélkül nincs politikus, nincs író (ezt hangsúlyozta az önéletírás első kötetéhez készült, s akkor, 1983-ban itthon gyalázatosan „pörbefogott” Csoóri Sándor-előszó is), a szava semmibe száll annak, aki a közösséget nem tiszteli meg az igazmondás súlyával.

Duray, szerencsére, ettől nem szenved, sőt – amellett, hogy mindvégig megmarad realista politikusnak – nagyon is kitárulkozó.

Nyílt, őszinte, s még a legszigorúbb statisztikákba is lelket lehel, hogy kopogó adatok-számok – a (cseh)szlovákiai magyarok jogsérelmével (iskolaügy!) sokkoló egzakt látlelet – mögött ugyancsak lássék a kibontakozás reménye. Épp a helyzet tarthatatlansága miatt. Aki jelentést küld a (szlovákiai) magyar kisebbség állapotáról – Párizs elég hathatós szócső -, az tisztában van a szó erejével is.

Ha valaki a hajdani pozsonyi ifjúsági vezető, a börtönt is elszenvedő éber látnok – pályaívére kíváncsi, vagy mostani parlamenti (bölcs lévén gyakran parlamenteri) szerepére, az üsse fül a Ki kicsodát, és merüljön szépirodalmi jellegű műveiben (Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk), tanulmányozza politikusi-publicisztikai munkásságát. Ez utóbbira az Önrendelkezési kísérleteink kiváló példa.

Az Együttélés VI. (utolsó, 1998-as) kongresszusán elmondott elnöki beszédében ott a bizodalom: értéket teremtettünk! „A szlovákiai magyarság azon a véleményen van, hogy alapvető kérdésekben kell elérnünk javulást. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar politikának az iskolaügyben, a magyar nyelv hivatalos használatában, a kultúra autonómiájában és a lakóterülethez kötődő gazdasági és közigazgatási kérdésekben kell határozott álláspontra jutnia.”

Önkéntelenül is megkérdezzük: még mindig ennyi a tennivaló?

Ha igen, szükség van minden tevő akaratra. Élén a magyar-magyar párbeszéd hívével, Duray Miklóssal. Aki igazi cölöpember, hiszen a politikának nincsen az a mély mocsara, amely magába szippanthatná a vállán nyugvó terhet: a várfalaknál súlyosabb, ám az ethosz révén könnyeden viselt igazságot.