(2000. április 7.)
A polgárosodó vagy már polgárivá vált társadalmakban meglepően hat az a kérdés, hogy létrehozhatnak-e a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek önálló politikai szervezetet. A polgárosodás legfontosabb ismérvei közé ugyanis az ország lakosságának éppen az a képessége tartozik, hogy felismerje saját érdekeit, különbséget tudjon tenni a sajátos és az általános érdekek között, meg tudja különböztetni egymástól az egyes sajátos érdekeket, és szervezeti keretet tudjon teremteni ezek képviseletére.
A polgári társadalmak fejlettségének egyik legpontosabb mércéje a jogtudat mélysége (vagy éppen magassága!) és a játékszabályok szerinti érdekérvényesítés. A szabályokat betartani és betartásukat számon kérni csak szervezett keretek között lehet. Egy-egy közösség társadalmi fejlettségét tehát egyrészt az jellemzi, hogyan tudja önmagát megszervezni, másrészt mennyire alkalmas érdekeinek kifejezésére, valamint, hogy hajlamos-e felismerni az érdekazonosságokat más közösségekkel, és tud-e a többi közösséggel azonos vagy hasonló érdekek mentén szövetséget kötni.
Ez bölcseletileg úgy határozható meg, hogy egy közösség eljutott-e az autonómia azon fokára, amelyen el tudja dönteni, mikor kell a neki szegezett kérdésekre szervezetten nemet, esetleg igent mondani. Esetleg abban a fejlődési-preparadigmális vagy posztparadigmális-állapotban található, hogy inkább elfogad, azaz szóvivői útján általában igent mond a feltett kérdésekre, esetleg mindent tagad, így heteronóm módon cselekszik, ami a közösség valós érdekeinek viszonylatában inkább konform magatartás.
A szervezett emberi társadalmak fejlettségéről árulkodó mindezen ismérv aligha vonható kétségbe, sőt inkább bővíthető a körük. Éppen ezért nehezen érthető, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukása után, sőt, még évek múltával is, miért kell időnként feltenni azt a kérdést, hogy az egy országban számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek, úgynevezett nemzeti kisebbségeknek szükségük van-e saját politikai pártra, helyes-e, ha saját politikai szervezetet hoznak létre.
A kommunista hatalmi rendszerben az egyetlen párton kívül nem nyílt lehetőség más érdekképviseleti politikai szervezet létrehozására – hacsak nem ennek a pártnak a felügyelete alatt. A kommunista vezetők ugyanakkor tudták, hogy a saját szerveződéseknek milyen a társadalmi jelentősége, azt is tudták, hogy az ilyen szerveződések nem szeparatív, hanem integráló hatást gyakorolnak a társadalomra. Amikor 1949-ben Csehszlovákiában Szlovákia Kommunista Pártjának pozsonyi központjában úgy döntöttek, hogy létre kell hozni a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét (Csemadok), ezt éppen azért tették, mert az évekig jogfosztottságban élő magyarokat fel kellett rázni a bénultságból és be kellett kapcsolni „a szocializmus építésébe” – természetesen a párt irányítása és ellenőrzése alatt. Azt is tudták tehát, hogy ez a cél csak a nemzeti értékeket és sajátosságokat is megjelenítő szervezet keretében érhető el. Csak akkor kezdték hangoztatni a kommunisták az általuk létrehozott szervezettel kapcsolatban, hogy az a szeparálódást segíti elő, amikor az némileg kicsúszott a központi pártirányítás alól, és a szervezetben a valós közösségi érdekek kerültek megfogalmazásra. Azaz, amikor véletlenül vagy törvényszerűen a valós érdekek mentén, és nem a kommunista párt elképzelései szerint kezdett működni a szervezet – amikor megerősödött autonóm cselekvési akarata.
Mivelhogy a kommunista gondolkodásba valóban csak a központi hatalmi érdekek szerint működő szervezkedés illett bele, a rendszerváltozás után teljesen természetessé vált, hogy a korábban háttérbe szorított valós érdekek szervezett keretek között nyerjenek kifejezést. Ezért hát még a formálisan demokratikus viszonyok között is módfelett furcsa kétségbe vonni a természetszerűségét vagy a jogszerűségét annak, ha egy országban a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösség saját politikai szervezetet, pártot hoz létre. Ennek a megkérdőjelezése ugyanis messze esik a polgári gondolkodásmódtól, és inkább hegemonisztikus hagyományokra, homogenizációs törekvések maradványaira, valamint kollektivista hajlamokat idéző gondolkodásmódra utal.
Érdekes megfigyelni, hogy a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek önálló politikai érdekvédelmi és érdekérvényesítő tevékenysége kommunista és demokrata ellenzőinek érvrendszere között milyen hasonlóságok fedezhetők fel.
A kommunista hatalmi rendszerben az internacionalizmussal, a materialista szemlélettel és a szocializmus építésével nem lehetett összeegyeztetni az önálló érdekmegjelenítést. Az új szocialista polgár figyelmét ugyanis a „nemzeti csökevény” elterelte volna a szocializmus építésének olyan égető problémáiról, mint a lakáskérdés, a gazdasági fejlődés, a kapitalizmus legyőzése, az emberek szocialista együttélése, a szocialista országok közötti testvéri viszony ápolása stb.
Az úgynevezett demokraták is néhány kulcskérdésre korlátozzák ellenvetéseiket. Amennyiben politológiailag akarják indokolni álláspontjukat, leggyakrabban arra hivatkoznak, hogy a politikai pártok ideológiák mentén szerveződnek, a nemzethez való tartozás pedig nem ideológia függvénye. Formálisan igazuk van, hiszen a politikai pártok túlnyomó többsége valóban ideológiai, de nem mindegyik. Az Egyesült Államok két nagy pártja – a Demokrata Párt és a Republikánus Párt – sem határozható meg ideológiailag egyértelműen, még ha talán a republikánusok között több a konzervatív, de lehet, hogy a demokrata párti konzervatívok ezt a véleményt sértésnek vennék. Vagy nézzük az 1990-es évek választási pártjait Franciaországban, Olaszországban vagy akár Szlovákiában! Ezek a pártok sem határolhatók be ideológiailag a „jobboldaliság” általánosító megjelölés kivételével. Sőt a létrejöttük elsősorban azt igazolja, hogy a közösnek elfogadott érdek elegendő volt a politikai tömörüléshez – a közös érdek megszűntével azonban felbomlottak. Ha viszont az átmeneti közös érdek elegendő volt a tömörüléshez, akkor egy számbeli kisebbségben élő nemzeti közösséghez való tartozás hosszan tartó állapota miért ne lehetne elegendő ok a politikai szerveződésre?! Sőt, még nyomósabb oka lehet erre egy magát veszélyeztetve érző nemzeti közösségnek, mint csupán a hatalom megszerzése érdekében létrejött, politikailag és ideológiailag szerteágazó csoportosulásnak.
Az ellenzők további érvelése azzal kapcsolatos, hogy egy kisebbségi nemzeti közösség politikailag hiába szerveződik egy pártba, soha nem tudja elérni a politikai többség állapotát, így mindig leszavazható lesz. Saját érdeke tehát, hogy inkább a nagyobb pártokba integrálódjon, vagy azok árnyékában húzza meg magát, ott szerezzen befolyást, és így érvényesítse érdekeit. Elméletileg ez is elfogadható, de a gyakorlat ezt még sohasem igazolta. Noha volt már példa arra, éppen a kommunista pártok történetében, hogy mind Romániában, mind a volt Csehszlovákia szlovákiai területén a kommunista pártban jelentős súllyal rendelkeztek a magyarok, a magyar nemzetiségű lakosság sajátos érdekei érvényesítésében azonban ennek nem volt semmi nyoma. Sőt, a két kommunista párt, amint lehetett, félreállította, mi több, likvidálta is a magyarjait. Arra viszont van példa, éppen Finnországban, hogy az ottani Svéd Néppárt mindig helyet kap a kormányban, de nem azért, mert ezt megkövetelik a parlamenti aritmetikai arányok.
A számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek természetes önálló szerveződésének elutasítói azzal bélyegzik meg egyes kisebbségek ezen törekvéseit, hogy ez szeparálódáshoz, sőt gettósodáshoz vezet. Holott éppen a nyíltság és az integrálódás lenne a cél, mert csak ily módon lehet elmélyíteni a demokráciát és felvenni a harcot a többségi nemzet nacionalizmusával szemben – a nemzetiségi kérdést ugyanis csak a demokrácia elvei mentén lehet megoldani. Ez is egy axiomatikus igazság, mert kétségtelen a közvetlen kapcsolat a problémamegoldás lehetősége és a demokrácia között. Ennek a tételnek a cáfolhatatlansága azonban nem abban rejlik, hogy először a demokráciát kell megteremteni, és csak azután lehet megoldani a kisebbségi kérdést. Ez az ismert érv ugyanis pontosan másolja azt a lenini szemléletet, hogy először a kommunizmust kell győzelemre vinni (vagy a szocializmust felépíteni), és az automatikusan, az osztálynélküli társadalom létrejöttével, megoldja a nemzetiségi kérdést.
A közösség fejlettségi szintjétől függ önszervezési készsége is. Azaz, minél fejlettebb a közösség, annál több, illetve annál jobban organizált szervezeteket hoz létre. A politikai közéletben ez idáig a politikai párt jelenti a szerveződési csúcsot. A politikán kívüli közéletben pedig az érdekvédelmi szerveződések, azaz a „szak”-szervezetek. Viszont gyorsan hozzá kell tennem, hogy az önszerveződés szempontjából a szerveződő közösség lélekszáma is meghatározó tényező. Ha túl kicsi létszámú, illetve kis arányú egy közösség a többséghez viszonyítva, csökken a magasabb szintű szerveződési formák megjelenésének a lehetősége. Egy kisebbségi közösség politikai pártjának megjelenése egy ország politikai színpadán tehát nem azt jelenti, hogy gettósodik a közösség, hanem éppen fordítva, tanújelét adja társadalmi fejlettségének, a többséggel való partneri viszony megteremtési igényének. Meglehet persze, hogy az ellenzők éppen ettől tartanak.
Lássuk, melyek azok a tényezők, amelyek támogatják egy számbeli kisebbség nemzeti elvű pártalakítását. Hozzá kell tennem, hogy a nemzeti elv ebben az esetben nem kizárólagosságot jelent, hanem politikai szervező elvet, ellentétben a számbeli többséggel, amelynél a nemzeti elvű szerveződés kizárólagossággá is fajulhat. Például Szlovákiában a Szlovák Nemzeti Párt 1999-ben módosított alapszabálya szerint a szervezetbe csak szlovák nemzetiségűek léphetnek be.
Egy számbeli kisebbségben élő közösség esetében már csupán az aritmetikai arány is elegendő ok lenne mindenfajta saját szervezet megalakítására, beleérne akár a saját tudományos akadémiát is, mert csak így tud védekezni az asszimilálódás ellen. A globalizáció korában ez az utóbbi megjegyzés ugyan anakronisztikusnak tűnik, de miért kellene kétségbe vonni olyan önszerveződési formák megjelenésének jogosságát a kisebbnél, mint amilyen a nagyobbnál is létezik? A szubszidiaritás elve szerint ugyanis a társadalomban mindaz jogosult a létre, ami működtethető és a fejlődését mozdítja elő. A kisebbség és a többség kapcsolatában tehát ne az a vicc jusson eszünkbe, amikor a fahídon az elefánt mellett tipegő egérke felfelé pislogva azt mondja: hű, de dübörgünk. Inkább azt tudatosítsuk, hogy egy csepp vízben is benne van a tenger, csupán nincs szökőárnyi ereje, s ha ez a csepp felszívódik, elveszítettük a tenger egy részét.
Minden fejlődőképes identitás, amely szervezeti keretek között is megnyilvánul, két önálló gyökérről fakadó tényezővel határozható meg: a közösség belső energiájával és a külső hatások iránti viszonyulásával (védekezéssel vagy abszorbeálással). Tény viszont, hogy az az identitás, amelynek meghatározója a másokkal szemben megfogalmazott önazonosság, beteg identitás, mert ellenségképre épül. Enélkül nem tudja megrajzolni saját arcélét és felhalmozni belső energiáját.
Egy számbeli kisebbségben élő közösség önszerveződése, így politikai szerveződése is – csakúgy, mint minden emberi közösségé – elsősorban a saját belső energiájának a függvénye. Ha ez nem így lenne, a történelem során soha nem léptek volna fel új társadalmi osztályok, új értékformációk, és soha nem jutottunk volna el a liberális jogállam megteremtéséig, a nemzetállamok létrejöttéig és a posztnemzetállami állapotig. Ez utóbbinak az értelme nem a nemzet felszámolódása, megszűnése, hanem a nemzet osztályjellegű uralmának megszűnése, a nemzet polgári megjelenési formáinak javára. Azaz, a liberális jogállamiság elvein építkező, abszolutista elemeket is alkalmazó nemzetállam átalakulását a közösségek társadalmává, amelyben a különböző rendező elvek között a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösséghez való tartozás is egyike a rendező elveknek. Mondhatnánk azt is: minél öntudatosabb egy társadalom, annál inkább helyet ad az ilyen rendező elv érvényesülésének is, és nem vonja kétségbe létjogosultságát, mint ahogy nem kérdőjelezi meg a természetvédők szervezkedését vagy a lövészklubok létrehozásának jogát sem.
Ahol ez így működik, ott nem is vonják kétségbe a kisebbségi nemzeti közösségek politikai szervezeteinek létjogosultságát és autonómiaigényüket vagy az ország etnikai szerkezetén belüli, illetve az állam közigazgatási rendszerén belüli egyenrangú partneri kapcsolat megteremtésére irányuló törekvésüket. Ahol ez nem így működik, ott mindezt megkérdőjelezhetik, és a legkülönbözőbb elméleteket gyárthatják az elutasításukra, vagy praktikákat eszelhetnek ki az elnyomásukra.
Ezért nagyon könnyű körvonalazni a kisebbségben élő nemzeti kommunitások önálló politikai szervezetek kialakítására és működtetésére irányuló indítékait.
A többségi részről érkező elutasításra vagy az asszimilációs, esetleg homogenizációs törekvésre az önvédelem a természetes válasz. Az önvédelem jogilag rendezett formáját autonómiának nevezzük. A másik okról is esett már szó: ez a természetes társadalmi önszerveződés, amely a közösség belső erejétől függ.
A további ok is nyilvánvaló: a polgárosuló társadalmakban az önrendelkezés géniuszának hatására az önkormányzatiság és az önigazgatás óhaja törvényszerűen jelenik meg. Ha netán a kisebbségi közösség társadalma polgárosultabb, mint a többségi társadalom, ez az óhaj nyilvánvaló törekvésként még határozottabban kerül előtérbe – ez a helyzet például az elszakított magyar közösségek esetében Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia területén.
A kulturális és a nyelvi másság olyan szociológiai tényező, ami természetes elkülönülést is jelent. Ez is fontos szervezőerőként jelenik meg. Ez ugyan önmagában még nem ok a politikai szerveződésre, de a művelődési intézmények létrehozása, működtetése és védelme, valamint a nyelvhasználati jogok védelme már politikai program, amely egy ponton túl szintén önálló pártszerveződéshez vezethet.
Ha a nemzetileg azonos közösségnek a lakóterülete is egységes, ez további ok arra, hogy megteremtse saját szervezeti kereteit. Ugyanis minden nem kozmopolita érték szerinti társadalmi szerveződés vagy igazgatási formáció egyszerre kötődik az egyénhez, a közösséghez és a területhez (helyhez). A helyi és regionális politikában a sajátos közösségi érdekekei csak saját politikai szervezetein keresztül érvényesítheti a közösség.
Nem vendégeskedhet például olyan pártokban, melyeknek célja ezen közösség lakóterületének betelepítése más identitású emberekkel, vagy lakóterületének olyan szétszabdalása a közigazgatási határokkal, ami az arányának csökkenéséhez vezet. E beavatkozás következtében ugyanis a közösség kiszorul a hatalomból, illetve a döntéshozásban való hatékony részvétel lehetőségéből. Sőt, az is kérdéses, hogy mennyire működhet együtt az ilyen pártokkal más, egyetemesebb célok érdekében. A szervezett betelepítés, azaz az etnikai arányok tudatos megváltoztatása elleni védekezés nem azonos az idegengyűlölettel és nem jelent zártságot sem. Ugyanakkor jelentős részét alkothatja egy politikai programnak, mint ahogy az etnikai arányok védelme a közigazgatási területi egységek létrehozásával összefüggésben vagy a saját lakóterülete egységének védelme is elegendő politikai program.
Kézenfekvő a gazdasági érdek is, főleg regionális méretekben. Ezek akár a háttérbe is szoríthatják az alapszinten jelentkező kulturális és nyelvi motívumokat, s fő szervező elvévé válhatnak a kisebbségben élő nemzeti közösség önálló politikai életének, pártjának, szem előtt tartva azt, hogy a gazdasági árnyékban élők egyébként is kiszolgáltatottabbak. Ugyanakkor a gazdasági érdek mentén osztható meg legkönnyebben politikiailag egy számbeli kisebbségben élő nemzeti közösség. Ugyanis az egyéni gazdasági érdek egykönnyen a közösségi politikai érték fölé kerekedik. Ilyenkor fenyegeti a kisebbségi közösség politikáját az erkölcsi csőd veszélye.
Végezetül meghatározható egy olyan tényező is, amelyre ritkán gondolunk: ez a kisebbségi közösség politikai kultúrájának mássága a többségi közösségéhez képest. Ez a másság részben rokonítható az eltérő polgárosodási folyamatokból eredő különbségekkel. A politikai kultúra mássága azonban nem nyelvi vagy szépirodalmi gyökerű kérdés, hanem a történelmi tapasztalatok és kölcsönhatások következménye. Ezért akár azt is mondhatjuk, hogy a számbeli kisebbségben és a többségben élő közösségek között a nyelvi és a kulturális (vagy felekezeti) határhoz hozzá lehet rendelni a politikai kultúrák közötti határt is. Ez azonban ritkán vizsgált tényező. A nyelvileg elkülönülő közösséghez ugyanis felzárkózhat a vele együtt élő, országosan többséget alkotó nyelvi közösség egy része is, melynek a politikai kultúrája – például az együtt élésből adódó kölcsönhatások következtében – hasonlatossá válik a kisebbségben élő közösség politikai kultúrájához. Ennek következtében a politikai kultúra vetületében kialakulhat egy olyan társadalmi tömb is, amelyben már nem a védekező reflexek lesznek az uralkodók, hanem a regionális öntudat. Egy ilyen folyamat azt eredményezheti, hogy az eredetileg a nyelvi és kulturális különbözőség, identitás alapján megfogalmazott politikai párt a regionális érdekek politikai képviseletévé válhat. Ilyen helyzetben az országos viszonylatban számbeli kisebbségben élő közösség regionálisan nemcsak többségi lehet, hanem politikailag meghatározó erővé is válhat. Az eredetileg etnikai alapon szerveződött pártból egy interetnikus, regionális érdekeket képviselő párt alakulhat ki. Ebben az esetben szintén nem az ideológia lesz a meghatározó szempont, hanem a közösséghez (a regionális közösséghez) tartozás, ami akár a globalizmussal szemben jelenthet természetes védekezési eszközöket. Ennek némi bizonyítékát Szlovákiában és Erdélyben találhatjuk, ahol a magyarokkal területileg szorosan együtt élő szlovákok, illetve románok inkább a magyarok politikai magatartását veszik át, és távolodnak a szlovák, illetve román átlagmagatartástól.
Zárszóként vessünk egy szempillantást arra, mi a valódi oka annak, hogy ellenzik vagy rossz szemmel nézik a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek politikai szerveződését. Az ember hasonló a ragadozó állathoz, amely a sajátjának vélt felségterületen teljhatalomra törekszik, azaz nem tudja elviselni, hogy ezen belül mással kell megosztania a hatalmat és a zsákmányt. Az emberi közösségben azonban tudatosan másként kell viselkedni. A táguló világ szűkülő is, egyre inkább el kell viselni a másságot, türelemmel kell viseltetni mások iránt. Az etnikai nemzetállamok kora ugyanúgy lejárt, mint a konkvisztádoroké, csak ezt még sokan nem vették észre.