Magyarok a kormányban, Pozsonyban és Bukarestben

(2000. október)

Amikor 1999 nyarán a csallóközi Madarászházán a szlovákiai Magyar Ifjúsági Közösség által rendezett szabadegyetemen találkozott Magyarország és Szlovákia kormányfője – Orbán Viktor és Mikuláš Dzurinda -, a táborozók és az újságírók színe előtt tartott nyilvános fórum legnagyobb visszhangját nem a két miniszterelnök közös, nyakkendő nélküli szereplése keltette. A szlovák sajtó elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy Bugát Béla, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának alelnöke, aki a Magyar Koalíció Pártjának az elnöke, az említett rendezvényen magyarul beszélt, és a szlovák miniszterelnöknek fel kellett tennie a tolmácsgép fülhallgatóját. A szenzációt azonban nem a svájci minta szlovákiai megjelenése jelentette: azaz, hogy ilyen magas fórumon végre mindenki az anyanyelvén szólalhat meg. Főleg attól a felháborodástól visszhangzott a sajtó, hogy Bugát magyarul merészelt beszélni a „szlovák kormányfő” jelenlétében.

Ha végiggondoljuk a huszadik század elmúlt nyolcvan évének történelmét, nincs is min csodálkozni. Hiszen az időközben megszűnt Csehszlovákia első ötven évében nem történhetett volna meg, hogy az ország miniszterelnöke és egy – illetőségileg vele azonos – magyar politikus, aki közjogi méltóság is, ugyanazon asztal mellett ülve szólalhatott volna meg. Sőt, ezt követően is, magas politikai polcra csak vazallus magyar kerülhetett – ami alól csupán Dobos László tárca nélküli miniszter volt kivétel 1969-70-ben. Némi módosulás már felvillant 1990-1992 között, de lényegi változás csak 1998-ban következett be, amikor a Magyar Koalíció Pártja tagja lett a szlovákiai kormánykoalíciónak.

Hogyan váltunk mi magyarok – az elszakítottságunk nyolcvanadik esztendejében – első alkalommal kormányzati tényezővé Szlovákiában? Hasonlóan, mint az RMDSZ 1996-ban a romániai kormánykoalíció tagjává.

A kormányba lépésünk lehetőségének egyik alapfeltétele volt, hogy saját erőnkből – azaz a magyar lakosság akaratából – váljunk parlamenti párttá. Ezt a feltételt azonban már 1990 óta folyamatosan teljesítjük. A lehetőséget viszont egy fontos külügyi tényező változtatta eséllyé. Az Európai Unió és részben az Egyesült Államok közép-európai külügyérei arra a meggyőződésre jutottak, hogy a megoldatlan és ezért a feszültségteremtés veszélyét magában rejtő magyar kérdés ezekben az utódállamokban akkor válik kezelhetővé (esetleg manipulálhatóvá), valamint az ottani magyar politika ellenőrizhetővé és önkorlátozóvá, ha a természetes energiája által mozgatott, működőképes magyar politikai erő kormányzati tényezővé válik. Ezért 1994-95-től azt az elvárást közvetítették az akkori romániai ellenzék felé (Demokratikus Konvenció) és a szlovákiai ellenzék irányába is (Kék Koalíció), hogy építsék ki kapcsolataikat a magyarokkal. Románia esetében a nyugatiak nem voltak meggyőződve arról, hogy az ellenzéknek sikerül legyőznie Iliescut, ezért vele is kacérkodtak. Szlovákiában egyértelmű volt a helyzet. Az oroszbarát Mečiar-kormányt meg kellett buktatni, és ehhez a magyar politikai erő nélkülözhetetlennek látszott.

A parlamenti választások eredményei alapján azonban sem a román, sem a szlovák politikai erők nem álltak a parlamenti erőviszonyok közvetlen kényszerítő hatása alatt, mert a magyarok nélkül is sikerült volna többségi kormányt alakítaniuk (hajszállal 50 százalék fölötti parlamenti támogatással). Az azóta eltelt időben viszont kiderült, hogy ezek a kormányok mindkét esetben hamar megbuktak volna, és nem maradt volna más lehetősége sem a román, sem a szlovák kormányalkotóknak, mint hogy felkérjék a magyarokat az együttkormányzásra, hacsak nem döntöttek volna úgy, hogy lepaktálnak az Európában szalonképtelen ellenfeleikkel – Iliescuval és Mečiarral -, vagy új választásokat írnak ki. Ez a tény viszont azt mutatja, hogy a magyarok jelenléte ezekben az országokban kormányzatot stabilizáló tényező, és javítja ezen országok arculatát a nyugat-európai megítélés szempontjából. De akár azt is mondhatnánk, hogy a magyarok nélkül a huszadik század végén nem lehet európai arculatú kormányt alakítani sem Romániában, sem Szlovákiában. Nyitott kérdés csupán Szerbia.

Ha ez a megállapítás fedi a valóságot – márpedig a napi események ezt igazolják -, akkor ennek messzemenő következményei vannak. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy minden félelem alaptalan volt, hogy 1996-ban Romániában, vagy 1998-ban Szlovákiában esetleg nem kerültek volna kormányba a magyarok. Csakhogy emiatt más fénybe kerülnek az akkori tárgyalási taktikák és döntések. Egy részükről ma már bizton megállapítható, hogy az adott időben helytelen volt. Ezek a tények járulékosan azt is bizonyítják, hogy a kormányba kerülés mind Bukarestben, mind Pozsonyban nem elsősorban a magyar politikusok felkészültségétől vagy az általuk kezdeményezett tárgyalásoktól függött, hanem a tőlük függetlenül kialakult helyzettől.

A politikai szakma szempontjából ez azt is jelenti, hogy a magyar politikai erők kormányba lépése eredményesebb lett volna, ha nem nyilvánítják ki olyan egyértelműen és hangosan saját kormányzási óhajukat, kormányba lépésük szándékát pedig inkább áldozatként tüntetik fel és nem fő politikai célként. Így ugyanis egy kemény alku eredménye lett volna a kormányba lépés, és nem a többiek által gyakorolt kegyként nyilvánult volna meg. Csakhogy az adott időben ez nem volt mindenki számára egyformán világos.

Az alaphelyzetek azonossága mellett azonban érdemes szemügyre venni azokat a tényezőket, amelyek megkülönböztetik egymástól a romániai és a szlovákiai politikai viszonyokat.

Romániában a Demokratikus Konvenció 1995-ben megszakította a közvetlen együttműködést az RMDSZ-szel, hogy ne adjon közvetlen támadási okot a magyarellenesség kiaknázásával Iliescu politikai tömbjének és a többi román nacionalista pártnak. Az RMDSZ és a Demokratikus Konvenció közötti együttműködés csak a köztársasági elnökválasztás második fordulójában, illetve a parlamenti választások után újult fel.

Szlovákiában 1996-ban kezdődött az akkori szlovák ellenzék és a magyarok közötti szorosabb együttműködés, elsősorban a parlamentben, majd a közösen létrehozott munkabizottságokban, ami 1997. december legelején egy közös nyilatkozatban csúcsosodott ki. A nyilatkozat azonban szintén magán viseli a félelem jegyeit. A magyarok részéről az attól való félelmet, hogy a szlovákok mégsem írják rá nevüket egy papírra a magyarokkal. A szlovákok részéről pedig egy olyan kettős félelmet is tartalmazott, amelyben nehéz elválasztani egymástól a szlovák politika egyik felének a másik felétől való félelmét a magyaroktól való félelemtől.

A különbözőségekben – mint látjuk – a félelem az azonosság. Ezen félelmek miatt mondhatjuk, hogy Közép- és Kelet-Közép-Európa egyes részeiben a politikai élet sajnos beteges, és még nem alkalmas a demokrácia kibontakoztatására, csupán formális működtetésére. Mert akiket a félelem igazgat, azok nem tudják bukdácsolás nélkül érvényesíteni a demokrácia elveit, de nem alkalmasak a jogos érdekek maradéktalan képviseletére sem.

A román és a szlovák politikai félelmek megnyilvánulásait – a hasonlóságok ellenére – érdemes megkülönböztetni egymástál, mert például a fent említett esetekben más politikai eredményre vezetett az egyik és mást vont maga után a másik, noha hatásuk – a magyar politikai érdekérvényesítés korlátozása – azonos.

Az 1996-os romániai parlamenti választásokat megelőző román ellenzéki taktika – mint említettük – az volt, hogy a konvenció felmondta az együttműködést az RMDSZ-szel. Szlovákiában pedig éppen ekkor bontakozott ki a szlovák-magyar közös út keresése, részben a magyarok szorgalmazására, de a szlovák jobboldali (Nyugat-barát) újságírók nyomására is. Az 1997. december 2-án és 3-án aláírt közös nyilatkozat nem kerülhetett ki néhány olyan fontos kérdést, melyeket a szlovák politikusok a múltban tabuként kezeltek. Kénytelenek voltak elismerni, hogy a Szlovák Köztársaság minden állampolgárának az állama, ellentétben az alkotmány etnokratikus szellemével. Ellentételként azt követelték a magyaroktól, hogy ismerjék el a szlovák nemzet önrendelkezési jogát. Ettől a groteszk ötlettől végül is elálltak, de a nyilatkozatba belekényszerítették, hogy a magyarok lemondanak az etnikai elvű területi autonómia igényéről. Ez utóbbit a szlovák partner – elsősorban a kereszténydemokraták vezére, Čarnogurský – a nyilatkozat aláírása után politikailag azonnal kihasználta Mečiar ellen, akit megvádolt azzal, hogy az 1995-ben Párizsban aláírt szlovák-magyar alapszerződéssel alárendelte a szlovák érdekeket a magyarnak, de ők a magyaroknak az autonómiáról való lemondatásával helyreállították az érdekegyensúlyt. A szlovák fél a nyilatkozatban nem volt hajlandó deklarálni, hogy kész a magyarokkal együtt kormányt alakítani a soron következő választások után.

Romániában nem jött létre az 1996-os választásokat megelőzően a szlovákiaihoz hasonló román-magyar közös nyilatkozat, így az RMDSZ elkerülhette az ilyen politikai buktatókat.

A másik jelentősebb különbség az RMDSZ-t és a Magyar Koalíció Pártját övező politikai közegben oly módon mutatkozott, hogy Szlovákiában a kormányalakítást megelőzte egy klasszikus koalíciós szerződés, amely nem csupán a koalíció működési mechanizmusát rögzítette, hanem meghatározta a kormányzás politikai elveit és célkitűzéseit is. Ennek keretében fogalmazódtak meg a magyarokkal szembeni azon követelések, amelyek – negatív értelemben – messzemenően túltettek a Kék Koalícióval 1997-ben aláírt nyilatkozat politikai korlátozásain. A magyarellenes kemény vonal képviselője ezúttal a Demokratikus Baloldal Pártja, azaz a kommunista utódpárt volt. Ők már korábban is elhatárolódtak az 1997-es szlovák-magyar ellenzéki nyilatkozattól. Sőt, a szűk körű ellenzéki tárgyalások során a párt elnöke többször kijelentette, hogy ők nemzeti programmal kívánják megszólítani a választókat – ez Szlovákiában egyértelműen az etnikai ellentétek vagy feszültségek fokozását jelentette.

Az 1998-as őszi szlovákiai választások után a baloldal bejelentette, hogy nem kíván együtt kormányozni a magyarokkal. Ezt az álláspontját csak azzal enyhítette, hogy megfogalmazta a magyarok kormányba való bevételének a feltételét. Ezek között első helyen szerepelt az autonómiáról való lemondás az 1997-es ellenzéki nyilatkozatból ismert megfogalmazásban. További feltétel az önálló magyar egyetemről való lemondás volt. Harmadik feltétel volt azoknak a problémáknak a napirendről való levétele, melyek az 1945-ben és 1946-ban kiadott Beneš-dekrétumok-ban a magyarokat kollektív bűnösként sújtó tételek jogrendbeli maradványaival kapcsolatosak. Ez utóbbi követelmény ellentétes volt az Európa Tanács által 1993-ban Szlovákia irányába megfogalmazott elvárással. Ezektől elkülönítve még azt is feltételként állították, hogy a magyarok nem kaphatják meg a kormányban a mezőgazdasági tárcát. Ezek némi ellensúlyaként a koalíciós szerződés szakmai részében megjelent néhány kitétel, illetve szóbeli ígéretek is elhangzottak, de ezek ebben a vonatkozásban említést sem érdemelnek. Mivel a romániai kormányalakítás alkalmával ilyen jellegű szerződésre nem került sor, ezért az RMDSZ-nek írásban nem kellett lemondania semmiről.

A kormányalakítás utáni időszakban azonban ismét azonos jelek mutatkoztak Romániában és Szlovákiában. Egyik ilyen jel a kormány időnkénti bukásra állása volt. Egyrészt azért, mert a kormánypárti képviselők indokolatlan távolmaradása miatt gyakran elfogyott a kormányzati többség a parlamentben. A bukás elhárítása mindig a magyar képviselőknek volt köszönhető, Pozsonyban is, Bukarestben is. Másrészt ezeket a kormányokat a kormánypártok közötti ellentétek és a politikai egyezségek felmondása vagy megkérdőjelezése juttatta, illetve juttatja válságos helyzetbe. Romániában szétesett a Demokratikus Konvenció, Szlovákiában ugyanez történt, illetve éppen történik az öt szlovák párt által létrehozott választási párttal, a Szlovák Demokratikus Koalícióval. A román miniszterelnök mögött kétszer elfogyott a politikai támogatás, ezért 1996-tól már három kormányfőt fogyasztott el a romániai politika. A szlovák miniszterelnök mögött is szertefoszlott a politikai háttér, saját pártjának széthullása miatt, de még nem bukott meg, noha a kormánykoalíciót alkotó baloldal képviselőinek egy része támogatta az ellenzék által a miniszterelnök ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt. És ami a leghasonlatosabb: az ellenzék a közvélemény-kutatások szerint mindkét országban nagyobb támogatást élvez az ország lakossága részéről, mint a kormánykoalíció pártjai. Szlovákiában már fél évvel a parlamenti választások után az ellenzék győzött volna, és ez azóta is változatlan, sőt az idő előrehaladtával egyre inkább nyilvánvaló.

Mindkét országban a közvélemény nagyobb része nem ért egyet azzal, hogy a magyarok a kormányban vannak.

Az 1996-os bukaresti és az 1998-as pozsonyi választások után 2000 őszén megtörtént a politikai változás a volt kis-antant harmadik országában is, Jugoszláviában. A szeptemberben megrendezett kis-jugoszláviai botrányos választások és az azt követő mérsékelt polgárháború után a Balkánnak a Kárpát-medencével határos részén a politikai fordulat nem csupán abban merült ki, hogy a mintegy 10 évig uralkodó szerb kommunista, nacionalista diktátort, Milosevicset egy ortodox keresztény-nacionalista politikus, Kostunica váltotta fel. A változás abban is megnyilvánult, hogy az ún. Vajdaság tartomány, azaz a történelmi Bács-Bodrog és Torontál vármegyék Jugoszláviához csatolt részén egyértelmű és fölényes győzelmet aratott Milosevics ellenzéke, közte a Vajdasági Magyar Szövetség is. Ez azt eredményezte, hogy a magyaroknak első alkalommal sikerült itt is demokratikus eszközökkel bejutni a tartományi kormányba anélkül, hogy a Nyugat részéről bármilyen nyomást gyakoroltak volna a szerb demokratikus ellenzékre. Igaz viszont, hogy a térséggel kapcsolatos nemzetközi tárgyalásokon a délvidéki magyarság ügye állandó témaként szerepelt.

Ezek a jellemzői tehát a Magyarország szomszédságában szerveződő közép- és kelet-közép-európai magyar politika játékterének az ezredforduló tájékán. Ezután bárki joggal felteheti a kérdést: érdemes volt-e megkötni az alapszerződéseket, érdemes volt-e a magyaroknak belépni Szlovákiában és Romániában a kormányba, szabad-e benn maradniuk ezekben a kormányokban, helyes-e Magyarországnak a szomszédai iránt a kölcsönös bizalomra épülő jó kapcsolatok ápolása, támogathatja-e Magyarország az ilyen szomszédok NATO- és EU-tagságát stb.?

Az egyértelmű „igen” vagy „nem” válaszok helyett érdemes egy kicsit elgondolkodnunk.

A rendszerváltozás utáni első magyar kormány (Antall József kormánya) aligha kerülhette volna ki az alapszerződések kérdését, mert azt maga a rendszerváltozás, a két szembenálló politikai blokk megszűnése, a Varsói Szerződés felszámolása és a trianoni (illetve az 1947-es párizsi) békerendszer politikai és jogi széthullása hozta magával – megszűnt Csehszlovákia és a Szovjetunió, de összezsugorodott Jugoszlávia is. Az alapszerződések megkötésének elkerülhetősége tehát hasonló kérdésnek látszik, mint az, hogy elkerülhette volna-e Magyarország a második világháborúba való belépést a németek oldalán. Ez utóbbi kérdésre a szakmai válasz egyértelmű: nem. Noha rengeteg, ezzel ellentétes választ is hallhatunk magukat szakembereknek vallók szájából. Ugyanilyen megítélés alá kell venni a szomszédokra vonatkozó többi kérdést is. Hiába tudom, hogy a szomszédom nem mond igazat vagy csal, ha ezt vágom a szemébe a kölcsönös bizalom feltételezése helyett, akkor háborús hangulat alakul ki. És hiába tudom, hogy a szomszédomat olyan energiák mozgatják, amelyek az én viszonylatomban az ellenérdekeltséget keltik benne, mégis az érdekazonosságot kell keresnem (keresnünk), mert egy a hét ellen nem mehet semmire.

Nemzeti céljainkat tehát ennek függvényében kell végiggondolnunk: ami bizonyíthatóan ellentétes szomszédaink nyilvánvaló érdekeivel, az nem lehet a mi kinyilvánított érdekünk. De mindaz lehet nyilvánvaló és deklarált érdekünk, ami egyezik vagy egyeztethető a széles körben elfogadott európai érdekekkel – ilyen viszonylatban nem is kell visszafogni az érdekérvényesítést. Ez a rideg valóság 1920 óta – az előtte való ezer évben más volt a helyzet.

És végül: be kellett-e lépniük a kormányba a magyaroknak Romániában és Szlovákiában? A kárpát-medencei magyarság egyharmad része nyolcvan éven keresztül ki volt zárva a hatalomgyakorlásból és a saját ügyeiben való bármilyen döntéshozatalból, noha nyolcvan évvel ezelőtt – történelmi hazánkban – még hatalomgyakorlók voltunk, az akkori viszonyoknak megfelelően. A helyzetet visszatéríteni a korábbi hatalmon belüliségbe eddig még senkinek sem sikerült, sem a megalkuvóknak, sem a hangoskodóknak – az 1938-44 közötti időszakot nem tekinthetjük politikai példaképnek. A hatalomba kerülés iránti természetes vágyat és az ez iránti adottságoknak a folyamatos megnyilvánulását részünkről azonban nem lehet kétségbe vonni. Természetesnek kell tekinteni tehát, hogy önálló politikai programmal és a magyar nemzethez való tartozásukat nyíltan vállalók politikai támogatásával a magyar nemzetnek Romániában és Szlovákiában élő része politikai pártjai révén kihasználta az első adódó alkalmat a kormányzati részvételre – és ez történt most a Délvidéken is. Az elképzelések megvalósításának taktikájával és az adottságok érvényre juttatására kötött alkukkal lehet és kell vitatkozni, de kétségbe vonni a kormányba lépés helyességét bárgyúság. Annak ellenére az, hogy a magyarok sokkal több áldozatot vállaltak, és sokkal többet adtak magukból ezeknek a kormányoknak, mint amit kaptak, vagy egyáltalán kaphattak volna ellenszolgáltatásként.

Történelmi mulasztás lett volna, ha elutasítottuk volna ezt a lehetőséget. Egy következő alkalommal biztosan sokkal nagyobb lesz (lehet) az ára kormányzati részvételünknek. S a tétje is nagyobb lesz mindkét fél számára.

Úgy tűnik, hogy a magyarság történelmében a török hódoltság után a legtöbb megpróbáltatást és szenvedést hozó huszadik század végén némileg átalakulóban van Közép-Európa politikai arculata. Azt ma senki sem tudja előre jelezni, hogy ez az átalakulás folyamatos lesz-e, gyorsulni fog-e, és megmarad-e az iránya. Jelenleg csak egy biztos: a korábbi helyzethez képest – melyben az elszakított magyarság teljes kiszolgáltatottságban élt – az új helyzetben gyarapodni kezd a minket érintő ügyekben hozandó döntésekbe való beleszólásunk lehetősége. A változásoknak azonban csak a kezdetén vagyunk, és hibákat követünk el magunk is. Ezért nehogy valakin erőt vegyen az elégedettség vagy az önelégültség!